A Fülöp-szigeteki partraszállás hevenyészve összecsapott hadművelet volt, melynek szokatlan módon nem volt főparancsnoka. A flotta és a hadsereg nem egyeztetett, és nem hangolta össze a tevékenységét. Nimitz nagylelkűen MacArthur parancsnoksága alá rendelte az egész Hetedik Flottát, melyhez a régi csatahajók is tartoztak, míg a korszerű egységekből álló, és a flotta fő csapásmérő erejének számító Harmadik Flotta, melynek feladata a várható japán ellentámadás elhárítása volt, William Halsey parancsnoksága alatt önállóan tevékenykedett. A két flotta tevékenysége nem volt kellően összehangolva, és a köztük levő kommunikáció is akadozott, ami később sok probléma forrása lett.

A japánok szintén szétaprózták erőiket, három, egymástól gyakorlatilag függetlenül tevékenykedő hajórajra osztva őket. A tervek szerint a hadműveletet Ozawa Jisaburo tengernagy északról érkező köteléke nyitotta volna meg, melynek faladata az volt, hogy a figyelmet magukra vonva elcsalogassák az amerikai főerőket Leyte közeléből. A partraszálló erők elleni támadást ezután Kurita Takeo tengernagy nyugatról, és Shima Kiyohide altengernagy délről érkező köteléke hajtotta volna végre, harapófogóba kapva a Leyténél álló amerikai erőket. Kurita és Shima kötelékének a légifedezetét a szigeteken állomásozó, Onishi Takajiro altengernagy irányította légierő biztosította volna. Elvileg mindegyik támadó csoportot Toyoda Soemu tengernagy irányította volna a tokiói főhadiszállásról, azonban a japán rádió-összeköttetés teljesen csődöt mondott. Toyodának végig fogalma sem volt róla, mi történik a Fülöp-szigetek környékén, tehát nem volt lehetősége semmilyen központi irányításra.

A japán flotta fő csapásmérő erejét ezúttal a csatahajók jelentették. Ugyanis míg Japán a megelőző két évben anyahajói többségét elvesztette, a megmaradtakat pedig nem tudta képzett pilótákkal ellátni, addig a csatahajók zöme még ép és sértetlen volt, gyakorlott, képzett, és elszánt legénységgel a fedélzetén. A japánok nyilván arra is számítottak, hogy a háború korábbi tapasztalatai alapján az amerikaiak az anyahajókat fogják a fő ellenségnek tekinteni, a csatahajókat pedig nem veszik komolyan. Ozawa anyahajóinak a szerepe így mindössze annyi volt, hogy csaliként tevékenykedve maguk után vonják az amerikai főerőket, és ezzel szabad utat biztosítsanak Kuritának. Másra nem is nagyon voltak képesek, a négy anyahajóra összesen 108 repülőgépet tudtak összeszedni, és nagyrészt ezeket is tapasztalatlan újoncok vezették. A japán haditerv egyébként később bevált, az amerikaiak valóban rögtön az anyahajók ellen fordultak, semmibe véve az ellenkező irányból közeledő csatahajók által jelentett veszélyt.

A japánok azonban nem voltak képesek arra, hogy az egymástól nagy távolságra tevékenykedő kötelékeik mozgását összehangolják. A tokiói központi irányítás teljes csődöt mondott, Toyoda kapcsolatot se tudott teremteni a flottával. Az egyes kötelékparancsnokok pedig akárcsak korábban, ezúttal is a saját fejük után mentek, fittyet hányva az előzetes megbeszélésekre. A szigeteken állomásozó japán légierő parancsnoka, Onishi tengernagy, saját elhatározása alapján úgy döntött, a legjobb védekezés a támadás, így repülőit inkább támadásra küldte az amerikai flotta ellen, ahelyett hogy azokkal a saját kötelékek légifedezetét biztosította volna. A végeredmény persze az lett, hogy az amerikai anyahajók pilótái ezúttal is lemészárolták a támadó japán gépeket, anélkül hogy azok képesek lettek volna érdemi veszteségeket okozni nekik.

A déli kötelék parancsnoka, a Japánból induló Shima altengernagy késve érkezett cirkálóival és rombolóival, és tulajdonképpen lemaradt az ütközetről, helyettesének, Nishimura Shoji altengernagynak ugyanis esze ágában sem volt megvárni az alig néhány órányira mögötte haladó Shimát, ehelyett két csatahajójával inkább maga rontott neki az amerikaiaknak. A fő csapásmérő erőket vezető Kurita és Nishimura kölcsönösen figyelmen kívül hagyták egymás jelzéseit, és egyáltalán nem hangolták össze a két kötelék mozgását. A csaliköteléket vezető Ozawa nem tudott kapcsolatba lépni a másik két hajórajjal, akárcsak Toyoda Tokióban, és végig teljesen találomra tevékenykedett, miközben fogalma sem volt róla, mi történik a másik két helyszínen. A teljes káosz ellenére a japánok kis híján mégis majdnem sikerrel jártak, ám Kurita végül kiengedte a kezéből a már szinte kivívott győzelmet.

A történteket gyakran a világ legnagyobb tengeri csatájaként szokták jellemezni, ami némileg megtévesztő, mert az itt bevetett hatalmas erő mindkét oldalon szét volt tagolva, és a gyakorlatban egyik részről sem állt egységes irányítás alatt. Az amerikai Hetedik Flottát később szintén kétfelé osztották, főerői a partraszállást fedezték, és a délről érkező japán köteléket tartóztatták fel, míg a Leyte-öböl bejáratát egy kísérő-anyahajókból, cirkálókból és rombolókból álló csoport biztosította, melyen később Kurita fennakadt. A három amerikai, és a négy japán csoport mindegyike önállóan, lényegében egymástól függetlenül tevékenykedett, és ennek során a különböző erők három nap alatt négy jól elkülöníthető ütközetet vívtak meg, egymástól nagy távolságokra. Ezeket összevonva szokás leytei tengeri ütközetként említeni, mely így, mindent beleszámítva, már valószínűleg igényt tarthatna a világ legnagyobb tengeri csatája címére.

A hadművelet 1944 október 17-én vette kezdetét, amikor a Leyte-öböl elé megérkeztek az amerikai aknaszedők, melyek utat vágtak a másnap érkező csatahajók előtt az öböl bejárata és a sziget partjai között. Jesse Oldendorf csatahajói másnap hajnalban érkeztek meg, és a kijelölt, aknamentesített csatornán áthaladva horgonyt vetettek Dulagi előtt. A sziget lövetését másnap hajnalban kezdték meg, és több napon át ágyúzták a kijelölt célpontokat, egészen a huszadikai partraszállásig. A húszezresre becsült helyőrség leküzdéséhez az amerikaiak több mint 200 ezer embert tettek partra.

A főleg Luzonon települt japán légierő az első napokban heves támadásokat intézett a partraszálló csapatok és a hajók ellen. A Tennessee légvédelmének számlájára ismét egy lelőtt japán gép került, három másik megosztott lelövés mellett. A japán haditengerészet a vártnál lassabban lépett akcióba, és sokan már azt hitték, nem is lesz ütközet. Halsey is így gondolta, és anyahajói egy részét visszaküldte Ulithibe, tankolni.

A szigetek elfoglalása Japán számára nyilvánvaló katasztrófát, az utánpótlási vonalak teljes elvágását jelentette volna. Ezt megakadályozandó a japánok teljes megmaradt flottájukat bevetették, úgy gondolva, nem veszíthetnek semmit azzal, hogy kockára teszik megmaradt hajóikat, hiszen ezek az olajutánpótlás elvágásával amúgy is használhatatlanokká váltak volna. A japánok úgy számoltak, az ellenség háromszoros túlerőben lesz. Igazából még ez is optimista becslés volt, hiszen egyedül Halsey Harmadik Flottája nagyobb ütőerőt képviselt, mint az összes japán kötelék együttvéve.

Kurita és Nishimura hajói október 22-én délután együtt indultak el Bruneiből. Nishimura köteléke másnap vált le, és indult délnek, a Balabac-szoros felé, hogy a szigeteket délről megkerülve jusson az amerikai erők közelébe. Kurita hajóit még aznap észlelték az amerikai tengeralattjárók, melyek rögtön a japán kötelék felé indultak, őrizetlenül hagyva a Balabac-szorost, melyen Nishimura hajói így észrevétlenül át tudtak csúszni. A déli támadó köteléket csak 24-én délelőtt észlelték az amerikai anyahajók repülői, melyek rögtön meg is támadták a japán hajókat. A Fuso egy bombatalálatot kapott, ami nagy tüzet okozott a tatján, és tönkretette a hajó összes repülőgépét, de a csatahajóban nem okozott komolyabb károkat. A Shigure romboló szintén egy találatot kapott, ami megölte elülső lövegtornyának teljes személyzetét, de a hajó egyéb kárt nem szenvedett, és később a sérült lövegtornyot is sikerült újra üzemképessé tenni.

A kötelék parancsnokságát megérkezése után Shima altengernagynak kellett volna átvennie, aki Japánból indult három cirkálóval és négy rombolóval. Érkezésének időzítése nem volt tökéletes, de 24-én este Shima már csak alig 50 mérfölddel lemaradva loholt Nishimura után, akinek azonban eszébe sem jutott megállni, vagy lassítani, és bevárni őket. Shima kötelékét az amerikai repülők szintén 24-én vették észre, de támadást már nem indítottak ellenük, Halsey ugyanis észak felé vonult az anyahajóival, hogy Kurita kötelékét támadja a szigetek közti Sibuyan-tengeren. A kísérő anyahajók a szárazföldön harcoló csapatok légitámogatását biztosították, így a délről közeledő japánok feltartóztatása a Thomas Kinkaid tengernagy vezette Hetedik Flottának, és ezen belül is Oldendorf csatahajóinak és cirkálóinak a feladata maradt.

Nishimura kötelékének fő ütőerejét két, már eléggé túlkoros csatahajó, az 1912 és 1917 között épült Yamashiro és Fuso alkotta. A csaknem harmincéves vén csatalovak elavultsága nyilvánvaló volt, és bár részt vettek néhány hadműveletben, inkább már csak kiképzési feladatokra használták őket a japán beltengeren. A szükség azonban ismét arra kényszerítette a japánokat, hogy az amúgy nagy ütőerőt képviselő, 12 darab 356 mm-es ágyúval felszerelt csatahajókat melyek a harmincas évekbeli felújításuk után a 24,5 csomós sebességre is képesek voltak, az első vonalban vessék be. A csatahajók parancsnoki tisztségét a japán flottánál ekkoriban már szokásosnak mondható módon tengernagyi rangban levő tisztek töltötték be, köszönhetően annak, hogy a Császári Haditengerészetnél a hajók fogyatkozásával egyenes arányban nőtt a felesleges törzstisztek száma. A Yamashiro fedélzetén így Shinoda Katsukiyu, a Fusón pedig Ban Masami ellentengernagy látta el a parancsnoki teendőket. (Eredetileg azt tervezték, hogy a kötelékhez osztják be a Nagato csatahajót is, erre azonban az indulásig nem érkezett meg az engedély Tokióból.)

A kötelék harmadik nagyobb hajója a Mogami nehézcirkáló volt, mely a japán flotta legjobb hajói közé tartozott, és testvérhajóival együtt már számos ütközetben bizonyította kiváló képességeit. A midwayi csata után azonban az Ise osztályú csatahajókhoz hasonlóan a Mogami hátsó lövegtornyait is leszerelték, és a helyükre repülőfedélzetet építettek, melyről azonban csak hidroplánokat lehetett üzemeltetni, melyeknek a csatákban semmi hasznát nem vették. Az értelmetlen átalakítás után a cirkálón csak az első három lövegtorony hat 203 mm-es ágyúja maradt meg. Nishimura kötelékéhez tartozott még négy romboló, a Shigure, a Yamagumo, a Michishio, és az Asagumo.

Velük szemben, a Surigao-szoros északi bejáratánál ott állt az amerikai flotta vérfagyasztó túlereje. Oldelndorf tengernagy vezetése alatt hat régi építésű, de szintén korszerűsített csatahajó vonult fel, a Tennessee, a California, a Maryland, a Mississippi, a Pennsylvania, és a Tennessee-hez hasonló átépítésen átesett, a flottához csak néhány nappal korábban visszaérkezett West Virginia. A Big Five öt csatahajója közül tehát négy jelen volt, a nyugati parti nagyjavításról visszatérőben levő Coloradót kivéve, mely néhány nappal lemaradt az ütközetről. A hat csatahajó közül öt megsérült, vagy elsüllyedt Pearl Harbornál, az amerikaiak számára tehát nagy elégtételt jelentett, hogy most éppen ezek a csatahajók mértek csapást az ellenségre. Oldendorf flottájához tartozott még nyolc cirkáló, 28 romboló, és 39 torpedónaszád. (Két cirkáló, az első napokban torpedótalálatot kapott Honolulu, és a MacArthur főhadiszállásaként működő Nashville, már korábban kikerült a flottából.)

Az erőviszonyok ismeretében az összecsapás kimenetele egy percig sem lehetett kétséges. Nishimurának csak akkor lett volna valami esélye a sikerre, ha az eredeti terveknek megfelelően az északról érkező Kuritával egy időben támad, és kettejüknek sikerül harapófogóba fogni az amerikaiakat. Erre később lett is volna esély, de Nishimura nemhogy Kurita befutását, de még Shima mögötte egyórányi útra lemaradt hajóit sem várta meg, ehelyett ahogy megérkezett a szoroshoz, azonnal, minden elterelő manőver és taktikázás nélkül, frontálisan nekirontott Oldendorfnak.

A légifelderítés jóvoltából az amerikaiak tisztában voltak a támadó ellenség erejével, és érkezésének várható időpontjával. Oldendorf a Surigao-szoros északi végében gyűjtötte össze hajóit, és 24-én haditanácsra zászlóshajója, a Louisville cirkáló fedélzetére hívta beosztott tisztjeit, George Weyler és Russell Berkeley ellentengernagyokat, a csatahajók, illetve a cirkálók és rombolók parancsnokait. A tisztek főleg a szűkös lőszerkészletek miatt aggódtak. Miután ugyanis a csatahajókat eredetileg csak a partraszálló csapatok támogatására szánták, a lőszerkészlet háromnegyedét a repeszgránátok tették ki, és az elmúlt napokban ezeknek is ellövöldözték már több mint a felét. A haditanácson végül úgy döntöttek, a páncéltörő gránátokat csak csatahajók ellen használják, a kisebb célpontokra repeszgránáttal lőnek, és a pontosabb célzás érdekében csak akkor fognak tüzet nyitni az ellenségre, amikor az húszezer yard (18km) távolságon belülre kerül.

Oldendorf a Surigao-szoros egész hosszában erősen tagolt védelmet épített ki. A 39 torpedónaszádot hármas csoportokba osztva első védelmi vonalként a szoros déli bejáratának közelében helyezte el. A húsz rombolót három egymás mögötti vonalban felsorakoztatva beljebb állította fel, utánuk a szoros északi végénél a cirkálók következtek, majd közvetlenül mögöttük a szigetek között lassan fel-alá cirkáló csatahajók várták a hosszú vesszőfutás után esetleg idáig elvergődő japán hajókat.

A japánok nagyjából tudták, mi vár rájuk. A Mogami egyik felderítő gépe délután elég részletes jelentést adott arról, az amerikaiak milyen erőket összpontosítottak a szoros környékén. Nishimura este megkapta Kurita üzenetét is arról, hogy az északi csoport késni fog, és nem tud az eredeti időpontban, aznap másnap hajnalban Leytéhez érni. Ilyen körülmények között teljesen nyilvánvaló volt, hogy Nishimura köteléke egyedül nem számíthat sikerre. Az egyetlen helyes döntés az lett volna, hogy bevárják Shima mögöttük lemaradt hajóit, az éjszakát a szoros déli bejárata előtt cirkálva töltik, és csak másnap délelőtt indulnak támadásra, amikor északról befutnak Kurita csatahajói és cirkálói is.

Nishimura azonban nem így tett. Még csak nem is lassított, hanem a Panaon-sziget déli csücskét elérve északra fordult, és azonnal benyomult a Leyte és Dinagat között fekvő Surigao-szorosba. A tengernagyot talán az este hétkor megkapott, Tokióból küldött üzenet zavarta össze. A hadművelet elméleti főparancsnoka, Toyoda tengernagy, akinek tokiói főhadiszállásán halvány fogalma sem volt róla, éppen mi is történik a Fülöp-szigetek körül, este ugyanis leadott egy üzenetet, valószínűleg csak azért, hogy végre csináljon valamit. „Minden erőnk támadásba lendül, az istenek segítségében bizakodva.” Az üzenetnek nem volt semmi értelme, de lehet, hogy Nishimura támadási parancsnak gondolta. Ezt valószínűsíti, hogy Ozawa, aki szintén nem tudta, mi történik Leyte körül, és abban a hitben, hogy a hadművelet kudarcot vallott, éppen visszavonulóban volt észak felé, ugyancsak ennek az üzenetnek a hatására fordult vissza délnek, az ellenség felé.

Nishimurát az is ösztönözhette, hogy a japánok éjszakai ütközetekben korábban több győzelmet is arattak az amerikaiak ellen. A japánok láthatóan nem voltak tisztában az amerikai radartechnológia fejlettségével, és még mindig úgy gondolták, flottájuk éjszakai harcban való jártassága ellensúlyozni tudja az amerikai fölényt. A körülmények is kedveztek az éjszakai harcnak, tiszta, csendes idő volt, a tenger alig hullámzott, a Hold pedig már éjfél előtt lenyugodott, az éjszakai égbolt így sötétbe borult.

Az amerikai csatahajók legénysége október 24-én este készülődni kezdett a várható ütközetre. Ellenőrizték az ágyúkat, a tűzvezető berendezéseket, a tűzcsapokat, a kórházi felszereléseket. A felesleges berendezési tárgyakat, melyek egy esetleges tüzet táplálhattak volna, szétszerelték és eltávolították, a felderítő hidroplánokat a partra küldték. Este a legénységet is pihenőre küldték, aludjanak valamennyit, amíg lehet. A japánokat a felderítő repülőgépek tartották szemmel, egészen a sötétedés beálltáig, amikor elvesztették velük a kapcsolatot. Este fél tizenegykor azonban a szorosban legdélebbre járőröző PT naszádok ismét észlelték az ellenséget, és többé nem is tévesztették szem elől őket.

Sötétedéskor Nishimura előreküldte a Mogamit és három rombolót, derítsék fel a szoros bejáratát. Az amerikaiak azonban nem ezt az előretolt felderítő csoportot vették észre először, hanem a mögöttük haladó csatahajókat, melyek este fél tizenegykor tűntek fel a PT–131 radarján.

A PT naszádokat nem arra tervezték, hogy nagy hadihajók ellen harcoljanak. A kis torpedónaszádok az anyahajók repülőgépei által is használt, mindössze két-három mérföld hatótávolságú torpedókkal voltak felszerelve, melyekkel elsősorban az ellenséges teherhajókat, illetve éjszakai bevetések során az ellenség könnyű egységeit kellett volna támadniuk. Helyzetüket javította, hogy ekkor már mindegyikük fel volt szerelve radarral, így biztos távolságból is szemmel tudták volna tartani a japán csatahajókat. A naszádoknak azonban eszükben sem volt, hogy biztos távolságot tartva meglapuljanak a japánok mögött, és ahogy észlelték az ellenséget, az első hármas raj rögtön támadásban lendült.

A torpedónaszádoknak csak akkor lett volna esélyük a sikerre, ha sikerül észrevétlenül közel férkőzniük a japán hajókhoz. A japán őrszemek azonban most is éberek voltak, és idejében észrevették a közeledő ellenséget. A következő órákban, miközben a japán hajóraj felfelé haladt a szorosban, a hármas csoportokba rendeződött torpedónaszádok folyamatosan támadták az ellenséget, de eredményt nem értek el, a fényszórók és a heves ágyúzás lehetetlenné tette, hogy elég közel kerüljenek a japán hajókhoz. A tűzharcban több PT naszád is megrongálódott, a PT–493 mozgásképtelenné vált, és később egy sziklazátonyra sodródva elsüllyedt. Ugyanekkor viszont a naszádok fenntartották a harcérintkezést az ellenséggel, zavarták az előrenyomulását, és folyamatosan jelentették helyzetét saját főerőiknek.

Nem sokkal éjfél után a japán csatahajók felzárkóztak az előreküldött hajókhoz, és a flotta harci alakzatba rendeződött. Két romboló haladt az élen, mögöttük négy kilométerre a két csatahajó, majd a sor végén a Mogami. A szárnyakat egy-egy romboló biztosította. Az amerikai torpedónaszádok utolsó támadására nem sokkal két óra után került sor, a japánok azonban ezt követően sem jutottak lélegzetvételhez. Mikor a naszádokra tüzelő utolsó ágyú is elhallgatott, a japán hajók már feltűntek az amerikai rombolók radarjainak képernyőin.

Az ellenséggel először az 54-es kötelék öt rombolója került érintkezésbe, melyek két csoportra osztva támadták a japánokat, egyik kelet, másik nyugat felől. A kötelék parancsnoka, Jesse Coward sorhajókapitány, megtiltotta hajóinak, hogy lövegeiket használják, mivel azokkal a nagy hadihajóknak komoly károkat úgysem tudtak volna okozni, viszont a torkolattüzek elárulták volna a helyzetüket. A rombolók támadását megkönnyítette, hogy két óra után Nishimura valamiért mind a négy rombolóját előreküldte, a szárnyak így fedezet nélkül maradtak.

Először Coward három rombolója támadt, melyek nem sokkal három óra előtt, több mint 11 kilométeres távolságról mind a 27 torpedójukat kilőtték a japánok felé, majd füstfüggönyt felbocsátva visszavonultak. A japánok már csak a távolodó rombolókat vették észre, és azonnal tüzet nyitottak rájuk, azok azonban a füst védelmében gyorsan eltűntek előlük. A kilőtt torpedókból legalább egy, de lehet, hogy kettő is eltalálta a Fusót, mely rögtön jobbra dőlt, majd kivált a csatasorból. A Mogami azonnal beállt a helyére. Nishimura minden jel szerint észre sem vette, mi történt a Fusóval, és a sötétben valószínűleg nem tűnt fel sem neki, sem a Yamashiro többi tisztjének, hogy a mögöttük haladó nagy hajó már nem a Fuso, hanem a Mogami. Kuritának küldött későbbi üzenetében a tengernagy legalábbis említést sem tett a Fuso sérüléséről.

Nem tudni, pontosan mi történt a Fusóval, de biztosan nagyon súlyos sérülés érte, mert a 12 csomóra lelassult csatahajó húsz perccel a támadás után visszafordult déli irányba. A hajó közepét érő torpedók minden bizonnyal megrongálták a Fuso hajtóműveit, és tüzeket okozhattak a lőszerraktárak közelében. Mindenesetre komoly oka kellett, hogy legyen annak, hogy egy japán tengernagy közvetlenül a csata előtt hátraarcot csináljon, és megpróbálja elhagyni a csatateret.

Közben az 54-es kötelék másik rajának két rombolója is végrehajtotta a támadást. A hajók negyed négykor, kelet felől lőtték ki 20 torpedójukat a japánokra, majd gyorsan eltűntek az ezúttal is késve reagáló ellenség elől. Nishimura kitérő manővereket rendelt el, de ezzel csak egyenesen a közeledő torpedók elé vezette hajóit. Az eredmény valóságos katasztrófa volt a japánok számára. Az első torpedó a Yamashiro tatját találta el, ahol nagy tűz ütött ki, mely miatt kénytelenek voltak elárasztani a két hátsó lövegtorony lőszerraktárát. A csatahajó tehát elvesztette tűzereje harmadát, sebessége pedig 18 csomóra csökkent. A négy japán rombolóból három kapott találatot, a Yamagumo felrobbant és elsüllyedt, a Michishio mozgásképtelenné vált, az Asagumónak pedig leszakadt az orr része. Nishimura azonban még ezt követően sem gondolt a visszavonulásra, még az alig 8 csomós sebességgel vánszorogni képes Asagumo is tartotta tovább az északi irányt.

Coward köteléke a tengeri háborúk történetének egyik legsikeresebb torpedótámadását hajtotta végre. Az öt romboló nagy távolságról 47 torpedót lőtt ki, melyek közül legalább hét célba talált, elsüllyesztve egy csatahajót és egy romboló, valamint súlyosan megrongálva egy másik csatahajót és két rombolót. És ez még csak az amerikai rombolók első, leggyengébb vonala volt. Alig pár perccel az ő támadásuk után a japán kötelék már bele is futott a 24-es kötelék öt amerikai, és egy ausztrál rombolójába, melyek szintén két csoportra osztva támadták a japánokat. Az első raj három rombolója egy torpedótalálatot ért el a Yamashiro orrán, és egy rövid időre ágyúikból is tüzet nyitva több találatot értek el a csatahajón, és a Mogamin, melynek harmadik lövegtornya egy találat miatt üzemképtelenné vált. A Yamashiro sebessége az újabb torpedótalálat miatt egy időre 5 csomóra csökkent, ezt látva a Mogami, és az egyetlen megmaradt romboló, a Shigure is megállt a csatahajó mellett, várva, hogy az újra elinduljon. Nishimura ezen annyira felbőszült, hogy lerohant a rádiós szobába, és személyesen mordult rá a két kapitányra: „Torpedótalálatot kaptunk. Maguk menjenek előre, és támadják meg az ellenséget!”

Nem sokkal később a másik rombolóraj is végrehajtotta a támadást, de a japánok ezúttal időben észrevették, és heves tüzeléssel fogadták őket, ami a rombolókban nem tett kárt, de megzavarta őket a célzásban. A 15 kilőtt torpedóból csak egy talált célba, mely eredeti célpontját eltévesztve a mozgásképtelenül sodródó Michishiót találta el. A japán romboló a találat következtében felrobbant és elsüllyedt.

A japán hajórajt ugyanekkor egy még súlyosabb veszteség is érte, mellyel Nishimura valószínűleg nem volt tisztában. Háromnegyed négykor a dél felé távolodó Fuso felrobbant. A sérült csatahajó körül keringő PT naszádokról először két kisebb robbanást hallottak, majd egy hatalmas, fültépő detonáció rázkódtatta meg őket. A Fusóról akkora tűzoszlop emelkedett a magasba, hogy azt még Shima 40 mérföldre levő hajóiról, illetve a hasonló távolságra, csak ellenkező irányban levő amerikai csatahajókról is jól látták. A naszádok radarjain látni lehetett, hogy a Fusót mutató jel kettévált, vagyis a csatahajót kettétörte a robbanás. Egy jó ideig mindkét rész fennmaradt a vízen, sőt, a radarok szerint a tatrész még tíz percen át előre haladt. Nishimura nem tudni, mit gondolt a mögöttük látható nagy robbanásról, de még ezt követően is küldte tovább az utasításokat a Fusónak.

Az amerikai rombolók utolsó köteléke, az 56-os osztag kilenc rombolója, három csoportra válva háromnegyed négy körül kezdte meg támadását a japán hajók ellen. Az első két raj hat rombolója kedvezőtlen szögből, az orruk felől támadta a japánokat, és nem értek el találatot. Ezt látva az utolsó három romboló alig hatezer yardra közelítette meg az ellenséget, és sikerült is egy, de lehet, hogy két újabb találatot elérniük a Yamashirón. Az eredményeket nem lehetett pontosan megfigyelni, az utolsó támadás idején ugyanis már zajlott a csatahajók közti tűzharc is, és a rombolók azzal voltak elfoglalva, hogy mentsék a saját bőrüket, ugyanis mindkét oldalról lőtték őket. Mindhárom romboló szenvedett sérüléseket, a 18 találatot kapott Albert W. Grant mozgásképtelenné vált, és társainak kellett kivontatnia a tűzvonalból. (A 18 találatból tizenegyet az amerikai tüzérek értek el a saját rombolójukon.)

Oldendorf csatahajói és cirkálói már órák óta izgatottan várták a közeledő japán hajókat. A 15 csomós sebességgel Leyte és Hibusan között cirkáló kötelék élén öt cirkáló haladt, elöl Oldendorf zászlóshajója, a Louisville, mögötte a Portland, a Minneapolis, a Denver és a Columbia. Néhány mérfölddel mögöttük, és tőlük valamivel északabbra haladt a fő ütőerő, George Weyler ellentengernagy hat csatahajója, az élen a javításról csak néhány napja visszaérkezett West Virginiával, mögötte a Tennessee, a California, a Maryland, a Mississippi, és a Pennsylvania csatahajókkal. A sort a Phoenix és a Boise, valamint az ausztrál Shropshire cirkálók zárták.

A japán hajók pár perccel három óra után tűntek fel az amerikai csatahajók radarjain, 44 ezer yard (40km) távolságról. A csatahajókról jól lehetett látni a távolban zajló küzdelmet, a fényszórók fénycsóváit, és a torkolattüzeket. Látták a Fuso felrobbanását is. Különös módon először a radarral nem rendelkező japánok nyitottak tüzet, tíz perccel négy óra előtt. Amerikai részről Oldendorf cirkáló válaszoltak először, egy perccel a japánok után, majd két percre rá, 22.800 yard távolságról a csatahajók is csatlakoztak a tűzharchoz. A parancsnoki hídon állók elragadtatva figyelték a látványt. „Amikor a hajó tüzelt, hatalmas, félelmetesen örvénylő, aranyszínű lángfelhő ívelt a tenger fölé, mennydörgő robaj hallatszott, majd vörös golyóbisok rohantak az égnek, először felfelé ívelve, majd lefelé tartva. Ha a lövedék célba talált, először hatalmas szikraesőt lehetett látni, majd egy pillanattal később sötét narancsszínű, gyorsan növekvő és fényesedő, izzó ragyogást, mely aztán lassan elsötétedett.”

Az amerikai csatahajók a japánok előtt keresztbe vágva T alakzatba fogták őket, melyben azok csak elülső lövegeiket tudták használni. A csata fő terhét az elöl haladó három csatahajó, a West Virginia, a Tennessee, és a California viselte, melyek átfogó korszerűsítésen estek át, és már fel voltak szerelve a legújabb radarokkal, számítógépekkel, és tűzvezető rendszerekkel, ami megmutatkozott tüzelésük eredményességében is. A csatahajók már az első leadott sortüzeikkel találatot értek el a Yamashiro parancsnoki tornya mellett, pár perccel később pedig kilőtték a csatahajó D lövegtornyát is. Két első lövegtornyából a japán csatahajó is folyamatosan tüzelt a hozzá közelebb eső amerikai cirkálókra, de találatot nem ért el. Csak a japán közepes tüzérség mutathatott fel eredményeket, többször is sikerült eltalálniuk a két tűz közé szorult amerikai rombolókat. Szorult helyzete ellenére a rombolóraj parancsnoka, Roland Smoot fregattkapitány határozottan élvezte az elé táruló látványt: „A csatahajók pusztító pontosságú ágyútüze a leggyönyörűbb látvány volt, melyet valaha is láttam. A nyomjelző lövedékek ívelt vonalai a sötétben úgy néztek ki, mint egy dombra felfelé haladó, kivilágított vasúti kocsik folyamatos áradata.”

Négy óra körül a Yamashiro, melyen egyre-másra csapódtak be az amerikai lövedékek, és a torpedótalálatok miatt már csak 15 csomóval tudott haladni, nyugat felé fordult, hogy használni tudja a C lövegtornyot is, mely az elülső felépítmény által takarva addig nem jutott lövéshez. A Mogami számára a T formáció nem jelentett nagy hátrányt, hiszen minden lövegtornya a hajó orrában volt. A cirkáló összes torpedóját kilőtte az amerikai hajók felé, de nem ért el találatot, ő maga viszont súlyos károkat szenvedett a becsapódó gránátoktól, és egy rövid időre mozgásképtelenné is vált. Egy 203 mm-es gránát a cirkáló parancsoki hídját találta el, és megölte valamennyi ott tartózkodó tisztet, köztük a hajó kapitányát is.

A Yamashiro közben egy időre ismét lelassult, az amerikaik szerint azért, mert újabb torpedótalálatot kapott. Nemsokára azonban ismét 12 csomóra gyorsított, és 260 fokos irányba állva mindhárom működő lövegtornyából tüzelt az amerikai hajókra, közvetlen találatot azonban nem ért el, bár néhány gránátja kellemetlenül közel csapódott be a Denver cirkálóhoz. Nishimura közben még mindig a Fusót kereste a rádión, s üzeneteket küldözgetett a csatahajónak, csatlakozzon a harcban álló hajókhoz.

Az amerikai csatahajókra a legnagyobb veszélyt nem is a japánok, hanem saját maguk jelentették. Nem sokkal négy után az addig keletnek tartó kötelék 180 fokos fordulatot tett, hogy ne kerüljön a Hibusan-sziget takarásába. A hajók egyidejű fordulatot hajtottak végre, de a nagy izgalomban a Californián rosszul számították ki a fordulás ívét, és a csatahajó keresztbe fordult testvérhajója, a Tennessee orra előtt. A két monstrumot szinte csak centiméterek választották el az ütközéstől, de végül sikerült valahogy elkerülniük egymást. Nagyobb baj így nem történt, csak annyi, hogy a Tennessee elé került California néhány percig akadályozta társát a tüzelésben.

A csatahajók összecsapása alig tízenöt percig tartott. E rövid idő alatt a West Virginia tüzérei 93 darab 406 mm-es gránátot lőttek ki, míg a Tennessee, a maga 356 mm-es nehézágyúiból 69-et, a California pedig 63-at. A régi, korszerűtlenebb tűzvezetéssel rendelkező csatahajók közül a Maryland összesen 48 lövést adott le, a Mississippi egyetlen sortüzet lőtt csak ki ágyúiból a csata legvégén, a Pennsylvania pedig egyáltalán nem jutott tüzeléshez. A tüzelés pontos eredményeit lehetetlen volt megállapítani, de a japán csatahajót biztosan legalább tucatnyi találat érte. A Tennessee megfigyelői legalább 12 valószínű, és egy „egészen biztos” találatot jelentettek.

Mikor a Mogami közeledő torpedóit észrevették, a csatahajó-kötelék parancsnoka, Weyler ellentengernagy fordulatot vezényelt hajóinak, hogy kitérjen a torpedók elől. A csatahajók négy óra után kilenc perccel beszüntették a tüzelést, és észak felé fordultak. A nehézágyúkból leadott utolsó sortüzet amerikai részről a Pennsylvania adta le, 04.08-kor, 19.790 yard távolságról. Amikor Oldendorf értesült róla, hogy Smoot rombolói a két harcvonal közé szorultak, és találatok érték őket, cirkálóinak is parancsot adott a tüzelés beszüntetésére.

Tíz perccel négy után a japánok is beszüntették a tüzelést. Nishimura füstfüggöny védelmében délre fordult, nyilván azért, hogy rendezze sorait, és aztán Shima gyorsan közeledő kötelékét bevárva majd ismét támadást indítson az amerikaiak ellen. Talán még mindig bízott abban is, hogy majd a Fuso is előkerül valahonnan. A Yamashiro, noha már sok gránáttalálatot, és legalább három, de akár az is lehet, hogy hat torpedót kapott, rövidesen 16 csomóra növelte sebességét, ami egészen bámulatos teljesítmény volt a hajó kárelhárítása, és műszaki személyzete részéről. A lángokban álló, ronccsá lőtt Mogami is követte a zászlóshajót, majd feltűnt a Shigure is, melyet szerencséje ezúttal sem hagyott el. A romboló gyakorlatilag sértetlenül úszta meg az amerikai gránátzáport, csupán egyetlen találatot kapott, és az sem okozott nagy károkat. A hajó parancsnoka egyébként meg sem próbálta megtámadni az amerikai hajókat, bölcsen félrehúzódva csak az ellenséges lövedékeket igyekezett kikerülni.

A japánok tehát dél felé vonultak vissza, az amerikai hajók pedig északnak tartottak, hogy elkerüljék a Mogami torpedóit. A két fél között megszakadt a harcérintkezés, és távolodni kezdtek egymástól. A japánok azonban csak néhány percig lélegezhettek fel, negyed öt körül ugyanis gyors egymásutánban két torpedó csapódott be a Yamashiro jobb oldalába, a hajó közepén. Amerikai rombolók már nem tartózkodtak a közelben, a torpedókat így alighanem a korábbi támadások során lőtték ki, és most véletlenül találták el a japán csatahajót. A hatásuk végzetes volt, a jobb oldali gépházat rögtön elöntötte a víz, a csatahajó mozgásképtelenné vált, és megállíthatatlanul dőlni kezdett jobbra. Nyilvánvaló volt, hogy itt a vég, de a csatahajó parancsnoka, Shinoda ellentengernagy, csak akkor adta ki a parancsot a hajó elhagyására, amikor a dőlés már elérte a 45 fokot. Ekkor azonban már rég késő volt. Csak azoknak volt némi esélyük a menekülésre, akik a felépítményeken, illetve a fedélzeten teljesítettek szolgálatot, a hajó belsejében tartózkodók már nem tudtak kijutni. Nem sokkal fél öt előtt, két perccel a hajó elhagyására vonatkozó parancs kiadása után, a Yamashiro felborult, és gyorsan elsüllyedt. A csatahajó majdnem kétezer fős legénységéből mindössze tíz ember élte túl a katasztrófát, őket másfél órával később a Claxton romboló vette fel.

Két perccel azelőtt, hogy a Yamashiro felborult, rádiósai még vehették Shima üzenetét: „Megérkeztünk a harctérre!” Shimának nem volt nehéz kitalálnia, hol van a csatatér, éppen ebben a percben haladt el a kettétört Fuso lángoló roncsai mellett. A japán köteléknek eseménytelen útja volt, amíg be nem érkeztek a Surigao-szorosba, ahol a még torpedóval rendelkező PT naszádok több támadást indítottak ellenük. Ezúttal nem is eredménytelenül, a PT–137 egyik torpedója eltalálta az Abukuma könnyűcirkálót. A naszád eredetileg az egyik rombolóra lőtte ki a torpedót, de túl mélyre állították, így az átment a romboló alatt, és valamivel később pont középen eltalálta a japán cirkálót. Az Abukuma gépei súlyosan megrongálódtak, és a hajó kénytelen volt kiválni a harcrendből.

Shima ennek ellenére haladt tovább, teljes bizonytalanságban a dolgok állása felől, Nishimurától ugyanis nem kapott semmilyen tájékoztatást a fejleményekről. Nem sokkal később már kezdte sejteni, mi történhetett, ugyanis elhaladtak a kettétört Fuso mellett, melyről azt hitték, két csatahajó maradványai. Aztán előbukkantak a sötétségből Nishimura flottájának szánalmas maradványai, a lángoló Mogami, a leszakadt orral alig vánszorgó Asagumo, és a Shigure. Shimának így nem maradt több kétsége afelől, hogyan áll az ütközet. A japán tengernagy most azt tette, amit a helyében minden épeszű ember tett volna, hajóival jobbra fordult, kilőtte a torpedóit észak felé, amerre a füst mögött az amerikaiakat sejtette, majd a zárótűz védelme alatt igyekezett minél gyorsabban megfordulni, és eltűnni a katasztrófa helyszínéről. (A torpedók egyébként nem találtak el semmit.)

Ez azonban nem a japánok napja volt. A zászlóshajó, a Nachi nehézcirkáló parancsnoka a Mogami állapotát látva azt feltételezte, a hajó mozgásképtelen, s a Nachival a Mogami előtt akart megfordulni. A Mogami azonban valójában nyolccsomós sebességgel haladt, így a Nachi nem előtte haladt el, hanem jobbról belement a cirkáló oldalába. A Mogami nagyobb károk nélkül megúszta az ütközést, mivel a Nachi az elülső lövegtornyoknál rohant bele a hajóba, és a páncélöv nagyrészt felfogta az ütést. A Nachi rosszabbul járt, orra teljesen összetört, és sérülései miatt a cirkáló legfeljebb 18 csomós sebességre volt csak képes. Shima nagy ívben dél felé fordult hajóival, amennyire lehetett, rendezte flottáját, és a sérült hajóktól kitelő legnagyobb sebességgel megkezdte a visszavonulást. A korábban torpedótalálatot kapott Abukuma nem sokkal később ismét csatlakozni tudott a flottához.

Közben az amerikaiak is rendezték soraikat, és fél öt után Oldendorf cirkálói és rombolói a menekülő japánok után eredtek. Fél hat körül lőtávolságra közelítették meg a japán kötelék végén vánszorgó, sérült Mogamit és Asagumót, s tüzet nyitottak rájuk. Ezzel egy időben észrevették a Fuso még mindig a felszínen úszó orr részét, és a Louisville összesen 18 lövést adott le rá. A találatok következtében a roncs elveszítette még megmaradt úszóképességét, és nem sokkal fél hat után elmerült. A Louisville ezután szintén a Mogamira irányította át ágyúit, mely ismét számos találatot kapott, de miután Oldendorf nem sokkal később leállította az üldözést, és visszarendelte hajóit, a fantasztikus túlélőképességgel rendelkező japán cirkáló megint egérutat nyert. A menekülő japán hajókat ezt követően már csak a PT naszádok zaklatták, de a hajnali derengésben már nem tudtak közel férkőzni az ellenséghez.

Az amerikaiak visszavonulását kihasználva az Asagumo visszatért a Fuso tat részének még mindig felszínen úszó roncsa mellé, és megpróbálta kimenteni róla a túlélőket. Néhány embert sikerült is felvennie, a PT naszádok támadásai miatt azonban félbe kellett szakítania a mentőakciót. A hajótöröttek segítségére siető romboló azonban akciójával elszalasztotta a kedvező alkalmat a menekülésre. Hat óra után ugyanis Oldendorf megváltoztatta elhatározását, és hajóit ismét dél felé fordítva újra üldözőbe vette a japánokat. Az alig nyolccsomós sebességgel vánszorgó, saját kötelékétől messze lemaradt Asagumo reménytelen helyzetbe került. Az amerikai rombolók nem sokkal hét óra után nyitottak rá tüzet, s a japán romboló, melynek ágyúi addig tüzeltek, amíg a víz el nem öntötte őket, húsz perccel később elsüllyedt.

Az Asagumo volt a Surigao-szoros utolsó áldozata. Kitartó üldözéssel az amerikaiak utolérhették, és megsemmisíthették volna Shima menekülő hajóit, de fél nyolckor Oldendorf azt a megdöbbentő jelentést kapta, hogy Kurita csatahajói és cirkálói a Halsey által őrizetlenül hagyott San Bernardino-szoroson keresztül a Leyte-öböl észak bejáratáig jutottak, és az ott járőröző kísérő-anyahajókat támadják. Oldendorf valamennyi hajóját visszahívta az üldözésből, és a lehető leggyorsabban észak felé indult, hogy megakadályozza Kurita betörését a partraszállás körzetébe.

A Fuso felszínen lebegő tatrésze háromnegyed hét körül merült el, három órával a csatahajó felrobbanása után. A hajót feltehetően sokaknak sikerült elhagyni, és a nyugodt tengeren kiúszniuk a mintegy hétkilométeres távolságra fekvő Kanihaan, vagy Dinagat-szigetekre. Tovább azonban nem jutottak. A megszállók oktalan kegyetlensége olyan gyűlöletet ébresztett irántuk az egyébként békés szigetlakókban, hogy azok az amerikaiak megérkezte után szabályos hajtóvadászatot indítottak a szétszórt japán csapatok menekülő katonái, illetve a hajótörött tengerészek után. Csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akiket a parton az amerikai járőrök fogtak el, mint a Michishio és az Asagumo néhány tengerészét. A többieket a bennszülöttek kíméletlenül lemészárolták. A Fusóról egyetlen túlélő sem maradt.

A felszíni egységek után a légierő vette át a menekülő japán hajók üldözését. Az amerikai anyahajók gépei még aznap délelőtt felfedezték Shima hajóit, és több bombatalálatot értek el a Mogamin, melyet dél körül végül ki kellett üríteni. A kegyelemdöfést az Akebono romboló torpedói adták meg a cirkálónak, mely nem sokkal egy óra után elsüllyedt. Az Abukumát másnap süllyesztették el a Zulu-tengeren a légierő B–24-es bombázói. Azok a hajók sem jártak sokkal jobban, melyeknek sikerült kikötőbe jutniuk. A Nachit és több rombolót néhány nappal később a Manila-öbölben süllyesztették el az amerikai anyahajók bombázói. A Shigure ezeket a támadásokat is túlélte, de 1945 január ötödikén a szerencse őt is elhagyta, egy amerikai tengeralattjáró torpedói süllyesztették el a Sziámi-öbölben.

A Surigao-szoros bizonyos értelemben a Tennessee és a többi csatahajó pályafutásának csúcsa volt, hiszen először – és utoljára – használták őket arra, amire eredetileg megépítették őket, vagyis az ellenség hasonló kategóriájú felszíni hajói elleni harcra. Az ütközet abból a szempontból is történelmi jelentőségű, hogy ez volt a csatahajók közti utolsó összecsapás a világtörténelemben. (Azt hiszem ezt a jövőre nézve is biztosan ki lehet jelenteni.) Másrészt viszont az erőviszonyok ismeretében a „tengeri csata” kifejezés némileg túlzásnak tűnik, hiszen ennyire egyoldalú „csata” nem sok volt a történelemben. Ezt mutatják a veszteségadatok is. A japánok egy romboló kivételével elvesztették összes hajójukat, és Shima késve befutó köteléke is súlyos károkat szenvedett. Az amerikaiak ezzel szemben egyetlen PT naszádot vesztettek, illetve kilenc másik torpedónaszád és egy romboló súlyosan megrongálódott. A japánok óvatos becslés szerint is legalább ötezer embert vesztettek, míg az amerikaiak 37 halottat és 120 sebesültet. Ezek egy nagy része ráadásul a saját ágyúk áldozata lett, amikor az amerikai cirkálók tévedésből az Albert W. Grant rombolóra nyitottak tüzet.

Az ütközettel kapcsolatban az amerikai történetírók gyakran nyilatkoznak elismerően Nishimura bátorságáról. Szerintem teljesen alaptalanul. Amit Nishimura művelt, az nem bátor tett volt, hanem öngyilkos őrültség! A japán tengernagy tudta, hogy Kurita nem fog időben megérkezni, tudta, hogy Shima hajói alig egyórányi menetre vannak csak lemaradva mögötte, és azt is jól tudta, milyen hatalmas erőt összpontosítottak az amerikaiak a szoros északi végénél. Nincs semmilyen érv, ami az azonnali támadás mellett szólt volna. Toyoda szerencsétlen rádióüzenete talán összezavarta Nishimurát, aki támadási parancsként értelmezhette az eredetileg csak bátorításként leadott üzenetet. Nishimura – és az eredetileg kijelölt parancsnok, Shima – feladata azonban az volt, hogy kösse le a Surigao szorosban az ottani amerikai erőket. Ehhez viszont akár az is elég lett volna, ha Nishimura nem csinál semmi mást, csak fel-alá hajókázik a szoros déli bejárata előtt! Másnap reggel, Shima hajóival megerősödve, és Kurita északi kötelékének érkezését bevárva, együttesen indíthattak volna támadást a Hetedik Flotta ellen, kihasználva, hogy Ozawa messze elcsalta északra Halsey Harmadik Flottáját. Ebben az esetben az amerikaiak olyan kutyaszorítóba kerültek volna, melyből jó esetben is csak súlyos veszteségekkel tudták volna kivágni magukat.

Nishimura remek napot szerzett az amerikaiaknak, amit később Kurita se rontott el nagyon. Van tehát okuk arra, hogy dicsérjék Nishimurát, és nehezteljenek Shimára, aki kollégájával ellentétben nem szerezte meg nekik azt az örömet, hogy szétlöveti velük a hajóit. Az amerikai írások Shimát legalábbis gyávának minősítik, és akad történész, aki „a leytei csata bohóca” címmel látja el. Shima persze csak azt tette, amit a helyében minden, legalább félig-meddig épeszű ember tett volna, vagyis visszavonult. Ment volna neki ő is néhány cirkálójával és rombolójával Oldendorf hat csatahajójának és nyolc cirkálójának? Japán fogalmak szerint lehet, hogy Nishimura dicsőségesen halt meg, de szerintem a japánok sokkal jobban jártak volna, ha ahelyett, hogy lemészároltatja magát és teljes flottáját, inkább az öngyilkosság valamilyen más módját választja, harakirit követ el, vagy felakasztja magát hajója főárbocára. (A feljegyzések szerint egyébként Nishimura, aki máig igen nagy tiszteletnek örvend Japánban, tényleg öngyilkos küldetésnek tekintette feladatát, és eszerint is hajtotta végre azt.) Shima sokkal értelmesebben járt el, jól felmérte lehetőségeit, s nem vállalt értelmetlen és túlzott kockázatokat. Ha Nishimura volt a hős, akkor Shima a jó katona. És mint közismert, a kettő között az a különbség, hogy az utóbbit holnap is harcba lehet küldeni.

Mire Leyte az év végére amerikai kézre került, az 55 ezer fős japán helyőrségből 49 ezren estek el, a 3.500 fős amerikai veszteséggel szemben. Ezek az adatok azt hiszem úgy általában is jól rávilágítanak az 1943 utáni Csendes-óceáni harcok jellegére. Bár már akkor is számbeli hátrányban voltak, Guadalcanalnál a japánok még többé-kevésbé egyenrangú ellenfélként, a győzelem reményében vették fel a harcot az amerikaiakkal, és valóban sikerült is néhány részsikert elérniük. Az ellenség egyre fokozódó számbeli, és még nagyobb technológiai fölénye azonban 1944-re már semmi másra nem adott esélyt a japánoknak, csak a dicsőséges halálra. A japánoknak nagyjából annyi esélyük volt az amerikai hadsereggel szemben, mint az előző évszázadban az indiánoknak.

Az első hullámban partra szálló tengerészgyalogosok, akiknek a vesztesége néha a 70%-ot is meghaladta, ezt nyilván nagyon nem így látták, a statisztika azonban túlmutat az ő nézőpontjukon. Az elszánt és kétségbeesett japán védelem rendszerint felmorzsolódott ezen az első hullámon, és az utánuk következők már az elsöprő tüzérségi és légifölény birtokában, komolyabb veszteségek nélkül zúzhatták szét az ellenállás utolsó fészkeit. A harcokat mindkét oldalról egyforma kegyetlenséggel vívták meg. Ma már az amerikai történetírás is elismeri, hogy nem pusztán csak azért volt olyan kevés japán hadifogoly, mert a fanatikus japánok inkább öngyilkosok lettek a megadás helyett, hanem azért is, mert az amerikai katonák nem ejtettek foglyokat. A japánok nagyjából ugyanígy jártak el.

Decemberig tartott, mire Leyte és a környező szigetek végleg amerikai kézre kerültek, s MacArthur csapatai megindulhattak a többi sziget visszahódítására. Az előzetes félelmek igazolódtak, s a Yamasita tábornok vezette, összesen több mint 200 ezer főt számláló japán csapatok ellenállását a háború végéig sem sikerült teljesen felszámolni. A Fülöp-szigetek visszahódítása hatalmas katonai potenciált kötött le, amit máshol alighanem jobban tudtak volna hasznosítani. A haditengerészet eredeti tervei szerint a Fülöp-szigetek helyett Formosát (Tajvan) és Okinawát foglalták volna el, majd 1945 nyarán partra szálltak volna a kínai szárazföldön, hogy Csang Kaj-sek hadseregével egyesülve kiszorítsák a japánokat Kínából, majd a teljesen körülzárt Japánt kiéheztessék, és megadásra kényszerítsék. Bajos volna megmondani, a milliós Kvantung hadsereggel szemben hogyan boldogultak volna az amerikaiak. Valószínűleg csak az augusztusi orosz beavatkozással együtt lettek volna képesek a még érintetlen japán hadsereget megverni, de a háború után még ebben az esetben is ők lettek volna a kínai területek urai, legalábbis Mandzsúriától délre. Aligha elképzelhető, hogy Mao Ce Tung egy ilyen helyzetben képes lett volna megszerezni a hatalmat az ország felett. Ha tehát így nézzük, a kommunista Kína létezése alapjában véve MacArthurnak és Rooseveltnek köszönhető, akik az amerikai főcsapás irányát a saját kicsinyes szempontjaik alapján Kína helyett a Fülöp-szigetek és Japán felé fordították.

(Folyt. köv.)