A dreadnoughtok korai ellenzői előrejelzéseikben megjósolták, hogy az új hajóosztály méretei folyamatosan növekedni fognak, miután az egymással versengő haditengerészetek állandóan egymásra akarnak majd licitálni. Néhányan azt is előre jelezték, hogy a méretek növekedésével párhuzamosan alighanem az ágyúk kalibere is növekedni fog.

A csatahajók standard fegyverzete ekkor már évtizedek óta a 305 mm-es hajóágyú volt, melyekből rendszerint négy darabot szereltek fel a hajókra. A dreadnoughtok és a csatacirkálók kezdetben szintén ezt a kalibert kapták, csak nagyobb számban, mint a korábbi csatahajók. A kaliber növelését az angolok kezdték meg 1912-ben, amikor az ez évben szolgálatba állított Lion osztályú csatacirkálóikat és Orion osztályú csatahajóikat 343 mm-es ágyúkkal szerelték fel. Ez főleg az akkori Első Lord, Jacky Fisher mániájának volt köszönhető, aki kincstári ésszel úgy vélte, a nagyobb kaliber nagyobb lőtávolságot tesz lehetővé, vagyis a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt hajók olyan távolságról vehetik tűz alá az ellenfelet, ahonnan az kisebb kaliberű ágyúival nem tud válaszolni. Az angol tengernagyokban láthatóan fel se merült a gondolat, hogy esetleg az ellenség is növelni fogja az ágyúk kaliberét, ugyanúgy, ahogy néhány évvel korábban arra sem gondoltak, hogy a Dreadnoughtra válaszul majd a többi haditengerészet is dreadnoughtokat kezd el építeni.

A rivális haditengerészetek természetesen ezúttal sem kívántak lemaradni, és az 1909-ben megkezdett angol fejlesztések hírére ők is hozzáfogtak saját, a korábbinál nagyobb kaliberű ágyúik kifejlesztéséhez. Miután az esztelen csatahajó-építési versenyben a versengő felek nem egyszerűen csak utolérni, hanem lekörözni akarták az ellenfelet, a 343 mm-es lövegre ennél is nagyobb kaliber volt a válasz. Az amerikaiak 1910-ben álltak neki saját ágyúik kifejlesztésének, melyet 356 mm-esre terveztek, hogy felülmúlják vele az angolokat. (Akik erre előálltak a 380 mm-es kaliberrel, amit az amerikai 406 mm-es hajóágyú követett, és ha a washingtoni konferencia nem állítja le az őrületet, következtek volna a már tervezőasztalon levő 457 mm-es és 503 mm-es lövegek, és ki tudja, hol ért volna véget az egész.)

Az 1914-ben először a New York osztály csatahajóin szolgálatba állított új löveg alapvetően megbízható fegyvernek bizonyult, és ezzel szerelték fel a következő, Nevada és Pennsylvania osztályú csatahajókat is. Ennek ellenére a haditengerészet nem volt teljesen megelégedve az új ágyúval, melynek teljesítményét nem tartották elég jónak, és elégedetlenek voltak a lövegtornyok gyakori műszaki meghibásodásaival is. A flotta a következő hajóosztályokat a már fejlesztés alatt álló 406 mm-esekkel szerette volna felszerelni, ám miután ebbe a tengerészeti minisztérium nem egyezett bele, inkább a már meglevő 356 mm-eseket tervezték át. A kaliberhosszúságot a korábbi 45-ről 50-re növelték, ami ugyan ágyúnként 17 tonna többletsúlyt jelentett, ám a hosszabb csőnek köszönhetően a korábbinál sokkal nagyobb torkolati energiát és kezdősebességet sikerült elérni, ami értelemszerűen nagyobb lőtávolságot és nagyobb páncélátütő képességet eredményezett.

A 14/50 Mark 4 jelű löveget 1918-ban állították rendszerbe az ekkor elkészült New Mexico osztályú csatahajókon, majd a Tennessee osztály hajóin is. Az eredeti tervek szerint ilyen ágyúkat kaptak volna a Lexington osztály csatacirkálói is, később azonban a terveket módosítva a tíz 356 mm-es löveget nyolc 406 mm-esre cserélték. (Még később, a harmincas évek közepén voltak olyan tervek is, hogy az épülő North Carolina osztály csatahajóit is ennek a lövegnek a javított, Mark B/O jelű változatával szerelik fel, 12 ágyút beépítve három négyágyús lövegtoronyban. Később azonban maradtak az eredeti elképzelésnél, a 3×3 406 mm-es ágyúnál.) A világháború alatt néhány elkészült löveget vasúti változattá alakítottak át, és a háború vége felé ezekből legalább ötöt az európai hadszíntérre szállítottak, bár hogy a harcokban még részt tudtak e venni, azt nem lehet biztosan tudni. Két Railroad Gun később a Panama-csatorna védelmét erősítette, ahol az igényeknek megfelelően egy napon belül át lehetett őket szállítani a csatorna egyik bejáratától a másikhoz.

A kísérletező és újító kedvű amerikaiak a következő évtizedekben számos kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre a lövegen, elsősorban a huzagolás, a töltényűr, és a závárzat elrendezésén változtatva, és a módosítások után mindig új típusjelzést adtak neki, így az ágyú több mint egy tucat változatban szerepel a nyilvántartásokban, az Mk.4/0-tól az Mk.11/5 típusjelzésig bezáróan. Alapvetően azonban ugyanarról az ágyúról van szó, melynek lényeges jellemzőiben nem történt nagy változás. (Valószínűleg a sok módosításnak köszönhető, hogy a két legfontosabb információforrásban, a NavWeaps oldalán, illetve John Campbell „Naval weapons of WWII” című könyvében legtöbb esetben kisebb-nagyobb mértékben eltérő adatok találhatóak a 356 és 406 mm-es ágyúk paramétereiről. Ahol nem tudtam biztosan eldönteni, kinek van igaza, ott általában a bővebb információkat szolgáltató NavWeaps adatait vettem át.)

A lövegek teljes hossza, a csavarzáras rendszerű závárzattal együtt, 18,14 méter volt, teljes súlyuk egyenként 81,47 tonna. A cső legnagyobb átmérője a závárzatnál 1219 mm volt, a töltényűr hossza 1,11 méter. Az ágyúcső teljes hosszából 15,43 méter volt huzagolva, s a cső belsejében 84 huzag futott végig, melyek menetemelkedése nem volt egyenletes. Hátul a töltényűrnél ez 1/50 volt, vagyis a huzag ennél a menetemelkedésnél 50 kalibernyi hossz alatt tett volna meg egy teljes fordulatot a csőben. A torkolatnál viszont a menetemelkedés már 1/32 volt, vagyis a huzagolás a csőben végigfutó gránátot gyorsuló tempóban pörgette meg. Ez a megoldás – az úgynevezett progresszív huzagemelkedés – azonban úgy tűnik, valamiért nem vált be, mert a későbbi módosítások során a béléscső cseréjével a legtöbb új változat egységes, 1/25 vagy 1/32 menetemelkedésű huzagolást kapott.

Az ágyúkhoz rendszeresített, 125,6 cm hosszú páncéltörő gránátok súlya 635 kg volt, a későbbi változatoknál 635,9 kg. A robbanótöltet tömege a korai típusnál 14,3, a későbbi típusoknál 15,6 kg volt. Elvileg létezett egy nagy robbanóerejű, úgynevezett „common” lövedék is, melynek 635 kilós súlyából 38,1 kilót tett ki a robbanótöltet, de a nagy lőtávolságok mániájának uralomra jutásával úgy ítélték meg, hogy ez a fajta gránát „elavult”, és már 1915-ben beszüntették a gyártását. A vékonyabb gránáthéjjal készülő lövedék páncélátütő képessége ugyanis sokkal gyengébb volt mint az AP gránátoké, és a tudós szakértők úgy találták, a várható igen nagy lőtávolságokon ez a gránát teljesen hatástalan lesz az erősen páncélozott célpontok ellen, a csatahajókat tehát ettől kezdve kizárólag páncéltörő gránátokkal szerelték fel. Csak az ágyú vasúti változatát látták el később a „common” lövedékhez hasonló gránátokkal, a 142,2 cm hosszú, 639,6 kilós Bombardment Mark9 robbanótöltetének tömege 47,6 kg volt.

A kivetőtöltet teljes tömege 213,2 kg volt, a későbbi változatoknál, ahol csökkentették a töltényűr hosszát, 190,5 kg. A töltetet négy részben, bársony vagy selyem zsákokba csomagolva töltötték be a gránát mögé. A kilövéskor a töltényűrben keletkező munkanyomás elérte a 2.835 att-ot, ami a gránátnak a csőtorkolatnál 835 mps kezdősebességet adott. A cső visszarúgása kilövéskor 112 cm volt. A csövek számított élettartama 250 lövés volt, a béléscső elvileg ezt elérve kopott már el annyira, hogy cserére szorult. A Mark7 változatoknál, ahol nem krómacélból készült a béléscső, az élettartam valamivel rövidebb volt, körülbelül 200 lövés.

Az ágyúkat a New Mexico osztály csatahajóin 0, a Tennessee osztályon pedig +1 fokos csőemelkedési szögnél lehetett újratölteni. A haditengerészet kezdetben előnyben részesítette a minden szögben, vagy legalábbis széles szögtartományban utántölthető, angol mintájú konstrukciókat, később azonban megfigyelték, hogy rendszerint az angol csatahajókon is nulla fokra, vagy ehhez közeli alacsony szögekre engedik le a csöveket a töltéshez. A fix szögben tölthető lövegek kisebb helyigényűek, egyszerűbb szerkezetűek, biztonságosabbak, és könnyebbek voltak, így az amerikai tervezők végül ezt a megoldást választották. Az ágyúk elméletileg 31 másodpercenként adhattak le egy lövést, de a gyakorlatban ez az érték inkább 40-45 másodperc körül alakult, ami még mindig jó teljesítménynek számított. A lőszerellátmány csövenként 100 gránát volt.

A lövegtornyok forgatómechanizmusának egyszerű szerkezete lehetővé tette, hogy a gránátok egy részét, nagyjából a harmadát, a 9,45 méter belső átmérőjű barbetták szabad belső tereiben, több helyre elosztva tárolják. Az angol szakértők nem voltak elragadtatva ettől a megoldástól, és erős kritikával illették az amerikai lövedéktárolási rendszert. Részben biztonsági okokból tartották megkérdőjelezhetőnek az ötletet, részben pedig egyszerűen nem tartották praktikus megoldásnak, hogy ütközetben a gránátokat vagy fél tucat különböző helyről kell odacipelni a lőszerszállító liftekhez.

Hogy eldöntsék, ez a lövedéktárolási módszer hosszabb időn át is lehetővé teszi e a csatahajók tüzelésének folyamatosságát, Ernest King tengernagy 1942 őszén egy szokatlan kísérletre adott parancsot. Utasításainak megfelelően az 1942 október tizedikén megtartott lőgyakorlaton az Idaho-nak addig kellett folyamatosan tüzelnie két elülső lövegtornyából, amíg teljesen ki nem fogyott a lőszere. (A lőgyakorlat nem akármilyen látványosságnak ígérkezett, és ilyen-olyan megfigyelőként mintegy ötven tengerésztisztnek sikerült felfurakodnia a csatahajó fedélzetére.)

A kísérlet – mely után természetesen cserélni kellett az elülső lövegtornyok összes ágyúját – teljesen kielégítő eredménnyel zárult. A leadott 156, három és hatágyús sortűz közül alig fél tucat esetben jelentkezett kisebb fennakadás és késlekedés, egyébként a csatahajó tartani tudta a tüzelés tempóját, s átlagban 80 másodpercenként adott le sortüzet. Csak az utolsó tíz sortűznél, amikor az addigra nyilván már teljesen kimerült legénységnek a legtávolabbi helyekről kellett a lőszerfelvonókhoz cipelni a gránátokat, lassult a tempó, ekkor átlag kétpercenként tudtak tüzelni. Komolyabb műszaki hiba nem fordult elő, és baleset sem történt. (Mindezt össze lehet vetni mondjuk az angol csatahajók lövegtornyainak a Bismarck elleni összecsapások során mutatott teljesítményével…) A vezetés tehát megállapíthatta, a lövedéktárolás módozata teljes mértékig megfelel az elvárásoknak.

A korábbi lövegek iránt támasztott egyik legfőbb kifogás azok kis csőemelkedése volt. Bár az amerikai hajóágyúk még ezzel a kicsi, 15 fokos csőemelkedéssel is figyelemre méltóan nagy lőtávolságot értek el – 21.140 méter –, az igen nagy lőtávolságokra alapozó haditengerészet, mely a jövőbeli ütközeteknél már ekkor 30 km körüli lőtávolságokat vizionált, ezt kevesellte. Már az ágyúk rendszerbe állítását követően, 1915-ben javasolták, hogy a tornyok módosításával a csőemelkedési szöget 20 fokra növeljék, de például az Atlanti Flotta parancsnoka, Frank Friday Fletcher tengernagy, már ekkor legalább 38, de lehetőség szerint inkább 45 fokos csőemelkedést akart. A tervezők végül a 30 fokban állapodtak meg, ennél nagyobb csőemelkedéshez ugyanis teljesen új lövegtornyokat kellett volna kifejleszteni, módosítani kellett volna a barbettákat, s mindezek komoly súlytöbblettel jártak volna, nem is beszélve az időveszteségről, amit az új tornyok tervezése okozott volna.

A New Mexico osztályú hajók még a régi, 15 fokos csőemelkedést, és 22 kilométeres lőtávolságot lehetővé tevő lövegtornyokat kapták – később ezeket is módosították, 30 fokos csőemelkedésre –, a Tennessee és a California azonban már kezdettől fogva az új tornyokkal volt felszerelve. A korabeli viszonyok között igen nagynak számító, 30 fokos csőemelkedés kiemelkedően nagy lőtávolságot tett lehetővé. A maximális csőemelkedésnél, 835 méter/sec kezdősebesség mellett, a csatahajók lövegei 32.553 méter távolságra voltak képesek eljuttatni 635 kg súlyú gránátjaikat.

A legnagyobb lőtávolságon a gránát repülési ideje a becsapódásig 71 másodperc volt, a becsapódási szög 44 fok, a becsapódási sebesség pedig 424 mps. A kilövés után a gránát sebessége természetesen folyamatosan csökkent, de megfigyelhető, hogy az igazán nagy lőtávolságokon ez ismét növekedni kezdett. A becsapódási sebesség 28 km körüli távolságon volt a legkisebb, 411 mps, ennél nagyobb lőtávolságokon a meredek szögben célra forduló gránát az utolsó szakaszon ismét gyorsulni kezdett. 25 fokos csőemelkedésnél, és 29,2 kilométeres távolságnál a gránát pályaívének legnagyobb magassága 4,3 km volt, a becsapódási szög pedig 38,3 fok. A 30 fokos csőemelkedésnél viszont a ballisztikus pálya legnagyobb magassága elérte a 6,16 kilométert, a becsapódási szög pedig a 44 fokot.

A 356 mm-es APC gránátok 9.000 yard (8.230 méter) távolságon 366 mm vastag páncéllemez átütésére voltak képesek, 12.000 yardon (10.968 méter) már csak 302 mm-esre, 20 ezer yardon (18.290 méter) pedig már csak 170 mm vastag lemezeket voltak képesek átütni. Jobban belegondolva ezek nem valami impozáns értékek, és nem igazán tűnik érthetőnek, hogy ezek ismeretében az amerikai haditengerészet miért erőltette annyira a nagy lőtávolságokat, és a minden páncélsúlyt a fő övpáncélra, és a páncélfedélzetre koncentráló „all or nothing” páncélrendezést. 20 km körüli távolságon az amerikai gránátok már a német csatahajók sokat ócsárolt másodlagos páncélövét se lettek volna képesek átütni, még az optimális becsapódási szögeknél sem. A fő célpont persze nem ez volt, hanem a fedélzeti páncél, amit a nagy távolságról kilőtt, viszonylag meredek szögben becsapódó gránátok – melyek ilyen szögben érkezve minden övpáncélról robbanás nélkül lecsapódtak volna –, az elmélet szerint könnyen leküzdöttek volna, és az ellenséges hajó mélyen fekvő belső tereibe bejutva végzetes sérüléseket okozhattak volna annak.

A fedélzeti páncélra vonatkozó átütési adatok sajnos nem találhatók meg. Az amerikai tengernagyok elképzeléseiben élő 30 km körüli lőtávolságon azonban a 40 fok feletti szögben becsapódó gránátok minden valószínűség szerint átütötték volna minden korabeli csatahajó fedélzeti páncélzatát, beleértve az „all or nothing” csatahajókat is. 30 km körüli lőtávolságnak azonban a csatahajók építése idején nem volt semmilyen realitása – később se nagyon –, a gyakorlati lőtávolság mindkét világháborúban 15-20 km körül volt, márpedig ezen a távolságon az amerikai gránátok nem nyújtottak meggyőző teljesítményt. A problémát az amerikai tengernagyok is látták, nyilván ezért is erőltették annyira a 406 mm-es löveg rendszeresítését, és később ezért fejlesztették ki a 356 mm-es ágyú sokkal nagyobb teljesítményű változatát, a második világháborúban használt Mark11-et.

A 356 mm-es lövegtornyok sokkal egyszerűbb szerkezetűek voltak, mint angol megfelelőik. A hidraulikus rendszerek mellőzése, valamint a fix töltési szög nemcsak egyszerűbb mechanikát tett lehetővé, hanem súlymegtakarítást is eredményezett. A háromágyús, igen erős páncélzatú tornyok a maguk 973 tonnás súlyával nem sokkal voltak nehezebbek, mint az angol csatahajók 38 cm-es ikerlövegtornyai (880 tonna).

A lövegtornyok csöveit a -5/+30 fokos szögtartományban lehetett emelni. A leghátsó torony okozott némi fejtörést, ugyanis a süllyesztett tatfedélzeten beépített torony barbettája olyan alacsony volt, hogy maximális csőemelkedésnél az oda mélyen benyúló löveg zavarta volna a lőszerliftek tevékenységét. A problémát kezdetben úgy kívánták megoldani, hogy a hátsó torony lövegeinek legnagyobb csőemelkedését 18 fokban korlátozták. A flotta azonban érthető módon elégedetlen volt ezzel a megoldással, amint azzal az ötlettel is, mely a két hátsó torony megemelését javasolta. Végül úgy oldották meg a kérdést, hogy a torony lőszerkezelő helyiségét a barbettán kívül, a hajó belsejében helyezték el.

Az 1-es és 4-es tornyokat 290 fokban, a 2-es és 3-as tornyokat pedig 280 fokos szögben lehetett körbeforgatni. A csövek maximális emelési sebessége 9 fok/sec, a tornyok forgatási sebessége 2 fok/sec volt. A lövegtornyok és az ágyúcsövek mozgatásáról nagyrészt villamos berendezések gondoskodtak, a tornyok forgatását és a csövek emelését 50 Le-ős villanymotorok végezték, a töltőberendezéseket pedig 90 lóerős motorok működtették. A gránátok felvonóit 35 lóerős villanymotorok működtették, a jóval könnyebb kivetőtöltetek liftjeit 7,5 lóerős motorok. A három ágyút két pár lőszerfelvonó látta el munícióval, melyek a középső és a két szélső ágyúcső között voltak beépítve. A középső csövet bármelyik oldali liftből el lehetett látni lőszerrel. A tornyokon belül az egyes ágyúkat, melyeket egyébként külön lövegbölcsőkön helyeztek el, egymáshoz lehetett rögzíteni, akárcsak az osztrák–magyar Tegetthoff osztályon, és ilyenkor azokat csak együtt lehetett mozgatni. Ettől a megoldástól az amerikaiak is pontosabb célzást reméltek, és a gyakorlatban általában így, összekapcsolt csövekkel üzemeltették a tornyokat. Ettől függetlenül az ágyúkat jól elkülönítették, és tűzálló válaszfalakkal választották el egymástól.

A csövek viszonylag közel voltak egymáshoz, a középvonalaiktól számítva 180 cm-re, ami egyidejű sortüzek leadásánál interferenciát okozott a lövedékek pályájában, és nagy lőtávolságokon nagy szórást eredményezett. Az ágyúk maximális lőtávolságán végrehajtott lőgyakorlatokon 3 km körüli szórást is mértek, vagyis a sortűz 12 gránátja egy ilyen átmérőjű körön belül csapódott be. A problémát az ágyúk elsütésének késleltetésével oldották meg, a csöveket ettől kezdve nem pontosan egyszerre, hanem egymáshoz képest néhány ezredmásodperc késleltetéssel sütötték el, amivel sikerült jelentősen mérsékelni a gránátok repülés közben egymásra gyakorolt zavaró hatását. Később a csöveket és a töltényűrt is módosították, ami szintén javította a gránátok kilövés utáni stabilitását.

Nyilván a már említett okoknál fogva a haditengerészet nem volt teljesen elégedett az új 356 mm-es ágyúkkal sem, és még nagyobb kalibert követelt. A jövőbeli csatahajók számára a 406 mm-es kalibert tekintették optimálisnak, és az ágyú tervezését már 1913 augusztusában elkezdték. Az elkészült prototípussal már alig egy évvel később, 1914 júliusában elkezdték a próbalövészeteket, a fejlesztés azonban ezt követően lelassult, részben alighanem a háború hatására, részben pedig mert az új löveggel adódott néhány probléma, és a konstrukción többször is módosítani kellett. A politikusok is makacsul ellenálltak a nagyobb kalibert, és ebből következően nagyobb vízkiszorítást követelő tengernagyoknak, és ez a huzavona nyilván szintén nem gyorsította az új hajóágyú elkészültét. A 406 mm-es löveg tényleges rendszeresítésére végül csak szokatlanul hosszú idő elteltével, a tervezés kezdete után nyolc évvel, 1921-ben került sor.

A 16/45 Mark1 jelű löveg, melyből körülbelül negyven darabot gyártottak le, kimondottan a Colorado osztály csatahajóira készült, a következő, South Dakota osztályú csatahajókat és a Lexington osztályú csatacirkálókat már ennek nagyobb kaliberhosszúságú, és nagyobb teljesítményű változatával, a 16/50 Mark 2 löveggel szerelték volna fel. (Ezekből 1922-re már 71 darabot legyártottak, és nem igazán világos, az új hajók építésének leállítása után a Colorado osztályt miért nem ezekkel a nagyobb teljesítményű ágyúkkal szerelték fel? A hosszabb és nehezebb csövek hajónként körülbelül 180 tonna pluszsúlyt jelentettek volna, ami nem tűnik nagyon soknak, de talán ezt nem akarták vállalni.) Akár a 356 mm-esen, ezen is számos módosítást hajtottak végre a következő évtizedekben, és az ágyú mindegyik változtatás után új típusjelzést kapott, a Mark 1/0-tól a Mark 8/2-ig.

A 406 mm-es hajóágyú teljes hossza a csavarzáras závárzattal együtt 18,69 méter, teljes súlya pedig 106,96 tonna volt. A cső átmérője a závárzatnál 1359 mm volt, a csőtorkolatnál 673 mm. A cső belsejében 96 darab, 3,81 mm mély, és 6,95 mm széles huzag futott végig, 15,67 méter hosszan. A huzagok menetemelkedése a závárzatnál 1/50, a torkolatnál 1/32 volt, de a későbbi változatokon a béléscső cseréjével ezt egységesítették 1/32-re.

Az ágyúkhoz rendszeresített Mark 3 páncéltörő gránátok tömege 957,1 kg volt, hosszuk 143,5 cm. A robbanótöltet tömege 26,1 kilót tett ki. A 267,6 kg összsúlyú kivetőtöltetet négy részletben töltötték be a gránát mögé. A kilövéskor keletkező munkanyomás 2.835 att volt, ami 792 mps kezdősebességet adott a lövedéknek. A csövek hátrarúgása kilövéskor 1,12 méter volt, számított élettartamuk pedig 350 lövés, ami igen jó értéknek számított.

A lövegtornyok szerkezete a nyilvánvaló különbségek ellenére alapvetően a 356 mm-es tornyokéval megegyező volt. A barbetták belső átmérője is ugyanakkora volt, mint a 356 mm-es háromágyús lövegtornyoké, vagyis 9,45 méter. Az egymástól 264 cm tengelytávolságra beépített ágyúk külön lövegbölcsőt kaptak, és tűzálló válaszfallal szeparálták el őket egymástól, de a csöveket ezeknél is össze lehetett kapcsolni. (A csövek viszonylag nagy távolságának köszönhetően a szórás itt nem jelentett akkora problémát, mint a háromágyús lövegtornyoknál.) A -4/+30 fokos szögtartományban, 8 fok/sec sebességgel emelhető csöveket itt is +1 fokos szögnél lehetett utántölteni. Az ágyúk körülbelül 40 másodpercenként tudtak egy lövést leadni, a lőszerellátmány csövenként 100 gránát volt. A tornyok és a csövek mozgatását itt is 50 lóerős villanymotorok végezték, a lőszerfelvonókat pedig 35, illetve 7,5 lóerős motorok működtették. A 880-920 tonna súlyú tornyokat 300, illetve az emelt tornyoknál 280 fokos szögben lehetett körbefordítani, 2 fok/sec sebességgel.

A maximális, 30 fokos csőemelkedésnél a legnagyobb lőtávolság 31.360 méter volt. A gránátok ezen a távolságon a kilövés után 67,4 másodperccel csapódtak be, 42,3 fokos szögben, 433 mps sebességgel. A partvédelemnél használt ágyúkat 45 fokos szögben is lehetett emelni, a lőtávolság így 36.210 méter, a becsapódási szög 56 fok, a gránát sebessége pedig 475 mps volt. Ezekből az adatokból is jól lehet látni, extrém nagy lőtávolságokon a lövedék becsapódás előtt ismét gyorsulni kezdett. A legkisebb, 427 mps becsapódási sebesség 25 fokos csőemelkedésnél, 28 km lőtávolság mellett volt. A ballisztikus pálya legnagyobb magassága ekkor 4.174 méter volt, míg a 45 fokos csőemelkedésnél 10.872 méter. 36 kilométeres lőtávolságon a becsapódási sebesség ismét ugyanakkora volt, mint 18 ezer méteren.

A pályaív adataiból az is kiderül, az amerikaiak a nagy lőtávolságokra számítva tervezték meg ágyúikat és gránátjaikat. Az amerikai lövedékekkel összehasonlítva ugyanis a német gránátok például kimondottan lapos röppályájúak voltak, a Bismarckon is használt 38 cm-es német ágyúk gránátjai például 30 kilométeres távolságon 31,9, 35 kilométeren pedig 40,3 fokos szögben csapódtak be. (Az első világháborús német ágyúkról nem találhatóak ilyen adatok, de hasonló jellegűek voltak azok is.) Az észak-atlanti térségben érdekelt németek ugyanis az itt megszokott időjárási viszonyok alapján kis lőtávolságokra számítottak, és gránátjaikat az ellenséges hajók oldalpáncélzatának leküzdésére tervezték, míg a közép-atlanti és Csendes-óceáni területeken operáló amerikaiak jó látási viszonyokra, és nagy lőtávolságokra terveztek, ahol gránátjaik nagyobb eséllyel az ellenséges hajók fedélzeti páncélzatát érték volna.

A páncélátütési adatokból a 406 mm-es gránátoknál is csak az övpáncélzatra vonatkozóak vannak meg, ami elég sajnálatos, hiszen alapvetően a fedélzeti páncélzat leküzdésére szánták őket, és tényleges teljesítményüket ezen lehetne jobban lemérni. A rendelkezésre álló adatok alapján a 406 mm-es páncéltörő gránátok 12.000 yard, vagyis 10.920 méter távolságon 480 mm, 20 ezer yard (18.290 méter) távolságon pedig 292 mm vastag páncél átütésére voltak képesek. Sokkal jobb értékek, mint a 356 mm-es ágyúké, de 20 ezer méteres lőtávolság felett igazából még ezek a gránátok se lettek volna képesek a rivális nagy haditengerészetek csatahajóinak az övpáncélzatát átütni. A fedélzeti páncélt feltehetően nagyjából 25 ezer méter feletti távolságokon tudták volna biztosan átütni, de ilyen távolságokon a találat valószínűsége szinte nulla volt.

Mint már többször említésre került, az US Navy csatahajóit kizárólag az ellenséges csatahajókkal nagy lőtávolságról, és kötelékben megvívott tengeri ütközetekre tervezték. Ennek megfelelően az amerikaiak feleslegesnek tartották a korábban alkalmazott erős, 152-203 mm-es lövegekből álló másodlagos tüzérséget. Nagy távolságokról megvívott harcban ezek hatástalanok lettek volna az erősen páncélozott célpontok ellen, és miután a csatahajó-kötelékek erős fedezete ütközetben elvileg távol kellett, hogy tartsa a támadó cirkálókat és rombolókat is, az ellenséges nehézgránátokon kívül az egyetlen tényleges fenyegetésnek az éjszakai romboló, vagy torpedónaszád támadások látszottak. A kis hajók ellen felesleges súlypazarlásnak tűnt a korábbi kaliberű másodlagos tüzérség, s a teoretikusok úgy vélték, a nehézágyúkon kívül a csatahajók fegyverzetét elegendő lesz néhány 76 mm-es gyorstüzelővel kiegészíteni. Azonban nem tartott sokáig, hogy rájöjjenek, a 76 mm-esek még a rombolók ellen sem elég hatásosak, s ennél nagyobb kaliberre van szükség. A 127 mm-es másodlagos tüzérség így már az amerikai dreadnoughtok második osztályán, a Delaware osztályú hajókon visszatért a csatahajókra.

Nagyjából ugyanezt a fejlődési pályát futotta be a mintaadó brit haditengerészet is. Az első dreadnoughtok másodlagos fegyverzete ott is 76 mm-es lövegekből állt, majd miután ennek elégtelen voltáról meggyőződtek, a kalibert ők is megnövelték, ott 102 mm-re. Azonban az angolok a háború előtt ennél még tovább léptek, és csatahajóikon ismét rendszerbe állították a 152 mm-eseket. Részben mert úgy gondolták, a gyorsan támadó rombolókat gyorsan meg is kell állítani, amihez nagy tűzerejű lövegek szükségeltetnek, részben pedig mert a várható hadműveleti területen, a rendszerint elég rossz látási viszonyokkal rendelkező Északi-tengeren, ők nem bízhattak a nagy lőtávolságokban. (A második világháború előtt nagyjából ugyanez történt. Az angolok és amerikaiak, akik bízhattak abban, hogy nagyszámú kísérőhajójuk távol tartja tőlük a kisebb ellenséges hadihajókat, másodlagos tüzérségként ismét kisebb, légvédelmi célokra is használható 114-132 mm-es ágyúkat választottak, és értetlenül csodálkoztak, vajon a németek miért tartják meg csatahajóikon a „felesleges” 152 mm-es ágyúkat?)

A Big Five csatahajóin rendszeresített 127 mm-es ágyúkat először a Florida osztályú csatahajókon állították szolgálatba, még 1911-ben. A löveg nagyon jól sikerült, nagyon pontos, és a kaliberhez képest nagy tűzerejű fegyver volt, s feladatára, vagyis az ellenséges rombolók és torpedónaszádok elleni harcra, kiválóan megfelelt. A későbbiekben valamennyi csatahajó másodlagos fegyverzetét ez az ágyú alkotta, mellyel rombolókat és tengeralattjárókat is felszereltek. A háború alatt az angolok kipróbálásra három darabot vásároltak a típusból, melyeket Scapa Flow védelménél használtak. Az ágyúkkal olyannyira elégedettek voltak, hogy 1918-ban további 150-et rendeltek belőlük, azonban a nem sokkal később bekövetkező német összeomlás, és a háború befejezése után a rendelést törölték. Ezek a lövegek még a második világháború idején is megtalálhatóak voltak számos hadihajó, illetve teherhajó fedélzetén.

A Big Five csatahajóin a korábbiaktól eltérően mellőzték a hajótest oldalán beépített kazamatákat, és a másodlagos tüzérség valamennyi ágyúját a fedélzeten, illetve a felépítményeken helyezték el. Ezzel kiküszöbölték a nagy sebességnél, vagy viharos tengeren felcsapódó víz által jelentett problémákat, és a korábbiaknál sokkal kényelmesebb körülményeket teremtettek a kezelőszemélyzet számára. A csatahajók 14 ágyújából tízet a főfedélzeten, a felépítmények alsó szintjén helyeztek el, kettőt a parancsnoki torony két oldalán, kettőt pedig a kémények között, kétoldalt építettek be. Utóbbiak szabadon álltak a fedélzeten. Miután a koncepció az volt, hogy ezeket az ágyúkat kizárólag könnyű fegyverzetű ellenséges egységek, rombolók vagy naszádok ellen fogják használni, nem kaptak semmilyen páncélzatot, vagy lövegpajzsot. A nagykaliberű ágyúkhoz hasonlóan szolgálati idejének évtizedeiben ez a löveg is számos módosításon esett át, összesen mintegy két tucat modifikációja ismert, melyek többnyire külön típusjelzést kaptak, Marks 7/2-től Marks 15/0-ig.

Az egyenként 5,1 tonna súlyú lövegek teljes hossza 6,64 méter volt. A csőben 5,4 méter hosszan futó huzagolás érdekes megoldású volt, ugyanis a töltényűrnél a huzagok menetemelkedése még 0 volt, a csőtorkolatnál viszont már 1/25. A huzagolás az első szakaszon tehát még vízszintesen futott a csőben, majd ezt követően gyorsan nőtt a menetemelkedés. Ennél a kalibernél úgy tűnik, bevált ez a megoldás, mert a későbbi módosítások egy részénél megtartották ezt a progresszív huzagemelkedést, és csak néhány változatnál cserélték le egységes, 1/25 vagy 1/35 menetemelkedésű huzagolásra.

Az ágyúkat minden hajón egyesével építették be, ezeket a lövegeket ikertornyokban nem használták. (Bár tervek készültek rá.) Az egyes ágyúállások teljes súlya, állványzattal együtt, 10,2 tonna volt. A teljesen kézi üzemeltetésű ágyúk tűzgyorsasága 8 lövés/perc volt. A lövegekkel mintegy 135-150 fokos szöget fedhettek le, s azokat lépcsőzetesen építették be, úgy, hogy a fedélzeten elhelyezett ágyúk közül hat tüzelhetett egyenesen előre, négy pedig hátra. A csöveket a -10/+15 fokos szögtartományban lehetett emelni, s azokat bármilyen csőállásban újra lehetett tölteni. Az alacsony alsó csőállásra azért volt szükség, mivel ezeket az ágyúkat torpedó-elhárításra tervezték használni, vagyis arra számítottak, az éjszaka támadó torpedónaszádok ellen esetenként nagyon kis lőtávolságról kell majd felvenni a harcot. A 15 fokos maximális emelési szöget a lőtávolság növelése érdekében később 20 fokra növelték.

A lövedékek kezdősebessége igen nagy volt, elérte a 960 méter/sec értéket. A maximális, 15 fokos csőemelkedésnél ez 12.850 méter, míg a későbbi húsz fokos csőemelésnél 15 km-es lőtávolságot tett lehetővé. A páncéltörő gránátok 3.500 yardon (2.930 méter) 102 mm, nyolcezer yardon (7.320 méter) pedig 51 mm vastag páncéllemezek átütésére voltak képesek. A nagy kezdősebesség nem volt jó hatással a cső számított élettartamára, s az a kaliberhez képest viszonylag kicsi volt, összesen mintegy 700 lövés. A későbbi módosítások során a kezdősebességet több változatnál korlátozták, 700-800 mps-re, ami a számított élettartamot 900 lövésre növelte.

Az ágyúkhoz páncéltörő gránátot, és nagy robbanóerejű repeszgránátot is használtak, a súlya mindkét változatnak 22,7 kg volt, a gránát hossza 43,2 cm. A nagy robbanóerejű gránátból kétféle is volt, a fenékgyújtóval szerelt „common” típus, és az orrgyújtóval szerelt, vagyis becsapódáskor azonnal robbanó HC gránát. A robbanótöltet tömege a páncéltörő és a „common” gránát esetében majdnem ugyanakkor volt, 0,77, illetve 0,78 kg, a töltet anyaga viszont különbözött. A páncéltörő gránát az „Explosive D” jelű, nagy erejű, ammónium-pikrát robbanóanyaggal volt megtöltve, a „common” gránát viszont fekete lőporral, vagy TNT-vel. A szintén „Explosive D”-vel töltött HC gránát töltetének tömege 1,66 kg volt. (A későbbiekben persze számos más gránát típus is rendszeresítésre került, a 127 mm-esekből például világítógránátokat is ki lehetett lőni.) A gránátok mögé zsákban, vagy rézhüvelyben betöltött kivetőtöltet tömege 11,1 kg volt. A lőszerkiszabat általában csövenként 230 gránát volt.

Az eredetileg torpedó-elhárításra szánt 76 mm-es lövegek is megmaradtak a hajók fedélzetén, rendeltetésük azonban közben megváltozott. A hadihajók ellen nem megfelelő tűzerejűnek bizonyuló kiskaliberű ágyúkat a továbbiakban légvédelmi célokra használták, s ilyen minőségükben a Big Five csatahajóinak fedélzetén négyet építettek be belőlük, kettőt a főárboc, kettőt pedig a csónakdaruk mellett kétoldalt. 1922-ben további négyet helyeztek el a csatahajók fedélzetén, kettőt a parancsnoki toronynál, az ott beépített 127 mm-es ágyúk mögött, kettőt pedig a kémények között, az eredetileg ott elhelyezett, de közben leszerelt 127 mm-esek helyén.

A csatahajók fedélzetén elhelyezett, már légvédelmi lövegnek készült 76 mm-eseket 1913-ban állították szolgálatba. Az egyenként 340 kg súlyú, 1,9 méter hosszú ágyúk tűzgyorsasága a légvédelmi ágyúkhoz képest viszonylag alacsony, 9 lövés/perc volt. A teljesen kézi működtetésű ágyúk csövét a -15/+75 fokos szögtartományban lehetett emelni. (Az alacsony alsó csőállás valószínűleg a torpedóelhárító múlt öröksége volt.) Az 5,9 kg súlyú lövedékek 75 fokos csőállásnál és 503 méter/sec kezdősebességnél az 5.490 méteres magasságot érhették el, ami a maguk korában légvédelmi célokra tökéletesen megfelelt, míg legnagyobb vízszintes lőtávolságuk 45 fokos csőemelésnél 8.050 méter volt.

Eredeti állapotukban a csatahajók fel voltak szerelve még néhány 12,7 mm-es géppuskával, és négy hatfontos jelzőágyúval is. A hajókon szolgáló tengerészgyalogosokból, illetve az erre a célra kijelölt tengerészekből a korabeli gyakorlatnak megfelelően egy úgynevezett partraszálló különítményt is létrehoztak, melynek fegyvertárába tartozott néhány 76 mm-es tábori ágyú is, melyeket szétszerelve szintén állandóan a hajók fedélzetén tároltak.

A fenti fegyverek persze nem sok harcértéket képviseltek, és érthető módon csak néhány helyen említik meg őket a csatahajók fegyvereinek felsorolásánál. Az viszont már meglepő, hogy sok helyen nem tesznek említést a csatahajókon elhelyezett négy darab 533 mm-es, vízvonal alatti torpedóvető csőről sem. Az amerikai haditengerészetnél a Big Five tervezése idején még mindig elevenen élt az az elképzelés, mely szerint a modern, nagy hatótávolságú torpedók továbbra is fontos részét képezik a csatahajók arzenáljának, és ütközetben még jó hasznát vehetik azoknak. A torpedóvető csöveket azonban a korábbi gyakorlattal ellentétben már nem osztották szét a hajó különböző részei között, hanem valamennyit az 1-es lövegtorony előtt építették be, kettesével jobb, illetve bal oldalon. A torpedókamrát az 1-es torony lőszerraktárától bizonyos távolságot tartva helyezték el, hogy a sérülés következtében keletkezett esetleges tűz vagy robbanás nehogy berobbantsa a lőszerraktárakat is. A torpedókról később aztán kiderült, hogy a csatahajók már nem sok hasznukat veszik, ellenben a vízvonal alatti védelem igen sebezhető pontját jelentik, úgyhogy a Big Five torpedóvető csöveit a harmincas évek második felétől ki is szerelték a hajókból.

A csatahajók lövegeinek tűzvezetését a nagyméretű rácsárbocok tetején elhelyezett megfigyelőállásokból irányították. A korábbi csatahajókénál jóval nagyobb, háromszintes állás alsó szintjén a másodlagos tüzérség lövegeinek tűzvezetésére szolgáló optikai távolságmérőket helyezték el, a középső szinten a nehéztüzérség távolságmérői voltak, a felső szinten pedig a megfigyelőállás helyezkedett el, ahonnan a lövedékek becsapódását és a tüzelés eredményességét ellenőrizték. Elhelyeztek egy optikai távolságmérőt a parancsnoki hídon is, egy másikat pedig a 3-as lövegtorony tetején. Előbbi a főtüzérség elülső, utóbbi pedig a hátsó lövegtornyainak tűzvezetését segítette volna, amennyiben a fő tűzvezető állások üzemképtelenné válnak. A tűzvezető állásokból az adatokat a mélyen a hajók belsejében, a gépházak és az elülső lőszerraktárak között fekvő központi irányítóállásnak továbbították, ahol a csatahajók tűzvezetésének mechanikus számítógépei a beérkező adatok alapján kiszámították, és a lövegtornyokhoz továbbították a lőelemeket.

Ezeken kívül a 356 mm-es lövegtornyok mindegyike rendelkezett saját távolságmérővel és tűzvezető berendezéssel, hogy a központi tűzvezetés esetleges kiesése után helyi irányítással is tovább tudjanak tüzelni.

(Folyt. köv.)