A nagyhatalmak közt a XIX. század végén kezdődő navalista versengés nagyon súlyos következményekkel járt a Nyugatra nézve. Nem nagy túlzás azt állítani, a nyugati nagy- és középhatalmak közti viszonyt ez az értelmetlen vetélkedés mérgezte meg, és tette tönkre. Közvetve ez volt az egyik oka a két világháborúnak, és Európa velejáró pusztulásának. A legsúlyosabb következményekkel nyilván az angol–német flottaverseny járt, mellyel a Mahan elméleteitől megrészegült II. Vilmos olyan vállalkozásba erőltette bele országát, amitől az semmilyen érdemi nyereséget nem remélhetett, viszont amivel kiváltották az addig baráti Anglia gyanakvását, féltékenységét, majd gyűlöletét.
A német haditengerészet atyja, a szintén Mahan befolyása alatt álló Tirpitz, olyan elvekre alapozta a nagy német flotta létezését, melyet ma nem lehet másként értékelni, csak teljes tévedésként. Híres kockázatelmélete alapján a németek úgy vélték, egy erős haditengerészet riasztó hatással lesz az angolokra, akik nem merik majd megkockáztatni a velük való konfrontációt. Azt a németek sem hitték, hogy le tudják győzni a Royal Navy-t, de úgy vélték, az angoloknak is olyan sokba kerülne egy felettük aratott tengeri győzelem, aminek az árát nem fogják vállalni, és inkább engedményeket tesznek majd a németeknek a vitás kérdésekben. A német flotta tehát a britekkel szemben nem a harc, hanem a politikai zsarolás eszköze volt. A Császári Haditengerészet katonai ellenfele igazából a francia és az orosz haditengerészet volt. Egyik parlamenti beszédében Tirpitz a flottaépítés célját így körvonalazta: „Olyan helyzetben kell lenünk, hogy blokád alá vehessük az orosz flottát a Balti-tengeren, és ugyanakkor megakadályozzuk a francia flotta behatolását oda.”
A németek azonban teljes tévedésben voltak az angolok hozzáállását illetően, akiket a franciák úgy tűnik, sokkal jobban ismertek. Ahogy az egyik francia tengernagy később az angolokról megjegyezte: „Ezek potenciális ellenségnek tekintenek mindent, ami úszik a vízen.” Ennek megfelelően a britek egyáltalán nem tolerálták a német ambíciókat, és nyílt kihívásnak tekintették a német flottaépítést. Meghátrálásról és érdemi engedményekről szó sem lehetett, a presztízs, és a birodalmi tekintély forgott kockán, amit a németek úgy látszik, nem ismertek fel.
A flottaépítéssel tehát a németek pont az ellenkezőjét érték el, mint amit reméltek. Angliát a velük rivális országok mellé állították, és nem arra ösztönözték, hogy engedményeket tegyen a Németországgal való összecsapás elkerülése érdekében, hanem arra, hogy a konfliktushelyzetben azonnal vállalja ezt az összecsapást.
Tirpitz tengerészeti politikája tehát katasztrofális kudarc volt, ám bámulatos módon a német vezetés ezt továbbra sem ismerte fel. Erich Raeder tengernagy, a két háború közti idő meghatározó személyisége a német haditengerészetnél, nagyjából ugyanazokra az elvekre alapozta az újabb flottafejlesztést, mint korábban az általa mélyen csodált Tirpitz. Ő maga is úgy vélte, egy erős német haditengerészet elriasztja az angolokat a németekkel való konfrontációtól, és ugyanakkor értékes szövetségessé teszi Németországot az angolok szemében. Miután az új flottafejlesztés ugyanazokra az elvekre alapozott, mint a régi, jellege is hasonló volt. Mihelyt ki tudtak bújni a versailles-i korlátozások hatálya alól, a németek azonnal nekiálltak ismét nagy csatahajókat építeni, amivel persze megint kiváltották az angolok bizalmatlanságát. A flottaépítés a későbbiekben is a nagy, és egyre nagyobb csatahajókra alapult, ezek képezték volna a flotta gerincét.
Sok korabeli katonai szakértőhöz hasonlóan valószínűleg Raeder is úgy vélte, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a feltörekvő Egyesült Államok, és Nagy-Britannia közti fegyveres konfliktus, melynek során egy erős német hadiflotta – akárcsak a japán – értékes segítséget tud majd nyújtani a briteknek, természetesen a megfelelő ellenszolgáltatásokért cserébe. Nem csak Raeder, hanem Hitler sem ismerte fel, hogy az első világháború után Anglia végleg hátat fordított Európának, és az Egyesült Államokhoz kötötte magát, ami valószínűleg rossz döntés volt, de erről a briteket azóta sem tudta meggyőzni senki. Totális tévedés volt tehát arra számítani, a britek majd az európai országok kegyeit fogják keresni, nem az Egyesült Államokét.
A haditengerészet fejlesztésének ez az iránya persze nem találkozott minden német tengerésztiszt helyeslésével. Wilhelm Marschall tengernagy később így jellemezte Raeder tengerészeti politikáját: „Vágyakon, képzelődéseken, és a presztízs hajszolásán alapuló gondolkodás, Németország politikai és katonai lehetőségeinek végzetes túlértékelése, az ellenséges Anglia alaptalan lebecsülése, és a Z Tervhez kapcsolódó hadműveleti elképzelésekhez való értelmetlen ragaszkodás.” Marschall szerint Raeder stratégiája mindent egy lapra feltevő hazárdjáték volt.
Marschall ezt a véleményét Raeder háború előtti politikájáról, és a háború első éveiben folytatott stratégiájáról fogalmazta meg. Kíváncsi lennék rá, milyen jelzőkkel illette volna azokat az elképzeléseket, amiket Raeder a feltételezett német háborús győzelem utáni idők haditengerészeti politikájáról dédelgetett. A flottafejlesztés ugyanis természetesen nem állt volna meg a Z Tervnél, az csak az 1947-ig terjedő időszak programja volt. Raedernek az ezt követő időkre is voltak elképzelései, méghozzá olyanok, melyeket olvasva az ember tényleg köpni-nyelni nem tud elképedésében.
1940 nyarán úgyszólván mindenki azt hitte, Németország gyakorlatilag már megnyerte a háborút. Franciaország kapitulált, Angliáról pedig senki sem feltételezte, hogy sokáig képes lesz egyedül kitartani a németekkel és az olaszokkal szemben. Az általános vélemény az volt, az angolok heteken belül kénytelenek lesznek tárgyalóasztalhoz ülni, és békét kötni a németekkel. A racionális döntés valóban ez lett volna, csak éppen az újdonsült angol miniszterelnöktől mi sem állt távolabb a racionalitásnál, és ezt akkor még senki sem vette figyelembe.
Raeder maga is biztos volt benne, a háború heteken belül véget ér, és a nyár során több feljegyzést és memorandumot juttatott el a Führernek, melyekben igyekezett útmutatásokat adni, a győzelem után Németországnak hogyan kell pozicionálnia magát a világban. A feljegyzések, melyeket Raeder két jobbkezével, Rolf Carls, és Otto Schniewind tengernagyokkal közösen készített, nagyon érdekes, és tulajdonképpen szórakoztató dokumentumok, amit más nézőpontból persze úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy nevetségesek, és kételyeket ébresztenek készítőinek elmeállapotát illetően.
A francia fegyverszüneti okmányok aláírását megelőző napon, június huszadikán, Raeder egy memorandumot juttatott el Hitlernek, melyben kifejtette, haditengerészeti szempontból szerinte milyen feltételeket kellene támasztani a franciákkal szemben. A vezértengernagy úgy vélte, a franciákat kötelezni kellene teljes flottájuk, valamint az atlanti támaszpontok, és Dakar átadására. Miután Raeder azért mégiscsak szakember volt, nem feltételezhető róla, hogy azt hitte, a francia flottát az Anglia elleni háborúban még fel tudják használni. A többnyire a Földközi-tengeren állomásozó hajókat eleve csak a háború után lehetett volna kihozni onnan, és átvinni Németországba. A hajók német szabványok szerint való átépítése, és a legénység kiképzése minden bizonnyal békeidőben is éveket vett volna igénybe. A flotta átvétele így csak hosszú távon erősíthette volna a németeket, és persze gyengítette volna a franciákat. A hajókkal egyébként pótolhatták volna a norvég hadműveletben elszenvedett veszteségeket is.
Hitler, akinek ezúttal is több esze volt a tábornokainál és a tengernagyainál, kapásból elvetette az ötletet. Tartott tőle, és mint később kiderült, teljes joggal, hogy ha ilyen feltételeket támaszt, a franciák inkább a gyarmatokra visszavonulva folytatják a háborút, a francia haditengerészet pedig angol kikötőkbe hajózik át, és csatlakozik a Royal Navy-hez. Hitler csak annyit akart, Franciaország szálljon ki a háborúból, flottája pedig ne kerüljön az angolok kezére.
Raeder, bár maga is a politikai tudományok doktora volt, nem értette Hitler elképzeléseit, és még emlékirataiban is kesergett azon, hogy javaslatainak elvetésével mekkora kár érte a német haditengerészetet. Mindvégig azon a véleményen volt, a francia kapituláció a Kriegsmarine nagy lehetősége volt, amit Hitler rövidlátó politikájának köszönhetően vesztettek el.
Néhány héttel később, július közepén, Raeder találkozott Hitlerrel, és megbeszélték a továbbiakban folytatandó haditengerészeti fejlesztéseket. Miután mindketten biztosak voltak benne, hogy a háború heteken belül véget ér, egyetértettek abban, hogy folytatni kell a H osztályú csatahajók építését, melyet a háború kitörését követően leállítottak. A korábbiaknál jóval nagyobb, mély merülésű csatahajók a sekély vizű német kikötőket már bajosan tudták volna használni, ezért a megszállt Norvégiában, Trondheim mellett építettek volna nekik új támaszpontot. A haditengerészeti támaszpont köré pedig egy egész várost terveztek, melyet a Nordstern névre kereszteltek. A negyedmilliós lakosságú város közvetlen szárazföldi összeköttetésben állt volna az anyaországgal, a dán tengerszorosokon átvezető hidakon keresztül vasútvonal, és egy négysávos autópálya vezetett volna Németországtól Nordsternig. Az építészi érdeklődésű Führer egyik kedvenc időtöltése volt, hogy ilyen városokat tervezgetett, és most is lelkesen vett részt ebben a munkában. Az építkezéseket 1943 márciusában tervezték elkezdeni. (Természetesen később semmi sem lett az egészből.)
Raeder azonban nem érte be Trondheim-el, hasonló német támaszpontot akart csinálni a franciaországi Lorientből és St.Nazaire-ből, valamint további támaszpontokat felépíteni valahol a Kanári-szigeteken, és Marokkóban. Ez utóbbiak spanyol területek voltak, melyeket Francótól kellett volna megszerezni, és éppen ez az igény volt az egyik oka annak, hogy a spanyolok végül nem léptek be a háborúba. A francia vereséget követően egy rövid ideig Franco is foglalkozott a gondolattal, hogy Mussolinihez hasonlóan ő is háborúba lép a németek oldalán, hogy ne maradjon ki a francia és az angol gyarmatok várható újrafelosztásából. A spanyolok előzetes puhatolózásai során azonban a németek világossá tették, reménybeli fegyvertársaiktól azt várják el, hogy azok átengedjenek nekik egyes területeket Marokkóban, a Kanári-szigeteken, és más tengerentúli gyarmatokon, hogy ott német flottatámaszpontok létesüljenek. Ezért cserébe a spanyolok csak homályos ígéreteket kaptak, hogy a meghódítandó angol és francia gyarmatokból majd kárpótolni fogják őket. Franco ezeket az igényeket a spanyol területi szuverenitás megsértésének tartotta, és nem ment bele az alkuba. A német elképzelések talán afelől is kételyeket ébresztettek benne, hogy a németek valóban komolyan vehető partnerek e?
Mindez azonban csak szerény bevezetés volt ahhoz a grandiózus elképzeléshez képest, melyet Raeder a következő hetekben írt beadványaiban Hitler előtt felvázolt. A vezértengernagy először politikai szempontból igyekezett irányt mutatni a Führernek, a háború utáni világot hogyan is kell a németek javára berendeznie. Raeder úgy vélte, túl engedékenyek voltak a meghódított országokkal, melyeknek meghagyták a névleges függetlenségüket. Szerinte Norvégiát, Dániát, és a Benelux államokat egyszerűen a birodalomhoz kell csatolni, míg Franciaországot, és majdan Dél-Afrikát cseh mintára szervezett protektorátussá kell átalakítani.
A vezértengernagy már előre aggódott amiatt is, hogy a Führer túl engedékeny lesz majd a békéért könyörgő angolokkal szemben is, és olyan kompromisszumokba megy bele, amik meghagyják nekik a tengeri uralmukat. Raeder igyekezett meggyőzni Hitlert, ne hagyja, hogy elkerülhetetlen vereségét követően Anglia továbbra is nagyhatalmi státuszban maradjon, mert ebben az esetben biztosan szövetségre fog lépni az Egyesült Államokkal, Németország következő ellenségével, és az amerikaiak támogatásával próbál majd később bosszút állni.
Miután papíron mindenkit a földbe döngölt, Raeder kitért arra is, a legyőzött országok területeit hogyan kell Németország igényei szerint újraosztani. A britektől és a dánoktól elvette, és a birodalomhoz csatolta volna a Shetland és a Feröer-szigeteket, Izlandot, Grönlandot, a Csatorna-szigeteket, Szent Ilonát és Ascensiont, a spanyoloktól lenyúlta volna a Kanári, és a Zöld-foki szigeteket, valamint Biokót, a portugáloktól pedig az Azori-szigeteket és Sao Tomét. Vagyis úgy nagyjából mindent, ami az Atlanti-óceánon volt. (A már említett Szenegállal és Dél-Afrikával együtt.)
A nagyadmirális szeme azonban ennél jóval távolabbra tekintett. Az Atlanti-óceán után rendezte volna a területi viszonyokat az Indiai-óceánon is, megszerezve Madagaszkárt, Mauritiust, Socotrát, a Comore és a Seychelle-szigeteket, Adent, Ceylont, a Kókusz-szigeteket, és Indonéziát. És ha már úgyis a környéken voltak, úgy mellékesen a birodalomhoz csatolta volna Egyiptomot, és a komplett Közel-Keletet is. Raeder figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Borneó területei olajban gazdagok. Nosza, csatoljuk a birodalomhoz ezt is, elvégre a flottának nagy szüksége lesz majd erre az olajra! (Bár a tervezetben erről nem esik említés, de Raeder feltehetően magától értetődőnek gondolta azt is, hogy a felsoroltak mellett Németország majd visszaszerzi az első világháborúban elvesztett gyarmatait is.) A Csendes-óceánt Raeder nagylelkűen meghagyta az amerikaiaknak, a Karib-tengerrel együtt.
Hogy ezeknek a tengerentúli területeknek a meghódítására és megtartására milyen haditengerészetet kell a németeknek felépíteniük, azt egy újabb feljegyzés vázolta fel. A Z Terv flottája persze csak aprócska kis hajóraj volt ahhoz képest, amit Németország Raeder által vizionált új világhatalmi helyzete a vezértengernagy szerint igényelt. Az új Világbirodalmi Flotta – a Weltmachtflotte – fő ütőerejét nyilván ezúttal is a csatahajók alkották volna, melyekből Raeder 80 darabot tartott szükségesnek. Természetesen nem holmi 35 ezer tonnás kis játékszerekről lett volna szó, hanem zömmel a H osztály ekkoriban tervezett új típusairól, melyek vízkiszorítása már a 100 ezer tonnát közelítette. (És később át is lépte.) Ezeket egészítette volna ki kereken 100 nehézcirkáló, és 115 könnyűcirkáló. A kisebb hajóknak és az anyahajóknak Raeder ezúttal se sok jelentőséget tulajdonított, a flottához mindössze 250 romboló tartozott volna, ami a csatahajók és a cirkálók számához képest nem tűnik valami soknak, és összesen 15-20 anyahajó. Tengeralattjárókból 500 darabot építettek volna.
Nincs említés arról, Hitler hogyan vélekedett Raedernek ezekről a memorandumairól. Úgy tűnik, egyiket sem tartotta érdemesnek arra, hogy reagáljon rá. Csak a Wehrmacht vezérkari főnökének, Franz Halder tábornoknak a reakciója ismert, aki Raeder néhány feljegyzését elolvasva azokat „navalista ámokfutásnak” minősítette. Később Raderről, valami Carls és Schniewind tengernagyokról megjegyezte: „Ezek az emberek kontinensek meghódításáról álmodoznak!”
Bár a kereskedelmi kanálisok „ismeretterjesztő” filmjeiben gyakran óbégatnak és szörnyülködnek az alávaló, vérszomjas nácik világhódító tervein, a háború előtt ilyenek igazából nem voltak. A Raederéhez hasonló elképzelések persze nem álltak távol Hitlertől sem, aki maga is gyakran elmélkedett a világ újrafelosztásáról, és arról, a világhatalommá váló Németország majdan milyen területek felett fog uralkodni. Ezeket az elképzeléseit az említett szórakoztató műsorokban gyakran idézik is, csak azt felejtik el megemlíteni, hogy Hitler rendszerint mindig hozzátette, mindez a távoli jövőben fog majd csak megvalósulni, évszázadokkal az ő halála után.
Raeder azonban bizonyos jelek szerint nem a távoli jövőben gondolta megvalósítani elképzeléseit. Borneó és Indonézia megszállásával ugyanis a németek behatoltak volna a japánok érdekszférájába, súlyosan veszélyeztetve Japán pozícióit a térségben. Ez biztosan azonnali háborút eredményezett volna a németek és a japánok között. Raeder ezt elkerülhetetlennek vélte, és úgy gondolta, Nagy-Britannia legyőzését követően mindenképpen szembekerülnek Japánnal, vagyis el kell pusztítani a japán haditengerészetet is, mely veszélyt jelent a német tengeri hatalomra. Ezt a lehetőséget olyannyira komolyan vette, hogy 1940 nyarán – amikor a német felszíni flotta teljes bevethető állománya három cirkálóból és négy rombolóból állt – utasította a vezérkarát, készítsenek terveket a Japán elleni tengeri háború esetére!!!
Eddig azt lehetett volna gondolni, a vezértengernagy világhatalmi elképzelései alapjában véve csak a Hitleréhez hasonló ábrándozások, és elkövetőjük sem veszi azt komolyan, hogy mindez belátható időn belül megvalósulhat. A Japán elleni háborúra való felkészülés azonban azt látszik alátámasztani, Raeder valóban komolyan azt hitte, Németország néhány éven, vagy legalábbis pár évtizeden belül – vagyis még az ő életében – valóban a világ urává válik, és megépíti a Világbirodalmi Flottát!
A németeken már a XIX. század második felében elhatalmasodott a nacionalista felfuvalkodottság, ami később a fajelmélettel is súlyosbodott. Teljesen komoly meggyőződésükké vált, hogy ők a világ legkiválóbb népe, mely predesztinált a világ feletti uralomra, a testvérnéppel, az angolokkal együtt. Az első világháború nem hogy megrendítette, hanem inkább megerősítette őket ebben a hitükben. Hitler beszédeinek visszatérő eleme volt, hogy egy német utcaseprő az emberi létezés magasabb szintjét képviseli, mint egy király holmi barbár országban. Ez a nacionalista megszállottság teljesen elvette a németek józan eszét, amire bizonyítékok Raeder memorandumai is.
Amik persze nem egyedülálló dokumentumok. Egy Canarisról szóló könyvben olvastam, hogy a Hitler elleni merényletet tervező politikusok és tábornokok a Vezér likvidálása után hogyan képzelték el a háború lezárását. Úgy gondolták, a Szovjetunióval egy a breszt-litovszkihoz hasonló békét kötnek majd, ami az ország keleti területeit – Hitler Lebensraumját – német kézen hagyja. Nyugaton is el akarták ismertetni addigi hódításaikat – vagy legalábbis az Anschlusst, a Szudétákat, és Elzász-Lotaringiát –, és komolyan vitatkoztak rajta, milyen gyarmatokat követeljenek majd vissza az angoloktól. Na most ha a német vezető elit 1944 nyarán még mindig azt képzelte, a béketárgyalásokon majd ők diktálhatják a feltételeket, akkor azt hiszem nyugodtan megállapíthatjuk, ez a vezető elit, és az általuk vezetett ország egyaránt menthetetlen volt! Ezeknek az embereknek a mezőnyében, mondjuk Raederrel összehasonlítva, még Hitler is értelmes és józan reálpolitikusnak tűnik.
Mindez azonban nem egyedülálló, speciális német jelenség. A múlt századforduló tájékán úgy látszik, az egész Európa megindult az elhülyülés útján. Hogy a német vezetés már az első világháborúban milyen rettenetesen ostoba hibák sorozatát követte el, arról már sokat írtak, és nemrég például a korabeli Magyarország vezetéséről is született egy könyv, mely nagyjából arra a konklúzióra jut, az akkori államot eszelősök és idióták irányították.
Lehetne itt még szót ejteni más nemzetekről is, de a legjobb nyugati példa alighanem mégis az angoloké, akik a huszadik században olyan zuhanórepülést mutattak be, ami talán az egész világtörténelemben egyedülálló. Az angoloknak alig kétgenerációnyi időre volt szükségük, hogy vezető világhatalomból másodosztályú középhatalommá küzdjék le magukat, úgy, hogy közben formálisan minden háborújukat megnyerték.
A hanyatlás egyik okát – nyilván több is volt – azt hiszem jól megvilágítja Churchill miniszterelnökként elmondott első, máig nevezetes beszéde. Az inkriminált rész így hangzik: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket, és verítéket! … Azt kérdik tőlem, mit fogunk tenni? Ezt válaszolom: harcolunk szárazföldön, levegőben, és tengeren, mindazzal az erővel, amit Isten adni tud nekünk! Háborút viselünk egy szörnyűséges zsarnok ellen, akinek a bűneinél nincsenek sötétebbek az emberi bűnök történetében. Ezt fogjuk tenni. Azt kérdik, mi a célunk? Egyetlen szóval válaszolok: Győzelem! Győzelem minden áron, győzelem minden szörnyűség ellenére. Győzelem, legyen a hozzá vezető út bármilyen hosszú és nehéz, mert győzelem nélkül nincs túlélés.” Három héttel később mondott egy még szebb, bár kevésbé ismert beszédet: „El fogunk menni a végsőkig! Egyre növekvő hittel és erővel harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk a levegőben, megvédjük a szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a repülőtereken, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben, sohasem adjuk meg magunkat!”
Az ezúttal is kiváló retorikai teljesítményt nyújtó Churchill beszédeit azóta is meghatottan szokták idézgetni, és példaként emlegetni, így kell szembeszállni a zsarnoksággal, ahogy ez a csodálatos ember tette. Azonban ha Churchill csak 50 évvel korábban mondja el ezeket a beszédeket az angol Parlamentben, minden bizonnyal egészen más hatást ért volna el velük. A csodálatos embert valószínűleg rögtön menesztették volna állásából, és barátilag azt tanácsolták volna neki, sürgősen forduljon egy jó elmeorvoshoz. (Később a már vesztes helyzetben levő Hitler egészen hasonló szövegekkel állt elő a végső győzelemig folytatandó kíméletlen harcról. Őt persze rögtön eszelősnek minősítették. Az amerikai invázióra készülő japánok pedig majdnem ugyanazt a jelszót akarták kiadni a civil lakosságnak, mint amit Churchill tervezett kiadni a várt német partraszállást követően: „Egyet közülük mindig magaddal vihetsz!”)
A háborúról korábban ugyanis egészen más elképzelések uralkodtak. Rendszerint jól meghatározott célok érdekében vívták őket, például bizonyos korlátozott területi vagy gazdasági előnyök megszerzése érdekében, vagy hogy megelőzzék egyes országok túlzott megerősödését a többi kárára. Nem világuralomra, vagy a kontinens feletti uralomra törtek, és nem is akarták teljesen tönkretenni és megsemmisíteni a konkurenciát, hanem csak egy-egy grófságot, néhány fontosabb várost vagy erődöt, vagy pár gyarmatot akartak megszerezni maguknak. A totális háború, a teljes győzelem, és a „győzelem mindenáron” olyan fogalmak voltak, amiket a XVIII.-XIX. században nemcsak értelmetlennek és ostobának, hanem kimondottan károsnak is tartottak volna. A felvilágosult újkor még tudta, aligha van olyan győzelem, amiért megéri mindent feláldozni. Az pedig, hogy milyen szörnyű a zsarnokság tőlük három országgal odébb, a briteket, ha érdekeik nem sérültek, édeskevéssé érdekelte.
A totális háború és a teljes győzelem elmebaja az első világháború környékén lett úrrá a nyugati népeken, párhuzamosan azzal, ahogy a mindenféle ideológiákba csomagolt nacionalista felsőbbrendűségtudatok kialakultak. (Ezek a felsőbbrendűségi komplexusok a világhódító rögeszmék alapjai. Kiválóan szemlélteti ezt Albert Beveridge szenátor egyik beszéde: „Isten a világ legfőbb rendteremtőivé tett minket, hogy rendszert vigyünk oda, ahol a káosz uralkodik. … Valamennyi fajunk közül Ő az amerikait jelölte ki az irányításra, a világ újjáteremtésére kiválasztott népnek. Ez Amerika küldetése.” De hasonló világboldogító küldetéstudata volt az angoloknak, a Szovjetuniónak, és valamennyire még a németeknek meg a japánoknak is.) Korábban az európai nemzetek még nem agyagba döngölni akarták a másikat, hanem csak elvenni tőlük azt, ami nekik éppen kellett. Száz évvel korábban még Napóleon sem csinált olyan bevásárlólistát, mint amilyet Raeder. És bár ő is elment a falig, de nem hajtotta a végpusztulásba az országát, mint Hitler, hanem amikor látta, hogy nem megy tovább, inkább önként lemondott, és megadta magát. (Kétszer is.) A mindenáron való teljes győzelmet hajszoló kései kollégái, akik az ellenségtől nem tárgyalásokat és kompromisszumokat, hanem feltétel nélküli megadást követeltek, azonban többnyire végül a saját országukat is tönkretették, függetlenül attól, hogy győztek e, vagy vesztettek.
Forrás:
