A franciák veresége, és az olaszok hadbalépése után az angol haditengerészet helyzete válságosra fordult a Földközi-tengeren. Az olasz haditengerészetet általában nem sokra tartották, számbeli fölénye azonban papíron olyan nyomasztó volt, hogy az angolok komolyan foglalkoztak a gondolattal, kiürítik az egész Földközi-tengert, és erőiket Gibraltárba vonják vissza. Csak a mediterrán flotta parancsnokának, Andrew Cunningham tengernagynak Churchill által is támogatott határozott tiltakozása vette rá az Admiralitást, hogy eltekintsen a kiürítéstől, és a franciák kiesése után is folytassa a hadműveleteket az olasz flotta ellen.

A Gibraltárt július nyolcadikán elhagyó Ark Royal a tervek szerint Mallorcától délkeletre foglalt volna állást, és gépei onnan indulva támadták volna az olasz repülőtereket, és a Cagliari közelében levő tengeralattjáró támaszpontot. Vele együtt a Force H valamennyi hajója is kifutott, hogy fedezzék az anyahajót, és egyúttal eltereljék az ellenség figyelmét egy Alexandriába tartó konvojról. Másnap délután azonban az olasz légifelderítés észrevette az angol köteléket, melyet ezt követően több hullámban támadtak az olasz légierő bombázói. Az olaszok a tőlük megszokott óvatossággal nagy magasságból dobták le bombáikat, és két biztos találatot jelentettek az anyahajón. Valójában nem értek el egyetlen találatot sem, de néhány bomba így is alig kerülte el az elsődleges célpontnak számító Ark Royalt. A közeli mellék okozta rázkódások megrongálták a hajó kazánházának szellőzőberendezését, amit azonban gyorsan sikerült kijavítani. Az anyahajó egyik Skua vadászgépe lelőtt egy Savoia SM.79 bombázót, a flotta légierejének ez volt az olaszok ellen aratott első légigyőzelme.

A folyamatos légitámadások hatására Somerville lefújta az akciót, és kötelékét visszavezényelte Gibraltárba. A hazafelé vezető úton egy olasz tengeralattjáró megtorpedózta, és elsüllyesztette az Escort rombolót. A leharcolt Ark Royalra ekkor már nagyon ráfért volna a generáljavítás, erre azonban az adott körülmények között nem volt lehetőség. A flotta egyszerűen nem nélkülözhette hosszabb ideig az Ark Royalt, melyet az Illustrious osztály hajóinak elkészültéig leváltani se tudtak semmivel. Ahogy Somerville mondta az Ark Royalról: „Olyan vagyok nélküle, mint vak koldus a kutyája nélkül.”

Egy gyors karbantartást követően az Ark Royal július 23-án ismét kifutott Gibraltárból, ezúttal nyugat felé. A célpont most a németek által megszállt francia Bordeaux kikötője volt. A Vizcayai-öbölben azonban erős hullámzás, és sűrű köd fogadta a hajókat, a támadást így lefújták, és a kötelék 26-án visszatért Gibraltárba.

A következő kifutásra ismét kelet felé került sor, a máltai helyőrséget kellett repülőgépekkel megerősíteni. Miután Gibraltárból a vadászgépek még póttartályokkal sem tudtak volna elérni Máltáig, az anyahajókra hárult az a feladat, hogy a fedélzetükön szállított RAF vadászgépeket olyan közel juttassák el Máltához, ahonnan felszállva a gépek már elérik a sziget repülőtereit. Az olasz légierő folyamatosan támadta Máltát, ahol július végére már csak három vadászgép maradt üzemképes. Égető szükség volt tehát a szigetek légierejének megerősítésére. (Ha az olaszok ekkortájt partra tesznek pár ezer embert Máltán, könnyedén elfoglalhatták volna azt.)

Gibraltárba július 27-én futott be az Argus anyahajó, fedélzetén a máltai helyőrségnek szánt 12 Hurricane vadászgéppel. A Force H feladata az volt, hogy az Argus útját biztosítsa a tunéziai Bon-fokig, ahonnan az anyahajóról induló vadászgépek már elérték Máltát. A kivénhedt, már csak kiképzésre szánt Argus bevonása a hadműveletekbe jelezte, milyen súlyos helyzetben van a Royal Navy.

Az Argus július 31-én futott ki, a gibraltári flotta őt kísérő hajóival együtt. A Hood és Valiant csatahajók mellett a kötelékhez tartozott az Ark Royal, valamint három cirkáló, és 12 romboló. Az olasz felderítőgépek ezúttal is hamar észrevették a kikötőt elhagyó hajókat, és másnap megkezdődtek a bombázások. Az olasz pilóták szerencsére ezúttal is a biztonságot tekintették a legfontosabbnak, és nagy magasságból hajtották végre a támadásokat, ahonnan nem értek el egyetlen találatot sem, viszont az angol vadászgépek és a légvédelem így is lelőtt közülük három gépet. (Az egyik lelőtt bombázón tartózkodott az olasz repülőezred parancsnoka, az olasz fegyveres erők legfiatalabb tábornoka, a 39 éves Stefano Cagna is.)

Somerville a kísérőfeladatot kiegészítette egy kis kitérővel, melynek során támadást intéztek a szardíniai Cagliari kikötője és repülőtere ellen, amivel három héttel korábban sikertelenül próbálkoztak. Az Ark Royal a Hood, valamint egy cirkáló és négy romboló kíséretében éjszaka levált a kötelékről, és északra fordulva hajnali háromra a gépek hatótávolságán belülre közelítették meg Cagliarit. Felszállás közben egy Swordfish szárnya beleakadt az egyik antennába, a gép a vízbe zuhant, személyzete életét vesztette.

A támadás ezúttal váratlanul érte az olaszokat, négy repülőgépet a földön semmisítettek meg a támadók, a hangárakat lebombázták, a kikötő bejáratát elaknásították. Reggel hét órára a támadásban részt vevő gépek már vissza is tértek az Ark Royal fedélzetére. Az angolok egy gépet vesztettek, mely kényszerleszállást hajtott végre az olasz repülőtéren, személyzete hadifogságba esett. Nem sokkal később az Argus is indította a vadászgépeket, melyek épségben eljutottak Máltára. Az olasz légierő napközben ismét bombázta az angol hajórajt, de ezúttal is eredménytelenül. A kötelék augusztus negyedikén visszatért Gibraltárba.

Az olasz haditengerészet és légierő szerencsétlenkedését látva az angolok olyan hadműveletre szánták el magukat, amit korábban lehetetlennek tartottak. Elhatározták, hogy Gibraltárból erősítést juttatnak el Alexandriába, a közvetlen útvonalon, Málta érintésével. Addig úgy vélték, ilyesmi csak Afrika megkerülésével, a Vörös-tengeren át lesz lehetséges, és néhány héttel korábban még azon is gondolkoztak, kiürítik az egész Földközi-tengert. Az olasz haditengerészet azonban a vártnál is gyengébb teljesítményt nyújtott, és ezen felbátorodva a britek elhatározták, megpróbálkoznak a rövidebb útvonallal.

Gibraltárba augusztus végén érkezett meg a vadonatúj Illustrious anyahajó, a javításról visszatérő Renown csatacirkáló, illetve az őket kísérő cirkálók és rombolók, valamint a Máltára induló konvoj teherhajói. A Renown a Scapa Flow-ba visszatérő Hood-ot váltotta le a Force H kötelékében.

Az Alexandriába induló Force F, a Valiant, az Illustrious, két cirkáló és hat romboló, augusztus 30-án futott ki Gibraltárból. Őket követték a Force H hajói, melyek feladta az volt, hogy egy Szardínia elleni támadással eltereljék a figyelmet a Force F, és a Máltára induló konvoj hajóról. Ez sikerült is, az olasz légifelderítés Somerville hajóit vette észre először, és a légierő elsősorban ezeket, illetve Cunningham Alexandriából induló kötelékét támadta. A konvoj és a Force F szinte háborítatlanul jutott el Máltára, ahol a hadihajók tankoltak, majd ismét kifutva csatlakoztak Cunningham flottájához, és velük együtt tértek vissza Alexandriába.

Az Ark Royal gépei közben szeptember elsején ismét támadták Cagliari repülőterét, illetve az itteni erőművet, majd egy második hullám végigbombázta a közeli Elmas repülőterét is. Az olasz ellencsapás ezúttal is erőtlen és eredménytelen volt, a hajók sértetlenül tértek vissza Gibraltárba. Ebben az akcióban szerepelt először együtt az Ark Royal, a Renown, és a Sheffield cirkáló, melyek a következő hónapokban szinte mindig közösen tevékenykedtek, és hamarosan megkapták a „mediterrán trió” elnevezést. Az anyahajó repülőgépei, a csatacirkáló ágyúi, és a cirkáló nagy teljesítményű radarja remekül kiegészítették és támogatták egymást.

Az Ark Royal ezúttal sem pihenhetett sokat a kikötőben. Néhány nappal a Szardínia elleni támadás után már ismét a tengeren volt, de most nem a Földközin, hanem az Atlanti-óceánon. A Force H és a hozzá csatlakozott hajók ezúttal dél felé tartottak, s a célpont ismét a néhány hónappal korábbi szövetségesek, a franciák egyik kikötője volt, a nyugat-Afrikai Dakar.

A Dakar elleni támadás már júliusban a Force H feladatai között szerepelt, de miután szükségessé vált a Mers el Kebir elleni második támadás, ezt a munkát az ekkor Freetown-ban állomásozó Hermes anyahajó kapta meg. Dakar ekkor még főleg az ott horgonyzó Richelieu csatahajó miatt izgatta az angolokat, mely teljesen ugyan még nem volt kész, de közel állt a befejezéshez, és részben már harcképes volt. A Richelieu-t akkoriban a világ legmodernebb csatahajójának tartották, s az angolok szerették volna átállítani a saját oldalukra, illetve – nehogy a németek és az olaszok tegyék ugyanezt – elsüllyeszteni vagy harcképtelenné tenni, ha nem sikerül csatlakozásra bírni.

A franciák Dakarban sem mutattak több hajlandóságot az angolokhoz való csatlakozásra, mint Mers el Kebirben, így július nyolcadikán hajnalban a Hermes repülőgépei torpedótámadást indítottak a Richelieu ellen. Csak egy találatot értek el, az azonban nagyon súlyos károkat okozott a csatahajónak, egyebek közt üzemképtelenné tette a két jobb oldali hajócsavart, és a kormányszerkezetet. Miután a Richelieut sikerült kipipálni, a britek egy ideig nem foglalkoztak tovább Dakarral.

Augusztus elején merült fel az ötlet, valószínűleg De Gaulle sugalmazására, hogy angol és francia csapatokat kellene partra tenni Dakarban, hogy megszerezzék a fontos kikötőt, és megteremtsék az összeköttetést Francia Egyenlítői-Afrika országaival, ahol erős volt a De Gaulle vezette Szabad Franciaország mozgalom befolyása. De Gaulle addig politikailag egy nagy nulla volt, semmije nem volt Churchill támogatásán kívül. A vereséget szenvedett francia fegyveres erőkből alig 6-7 ezer katona és tengerész állt be az általa vezetett „szabad francia” erőkhöz. A Nyugat és Egyenlítői-Afrikai francia gyarmatok feletti ellenőrzést megszerezve azonban már komoly területek kerültek volna az irányítása alá, ami a tekintélyes, és nagy hatalmú vezető látszatát kölcsönözte volna neki.

Azonban nem csupán az volt a cél, hogy Churchill protezsáltjának a feneke alá bársonyszéket toljanak. Gibraltár és Fokváros között Dakar volt az egyetlen kikötő, amely jól felszerelt repülőtérrel, és nagy hadihajók befogadására alkalmas szárazdokkal rendelkezett, s innen ellenőrizni lehetett az egész közép-atlanti térséget. A britek ezenkívül még mindig szerették volna rátenni a kezüket a Richelieu-re, és bár hivatalosan persze nem említettek ilyesmit a hadművelet céljai között, de nyilván izgatta őket a francia és a lengyel nemzeti bank aranytartalékának Dakarban őrzött része is. Összesen 1475 tonna aranyról volt szó, aminek nyilván nagyon jó helye lett volna a finanszírozási problémákkal küszködő Anglia bankjaiban. (Szintén nem hivatalosan, de a hadművelet egyik célja lehetett az is, hogy a miniszterelnök figyelmét eltereljék egyik kedvenc bolondériájáról, a marokkói partraszállás ötletéről. Marokkó közös francia–spanyol gyarmat volt, s egy itteni angol támadás – azon kívül, hogy semmi értelme nem lett volna – könnyen átsodorhatta volna a spanyolokat a tengelyhatalmak oldalára. Az egész angol vezérkar megkönnyebbült, amikor Churchill végre ejtette ezt az ötletét, és inkább Dakarral kezdett el foglalkozni.)

A hadművelet vezetésével augusztus 12-én bízták meg John Cunningham tengernagyot. (Az alexandriai kötelék parancsnokának csak a névrokona.) A Dakar környékén partraszálló 4.200 angol, és 2.400 francia katonát az erre a hadműveletre felállított Force M kötelék fedezte volna, melyhez a Barham és Resolution csatahajók, az Ark Royal anyahajó, három nehéz és egy könnyűcirkáló, illetve hat romboló tartozott. Az inváziós flottához tartozott még két angol, és három francia szlúp, és egy felfegyverzett francia halászhajó. Tulajdonképpen ebből a négy hajóból állt az egész Szabad Francia Tengeri Erő, és ezek sem önként álltak át De Gaulle oldalára, hanem az angolok foglalták el őket július harmadikán.

Az Ark Royal szeptember hatodikán hagyta el Gibraltárt, egyelőre nem Dakar, hanem Freetown felé, ahol az agyonbonyolított hadművelet végrehajtására induló hajók gyülekeztek. Az anyahajó 14-én érkezett meg Freetown elé, de befutni már nem volt ideje a kikötőbe, mert egy új parancs visszarendelte északra, hogy elfogják azt a francia köteléket, mely az előző napokban haladt át a Gibraltári-szoroson. A francia cirkálók és rombolók valójában a gaboni Libreville kikötőjébe tartottak, és ha a britek békén hagyják őket, a Dakar elleni támadás idején ott vesztegeltek volna. Miután azonban az angol cirkálók útjukat állták, a kötelékparancsnok Dakarba vitte hajóit. (A Gloire cirkálót kivéve, mely géphiba miatt Casablancába futott be.)

A cirkálókat üldöző kötelékkel az Ark Royal nem tudott lépést tartani, ugyanis egyik hajtóműve, mely már addig is problémákkal küszködött, közben teljesen felmondta a szolgálatot, a maradék két hajócsavarral pedig a turbinákat túlterhelve is alig 29 csomós sebességet tudtak csak elérni. A kifutásnak annyi haszna volt csak, hogy az anyahajó egyik felderítőgépe útközben légi felvételeket készített a dakari kikötőről.

A Menace hadműveletben részt vevő flotta hajói szeptember tizenhetedikére gyűltek össze Freetown kikötőjében. Itt napokig vesztegeltek – miközben javították az Ark Royal hajótóműveit –, mivel nem tudták eldönteni, merre is induljanak tovább. Miután a hadművelet előkészületei a kívánatosnál sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak – éppen csak az újságokban nem hirdették azt meg –, a parancsnokság biztos volt benne, a franciák tudnak a terveikről, és felkészülten várják őket. Így jó ideig tűnődtek azon, nem e mégis valahol Gabonban kellene partra tenni a csapatokat. Végül, valószínűleg Churchill ösztökélésére, mégis Dakar mellett döntöttek. A franciáktól egyébként nem kellett tartaniuk, az angol támadás később teljes meglepetésként érte őket, mint minden más alkalommal is.

A Force M végül szeptember 21-én futott ki Freetownból. Az Ark Royal hangáraiban a 16 Swordfish és a 16 Skua mellett két vendég is tartózkodott, két Cauldron-Renault kétfedelű. A szabad francia légierő tisztjeinek ezekkel a gépekkel kellett Dakarba repülniük, hogy mint parlamenterek, megadásra és csatlakozásra szólítsák fel a dakari helyőrséget. Az angolok és a „szabad franciák” ugyanis szinte teljesen biztosak voltak benne, hogy Dakarban felszabadítóként fogadják majd őket, és az erőszakos partraszállásra valószínűleg nem is lesz majd szükség. Mint később kiderült, semmi sem állt távolabb a valóságtól.

A kötelék szeptember 23-án érkezett Dakar elé, ahol az Ark Royal indította repülőgépeit. Két Swordfish felderítést végzett, négy másik csatlakozásra felszólító röplapokat szórt a város felett, a két francia gép pedig a parlamentereket szállította a város melletti Ouakam repülőterére. A franciák biztosak voltak benne, a repülőtér személyzete rögtön átáll majd hozzájuk. Természetesen nem ez történt, a tiszteket letartóztatták, és a repülőtér fogdájába zárták. A csónakokon a kikötőbe érkező parlamenterek sem jártak jobban. Senki sem állt szóba velük, és végül menekülésre kényszerültek, amikor megpróbálták elfogni őket. Kiküldésüknek végeredményben csak annyi értelme volt, hogy felriasztották a gyanútlan franciákat, akik így még idejében riadóztatni tudták a dakari helyőrséget.

A kikötőben állomásozó mozgásképes francia hadihajók rögtön kifutottak, hogy elkerüljék azt, hogy az angolok horgonyon állva lőjék szét őket, mint Mers el Kebirnél. A külső kikötő hatalmas, hálózárakkal és parti ütegekkel védett öblében a cirkálók és rombolók folyamatosan mozgásban tudtak maradni. Kifutásukat az angolok a köd miatt nem tudták megakadályozni.

A két üzemképes francia tengeralattjáró szintén elhagyta a kikötőt, és az angolok felé indult. Kifutásukat az egyik Swordfish rögtön észrevette, és értesítette a flottát, ahonnan rombolókat küldtek ki a feltartóztatásukra. A Persée több torpedót kilőtt az angol hajókra, de találatot nem ért el, viszont a válaszlövések súlyosan megrongálták a tengeralattjárót, mely nem sokkal később elsüllyedt. Legénységét a közelben járőröző francia hajók ki tudták menteni. A másik tengeralattjáró, az Ajax, nem került tüzelési helyzetbe, mivel nem sokkal a kifutás után a Swordfish gépek megtámadták, és lemerülésre kényszerítették. Az egyik vízibomba kisebb sérüléseket okozott az Ajaxnak, mely az aznapi harcokban már nem vett részt.

Az igazi lövöldözés délelőtt tizenegy óra után tört ki, amikor a két angol csatahajó tüzet nyitott a kikötőben álló Richelieu-re. Miután a köd miatt a francia csatahajót, mely egyébként nem viszonozta a tüzelést, alig lehetett látni, a britek nem sokkal később áthelyezték a tüzet a 240 mm-es partvédő ütegekre. Az angol cirkálók a francia cirkálókat és rombolókat, illetve a partvédő ütegeket lőtték. A sűrű ködben az Ark Royal repülőgépei nem sok mindent tudtak csinálni, csak igyekeztek szemmel tartani a francia hajókat, és pontosítani a brit hajók tűzvezetését.

A lövöldözés alig félóráig tartott. Miután a köd még sűrűbb lett, és a látótávolság négyezer méter alá csökkent, az angolok beszüntették a tüzelést, és visszavonultak. A brit csatahajók több mint száz 38 centis gránátot lőttek ki, de egyetlen találatot sem értek el, a célt tévesztett gránátok csak Dakar lakónegyedeiben okoztak súlyos károkat. A cirkálók szintén teljesen eredménytelenül tüzeltek, viszont a Cumberlandet telibe találta a francia partvédő ütegek egy 240 mm-es gránátja. A nehézcirkáló olyan súlyosan megsérült, hogy kénytelenek voltak visszaküldeni Freetownba.

Miután a dakari partraszállás kivitelezhetetlen vállalkozásnak ígérkezett, De Gaulle úgy döntött, megpróbálja inkább a közeli Rufisque kikötőjében partra tenni csapatait, hogy onnan kiindulva a szárazföldön jussanak el Dakarba, és foglalják el a kikötőt. Délután kétszer is próbálkoztak kijutni a partra, azonban nagy meglepetésükre kiderült, hogy a dakari parancsnokság nem sokkal korábban megerősítette Rufisque védelmét, s a partvédő ágyúk és a helyőrség most visszaverte mindkét próbálkozást. Az angol flotta nem támogatta De Gaulle partraszállási kísérletét, ugyanis nem is tudtak róla. A partraszállással megbízott erők egyes alakulatai között végig pocsékul működött a kommunikáció, ami valószínűvé teszi, ha sikerült is volna partra tenni a csapatokat, a hadművelet akkor is káoszba fulladt volna.

Az első napon a Persée elsüllyesztésén kívül az volt a britek egyetlen sikere, hogy az Australia cirkáló súlyosan megrongálta a felderítésre kiküldött Audacieux rombolót, mely Rufisque közelében zátonyra futott, és teljesen kiégett. Este De Gaulle közölte az angolokkal, a maga részéről befejezettnek tekinti az akciót, és javasolta, térjenek vissza Freetownba. Angol kollégái ugyanezen a véleményen voltak, ám Churchill követelésére kénytelenek voltak folytatni a hadműveletet. A további akciókban a szabad franciák már nem vettek részt, az angolok mögé visszavonulva tétlen szemlélőként követték a fejleményeket. Éjszaka a britek egy újabb ultimátumot juttattak el a dakari parancsnokságra, amit a franciák válaszra se méltattak.

Másnap, szeptember 24-én, az angolok az Ark Royal repülőgépeinek támadásaival folytatták tovább a dakari helyőrség megpuhítását. A párás, ködös időben a látási viszonyok még mindig nagyon rosszak voltak, de már legalább lehetett valamennyire tájékozódni. Reggel hét előtt hat Skua szállt fel az anyahajóról, melyek 227 kilós bombákkal felfegyverezve a Richelieut támadták. Őket követte hat Swordfish, melyek az egyik partvédő üteget bombázták. A támadások eredménytelenül végződtek, az angolok nem értek el egyetlen találatot sem, a legközelebbi bomba is kétszáz méterre csapódott be a francia csatahajótól, és az ütegeket sem érte kár.

A harmadik hullámban hat Swordfish bombázta a Richelieut, 112 kilós bombákkal, amik teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy komolyabb sérüléseket okozzanak a csatahajónak. A támadás célja valószínűleg nem is ez volt, hanem az, hogy kiiktassák a csatahajó légvédelmi ágyúit, melyek pontos tüzelésükkel sok bosszúságot okoztak az angoloknak. A támadás azonban ismét eredménytelen volt, a hajót egyetlen találat sem érte, bár az egyik bomba alig húsz méterre robbant az oldalától.

A javuló látási viszonyok azonban nemcsak az angol, hanem a francia légierőnek is lehetővé tették a bevetést. A franciák nem sokat finomkodtak a britekkel, a vadászgépek és a légvédelem hat angol repülőgépet lőtt le, és több másikat megrongált. A túlélő angol pilóták francia fogságba kerültek. A vadászok egyetlen gépet vesztettek, és azt sem az angolok lőtték le, hanem egy rosszul kiszámított manőver során csapódott a tengerbe. Napközben a francia bombázók is többször támadták az angol hajókat, találatot azonban ők sem értek el.

Az Ajax tengeralattjáró szintén támadással próbálkozott, a brit rombolók azonban lemerülésre kényszerítették, még mielőtt torpedóit ki tudta volna lőni. A sérült tengeralattjáró végül kénytelen volt felmerülni, ahol a franciák elsüllyesztették hajójukat. A legénységet az angol rombolók mentették ki.

Az angol hajók fél tízkor nyitottak tüzet a francia hajókra, és a partvédő ütegekre. A tüzelés ezúttal is csak félóráig tartott, és ismét teljesen eredménytelen volt. A franciák is csak egyetlen találatot értek el, a Richelieu közepes tüzérségének egy 152 mm-es gránátja találta el a Barhamot, melyben nagyobb kárt azonban nem tudott okozni.

Délután egy óra körül az angolok visszatértek a kikötő elé, és ismét tüzet nyitottak, majd félórás lövöldözés után újra visszavonultak. A tüzelés ismét eredménytelen volt, a gránátok ezúttal is csak a városban, és a kikötőben álló teherhajókban okoztak károkat, melyek közül egy francia és egy svéd hajó kigyulladt, és kiégett. A francia partvédelem 240 mm-es ágyúi ugyanekkor négy találatot értek el a Barhamon, súlyos károkat azonban nem okoztak az angol csatahajónak.

Ezúttal tüzet nyitottak a Richelieu ágyúi is. A tulajdonképpen még építés alatt álló francia csatahajó ágyúiból addig még egyetlen lövést sem adtak le, ennek megfelelően az első próba elég rosszul sikerült. A tervezési hibák következtében idő előtt, még a csőben felrobbanó gránátok miatt két 38 centis ágyú teljesen tönkrement, az elülső lövegtorony pedig a korábban a parti ütegekhez vezényelt kezelőszemélyzet hiánya miatt nem volt üzemképes. Műszaki hibák miatt a 15 centis lövegtornyok is állandóan felmondták a szolgálatot.

Miután a tüzérségi támadások teljes kudarccal végződtek, a britek ismét az Ark Royal gépeivel próbálkoztak. Délután fél négykor hat Swordfish és három Skua támadta meg a külső kikötőben manőverező francia cirkálókat. A ledobott torpedók célt tévesztettek, a francia légvédelem viszont ismét lelőtt két angol gépet.

A harmadik napon, szeptember 25-én, a köd reggelre teljesen felszállt. A britek erősen bíztak benne, a ragyogóan tiszta időben most már rendesen tudnak célozni, és a csatahajók ágyúi képesek lesznek végre kilőni a célpontokat. Reggel kilenckor nyitottak tüzet, ám néhány perccel később a hadművelet véget is ért. A harmadik francia tengeralattjáró, a Bévéziers, mely az előző két nap géphiba miatt nem tudta elhagyni a kikötőt, ugyanis közel férkőzött az angol csatahajókhoz, és pár perccel a tüzelés kezdete után négy torpedót lőtt ki rájuk. A Barham még éppen ki tudta kerülni őket, ám a Resolutiont pont középen telibe találta az egyik. A csatahajó súlyos sérüléseket szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni. Később úgy kellett visszavontatni Freetownba.

A tiszta időben nemcsak az angolok, hanem a franciák is pontosabban tudtak célozni, mint az előző napokon. Nem sokkal a Resolutiont ért torpedótalálat után az Australia cirkáló is két találatot kapott a francia cirkálók 15 centis lövegeitől, majd fél tíz körül a Barham orrát találta el a Richelieu, vagy a partvédő ágyúk egy nehézgránátja. Cunninghamnek ekkor lett elege, füstfüggönyt bocsátott fel, és a hadműveletet lefújva elrendelte a visszavonulást Freetownba.

Az angolok egyetlen találatot értek csak el, a Barham egyik 38 centis gránátja eltalálta a Richelieut, azonban nem okozott nagy károkat a francia csatahajónak. A visszavonuló angol köteléket a francia bombázók többször támadták, találatot azonban ők sem értek el. Az Ark Royal kivérzett repülőcsoportja már nem tudott hatékony védelmet adni az angol hajórajnak, és a francia vadászgépek által uralt légtérben a kikötőt sem tudta eredményesen támadni, úgyhogy az utolsó napon már be sem vetették a gépeket.

A Dakar elleni támadás tehát csúfos fiaskó volt, és nagy elégtétel a Mers el Kebirnél megalázott franciáknak. Az elfuserált akció tovább rombolta De Gaulle tekintélyét is, akinek a politikai karrierjét csak Churchill változatlan bizalma és támogatása tartotta továbbra is életben. Ennek volt köszönhető, hogy a Dakar elfoglalására már amúgy is a térségbe vezényelt erőkkel október végén végrehajthatta a Gabon elleni támadást, s kéthetes harcok után sikerült is megszereznie az ellenőrzést a gyenge erőkkel védett francia gyarmat felett, és megteremtenie az összeköttetést az őt támogató Francia Egyenlítői-Afrikai országaival. (A régi mondás tehát ezúttal is igazolódott, csak jól kell megválasztani az ellenfelet, és akkor nem maradnak el az eredmények.)

A fejletlen, alig valamilyen gazdasági háttérrel rendelkező afrikai országok persze nem sok támogatást jelentettek a szabad franciáknak és a briteknek, de a siker jól mutatott a propagandában, és a politikai túlélést jelentette De Gaulle-nak. Hogy akkoriban a francia tábornok tényleges tekintélye valójában mekkora volt saját honfitársai között, azt talán az is szemlélteti, hogy Gabon kormányzója inkább öngyilkos lett, minthogy megadja magát De Gaulle-nak, és a gaboni helyőrség életben maradt katonái is szinte mind inkább hadifogolytáborba vonultak, mintsem hogy átálljanak a szabad franciákhoz.

A Menace hadművelet kudarca után már nem lehetett tovább halogatni az Ark Royal nagyjavítását sem. Az anyahajó október nyolcadikán futott be Liverpoolba, ahol azonnal szárazdokkba állították, és hozzáláttak a siralmas állapotban levő hajtóművek nagyjavításához. A háború addig eltelt alig egy éve alatt az Ark Royal összesen 301 napot töltött a tengeren, és ez idő alatt 103 ezer mérföldet tett meg, komolyabb karbantartás nélkül.

Átfogó nagyjavításról persze most sem lehetett szó. Alig három hét múlva a hajót már ki is dokkolták, miután rohamtempóban elvégezték a legszükségesebb javításokat. Az Ark Royal ezután áthajózott a Clyde-hoz, ahol feltöltötték a repülőcsoportját. Az anyahajó nagyrészt az újonc pilótákkal feltöltött korábbi repülőszázadokat kapta vissza, melyeket most először szerelték fel Fulmar gépekkel is. Az új gép nagy előrelépést jelentett a Skuákhoz képest, és a pilóták nagyon elégedettek voltak a cserével. November harmadikán az Ark Royal már ismét úton volt Gibraltár felé, ahová hatodikán futott be.

November ismét nagyon mozgalmas hónap volt a Földközi-tengeri angol flotta számára. Több konvoj is indult Gibraltárból, illetve Alexandriából Máltára és Görögországba. A Force H az Ark Royal-al ezek útját fedezte, valamint a szardíniai olasz támaszpontokat támadta. Eközben az alexandriai kötelék november közepén anyahajóról indított légitámadást hajtott végre az olasz flotta legnagyobb támaszpontja, Taranto ellen. Az Illustrious húsz Swordfish gépe három olasz csatahajót süllyesztett el, és mindössze két repülőt vesztett. A támadás után az olasz flotta főerői áttelepültek a biztonságosabb Nápolyba.

A gibraltári Force H egy Szardínia elleni újabb támadással igyekezett elterelni az olaszok figyelmét a Taranto ellen felvonuló hajókról, illetve az Alexandriába erősítésként küldött kötelékről. Ez utóbbi – a Barham csatahajó, két cirkáló, és négy romboló – végül háborítatlanul jutott el Gibraltárból Alexandriába. A teljesen impotensnek bizonyuló olasz haditengerészet tekintélye ezzel végképp szertefoszlott, s a britek elhatározták, a következő konvojt Gibraltárból egyenesen Alexandriába indítják.

Az olasz légifelderítés november 25-én vette észre a Gibraltárból előző nap kifutott hajókat, és azt hitték, a Force H az olasz kikötők elleni újabb támadásra készül. Hogy feltartóztassák őket, másnap az olasz flotta főerői is kifutottak Nápolyból, ezúttal is azzal a szigorú utasítással, hogy csak kedvező körülmények esetén bocsátkozhatnak harcba. A két kötelék felderítőgépei 27-én reggel észlelték egymás jelenlétét, s mindkét flotta megindult a másik felé.

Dél körül az olasz felderítés pontosította az ellenség erejéről szóló jelentését. Addig csak a Renown jelenlétéről tudtak, és most vették észre, hogy a kötelékhez tartozik a Ramillies csatahajó is. A jelentést megkapva az olasz flottaparancsnok, Inigo Campioni tengernagy, azonnal visszafordult, mivel a kapott parancsok szigorúan megtiltották neki, hogy túlerőben levő, vagy akár azonos erejű ellenséges kötelékkel összecsapást vállaljon. A viszonylag gyenge páncélzatú Renown, és a kiöregedett, alig 20 csomós sebességre képes Ramillies ugyan nem állhatta volna a sarat az olasz zászlóshajóval, a modern és erős fegyverzetű Vittorio Venetóval, illetve a régebbi építésű, de teljes körű modernizáláson átesett Giulio Cesare-vel szemben, de darab-darab összehasonlításban mégiscsak két csatahajó állt kettővel szemben, és ilyen helyzetben a főparancsnokság egyértelmű utasításai szerint Campioninak nem volt más választása, mint a visszavonulás.

A két flotta előtt haladó cirkálók azonban közben már lőtávolságon belülre kerültek, és nem sokkal dél után tüzet nyitottak egymásra. A tüzeléshez csatlakozott a Renown is, a lassú Ramillies azonban két sortűz leadása után lemaradt, és nem jutott többet lövéshez. Az olasz cirkálók nem tudtak elszakadni az ellenségtől, mert a Fiume géphiba miatt csak 28 csomós sebességre volt képes, a többiek pedig nem akarták hátrahagyni a hajót. Az olaszok szerencséjére hasonló okok miatt a Renown sem tudott gyorsabban haladni, így sem az olaszok nem tudták lerázni az angolokat, sem az angolok nem tudták utolérni az olaszokat. A helyzet azonban az olaszok számára volt veszélyesebb, így Campioni kénytelen volt visszafordulni csatahajóival, hogy felmentse cirkálóit.

Az olasz cirkálók pontosan céloztak, és két találattal súlyosan megrongálták a Berwick nehézcirkálót. Olasz oldalon a Lanciere romboló kapott három találatot az angol cirkálók 15 centis ágyúitól. A romboló kivált a kötelékből, de nem sokkal később mozgásképtelenné vált, és egy másik rombolónak kellett bevontatnia a legközelebbi kikötőbe. Az angolok cirkálónak nézték a sérült olasz rombolót, mely biztosan nem menekült volna meg, ha egy óra körül nem avatkoznak be a küzdelembe az olasz csatahajók is.

Campioni nem indított támadást, hanem megelégedett azzal, hogy az olasz kötelék végére beállva csatahajóival fedezte a flotta visszavonulását. Hátsó lövegtornyából a Vittorio Veneto 19 lövést adott le az ellenségre, igen nagy, 28-32 km közötti távolságokból. A Cesare nem nyitott tüzet, mivel az ellenség a 32 centis ágyúk lőtávolán kívül volt. Az olaszok nem értek el találatot, de a csatahajók beavatkozása arra késztette Somerville tengernagyot, hogy leállítsa az üldözést, és ő is visszavonuljon. Ironikus módon mind Campioni, mind Somerville úgy vélte, a másik van fölényben, és mindketten óvakodtak túl nagy kockázatnak kitenni a hajóikat.

Az Ark Royal 11 Swordfish gépe nem sokkal egy óra előtt indított torpedótámadást az olasz hajók ellen, azonban a zömében újonc pilóták nem álltak a helyzet magaslatán, s a szétszóródott kötelék gépeinek túl nagy távolságról indított torpedói mind célt tévesztettek. Egy torpedó, valószínűleg műszaki hiba miatt, a Venetótól nem túl nagy távolságra felrobbant, amit az anyahajóra visszatérő pilóták találatként jelentettek. Abban a hitben, hogy az olasz csatahajó megsérült, délután kettőkor egy második támadó hullámot is indítottak, kilenc Swordfish-el, és hét, bombákkal felfegyverzett Skuával. Találatot most sem értek el, ahogy az olasz légierő bombázói is eredménytelenül támadták az Ark Royalt. A konvojok, melyeket az olaszok észre sem vettek, közben sértetlenül célba értek. (Az olasz bombázókat támadó angol vadászok egy gépet vesztettek, és egy légigyőzelmet jelentettek. Erről utóbb kiderült, hogy valójában egy postát szállító francia Farman gép volt, melynek mind a hét utasa, köztük Jean Chiappe, a Libanonba kinevezett francia főbiztos, életét vesztette. A lelőtt gép pilótája szintén nevezetes személyiség volt, Henri Guillaumet, az egyik legismertebb francia pilóta, Saint-Exupery közeli barátja, és írásainak egyik visszatérő szereplője.)

A Spartivento-foki ütközet eredménye elégedetlenséget váltott ki mind a római, mind a londoni Admiralitáson. Az olasz vezetés bírálta Campionit, mert kedvező alkalmat szalasztott el, hogy csapást mérjen az ellenségre, bár a kapott parancsok igazából nem tették lehetővé számára az eredményes fellépést. A flotta passzivitásán és sikertelenségén felbőszült Mussolini két héttel az ütközet után menesztette a haditengerészet főparancsnokát, Domenico Cavagnari tengernagyot, és a helyére Arturo Riccardit nevezte ki. (Mint később kiderült, az olaszok nem csináltak jó vásárt a cserével.)

Somerville szintén súlyos bírálatokat kapott az ütközet lagymatag vezetéséért. Churchill – sokadszorra – Somerville leváltását követelte, azt állítva, a tengernagyból hiányzik az angolok által oly nagyra tartott támadó szellem. Az Admiralitás vizsgálatot indított, a hadbíróság tárgyalása azonban arra az eredményre jutott, hogy a tengernagy, aki mellett tisztjei is kiálltak, helyesen járt el, s felmentették a vádak alól. (Somerville kirúgása olyan sürgős volt Churchillnek, hogy a hadbíróság elnökévé kinevezett Lord Cork előbb ért Gibraltárba, mint ahogy a Force H egyáltalán visszaért volna oda. Cork a mólónál várta a visszatérő Somerville-t, és rögtön gratulált neki a sikeres hadművelethez.)

A december a Force H számára viszonylag nyugalmas volt. Két rövid utat tettek nyugat felé, az Atlanti-óceánon portyázó Admiral Hipper után kutatva, majd az Alexandriából visszatérő Malaya csatahajó útját biztosították Gibraltár felé.

Január első napjaiban az angolok ismét több konvojt indítottak a Földközi tengeren, a Gibraltár-Málta-Alexandria útvonalon. Az Excess hadművelet ezúttal is sikerrel zárult. Az olasz légierő támadásai szinte semmilyen eredményt nem értek el, a flotta pedig a Nápolyt érő légitámadás után ismét áthelyezte támaszpontját, ezúttal La Speziába, amivel viszont olyan messze került a hadszíntértől, hogy a főleg Málta körül zajló harcokba eredményesen beavatkozni már nem tudtak. Tehetetlenkedésével és szerencsétlenkedésével az olasz flotta oly mértékig nevetségessé tette magát, hogy az angol tengerészek egészen komolyan foglalkoztak az ötlettel, Nobel békedíjra terjesztik fel az olasz haditengerészetet.

Az olasz haditengerészetről tehát kiderült, hogy nem ellenfél, s az olasz hadsereg és légierő semmivel sem bizonyult jobbnak. 1940 végére, alig fél évvel a hadba lépése után, Olaszország a katonai összeomlás szélére került, úgy, hogy egy az övékénél számbelileg jóval gyengébb angol flottával és légierővel álltak szemben, illetve a líbiai fronton 30-40 ezer angol katonával, akik decemberben napok alatt teljesen tönkreverték az itt álló negyedmilliós olasz hadsereget. A németek számára is nyilvánvaló volt, meg kell támogatniuk szövetségesüket, különben rövid időn belül Mussolini egész birodalma összeomlik.

A német segélycsomag első tétele a december végén Szicíliába vezényelt Ju–87 zuhanóbombázók, és Me–110 távolsági vadászok voltak, melyek Málta blokádját erősítették meg. A németek bemutatkozása nagyon látványos volt, január tizedikén öt bombatalálatot értek el az Illustrious anyahajón – majd egy hét múlva még kettőt –, melyet nagyjavításra haza kellett küldeni. Ezzel egy időben a Stukák egy bombatalálattal megrongálták a Warspite csatahajót, majd másnap elsüllyesztették a Southampton cirkálót. A maroknyi német bombázó tehát néhány óra alatt nagyobb kárt okozott az angol flottának, mint a teljes olasz haditengerészet és légierő az azt megelőző fél évben összesen.

A német légierő, majd a hadsereg megjelenése a térségben megrendítette a britek addigi dominanciáját. Az angolok tartottak tőle, a német sikerek esetleg Spanyolországot is arra ösztönzik, hogy a tengelyhatalmak oldalán lépjen be a háborúba, ami Gibraltár azonnali elvesztésével járt volna. Hogy bizonyítsák, még mindig urai a helyzetnek, meggyőző sikereket kellett felmutatniuk.

Az angol hírszerzés január végén arról értesült, hogy az olaszok két csatahajót küldtek Genovába, egyikük, a Tarantónál sérült Caio Duilio, nagyjavítás alatt áll az Ansaldo itteni hajógyárának szárazdokkjában. Somerville, aki alighanem bizonyítani akarta, hogy nem hiányzik belőle a támadó szellem, a gibraltári kötelék felszíni hadihajóival támadást tervezett a kikötő ellen. Az akcióban a Renown és a Malaya mellett részt vett az Ark Royal is, mely januárban ismét átesett egy kéthetes nagyjavításon. Az anyahajó ezt követően február első napjaiban támadást intézett a szardíniai Tirso vízi-erőműve ellen, melynek gátját torpedókkal rombolták volna szét. A rossz idő, és vártnál jóval erősebb felépítésű gát miatt a támadás végül nem érte el a várt eredményt, az erőművet nem sikerült üzemképtelenné tenni.

A Grog hadműveletnek elkeresztelt, Genova elleni támadásra február negyedikén futottak ki először a hajók, azonban az olasz felderítőgépek néhány órával később észrevették a hajókat. Miután a sikeres támadás első feltétele a meglepetés volt, Somerville lefújta az akciót, és a hajók visszatértek Gibraltárba. Két nappal később a Force H ismét elhagyta a kikötőt, és most észrevétlenül sikerült is eljutniuk Genova közelébe. Két rombolót a Baleári-szigeteknél hagytak, hogy ott élénk rádiózással tévesszék meg az olaszokat a Force H holléte felől. A megtévesztés sikerült, az olaszok értesültek a Force H kifutásáról, de azt hitték, azok ismét Szardíniát fogják támadni, így két csatahajót délre küldtek La Speziából, hogy a sziget környékén keressék az ellenséget.

Február kilencedikén reggel öt órakor 16 Swordfish szállt fel az Ark Royalról, hogy támadást intézzenek a La Speziai olasz támaszpont ellen. Négy gép aknákat szállított, melyeket a kikötő bejárata előtt dobtak le, a többiek a hajókat, és az itteni olajfinomítót bombázták. A rossz látási viszonyok miatt a támadás nem sok eredményt ért el, két gép pedig eltévedt, és jobb híján a pisai vasútállomást bombázták. Az olasz légvédelem késve reagált, és ezúttal is hatástalan volt. Az angolok egyetlen gépet vesztettek, melynek szárnya beleakadt a ballonzár egyik kötelébe, és lezuhant.

Mialatt az Ark Royal gépei La Speziát bombázták, a Renown, a Malaya, és a Sheffield cirkáló lőtávolságra közelítette meg Genovát, s hét óra körül tüzet nyitottak a kikötőre, 19 kilométeres távolságból. A három angol hajó negyven percen át lőtte Genovát, s összesen 276 darab 38 centis, és több mint ezer 12-15 centis gránátot lőttek ki a városra. A fő célpont az Ansaldo gyár volt, ahol a Duiliót javították, a ködös időben azonban még a Walrus felderítőgépek segítségével sem tudták pontosan bemérni a célokat. A gránátok több mint fele a vízbe csapódott, vagy befulladt, az okozott károk tehát mérsékeltek voltak. A kisebb bárkákon kívül két teherhajó süllyedt el, s megrongálódtak a raktárak, és a kikötői létesítmények is. A kikötőben álló hadihajók nem sérültek meg.

Jókora kár keletkezett a város lakónegyedeiben is, ahol a célt tévesztett gránátok 250 házat romboltak le. Találat érte a genovai katedrálist is, de a gránát szerencsére nem robbant fel. A civil lakosság vesztesége 114 halott, és 242 sebesült volt.

A partvédelem megfigyelői csak közvetlenül a támadás előtt vették észre a hajókat, és akkor is saját egységekként azonosították őket. Az olaszok csak akkor kaptak észbe, amikor az angol hajók tüzet nyitottak rájuk, de szórványos és pontatlan tüzelésük ezt követően sem okozott semmilyen kárt az ellenségnek. Az olasz légierő úgyszintén teljes csődöt mondott. Az Ark Royal Fulmar vadászgépei végig a levegőben köröztek, hogy biztosítsák a flottát az olasz repülők várható ellencsapásával szemben, az olasz bombázóknak azonban nyomát sem látták. A közeli olasz repülőtereket riadóztatták ugyan, azok gépei azonban késve érkeztek Genova fölé, és utána nem találták meg a távozó angol hajókat sem.

A legnagyobb veszélyt az angolokra nem is az olasz légierő, hanem az olasz csatahajók jelentették, melyek a támadás idején már a tengeren voltak. A britek arra számítottak, támadásuk horgonyon állva fogja érni a La Speziában állomásozó olasz flottát, ahol azonban már korábban értesültek a Force H gibraltári kifutásáról, és egy erős köteléket küldtek délre, hogy Szardínia közelében keressék az angol hajókat. A támadás időpontjában az olasz csatahajók éppen a Korzikát és Szardíniát elválasztó Bonifacio-szorostól nyugatra tartózkodtak. Most ezt a köteléket utasították, a lehető legnagyobb sebességgel forduljon vissza északra, és keresse meg a Genova elleni támadás után visszavonuló angolokat.

Az Angelo Iachino tengernagy vezette olasz kötelékhez három csatahajó, három nehézcirkáló, és tíz romboló tartozott. A jelentős túlerőben levő olaszok remek helyzetben voltak ahhoz, hogy sebességi fölényükkel élve elvágják az angolok visszavonulási útját, és súlyos csapást mérjenek a gibraltári flottára. Iachino azonban csak találomra keresgélt, ugyanis semmilyen információja nem volt az angolok útvonaláról. A főparancsnokságon úgy vélték, az angolok nem a legrövidebb úton, a francia partokkal párhuzamosan haladva vonulnak vissza – ahogy valójában tették –, hanem Korzika felé fognak majd tartani. Iachino és a légifelderítés, akiknek a dolgát a párás, ködös idő is nehezítette, ezért Korzika nyugati és északi partjai mentén keresték az ellenséget. Az olaszokat ráadásul összezavarta egy Tunézia felé tartó francia konvoj, melynek érkezését ugyan már napokkal korábban bejelentették, de a repülőgépek most ott vették észre a franciákat, ahol az angolok felbukkanását várták. A parancsnokság a konvoj felé fordította Iachino hajóit, melyeknek sikerült is elfogniuk a franciákat, és 32 kilométeres távolságról már éppen tüzet akartak nyitni rájuk, amikor rájöttek a tévedésre.

Az angol flottát csak délután kettőkor vette észre először egy olasz felderítőgép, melyet azonban a Skuák lelőttek, még mielőtt jelentését el tudta volna küldeni. (A háborúban ez volt a Skuák által elért utolsó légigyőzelem.) Nem sokkal később egy olasz bombázókötelék is megtalálta az angol hajókat, és eredménytelen támadást intézett ellenük, amiről azonban nem értesítették a parancsnokságot. Az olaszok így csak estefelé szereztek először biztos értesüléseket az angolok pozíciójáról, addigra azonban azok már túl messze voltak ahhoz, hogy Iachino flottája utol tudta volna érni őket. A Force H február 11-én épen és sértetlenül visszaérkezett Gibraltárba.

A háború után, a hajónaplók adatainak összevetésekor derült ki, hogy délután három körül Somerville és Iachino flottája alig 30 mérföldre haladt el egymás mellett. Ha a látási viszonyok nem olyan rosszak, a britek biztosan nem tudtak volna észrevétlenül meglépni az olasz kötelék elől, és legfeljebb csak az Ark Royal torpedóvetői menthették volna meg őket a biztos pusztulástól. Utólag belegondolva az akció igazából felelőtlen vakmerősködésnek tűnik, az pedig, hogy Somerville magával cipelte a legfeljebb 22 csomós sebességre képes Malayát is – mely géphibák miatt a visszavonulás során egy ideig csak 17 csomóval tudott haladni –, az ellenfél oktalan, bár nem teljesen alaptalan lebecsülésének. Az olasz flotta ugyan gyalázatosan szerepelt a háborúban, de ez elsősorban az olasz felső vezetés minden kritikán aluli teljesítményének volt köszönhető. Az olaszoknak azért voltak jó hajóik, és jó tengerészeik, s ha Iachino flottája, a két modern csatahajóval, a Littorióval és a Vittorio Venetóval, találkozik Somerville első világháborús veteránjaival, az ütközet kimenetele legalábbis kétesélyes lett volna.

Az angol siker az általa okozott kis veszteségek ellenére így is mélyen megalázó volt az olaszok számára, és tovább csökkentette nemzetközi tekintélyüket. Ez főleg azért volt kínos, mert az angol támadásra – nyilván nem véletlenül – néhány nappal a Mussolini-Franco találkozó előtt került sor. Ha a spanyolok addig esetleg éreztek is volna kedvet a tengelyhatalmakhoz való csatlakozásra – valószínűleg nem éreztek –, az események után alighanem gyorsan ejtették az ilyen elképzeléseket.

(Folyt. köv.)