Hét tenger

Lázadás a Patyomkinon 3.

2019. április 21. 09:40 - savanyújóska

Az odesszai zabhegyezés

A Nagy Katalin által a XVIII. század végén alapított Odessza városa 1905-ben a cári birodalom negyedik legnagyobb települése volt. A város kikötője hatalmas forgalmat bonyolított le, a Fekete-tengerről induló, és ide érkező szállítmányok nagyobbik részének ez volt az induló, illetve a célkikötője. Az ukrán és dél-orosz területekről érkező búza, kukorica, köles, és rozs nagyobb részét Odesszában rakodták be a hajókra, s indították útnak Anglia felé. Az egyéb élelmiszerek, és a faáruk forgalma is jelentős volt. A virágzó kereskedelem gazdaggá tette a várost, ahol a lakosság életszínvonala jócskán felülmúlta az orosz átlagot.

A XIX. század végi iparosítási lázban Odessza külvárosaiban nagy ipartelepek létesültek, körülöttük a sebtében felhúzott munkásnegyedekkel. A növekvő forgalmú kikötő, illetve az azt az ország belső vidékeivel összekötő vasút kiszolgálásához is egyre több munkáskézre volt szükség. A belvárosi polgárság és a külvárosi munkásság természetesen területileg, és az életszínvonalukat tekintve is élesen elkülönült egymástól. Mindezek ellenére azonban az odesszai munkások is jobban éltek, mint társaik az ország más területein. Az orosz-japán háború kitörése után a kereskedelmi forgalom csak még jobban fellendült, és a város lakossága a növekvő hadiipari megrendelésekből is hasznot húzott. A munkanélküliség elenyésző volt, a lakosság ellátása jónak volt mondható, és az enyhe éghajlatú vidéken nem okozott gondot a téli időjárás sem. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy pont Odesszában robbanjon ki valamilyen lázadás.

A városban sokáig valóban nyugalom volt, 1905 első hónapjainak forradalmi megmozdulásai nem vertek nagy visszhangot Odesszában. Februártól kezdve azonban itt is lassan romlani kezdett a munkásság helyzete. A kormányválság miatt felfüggesztett hadiipari megrendelések hatására az odesszai gyárakban is nagy elbocsátások kezdődtek, sok üzemben a munkabéreket csökkentették. A romló életkörülmények kedvező helyzetet teremtettek a forradalmi agitátoroknak, akik addig nem sok eredményt értek el a munkások között.A cár atyuska képével felvonuló tüntetők Odessza utcáin.

A cár atyuska képével felvonuló tüntetők Odessza utcáin.

 

Az első sztrájkra április 21-én került sor, amikor a dokkmunkások, illetve a kereskedelmi hajók tengerészei szüntették be a munkát. Ezt kisebb-nagyobb sztrájkok egész sora követte. A növekvő elégedetlenséget látva a rendőrség vezetése maga is igyekezett a munkaadókat a sztrájkolókkal való tárgyalásokra ösztönözni, abban a reményben, hogy egy korrekt megegyezéssel ki tudják húzni a talajt a forradalmi szervezetek tevékenysége alól. A hatóságok kezdeti engedékenysége azonban csak még jobban felbátorította a munkásokat. Június 12-én a jutagyári munkások léptek sztrájkba, s mikor néhány küldöttjüket a rendőrség letartóztatta, sokezres tömeggel vonultak fel a rendőrőrs körül, ahol ezt látva szabadon engedték a letartóztatottakat. A tömeg a kiszabadított foglyokkal diadalmenetben tért vissza a külvárosba. Június 25-én beszüntették a munkát a vasüzemek, a pamutgyárak, és a vasutasok, s 27-ére általános sztrájkot hirdettek az egész városban.

Június 26-án reggel Odessza egyik külvárosában, Pereszipben, a Hoehn ekegyár előtt gyűlt össze mintegy félezer fős tüntető tömeg, melynek feloszlatására a rendőrség mellett egy kozák századot is kivezényeltek. A munkások már hátrálni kezdtek, amikor az egyik épület ablakából valaki rálőtt a kozákok egyik tisztjére. A kozákok erre kardot rántottak, és a rendőrökkel a nyomukban rohamot indítottak a tüntetők ellen. Először sikerült is megfutamítaniuk azokat, azonban nem sokkal később újabb munkások csatlakoztak a tömeghez, és ellentámadást indítottak, a felszedett utcakövekkel zúdítva kőzáport a kozákokra. Azok eddig nem voltak hozzászokva az ellenálláshoz, és most ezen meglepődve meginogtak, majd a munkások újabb rohamára megfutamodtak. A tüntetők végigkergették a rendőröket és a kozákokat az utcán, közben villamoskocsikat borítottak fel, és barikádokat állítottak az egész külvárosban. Rövidesen a többi gyár dolgozói is csatlakoztak hozzájuk, és délutánra Odesszában kitört az általános felkelés.

A város katonai parancsnoka, Vaszilij Apollonovics Kohanov tábornok, aggasztónak találta a fejleményeket, de bízott benne, hogy képes lesz visszaállítani a rendet. A város rendőri erői mellett Kohanov rendelkezésére állt egy kozákezred, ezenkívül szükség esetén a környező városokból további alakulatokat vonhatott össze. A tábornok mindösszesen mintegy ötezer rendőr és katona felett rendelkezett, de további erősítéseket is kérhetett a szomszédos körzetekből. Az utcákon folyamatosan őrjáratok cirkáltak, a közhivatalok épületei elé őrséget állítottak. A belvárosban kifüggesztett plakátokon felszólították a polgárságot, ne csatlakozzanak a munkásokhoz.
A tüntetők már a reggeli órákban gyülekezni kezdtek a peremkerületekben, és kisebb-nagyobb csoportokban megindultak a belváros felé. A karhatalom igyekezett megakadályozni a tüntető csoportok egyesülését, és a belső kerületekbe való eljutásukat. Az első fegyveres összecsapás délelőtt tizenegy óra tájban tört ki, s ettől kezdve állandósultak a tüntetők és a katonaság közti összecsapások, s hol itt, hol ott tört ki lövöldözés a városban. A harcok váltakozó sikerrel folytak, hol a kozákok futtatták meg a tüntetőket, hol a tüntetők a kozákokat.

A minden irányból érkező csoportok végül eljutottak a belvárosba, és ott több tízezres tömegben egyesültek, de nem nagyon tudták, mit is csináljanak. A tüntetésnek igazából nem voltak konkrét céljai, és a tüntetőknek nem volt egységes vezetése sem. Most céltalanul végigvonultak a belvároson, megéljenezték a szépszámú alkalmi szónokot, betörték a hivatalok ablakait, kövekkel és botokkal felfegyverkezve, barikádokat állítva időnként összecsaptak a karhatalmi erőkkel, majd este lassan megindultak vissza, külvárosi otthonaik felé. A visszavonuló tömeg csalódott és kiábrándult volt, a tüntetés sikerült, visszaverték a támadásokat, de nem érezték, hogy lett volna bármi értelme is a megmozdulásnak.

A forradalmárok is elcsüggedtek, sikerült végre mozgósítaniuk a tömegeket, de nem tudtak célokat kitűzni eléjük, és olyan eszközöket adni a kezükbe, amivel felléphettek volna a hatalom ellen. A kődobálással megfutamíthattak kisebb alakulatokat, de ezzel nem tudták kivívni maguknak a győzelmet. A felkelőknek a revolverek mellett néhány vadászfegyverük, illetve katonáktól zsákmányolt puskájuk volt, de ezekhez se nagyon volt lőszer. A házi készítésű bombákat se sok mindenre használhatták, legfeljebb merényletekre, melyekből az első már aznap este megtörtént, amikor egy fiatal forradalmár a derekára kötött bombával magával együtt felrobbantotta az őt letartóztatni akaró rendőrt, és egy véletlenül éppen arra sétáló járókelőt. Úgy tűnt, néhány napon belül kifullad az egész felkelés, és a csalódott munkások hátat fordítanak a baloldali szervezeteknek.

Másnap, június 28-án reggel, ebbe a reményvesztett hangulatba robbant bele a szenzációs hír, a flotta egyik csatahajója fellázadt, és árbocán a vörös lobogóval befutott a kikötőbe.Az odesszai kikötő, a Patyomkinnal a háttérben.

Az odesszai kikötő, a Patyomkinnal a háttérben.

 

A kikötő előtt az esti órákban lehorgonyzó Patyomkinon egész éjjel ülésezett a hajóbizottság, hogy kidolgozzák a másnapra tervezett programot. A bizottság hajnalra a következő határozatokat izzadta ki magából:
1. Megbízottakat küldenek a partra, hogy tárgyaljanak a szükséges készletek beszerzéséről.
2. Feltöltik a széntárolókat.
3. Partra teszik, és felravatalozzák Vakulencsuk holttestét.
4. Közleményt adnak ki, melyben tájékoztatják a lakosságot a hajón történtekről.
5. Felhívást bocsátanak ki a néphez, a katonasághoz, és a francia konzulhoz.
6. Felveszik a kapcsolatot a város szociáldemokrata szervezeteivel.
Kora hajnalban két csónak indult útnak a Patyomkin fedélzetéről. Egyik a dokkok felé tartott, hogy szenet szerezzen. Az utasításuk úgy szólt, nem szabad készleteket lefoglalniuk, hanem az addigi gyakorlat szerint hivatalosan fel kell vásárolni a talált árut. Ehhez rendelkezésre álltak a szükséges nyomtatványok – II. Miklós cár nevében kiállítva –, és a szükséges készpénz is, a hajó széfjében ugyanis meglepően nagy összeget, összesen 24 ezer rubelt találtak.

A másik csónak a rakpart felé indult, ahol a legforgalmasabb helyen, a kikötőt és a magasabban fekvő belvárost összekötő széles lépcsősor, a Richelieu lépcső lábánál partra tették Vakulencsuk holttestét. (A lépcsősort nem a francia bíborosról, hanem a francia forradalom idején Oroszországba emigráló, és sokáig a várost irányító, annak kiépítésében nagy érdemeket szerző Richelieu hercegről – polgári nevén Armande-Emmanuel de Vignerot du Plessis –, Franciaország későbbi kétszeri miniszterelnökéről nevezték el.) A nyitott koporsóban fekvő holttest fölé ponyvából egy sátrat rögtönöztek, és fegyveres őrséget állítottak, hogy megakadályozzák a rendőrség esetleges beavatkozását. A holttest mellére a következő feliratot helyezték:

Odesszai polgárok! Grigorij Vakulencsuk tengerész holtteste fekszik előttetek, akit a Knyaz Patyomkin elsőtisztje brutálisan meggyilkolt, csupán azért, mert panaszkodni mert a romlott borscs miatt. Vessetek keresztet előtte, és mondjátok: Béke poraira! Bosszuljuk meg halálát elnyomóinkon! Halál rájuk! Éljen a szabadság!”

A partraszálló osztag más kiáltványokat is vitt magával, melyeket a katonasághoz és a lakossághoz intéztek. Ezekben csatlakozásra szólították fel a hadsereg katonáit, illetve ellenállás esetén a város ágyúzásával fenyegetőztek. A lázadók nagyon magabiztosak voltak, hiszen a kikötőben a rokonszenv sok jelével találkoztak. A Puskin teherhajó legénysége szimpátiatüntetésként szintén felvonta a vörös zászlót, több más teherhajón pedig sztrájkba kezdtek a lázadókkal szolidáris matrózok.

Nem sokkal később még egy csónak indult a dokkok felé, szén után kutatni. Dél körül rábukkantak a 160 tonnás kis Esperance teherhajóra, mely félig volt rakva szénnel. Nem igazán a kapott utasítások szellemében cselekedve a matrózok lefoglalták a hajót, és a No. 267 a Patyomkin mellé vontatta, ahol azonnal megkezdték a szén átrakodását.Vakulencsuk ravatala a rakparton.

Vakulencsuk ravatala a rakparton.

 

A délelőtti órákban már többezres tömeg gyűlt össze a kikötőben a nyitott koporsó körül. Egész nap özönlöttek az emberek, levett kalappal, imádkozva és keresztet vetve vonultak el Vakulencsuk előtt, mintha valami szent ereklyéhez zarándokoltak volna. A nők sírtak, és sokan a nyári hőségben lassan bomlásnak induló holttest kezét csókolgatták. Délutánra megjelentek az agitátorok is. A különböző forradalmi szervezetek, a szociáldemokraták, az anarchisták, a bundisták – a nagy lélekszámú, a város lakosságának 40 százalékát kitevő zsidóság pártja –, illetve ezek különböző frakcióinak szónokai most rögtönzött emelvényekre, és hordókra állva tüzelték a tömeget az elnyomók elleni harcra. A hangulat egyre feszültebbé vált. A tüntetőknek ugyan most sem volt fegyverük, de a kikötőben ott horgonyzott mögöttük a flotta legerősebb csatahajója, és ez bátorságot öntött az emberekbe, akik úgy gondolták, a Patyomkin ágyúinak fedezete alatt nem kell tartaniuk a rendőröktől és a kozákoktól.

A város vezetése is úgy érezte, fordulat állt be az események menetében. Amikor megtudta, hogy egy fellázadt csatahajó érkezett a kikötőbe, és csatlakozott a felkelőkhöz, Odessza polgármestere, Dimitrij Boriszovics Neidgardt, haladéktalanul cselekedett. Felült a legelső vonatra, és azonnal elhagyta a várost. Útközben egy vasútállomásról visszatáviratozott, közölte, hogy kötelessége személyesen tájékoztatni a kormányt a városban kialakult helyzetről, s ugyanakkor a nyugalom és a rend megőrzésére szólította fel a polgárokat.

A városban állomásozó katonai erők parancsnoka, Kohanov tábornok, szintén aggasztónak találta a helyzetet. Reggel a kikötő-parancsnokság és a rendőrség néhány képviselője lement a kikötőbe, hogy tájékozódjon, és információkat szerezzen, tulajdonképpen mi is a helyzet a Patyomkinon. Erről rövidesen első kézből szerezhettek értesülést. A Patyomkin egyik tengerésze, aki a lázadás idején is a tisztek mellé állt, most – egyébként több más társával együtt – feltűnés nélkül elhagyta a hajót, és a parton a hatóságoknál jelentkezve elmesélte az előző napi események történetét.

Kohanov, aki egész délelőtt az ablakából nézte, hogyan árad a tömeg a kikötő felé, folyamatosan küldözgette az erősítést kérő táviratokat a szomszédos katonai körzetekbe. Táviratozott Szevasztopolba is, és a flotta mielőbbi beavatkozását sürgette. Ő maga egyelőre nem akart közbelépni, a Patyomkin ágyúinak közelségétől aggódva azt sem engedélyezte, hogy a csatahajóról partraszálló tengerészeket letartóztassák. Dél körül azonban értesült arról, hogy a kikötőben már nem egyszerűen csak kegyeletnyilvánítás zajlik, hanem az agitátorok folyamatos lázítása, és az emberek hangulata kezd fenyegetővé válni. A tábornok ezért kirendelt egy kozák századot, oszlassák szét a tömeget.

A megelőző napokban a kozákok nem szerepeltek valami jól az utcai harcokban. A tüntetők többször is futásra kényszerítették őket, sok embert vesztettek, és megaláztatásként fogták fel, amikor előző nap nem őket, hanem többnyire inkább a rendőrséget bízták meg a tüntető csoportok elleni fellépéssel. Most bosszúra éhesen várták, hogy végre bizonyíthassanak, és leszámolhassanak a forradalmárokkal. A parancs kézhezvétele után a század egyik fele lezárta a Richelieu lépcső felső végénél levő térből kivezető utcákat, megvárták, amíg a kikötőből érkezők megtöltik a teret, aztán lovasrohamot indítottak ellenük.A Richelieu lépcső napjainkban.

A Richelieu lépcső napjainkban.

 

A tömeg azonban nem hátrált. A Patyomkinnal a hátuk mögött úgy gondolták, nincs mitől tartaniuk, a csatahajó ágyúi mindjárt tüzet nyitnak, és elsöprik a kozákokat. A támadókat ismét kőzápor fogadta, és néhány pisztolylövés is eldördült. Az első rohamot visszaverték, de a felbőszült kozákok csak annál dühödtebben rohamoztak újra. A tömeg most már meghátrált, és menekülni kezdett a lépcsőn lefelé, ahol viszont beleütköztek azokba, akik a fent zajló eseményekről mit sem tudva, a lépcsőn felfelé tartva éppen elhagyni akarták a kikötőt. Hatalmas zűrzavar támadt, az egyszerre felfelé és lefelé igyekvő emberek egymást taposták le. Ebbe a tömegbe lőttek bele a kozákok, akik lóról szállva a lépcső felső részén csatárláncba álltak, sortüzet lőttek a tömegbe, három lépést mentek lefelé, majd töltöttek, és újra tüzeltek. (Ahogy az Eizenstein filmben is látni.) Most már mindenki rémülten menekült lefelé a lépcsőn, ám alighogy leértek, a rakpartról hátba támadta őket a kozák század másik fele, mely lóháton rohamozva karddal aprította az embereket. A század a lépcső alján egyesült, majd a Vakulencsuk ravatala körül feltorlódott tömegnek rontottak. Az emberek a rakparton próbáltak menekülni, sokan a tengerbe ugrottak, vagy a kozákok nyomták be őket oda. A pánik elsodorta a ravatal mellett őrt álló tengerészeket is, akik fel voltak fegyverezve, de úgy tűnik, meg sem próbáltak ellenállást tanúsítani. Maga a ravatal sértetlen maradt, még a temetésre összegyűlt adományokhoz sem nyúlt senki, a pénz érintetlenül ott hevert a holttest mellett.

Az emberek végig a Patyomkin ágyúinak beavatkozásában bíztak, de – a filmmel ellentétben – egyetlen lövés sem dördült el. A négy mérföld távolságban horgonyzó csatahajóról eleve nem volt jó rálátás a lépcsősorra, de a tengerészek most egyébként is mással voltak elfoglalva, éppen a dokkoknál zsákmányolt gőzösről rakták át a szenet a hajóra. A csatahajón amúgy is zajlott az élet, kora reggel óta egymást érték a gyűlések. A Patyomkin körül reggel óta nyüzsögtek a csónakok, tele bámészkodókkal, és a baloldali szervezetek agitátoraival, akik mind szerettek volna feljutni a csatahajóra. A matrózok következetesen távol tartották őket, és senkit nem engedtek fel a hajóra. Csupán az odesszai egyetem egyik hallgatója, és egyben a szociáldemokraták egyetemi szervezetének vezetője, a 24 éves Konstantin Izidorovics Feldmann, és két társa jutott fel a Patyomkin fedélzetére. Feldmannék csónakja a csatahajó felé tartva találkozott a partról visszatérő Matyusenkót szállító gőzbárkával, és a lázadás vezetője maga vitte fel a három fiatalt a hajóra.

Feldmann később leírta, mennyire megdöbbent, és mekkora csalódás volt számára, amikor először találkozott a Patyomkin tengerészeivel. A forradalmi propagandairatokon nevelkedett diák úgy képzelte, csupa öntudatos proletárt fog a hajón találni, akik valamennyien alig várják, hogy harcba indulhassanak az elnyomók ellen. Ehhez képest csupa tejfelesszájú, huszonéves – vagyis vele egyidős – fiatalt talált, akik többnyire fel sem fogták, mit tettek, és milyen helyzettel kell most szembenézniük. Feldmann szerint a tengerészek többsége a lázadást egyszerűen egy jó heccnek tekintette, valahogy úgy, mint egy kocsmai verekedést. Az értelmesebbek sem tudták megérteni, milyen nagy horderejű tett lenne, ha következetesen továbbvinnék amit elkezdtek, és a város forradalmáraival egyesülve közösen lépnének fel a hatalommal szemben. A lázadók között igazából nem volt egyetlen vezéregyéniség sem, talán Matyusenkót kivéve, aki viszont egymaga nem volt képes megküzdeni a kicsinyhitűekkel és a reakciósokkal, s nem volt elég felkészült és határozott ahhoz sem, hogy a demokráciásdit mellőzve a saját kezébe vegye az irányítást.

A hajóbizottság is elutasította a partraszállás ötletét. Az előző napi lelkesedés után most hirtelen mindenki elbizonytalanodott, és úgy vélték, addig semmit sem szabad tenniük, amíg a flotta többi egysége is fel nem lázad, és nem csatlakozik hozzájuk. A fegyvertárban a revolvereken kívül csupán 66 puska volt, és két 64 mm-es tábori ágyú, melyeket a rendfenntartási célokból partra vezényelt tengerészkülönítmények számára tartottak a hajón. A bizottság valószínűleg túl gyengének érezte ezt az erőt ahhoz, hogy önállóan próbáljanak vele beavatkozni a szárazföldi harcokba. Feldmannék minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a bizottságot rávegyék az odesszai munkásokhoz való azonnali csatlakozásra, de ekkor érkezett meg a hajó mellé az Esperance, és mindenki rohant szenet rakodni.Konstantin Izidorovics Feldmann.

Konstantin Izidorovics Feldmann.

 

Az odesszai szociáldemokrata szervezetek hivatalos küldöttsége délután érkezett meg a hajóra, és haladéktalanul tárgyalásokat kezdtek a hajóbizottsággal. Ők hozták az első híreket a nem sokkal korábban a Richelieu lépcsőn lezajlott vérontásról is. A küldöttek határozott hangon követelték, hogy a csatahajóról küldjenek ki a támogatásukra háromszáz felfegyverzett tengerészt. A tengerészekkel, és a csatahajó ágyúinak támogatásával felvehetik a harcot a kozákokkal, és elfoglalhatják a fontosabb közhivatalok épületeit, illetve megszerezhetik a vasútvonalak feletti ellenőrzést. Ha nem lépnek azonnal, a karhatalmi erők elszigetelik egymástól az egyes városrészeket, s elnyomják a szervezetlen, és rosszul felfegyverzett felkelőket.

A Patyomkin hajóbizottsága azonban hajthatatlan volt. Ők úgy vélték, ha egy megfelelően nagy létszámú alakulatot küldenének ki a partra, a hajón túl kevesen maradnának ahhoz, hogy felvegyék a harcot, ha támadás érné őket. Rendületlenül kitartottak azon döntésük mellett, hogy megvárják a flotta többi egységének csatlakozását, és csak ezt követően, közös erővel indulnak majd harcba. Egyébként is úgy vélték, a Patyomkin fenyegető jelenléte, és a katonasághoz intézett felhívás hatására a hadsereg is fellázad majd, vagyis aggodalomra és sietségre nincs semmi ok.

A bizottság elutasította azt a kérést is, hogy legalább az ágyúkkal támogassák a felkelőket. A hajón nem volt használható térkép Odesszáról, és a matrózoknak fogalmuk sem volt róla, hol vannak a karhatalmi erők parancsnoki állásai, laktanyái, vagyis nem tudták, egyáltalán mit is kellene ágyúzniuk. Végül egy dologban született csak döntés, nagy és díszes temetést rendeznek Vakulencsuknak, ami demonstrálja a tengerészek és a munkások összefogását, és alaposan megijeszti majd a város urait. A csalódott szociáldemokrata küldötteket ezt követően nem éppen barátságosan letessékelték a hajóról. A Patyomkin felkelői még azt is elmulasztották, hogy a küldöttek segítségével megpróbáljanak állandó összeköttetést kiépíteni a városi szociáldemokrata szervezetekkel.
A partra visszaérkező küldöttek tájékoztatták pártjukat, a tengerészek egyelőre nem fognak partra szállni, hogy támogatást nyújtsanak nekik. A szervezet ezért úgy döntött, nem ad jelt az általános felkelésre, inkább megvárják, amíg a flotta is támogatni tudja őket. A tüntetők a késő délutáni órákban szétszóródtak, és kezdték elhagyni a kikötő területét.

A Patyomkin hajóbizottsága nem sokkal később egy felhívást fogalmazott meg a város lakosságához, melyet négy tengerész vitt ki a partra a francia konzulhoz. A felkelők a köztársasági Franciaország képviselőjében bíztak meg leginkább, és őt kérték meg, tegye közzé a felhívásukat. Az igencsak bizarr iromány Richard Hough szerint nagyjából így hangzott:

Odessza városának igen tisztelt lakossága!
A Patyomkin legénységének tagjai a mai napon partra tették egy tengerész holttestét, őrséget hagytak mellette, és ünnepélyes temetés kívántak rendezni neki. Nem sokkal később munkások tájékoztattak bennünket, hogy a ravatal mellett őrséget álló tengerészeket a kozákok elűzték.
A Patyomkin legénysége az alábbi kérésekkel fordul Odessza lakosaihoz:
1. Semmilyen módon ne akadályozzák a tengerész temetését.
2. Segítsenek a temetés megrendezésében.
3. Tartsák távol a rendőrséget és a kozákokat.
4. Nyújtsanak segítséget a Patyomkin legénységének élelmiszer és szén vételezéséhez.
Amennyiben a fenti kívánságoknak nem tennének eleget, a Patyomkin kénytelen lesz tüzet nyitni a városra. Felhívjuk ezért a lakosságot, akik nem kívánnak csatlakozni a forradalmi erőkhöz, a harc kitörése esetén haladéktalanul hagyják el a várost. Közöljük továbbá, hogy rövid időn belül erősítést várunk Szevasztopolból.”


A Patyomkin hajóbizottsága ennél ostobább és szánalmasabb módon nem is fogalmazhatott volna. A Richelieu lépcsőnél lezajlott vérengzésből csak annyit tartottak említésre érdemesnek, hogy a kozákok elkergették az ő díszőrségüket. A felhívás szövege alapján úgy tűnhetett, a tengerészek a város lakosságát hibáztatják a történtekért, őket szólítják fel arra, ne zavarják meg a temetést, és a flotta legerősebb csatahajójának tengerészei a civilektől várják el, hogy távol tartsák tőlük a karhatalmi alakulatokat. Az ágyúzással is magát a várost fenyegették, nem az önkényuralom erőit. Ritka ostoba ötlet volt az is, hogy világgá kürtölték, a flotta többi egységének a csatlakozására számítanak.

A francia konzulnak természetesen esze ágában sem volt, hogy a felhívást közzétegye, hanem azt rögtön elküldte Kohanovnak, így az irat nem került nyilvánosságra. Részben szerencsére, hiszen a felkelők így megőrizték tekintélyüket, másrészt viszont talán balszerencsére, hiszen ha a lakosság között ismertté válik a kiáltvány, azonnal rájöhettek volna arra, hogy a Patyomkintól nem várhatnak semmit. A felkelés talán hamarabb véget ér, és nem követelt volna annyi áldozatot.

A város lakossága nem, viszont Feldmann olvasta a felhívást, és egész komolyan gondolkozni kezdett azon, tulajdonképpen kinek az oldalán is állnak a Patyomkin lázadói? A diák úgy gondolta, a közben hozzá csatlakozott másik agitátorral, Anatolij Petrovics Brzsezovszkijjal, munkásmozgalmi nevén Kirillel, még aznap este elkezdi a tengerészek között a felvilágosító munkát, és megpróbálják a forradalom mellé állítani a vártnál sokkal kevésbé öntudatos, és ideológiailag képzetlen matrózokat.Ahogy a népi-naiv festő elképzelte a tengerészek és a nép találkozását.

Ahogy a népi-naiv festő elképzelte a tengerészek és a nép találkozását.

 

Késő délután már tömegesen érkeztek a kíváncsiskodókkal megrakott csónakok a Patyomkinhoz, és a tengerészek már nem bírták távol tartani a látogatók seregét. A partról érkező civilek elözönlötték a hajót, megtöltötték a felső fedélzeteket, sokan még a gépházakba is lejutottak. Érkeztek szónokok is, akik most forradalmi beszédeket tartottak a matrózoknak.

Eizenstein filmjének képsoraival ellentétben a Patyomkin tengerészei egyáltalán nem voltak szívélyes vendéglátók. Zavarta őket munkájukban a bámészkodók tömege, akik emellett ismét összekoszolták a szénrakodás után frissen súrolt fedélzetet. Nem sokáig tartott, és elfogyott a türelmük. „Lefelé a szárazföldi patkányokkal!”- hangzott el a kiáltás, és a matrózok elkezdték visszataszigálni a civileket a csónakjaikba. A vonakodókat a tűzoltótömlők vízsugaraival egyszerűen lemosták a hajóról. Miután mindenkit lelökdöstek a Patyomkinról, a tengerészek vacsorához ültek. A hágcsókat felhúzták, és bár a kíváncsiskodók csónakjai továbbra is ott keringtek a hajó körül, senkit nem engedtek fel a fedélzetre.

A hajó őrsége el akarta kergetni azt a csónakot is, mely sötétedéskor érkezett, és a távozásra való felszólítás ellenére kitartott a csatahajó oldala mellett. Feldmann éppen a fedélzeten volt, ő figyelt fel rá, hogy a csónakban egyenruhás katonák ülnek, és ő intézkedett, engedjék fel őket a hajóra. Mint kiderült, a katonák két ezred küldöttei voltak, és arról tájékoztatták a Patyomkin tengerészeit, nem fognak rájuk tüzelni, és ha partra szállnak, mindkét ezred csatlakozni fog hozzájuk. Válaszként ugyanazt kapták, mint nem sokkal korábban a szociáldemokraták, a tengerészek nem szállnak partra addig, amíg a flotta többi hajója nem csatlakozik hozzájuk.

Alighogy a küldöttség távozott, az egyik őrszem egy a kikötő felé tartó hajót vett észre az alkonyati félhomályban. Az egész legénység a fedélzetre tódult, és izgatottan figyelték, milyen hajó közeleg. Hamar kiderült, nem hadihajóról van szó, és amikor közelebb ért, felismerték a Veha kerekesgőzöst, melyet főleg futárhajóként használtak, és teljesen fegyvertelen lévén semmilyen veszélyt nem jelenthetett a Patyomkinra. A csatahajóra megtévesztésként most gyorsan újra felvonták az András keresztes lobogót, majd amikor a Veha a közelbe ért, zászlójelekkel utasították, vessen horgonyt a Patyomkin mellett, kapitánya pedig jelentéstételre menjen át a csatahajóra.

A Vehán nem tudtak semmit a Patyomkinon és Odesszában történt eseményekről, a teherhajó díszegyenruhába öltözött kapitánya teljesen gyanútlanul lépett a csatahajó fedélzetére, ahol a felfegyverzett matrózok azonnal letartóztatták. Ezután a Veha tisztjeit is átrendelték a Patyomkinra, ahol őket is elfogták, majd egy fegyveres osztag átment a gőzösre, és a nép nevében birtokba vette azt. Az elfogott tiszteket nem bántották, a Veha legénysége is kegyelmet kért számukra, mondván, elöljáróik mindig tisztességesen bántak velük, nincs ok azok bántalmazására. Eléggé kellemetlen volt, hogy újszülött csecsemőjével együtt a Vehán utazott Golikov kapitány felesége is, aki abban bízott, a júliusi flottagyakorlat előtt Odesszában néhány napot még eltölthet férjével.

Ha már ott voltak, Feldmann gyorsan tartott egy forradalmi beszédet az elfogott tiszteknek, akiket ezt követően partra tettek, Golikovnéval együtt. Nem tudni pontosan miért, talán afféle kárpótlásként, a tiszteknek még fejenként száz rubelt is adtak. A közelgő összecsapásokra számítva a Vehát ezután kórházhajónak rendezték be.

Az eseménydús napnak azonban ezzel még mindig nem volt vége. Este a hajóbizottság gyűlést hívott össze az ütegfedélzeten, melyen ismertették a tengerészekkel a nap eseményeit, majd a bizottság az odesszai szocialisták képviselőjeként szót adott Feldmann-nak. A diák napközben folyamatosan a csatahajót járta, a tengerészekkel beszélgetett, és igyekezett őket az odesszai munkásokhoz való csatlakozásra rábeszélni. Ebbéli próbálkozásaival nem sok sikert aratott, sőt, tevékenysége kimondottan irritálta a matrózokat, akik most hangosan kiabálva követelték, társaival együtt azonnal hagyja el a hajót. Jó ideig eltartott, mire sikerült lecsillapítani az ingerült tengerészeket, és Feldmann végre szóhoz juthatott. Ezt követően két teljes órán át beszélt, s igyekezett elsősorban a matrózok érzelmeire és hiúságára hatni. Hosszan beszélt a cári rendszer romlottságáról és gaztetteiről, majd a szabadságukért harcoló elnyomottakról, akiknek a matrózok kell, hogy az élükre álljanak, a felkelés legkiválóbb élcsapataként.

A beszéd nagy sikert aratott, a matrózok, akik nem sokkal korábban még a tengerbe akarták dobni Feldmannt, most hatalmas éljenzéssel ünnepelték, és új szónoklatot követeltek. A zsúfolt ütegfedélzeten közben nagyon fullasztóvá vált a levegő, ezért a gyűlést a tatfedélzeten folytatták, ahol Kirill vitte tovább a show-t, újabb szónoklatokkal. A tengerészek lenyűgözve hallgatták a beszédeket, és alighogy az egyik véget ért, máris egy újat követeltek. Olyasmi lehetett ez nekik, mint később a rádiószínház, vagy még később a tévés showműsorok. Nem tudtak betelni a szónoklatokkal, és amikor a gyűlést feloszlatták, kisebb-nagyobb csoportokba verődve egymás közt folytatták a vitatkozást, izgatottan tárgyalva meg a rengeteg újdonságot, amiket a szónokoktól hallottak.

Aznap éjjel senki sem aludt a Patyomkin fedélzetén, a bizottság folyamatosan ülésezett a tengernagyi szalonban, a legénység pedig a fedélzeteken vitatkozott egymással, egészen reggelig. Az önmagukkal elfoglalt tengerészek oda se nagyon figyeltek, amikor sötétedés után elkezdtek ropogni a fegyverek Odesszában. A lövöldözés egész éjjel megszakítás nélkül folytatódott, és a csatahajóról is jól látható volt, hogy egyre több helyen törnek ki tüzek a városban. A tengerészek időnként kinéztek a lángokban álló Odesszára, és vitatkoztak, nem e kellene tenniük valamit. Végül ők is, meg a hajóbizottság is arra jutott, nem tesznek semmit, várják, hogy a flotta csatlakozzon hozzájuk, és akkor aztán majd jól odacsapnak az önkényuralomnak.

Jelenet Eizenstein filmjéből. A tengerészek lázadása amúgy valóban nem nagyon jutott tovább a hurrázásnál.

 

Jelenet Eizenstein filmjéből. A tengerészek lázadása amúgy valóban nem nagyon jutott tovább a hurrázásnál.

 

Odesszában délután öt óra körül kezdődtek az első összecsapások. Az események jellege most némileg más volt, mint az előző napon, a harc most nem annyira a rendőrség és a baloldali szervezetek között folyt, hanem inkább a rendőrség és a helyi bűnszövetkezetek között, melyek a zűrzavart kihasználva délután kezdték feltörni és kifosztani a kikötő raktárait. Később a zavargások átterjedtek a külvárosokra is. Újabb tüntetések is kezdődtek, és akcióba léptek a forradalmi csoportok is. Kora este bombát dobtak az egyik kozákosztagra, akik erre válaszul belelőttek a tüntető tömegbe. Öt órakor Kohanov tábornok kihirdette Odesszában az ostromállapotot.

Sötétedés után a helyzet teljesen áttekinthetetlenné vált. Az utcákon teljes volt a káosz, a szociáldemokrata szervezetek tüntettek, a forradalmi csoportok barikádokat emeltek, a csőcselék és a helyi bűnbandák pedig boltokat és raktárakat fosztogattak, illetve gyújtogattak. A megmozdulásoknak ezúttal sem volt semmilyen központi irányítása, minden csoport önállóan, egymással nem összehangoltan tevékenykedett.

A helyzetet tovább súlyosbította, amikor este Kohanov bevetette minden helyzetre használható ütőkártyáját, az antiszemita indulatokat. Odessza szinte teljes értelmisége, valamint a kereskedők és boltosok túlnyomó többsége zsidó származású volt, csakúgy, mint a forradalmi szervezetek vezetőinek többsége. A feszült légkörben most Kohanov ügynökei bedobták a régi jelszót, a zsidók a felelősek a kialakult helyzetért. A felkelések, a tüntetések, a fosztogatások és a gyújtogatások mellett, és azokkal párhozamosan, Odessza utcáin most zsidóellenes pogromok is kezdődtek. A Times tudósítója másnap reggel így írta le Odessza látképét: „Odessza hajógyárai és raktárai este tíz óra óta égnek. Az egész várost vastag füstfelhő borítja. … Az utcákon mindenütt halottak és sebesültek hevernek, a rakpartok lángokban állnak. A pusztítás és a vérontás egyetlen városnegyedet sem került el. Mindenfelől fegyverropogás hallatszik.”

Odesszába közben folyamatosan érkezett az erősítés a szomszédos katonai körzetekből. Egyik ezred a másik után futott be, akiket Kohanov azonnal az utcákra küldött. A katonák megbízhatósága azonban továbbra is nagyon kétes volt. Bár nagyon buzgón lövöldöztek, ha csak tehették, általában a tüntetők fölé céloztak. Ahogy az egyik szemtanú később írta: „Ha minden lövés célba talál, aligha maradt volna élő ember a városban.”
Hajnalra Odessza házainak negyede leégett, miközben az égő épületek között még mindig korommal borított katonák hajszolták a romok között megbújó forradalmárokat és bűnözőket. A kikötő vasúti pályaudvara és a raktárak mind lángokban álltak, a raktárakat többnyire teljesen kifosztották. A kikötőben leégett hét gőzhajó, és tucatnyi uszály.

Az odesszai események áldozatainak számát sosem sikerült pontosan megállapítani. Richard Hough egyenesen hatezer halottról ír, ami minden bizonnyal vastag túlzás. A másik véglet a hivatalos jelentés, mely az eseményeket követő vizsgálatok után 120 civil halottat és sebesültet ismert el, ami bizonyosan nagyon alábecsült szám. A valós számhoz valószínűleg inkább az utólag, a szovjet időkben folytatott kutatások után becsült adat áll közel, mely 1200-1500 áldozatot valószínűsített.Az égő kikötő. A háttérben itt is a Patyomkin.

Az égő kikötő. A háttérben itt is a Patyomkin.

 

Mindezen események közepette a Patyomkin tengerészeinek legnagyobb gondja még mindig az volt, hogyan rendezzenek díszes temetést Vakulencsuknak. Az odesszai eseményekről a kora reggel a hajóhoz kievező munkásoktól értesültek, és miután az elbeszélések szerint a legsúlyosabb harcok éppen Vakulencsuk ravatala körül zajlottak, úgy gondolták, a zavargások a holttest jelenléte miatt robbantak ki, vagyis annak eltüntetésével a helyzet magától megoldódik. Ahogy Golenko doktor hangot adott ennek a nézetnek: „Tűrhetetlen, hogy továbbra is halomra öljék az embereket egy halott miatt! Temessük el, és vessünk véget az egésznek!”

A hajóbizottság úgy határozott, küldöttséget menesztenek a városparancsnokhoz, engedélyezze a temetést, és szavatolja annak biztonságát. Ugyanekkor szabadon engedték, és a delegációval együtt partra küldték a Patyomkin életben maradt tisztjeit is. Kohanov természetesen nem volt hajlandó tárgyalni a delegációval, csak a küldöttségben szintén részt vevő Parmen atyát, a hajó pópáját fogadta. A temetést végül engedélyezte, de csak hajnali két órakor.

A ravatal mellett nem sokkal később ismét felállították a díszőrséget. Az e célból partra szálló Matyusenko hirtelen elhatározásból felkereste a városparancsnokság épületét, és végül sikerült elérnie, hogy a temetést alkalmasabb időpontban, délután kettőkor tarthassák. Engedélyezték azt is, hogy a koporsót fegyvertelen díszőrség kísérje.
A nyári hőségben már oszlásnak indult holttest addig egy a hajón ácsolt faládában feküdt. Most áthelyezték az egyik temetkezési vállalkozónál rendelt díszes koporsóba, melyet nyolc tengerész vitt a vállán. A koporsó mögött négy másik tengerész haladt, elöl pedig Parmen atya. A június 29-én délután két órakor meginduló gyászmenet lassan vonult át a kikötőből a temetőbe.

Vakulencsuk temetéséről sok visszaemlékezés született, melyek azonban a szokásos módon megint csak teljesen ellentmondanak egymásnak. Matyusenko nagy gyászoló tömegről írt a visszaemlékezéseiben, és a londoni Times tudósítója is azt írta: „A temetés hatalmas népi tüntetés jellegét öltötte.” Feldmann egyenesen harmincezres tömegről írt. Ugyanakkor viszont egy másik szemtanú, aki lakása erkélyéről figyelte a temetési menetet, arról tett említést, csupán néhány tucat ember követte a koporsót, és a hivatalos jelentésekben sincs szó semmilyen tömegről. Ez nem is lehet meglepő, hiszen a katonaság és a rendőrség addigra már teljesen lezárta, és elszigetelte a város többi részétől a kikötőt, a külvárosi munkásság tehát nem is tudott volna csatlakozni a gyászmenethez. Elképzelhető, hogy a temető környékén már többen is csatlakoztak hozzájuk, a temetésen azonban így is legfeljebb csak egy-két ezer ember vehetett részt. Emlékirataikban a résztvevők tehát ezúttal sem történelmet, hanem legendát írtak.

A menet hat óra körül érkezett vissza a kikötőbe. Addig semmilyen incidens nem zavarta meg a temetést, ám most a kikötő közelében egy mellékutcából váratlanul rájuk támadt egy katonai osztag. Miután a temetésen résztvevők teljesen fegyvertelenek voltak, nem tehettek mást, az első lövések leadása után azonnal menekülni kezdtek. A tengerészek közül végül kilencen jutottak el a rakpartnál várakozó csónakba – valamint Parmen atya –, hárman eltűntek. (Más források szerint a katonák két tengerészt lelőttek, hármat elfogtak.)Vaszilij Apollonovics Kohanov, az odesszai városparancsnok.

Vaszilij Apollonovics Kohanov, az odesszai városparancsnok.

 

A támadás indítéka azóta sem ismert. Kohanov ígéretet tett arra, hogy nem zavarják meg a szertartást, és addig sem a rendőrség, sem a katonaság nem tett kísérletet arra, hogy beavatkozzon. Lehet, hogy a támadást valamelyik alacsonyabb rangú tiszt kezdeményezte, felsőbb parancs nélkül. De az is lehet, a tengerészek voltak azok, akik nem tartották magukat a megállapodáshoz. Nekem legalábbis kicsit gyanús Matyusenko állítólagos vállalkozása, mellyel csak úgy gondolt egyet, és egymagában besétált Kohanov főhadiszállására, ahol ha a városparancsnok nem is, de magas rangú tisztek állítólag leültek vele tárgyalni, és engedélyezték is neki, amit korábban Parmen atyának nem, vagyis hogy a temetést ne éjszaka tartsák. Magam részéről elképzelhetőnek tartom, hogy Matyusenko talán egyszerűen csak lódított, kitalálta az egészet, hogy meggyőzze társait, a temetést megtarthatják egy normális időpontban is. Talán arra számított, ha a felvonulás egyébként békés lesz, a katonaság nem fogja azt megzavarni. A kikötőben rájuk támadó katonák ezek szerint talán nem voltak vele tisztában, milyen csoport is az, amelyikre tüzet nyitottak – elvégre az érvényben levő rendelet szerint figyelmeztetés nélkül tüzelhettek bármilyen gyanús csoportosulásra –, hiszen a temetést másnap hajnalra várták csak.

A csatahajón eközben továbbra is folyamatosan ment a vitatkozás. Feldmann és Kirill megállás nélkül járták körbe a hajót, és igyekeztek győzködni a tengerészeket, vegyenek részt aktívabban a szárazföldi eseményekben, szálljanak partra, és avatkozzanak be a harcokba a forradalmi erők oldalán. Velük szemben azonban egyre nagyobb befolyásra tett szert a lázadást már kezdetben is ellenző csoport, akik most óvatosságra intettek, sőt, néha egyenesen kapitulációra biztatták a matrózokat.

Természetesen egész délután egyfolytában ülésezett a hajóbizottság is. Napközben a csatahajóhoz érkező katonáktól olyan hírek jutottak el hozzájuk, mely szerint este tiszti gyűlést tartanak a város színházában. A katonák ismét biztosították a Patyomkin lázadóit, ha végeznek a tisztekkel és partra szállnak, azonnal átállnak hozzájuk. Többórás vita után a bizottság végül úgy határozott, aznap este tüzet nyitnak a színház épületére, majd ultimátumot intéznek a városparancsnoksághoz, melyben követelik a katonai egységek városból való kivonását, a fegyvereik átadását, a rendkívüli állapot feloldását, és a politikai foglyok szabadon bocsátását. Már majdnem megszületett a végleges döntés, amikor a bizottság egyik tagja kijelentette, Odessza lövetésének kérdése túl nagy horderejű ahhoz, hogy csak a hajóbizottság döntsön róla, az egész legénységnek kell határoznia. Matyusenko és Feldmann tiltakozása ellenére így aztán végül ismét összehívták a matrózgyűlést a tatfedélzeten, s Feldmann és Kirill újrakezdte a szónoklást. Mintegy másfél órán át beszéltek, de nem sikerült a továbbra is megosztott matrózokat cselekvésre bírniuk. Sokan támogatták a város lövetését, mások viszont határozottan tiltakoztak az ellen, hogy saját honfitársaikra lőjenek. Felerősödött az ellenforradalmi agitáció is. Az altisztek egy része, Alekszejev hadnaggyal együtt, azt hangoztatták, abba kellene hagyni az értelmetlen lázadást, és Romániába hajózni.

A matrózok között már majdnem verekedés tört ki, amikor megérkezett a partról a temetésen résztvevőket szállító csónak. Gyorsan terjedt a hír, a katonák rátámadtak a temetési menetre, és több matrózt megöltek. A tengerészek között óriási volt a felháborodás. Nem volt többé szükség szónoklatokra, de még csak parancsok kiadására sem. Mindenki rohant a szolgálati helyére, és harckészültségbe helyezték a hajót, anélkül hogy erre bárki is utasította volna őket. Aminthogy a lázadás sem magasztos forradalmi elvek miatt tört ki, úgy a matrózok most sem a forradalmi eszméktől meggyőzve, vagy a felkelő munkások iránti szolidaritásból szánták el magukat végre a cselekvésre, hanem ezúttal is csak a bajtársaikon esett sérelem miatt.Az Odesszát ágyúzó Patyomkin egy olasz újság címlapján.

Az Odesszát ágyúzó Patyomkin egy olasz újság címlapján.

 

A csatahajó valamennyi ágyúját tüzelésre kész állapotba hozták, felszerelték a tűzoltó tömlőket, a betegeket pedig Golenko doktorral együtt átszállították a kórházhajóvá kinevezett Vehára. Felvonták a horgonyokat, s a csatahajó lassan benyomult a belső kikötőbe, és végül a rakparttól alig ötszáz méterre állt meg. A látási viszonyok jók voltak, a célpont, a színház épülete, pedig alig egy mérföldre volt csak a csatahajótól. A háztetők erdejében azonban nehéz volt kiválasztani, melyik a színház épülete, ráadásul az a kikötő felett, egy domboldalon feküdt, vagyis a tüzéreknek felfelé kellett lőniük.

Este fél nyolckor a csatahajó egyik 45 mm-es ágyúja vaktöltéssel három figyelmeztető lövést adott le. Ezzel a polgári lakosságot akarták figyelmeztetni, vonuljon biztonságos helyre. A lázadóknak úgy tűnik, meg sem fordult a fejében, hogy az előzetesen leadott lövésekkel nemcsak a civileket, hanem a célpontjaikat, a tiszti gyűlésen résztvevőket is figyelmeztetik az őket fenyegető veszélyre.

Tizenöt perc szünet után az egyik 152 mm-es ágyú ismét tüzet nyitott, ezúttal azonban már éles, páncéltörő lövedékkel. Eizenstein filmjével ellentétben azonban a zsarnokság fészke egyáltalán nem dőlt romba, a gránát ugyanis túlrepült rajta, és egy utcával odébb egy háztetőt tett tönkre. A Patyomkinon most hosszabban céloztak, majd ismét lőttek. A gránát ezúttal sem talált, a célon ismét túlrepülve egy vendégfogadó homlokzatát bontotta le. Egyik lövés sem követelt áldozatokat, még csak sebesülés sem történt. Az ágyúzásnak csupán annyi hatása volt, hogy a belváros polgársága menekülni kezdett a városból.

A Patyomkin parancsnoki hídján állók megdöbbentek és elbizonytalanodtak. Attól tartva, az ágyúzás civilek életét fogja követelni, leállították a további tüzelést. A tüzérparancsnok, Bedermejer altiszt, azzal igyekezett mentegetni a tüzérek csapnivaló szereplését, hogy megfelelő térképek hiányában nem tudja becélozni a célpontot. A parancsnoki hídon állók közül senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, tengeri ütközetben vajon hogyan célozzák akkor be az ellenséges hajókat térkép nélkül? Érdemes lett volna pedig egy kicsit alaposabban Bedermejer körmére nézni, aki minden bizonnyal nem volt olyan dilettáns tüzér, mint amilyennek mutatta magát. A lázadást követő hadbírósági tárgyaláson nemcsak büntetést nem kapott, hanem nem sokkal később még ki is tüntették. Ami valószínűsíti, nem véletlenül nem találta el az alig két kilométerre levő, nagyméretű és álló célpontot.A lövésektől megrongált épület.

A lövésektől megrongált épület.

 

A félresikerült lövések után a Patyomkinon lefújták a harckészültséget, a hajóbizottság pedig megint nekiállt ülésezni, hogy megfogalmazzanak egy újabb ultimátumot Kohanovnak, talán abban bízva, a tábornok megijedt a lövésektől. Kohanov azonban egyáltalán nem ijedt meg, sőt, önbizalma csak megerősödött a tengerésztüzérek csapnivaló teljesítményét látva. Az esti órákban érkező csapatokkal együtt a tábornok már 14 ezer katona felett rendelkezett, ráadásul már nehéztüzérsége is volt, melyet akár a Patyomkin ellen is bevethetett. A városban addigra már szinte teljesen elnyomták a felkelést, itt-ott tört csak ki néha szórványos lövöldözés.

A hajóbizottság másfél órányi, tulajdonképpen rövidnek számító ülésezés után fogalmazta meg legújabb ultimátumát, melyben tárgyalásokra szólították fel a tábornokot, azzal fenyegetőzve, máskülönben folytatják a város ágyúzását. Kohanov természetesen ezúttal sem állt szóba a küldöttekkel, akiket rövid úton kidobtak a főhadiszállásról.

A megalázó bánásmód, amiben megbízottaikat részesítették, ismét felháborította a Patyomkin tengerészeit, akik elszántan fogadkoztak, másnap már tényleg lőni fogják a várost. Valójában azonban egyre bizonytalanabbak voltak, és egyre jobban aggódtak a hajóraj késése miatt. Eleinte azt hitték, példájuk nyomán azonnal kitör a felkelés az egész flottában, és társaik néhány napon belül csatlakoznak hozzájuk. Azóta már három nap telt el, és az annyira várt erősítésnek nem volt semmi nyoma.

(Folyt. köv.)

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7214777582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Természetellenes ásványvíz 2019.04.21. 11:47:52

Köszi szépen. Üdítő volt olvasni.

hátramozdító 2019.04.21. 12:03:59

Nagyon köszönöm minden függő és érdeklődő nevében, mint mindig, most is szellemes, elegáns, alapos, hiánypótló volt a poszt.

AkosJaccik 2019.04.21. 13:19:37

Jegyzet önmagamnak: Ha valaha is felvenném a lázadást a hobbijaim közé, előbb lőni, aztán kérdezni.

Flankerr 2019.04.21. 19:34:53

Nagyon jó ez a sorozat továbbra is :)

Lazy Bones 2019.04.21. 20:18:11

Tipikus muszka sztori. Mindenki össze-vissza beszél, utólag meg bármit hozzá lehet költeni vagy elvenni belőle.

Talán nem véletlenül van érzékük ma is a konspirációhoz és a manipulációhoz.

okacsefi 2019.04.22. 12:22:22

Frankón jó írás ez is! Érdekelne mennyire volt topon a Patyomkin tűzérsége? Eredetileg lőgyakorlatra mentek Tendra szigetére nem forradalmaskodni. Az újoncok miatt kellett volna gyakorlatozni vagy esetleg nem voltak beállítva rendesen az ágyúk? Vagy ilyesminek nincs köze ahhoz, hogy nem sikerült eltalálni a színházat

savanyújóska 2019.04.22. 17:56:30

@okacsefi: A Patyomkin az új típusú lövegtornyokat kapta, amikkel igen sok műszaki probléma adódott, ezért sokáig tartott a beüzemelésük. A fegyverzet is késve érkezett, nyilván mert a szállításoknál a hadszíntérre induló hajók élveztek elsőbbséget. 1905 júniusában a hajó igazából még nem volt teljesen hadrafogható állapotban, az ágyúk még nem voltak belőve, ezért vonultak ki, hogy mire a nyári hadgyakorlat megkezdődik, azon már a Patyomkin is részt tudjon venni. Ugyanakkor maguk az ágyúk nem voltak új típusok, a tüzéreknek volt gyakorlatuk a kezelésükben. Hogy a tüzérek szabotázsa miatt nem találták el a célpontot, azt csak valószínűsíteni lehet. A lázadáskor a második lövésre eltalálták a menekülni próbáló torpedónaszádot, vagyis ha akartak, tudtak célozni.

hátramozdító 2019.04.22. 19:10:27

Az tény, hogy hurrázni még mindig nagyon tudnak: www.youtube.com/watch?v=1bKTJ44GS5o

Szpraznyika!!!

Úgy várom már a folytatást, mint egy csapat ovis a Mikulást. Hol van már?

Pájer Csaba 2019.04.24. 13:40:25

Ismét egy remek cikk, szinte mindig elkeseredek amikor a végére érek - mintha csak a Trónok Harca egyik epizódjának írója lennél! :-D

Másrészt viszont, minél többet olvasok erről az egész történetről, annál jobban érlelődik bennem a meggyőződés, hogy az akkori "lánglelkű", "forradalmi", és stb népesség tulajdonképpen ugyan olyan csapnivalóan együgyü, manipulálható, korrupt és teszetosza balfaszok tömege volt, akár csak ma. Egyre inkább azt látom kirajzolódni ezekből a történelmi példákból, amiket feldolgozol, hogy tulajdonképpen a nagy történelmi események egyszerű hülyeségi-versenyek voltak, és mindig az az oldal nyert, amelyik az adott pillanatban kevésbé volt töketlen balfasz.

Prof. William · http://profwilliam.wordpress.com/ 2019.04.24. 16:28:16

Erről az egész írásról a South Parknak az a része jutott esuembe, amikor a MedveDisznóEmber éppen romba dönti a várost, miközben a városlakók egyik gyűlést tartják a másik után hogy "Kezdhetünk-e aggódni?"

"- Én szerintem most már lassan tényleg elkezdhetünk aggódni."

Komolyan ilyen méretű halogatást...

savanyújóska 2019.04.24. 17:10:21

@Pájer Csaba: Samuel Beckett-től kérdezték, hogyan összegezné az emberiség valahányezer éves történetének tanulságát, mire rövid gondolkodás után azt mondta: „Az emberek hülyék.” Szerintem aki csak úgy futólag átnézi az emberi történelmet, Beckettől függetlenül is ugyanerre a következtetésre fog jutni.

@Prof. William: És a másik klasszikus:
www.youtube.com/watch?v=3uB3cOb5i3w

gigabursch 2019.04.24. 21:34:22

Pontosan ezt írtam az előző rész alá.
A komcsi agitátiroknak annyi eszük nem volt, hogy három lépéssel előre gondolkodjanak

hátramozdító 2019.04.25. 12:18:35

@Pájer Csaba: Pontosan ez a történelem mozgatórugója, ha valaki véletlenül kevésbé volt kretén, mint a másik, nyert. Béverzió, azon a szinten kell retardnaknak lenni, amire a másik még legmerészebb álmában sem számít. De józan ésszel nem tudsz akkora seggfej lenni, szóval te már csak ágyútöltelék lehetsz. Sajnálom, de a haza mindenek előtt, felett meg akárhogyan is.

bz249 2019.04.26. 09:24:42

@hátramozdító: azert, ha tobb loszered/penzed/libad van, akkor nyugodtan lehetsz kretenebb egy kicsit, mint a masik, mert tobb meg a hatodik elcseszett probalkozas utan is van lehetoseg egy uj modszer kiprobalasara, hatha ez majd megallitja a libadoglest.

(btw: a leiras alapjan itt is ez volt a tabornok bacsi fo elonye a lazado bacsikkal szemben, hogy miutan elso szandekbol nem sikerult levernie a lazadast o tudott erositest hozni a lazadok meg nem)