Hét tenger

Az Ocsakov lázadás

2018. augusztus 24. 09:40 - savanyújóska

A XX. század első éveinek gazdasági válságai, majd a Japán elleni háború szégyenletes vereségei megrendítették az önkényuralom helyzetét Oroszországban. 1902 után menetrendszerűen ismétlődő sztrájkhullámok söpörtek végig az országon, a hivatalosan betiltott baloldali szervezetek befolyása pedig egyre erősebb lett. A helyzetet csak még tovább súlyosbította a hatóságok brutalitása, ami nagy mértékben hozzájárult a baloldali mozgalmak radikalizálódásához.

Az 1905 januári Véres Vasárnap után végképp elszabadultak az indulatok. Néhány hónappal később már az orosz munkások több mint fele sztrájkolt, a lengyel munkásoknak pedig 93 százaléka. Az ország gyakorlatilag teljesen megbénult, nem közlekedtek a vonatok, a kikötőkben nem rakodták ki a hajókat, leállt az olajtermelés. A nemzetiségi területeken felkelések sora tört ki, különösen súlyos volt a helyzet a Kaukázusban és Lengyelországban, ahol a nacionalista erők és az orosz hadsereg alakulatai szabályos ütközeteket vívtak egymással. Mindennaposak voltak a merényletek is.

A reformok bevezetésének ígéreteivel is csak átmenetileg lehetett csillapítani a feszültségeket. Ősszel újabb nagy sztrájkhullám kezdődött az ukrajnai és dél-oroszországi területeken, s már a hadseregben is sorra törtek ki a lázadások. Most már a felső vezetés is úgy látta, Oroszország puszta létezése forog kockán, és engedményeket kell tenniük, ha meg akarják őrizni a birodalom egységét. Október harmincadikán a cár, hosszú tétovázás után, végül aláírta a Szergej Witte és Alekszisz Obolenszkij által írt, három nappal korábban beterjesztett törvényjavaslatot, mely kihirdetését követően mint Októberi Manifesztum (vagy Októberi Kiáltvány) vált ismertté. Ebben a cár részben teljesítette a baloldali mozgalmak főbb követeléseit, amnesztiát hirdetett a politikai bűncselekmények elkövetőinek, a birodalom minden állampolgára számára szavatolta az alapvető polgári jogokat, engedélyezte a pártok működését, és központi törvényhozó szervként létrehozta a Duma, az orosz országgyűlés intézményét, melynek tagjait általános és titkos választásokon választották meg.

A cár szörnyű megaláztatásnak tekintette a dokumentum aláírását, ahogy később mondta, egyszerűen belebetegedett a dinasztia elárulása miatt érzett szégyenébe. Ettől függetlenül a Manifesztum beváltani látszott a hozzá fűzött reményeket. Kibocsátását követően szinte azonnal csökkent a zavargások száma és ereje, s a gyárakban egymás után szűntek meg a sztrájkok. A radikálisok ugyan kevesellték az elért eredményeket, és a választások bojkottjára szólítottak fel, de a baloldali szervezetek többsége üdvözölte a manifesztumot, és egy új korszak kezdetének tekintette azt.

Szergej Witte, a minisztertanács elnöke, aláíratja a vonakodó cárral az Októberi Manifesztumot. Korabeli karikatúra.

Szergej Witte, a minisztertanács elnöke, aláíratja a vonakodó cárral az Októberi Manifesztumot. Korabeli karikatúra.


1905 október 31-én az Októberi Manifesztum megünneplésére vonult utcára az a tízezres tömeg is, mely Szevasztopol utcáin gyűlt össze. A városban szinte egész októberben sztrájkoltak a munkások, a helyőrség alakulatainál pedig sorra törtek ki a kisebb zavargások. A cári kiáltvány hírét nagy örömmel fogadták, az emberek ujjongtak, és egymást ölelgették az utcákon. Az elért sikeren felbátorodott tömeg a városi tanács épülete elé vonult, hogy a politikai foglyok szabadon bocsátását követelje. Máig sem tudni pontosan, mi is történt ezt követően, de a tüntetést feloszlatni akaró katonaság végül a tömegbe lőtt, nyolc embert megöltek, ötvenet megsebesítettek. Szevasztopolban azonnal statáriumot hirdettek, s a teljhatalmat a város felett ideiglenesen a polgármester vette át, mivel a flottaparancsnok, Grigorij Pavlovics Csuhnyin altengernagy, éppen hadgyakorlaton volt kint a flottával, a török partok közelében. A rendőrség és a katonaság folyamatosan járőrözött az utcákon, míg ugyanekkor általános sztrájk kezdődött a kikötőben, a gyárakban, és a közintézmények többségében.

Két nappal később, a sortűz áldozatainak temetésén, ismét tízezres tömeg gyűlt össze. A temetés újabb rendszerellenes tömegdemonstrációvá változott, a szónokok a cári rendszer elleni harcra szólították fel az összegyűlteket. A felszólalók között volt a haditengerészet egyik tisztje is, Pjotr Petrovics Schmidt hadnagy, aki utóbb híressé vált beszédében ezeket mondta: „Halottaink lelkei figyelnek minket, és azt kérdezik: Mit fogtok tenni azzal a jóval, amitől mi örökre megfosztattunk? Hogyan fogjátok használni szabadságotokat? Meg tudjátok ígérni nekünk, hogy mi voltunk az önkény utolsó áldozatai? Hogy megnyugtassunk halottaink lelkét, esküdjünk meg erre. Esküszünk, hogy soha senkinek nem adunk fel egyetlen lépést sem már megszerzett jogainkból! Esküszünk, hogy egész életünket szabadságunk megőrzésének szenteljük! Esküszünk, hogy munkánkat a dolgozó szegény emberek javára fordítjuk! Esküszünk, hogy nem lesz köztünk zsidó, vagy örmény, vagy lengyel, vagy tatár, mert mindannyian egy szabad Oroszország szabad, és egyenlő testvérei leszünk!” Schmidt-et, közpénzek elvesztegetésének vádjával, még aznap este letartóztatták, és a Tri Szvatyityelja csatahajó fogdájába zárták.Pjotr Petrovics Schmidt.

Pjotr Petrovics Schmidt

 

A későbbi események központi alakjává vált tisztről korábban alighanem senki nem gondolta volna, hogy a forradalmi megmozdulások egyik vezéralakja lesz. A patinás családból származó, 1867-ben, Odesszában született Schmidt szinte minden férfirokona a haditengerészet, vagy a hadsereg tisztje volt. Apja, a krími háború hőse, a flotta altengernagya volt, majd nyugdíjazásától haláláig Berdjanszk város polgármestere. Nagybátyja szintén a flotta tengernagya volt, aki fontos tisztségeket töltött be az Admiralitáson, míg egyik bátyja kapitányi rangban szolgált a hadseregnél. Maga Schmidt 1883-ban csatlakozott a haditengerészethez. A szentpétervári Tengerészeti Akadémián tanult, ahol már ekkor különcként tartották számon. A gyerekkorától kezdve a felvilágosodás-kori irodalmon, majd a baloldali propagandán nevelkedett Schmidt élesen elítélte a flottánál uralkodó állapotokat, és már az Akadémián rendszeresek voltak az összetűzések közte és társai, illetve felettesei között. Valószínűleg csak a családi támogatásnak köszönhetően fejezhette be tanulmányait, és állhatott szolgálatba a haditengerészetnél, a Balti Flotta hajóin. Nem sokkal később azonban olyan botrány robbant ki, ami derékba törte éppen csak megkezdett pályafutását. A 21 éves Schmidt, aki feltehetően túl sokat olvasta Dosztojevszkijt, ugyanis feleségül vett egy prostituáltat. A fiatal tiszt ezzel teljesen kompromittálta magát az úri társaságban, és tiszttársai között. (A botrányos házassággal Schmidt sokak szerint hozzájárult apja néhány hónappal később bekövetkező halálához is.) Nem bocsátották el, de helyzete annyira ellehetetlenült a flottánál, hogy 1889-ben egészségi állapotára hivatkozva kilépett a szolgálatból.

Ezután egy ideig az Azovi-tenger partján fekvő Taganrog-ban, az egyik bank könyvelőjeként dolgozott. Házassága persze néhány év után felbomlott – bár hivatalosan csak jóval később váltak el –, fia nevelését ő vette át. 1893-ban ismét szolgálatba lépett a Kisegítő Flottánál. Ide azok a kereskedelmi hajók tartoztak, melyeket arra jelöltek ki, hogy háború esetén felfegyverzett segédhajóként tevékenykedjenek a haditengerészet kötelékében. Schmidt jól érezte magát ezeken a hajókon, melyeken alapvetően civil egységek lévén nem volt divatban a katonásdi. Többnyire jól kijött tiszttársaival is, akik szakmailag és emberileg egyaránt nagyra becsülték őt. Nagy népszerűségnek örvendett a matrózok között is, akik rendszerint csak „Schmidt tanár úrként” emlegették.
Az orosz-japán háború kitörésekor Schmidt az Irtisz teherhajón szolgált, melyet ellátóhajóként küldtek a távol-keleti hadszíntér felé tartó Második Csendes-óceáni Hajóraj után. Az Irtisz a Földközi-tengeren, és a Vörös-tengeren át haladt az éppen Madagaszkárnál álló flotta felé, Schmidt-et azonban Szuez kikötőjében vesebetegsége – mások szerint egy régi sérülésének kiújulása – miatt partra tették. (A régi sérülést egy légibemutatón szerezte, amikor lezuhant egy léggömbbel.) Innen Szevasztopolba vezényelték, ahol csatlakozott a tiszthiányban szenvedő Fekete-tengeri Flottához, és kinevezték a No.253 torpedónaszád parancsnokává.Az Irtisz tisztjei. Schmidt az első sorban, középen.

Az Irtisz tisztjei. Schmidt az első sorban, középen.

 

Schmidt már korábban is ismert volt a baloldali mozgalmak iránti szimpátiájáról, de igazán aktívvá csak az októberi napokban vált, addig nem vett részt a forradalmi mozgalmakban, és nem is volt tagja egyik szervezetnek sem. A tüntetéseken, illetve a városi tanács ülésein többször is felszólalt, a jogaikért való kiállásra buzdítva a városi polgárokat és a munkásokat. A hadnagy nemcsak a tengerészek, hanem a civilek között is népszerű volt, a szevasztopoli városi tanácsnak a statárium kihirdetése utáni gyűlésén a „nép küldötteiként” megjelenő két követ egyike ő volt. Letartóztatása után a városi tanács azonnal indítványozta szabadlábra helyezését.

Közben azonban visszaérkezett a városba Csuhnyin altengernagy, és átvette Szevasztopol irányítását. A városban azonnal betiltott minden gyűlést és csoportosulást, valamint a röpiratok terjesztését, és elrendelte a sajtó cenzúrázását. Miután úgy ítélte meg, hogy lassan kezd normalizálódni a helyzet, a tengernagy november negyedikén visszarendelte az utcákról a katonaságot. Két nappal később azonban ismét zavargások kezdődtek, majd újra sztrájkba léptek a szevasztopoli gyárak munkásai. Nyolcadikán a munkásgyűlés a szevasztopoli tanács elnökhelyettesévé választotta Schmidtet, és a tanáccsal együtt követelték annak szabadon bocsátását. Néhány nappal később ismét nagy tüntetésre került sor, melynek résztvevői újból Schmidt szabadlábra helyezését követelték.

Közben Schmidtet november hetedikén előléptették másodosztályú kapitánnyá, és ugyanezzel a lendülettel azonnal nyugállományba is helyezték, noha továbbra is őrizetben tartották a Tri Szvatyityelján. November 15-én, romló egészségi állapotára hivatkozva, átszállították a haditengerészet kórházába. Elvileg továbbra is őrizet alatt tartották, ám a szobája elé kirendelt matrózok nem valami nagy buzgalommal látták el feladatukat, és az újdonsült kapitány másnap egyszerűen kisétált a kórházból, anélkül hogy bárki is megpróbálta volna feltartóztatni. Schmidt ezt követően azonnal elfoglalta helyét a városi munkástanácsban. Huszadikán hivatalosan is felmentették a közpénzek eltulajdonításának vádja alól.Grigorij Pavlovics Csuhnyin, a mindenható flottaparancsnok.

Grigorij Pavlovics Csuhnyin, a mindenható flottaparancsnok .

 

November 24-én a szociáldemokraták újabb gyűlést akartak tartani, melyen megalakították volna az új munkástanácsokat is. A gyűlésen és a szavazáson részt vettek volna a katonák, és a tengerészek is. Csuhnyin a lojális alakulatokkal lezáratta a laktanyák kapuit, hogy megakadályozza a katonák és a tengerészek kijutását. A tengerészlaktanyánál ezt követően fegyveres összetűzés tört ki, az egyik matróz rálőtt a tisztekre, megölte a hadsereg egyik kapitányát, Piszarevszkij tengernagyot pedig megsebesítette. A matrózt elfogták, de társai még aznap este kiszabadították. Az eseményt követően a tengerészlaktanyában lázadás tört ki, a tiszteket elfogták, lefegyverezték, és irodáikba zárták, majd másnap kizavarták őket a laktanyából. A lázadókhoz csatlakoztak a katonaság egyes alakulatai is.
25-én általános sztrájk kezdődött a városban. Ugyanezen a napon megválasztották a városi munkástanácsot, mely első ülésén kiáltványt fogalmazott meg, melyben követelték az alkotmányozó nemzetgyűlés azonnali összehívását, a nyolcórás munkanap bevezetését, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a halálbüntetés eltörlését, a katonai szolgálat idejének csökkentését.

Csuhnyin másnap kihirdette Szevasztopolban az ostromállapotot, melynek bevezetése után azonnal kivonta a városból a megbízhatatlan alakulatokat, és helyükre a hatalomhoz mindvégig lojális Bialystok ezredet vezényelte. A katonaság igyekezett megakadályozni a tengerészek és a városi munkásság egyesülését, az általános felkelés kitörését. Ez sikerült is, közben azonban a flotta hajóin újabb megmozdulások kezdődtek. 

A Patyomkin lázadása utáni nagyszabású tisztogatásokat követően a Fekete-tengeri Flotta állományát nagyrészt lecserélték, több ezer tengerészt bebörtönöztek, elbocsátottak, vagy áthelyeztek. A megbízhatatlanok helyére igyekeztek lojális tengerészeket vezényelni a többi flottától, elsősorban a Balti-tengerről. Az erősen megcsappant létszámú állomány miatt a hajók egy részét ideiglenesen tartalékba kellett állítani, mert szolgálatban tartásukhoz nem volt elég tengerész a flottánál. Csuhnyin úgy gondolta, inkább kevesebb hajója legyen, de azok legyenek teljesen megbízhatóak.
A megmaradt állomány azonban a tisztogatások ellenére sem volt maradéktalanul lojális, és az újonnan érkezettek sem bizonyultak minden esetben megbízhatónak. Az újoncok is nagyon fogékonyak voltak a forradalmi propagandára, s a városban és a laktanyákban történtek után a hajókon ismét zúgolódni kezdtek a tengerészek.A felszerelés alatt álló Ocsakov a szevasztopoli hajógyárban.

A felszerelés alatt álló Ocsakov a szevasztopoli hajógyárban.

 

A Fekete-tengeri Flotta néhány cirkálója ekkorra már igencsak elavultnak számított, s pótlásuk már régóta esedékes volt. Felváltásukra készült a Nyikolajevben épült Kagul, és a Szevasztopolban épített Ocsakov. A 6.700 tonnás, Bogatir osztályú cirkálók a kor legmodernebb könnyűcirkálói közé tartoztak, fő fegyverzetüket 12 darab 152 mm-es ágyú jelentette. A hajók ezenkívül fel voltak még szerelve 12 darab 76 mm-es ágyúval, tucatnyi kiskaliberű gyorstüzelővel, és két 380 mm-es torpedóvető csővel. A hajók a védett cirkálókra jellemző módon nem rendelkeztek övpáncélzattal, csak a szokatlanul erős, 35-80 mm vastagon páncélozott teknősfedélzet lefelé hajló szélei biztosítottak nekik vertikális védelmet is. 23 ezer lóerős hajtóműveikkel a cirkálók elérhették a 23 csomós sebességet is.

A vadonatúj, teljesen még el sem készült Ocsakov cirkálón már 21-én zavargások törtek ki. A haditengerészet hivatalosan csak a következő napon vette át a hajót, melyen ekkor még javában dolgoztak a hajógyári munkások, akiknek többsége a szociáldemokrata szerveződések tagja volt, és igyekeztek a már a cirkálóra vezényelt 385, többségében újonc tengerészt is a baloldali eszmék mellé állítani. Az átadási ünnepségen a legénység nem válaszolt a kapitány üdvözlésére, a beszédekbe belekiabáltak, és hangosan fújoltak. A városban kitört sztrájk hatására a cirkálón az általános elégedetlenség november 26-án lázadásba csapott át. A tisztek vagy elmenekültek a hajóról, vagy letartóztatták, és kabinjaikba zárták őket. A tengerészek úgy döntöttek, az elmúlt hetekben nagy népszerűségre szert tett Schmidt-et hívják meg, vegye át a cirkáló parancsnokságát, és a felkelés vezetését. A matróztanács delegációt küldött hozzá, beszéljék rá a csatlakozásra.Az Ocsakov tisztikara és tengerészei, két héttel a felkelés előtt.

Az Ocsakov tisztikara és tengerészei, két héttel a felkelés előtt.

 

Nem lehet pontosan tudni, mi vette rá a kapitányt, hogy a lázadók élére álljon. A Patyomkin felkelést vezető Matyusenkóval ellentétben ugyanis Schmidt nem volt egy igazi, vörös zászlós forradalmár, hanem inkább romantikus és idealista ábrándozó. Nem volt tagja sem a szociáldemokrata pártnak, sem semmilyen más szervezetnek. Valószínűleg határozottan elutasította volna a társadalom gyökeres átalakítására vonatkozó anarchista és a bolsevik elképzeléseket. Ő inkább egy angol mintájú alkotmányos monarchiát szeretett volna létrehozni, és nagy lelkesedéssel üdvözölte az Októberi Manifesztum kihirdetését. Nem proletárforradalmat akart, hanem az addig elért eredmények megőrzését, és további bővítését, amit a hatalom novemberi fellépése után veszélyben érzett.

Schmidt később azt mondta, magával ragadta az Ocsakov lázadóinak lelkesedése. Ez talán tényleg így is lehet, hiszen mint élettörténete mutatja, a kapitány könnyen lelkesedő típus volt. (Aki aztán ugyanolyan könnyen össze is omlott.) Ezen kívül a felkérés feltehetően valamelyes elégtételt is jelenthetett neki, a flottánál elszenvedett méltánytalanságok, és megfeneklett karrierje kárpótlását. A győzelemben viszont már talán nem bízott annyira, mint a matrózok. Fia szerint az Ocsakov delegációjának távozása után Schmidt furcsán viselkedett. „Szeme üveges volt, és zavartan nevetett. Azt mondta, minden összeomlik, de meg kell mentenie az Ocsakovot és a laktanyát.” (A bírósági tárgyaláson később Schmidt is azt vallotta, csak azért csatlakozott az Ocsakov tengerészeihez, nehogy a szélsőséges erők vegyék át a felkelés irányítását.)

Schmidt, vele tartó 16 éves fiával együtt, november 27-én délután érkezett az Ocsakovra, ahol a tengerészek kitörő örömmel üdvözölték. A cirkáló árbocára nem sokkal később felvonták a flottaparancsnoki zászlót is. Schmidt, mint újdonsült flottaparancsnok, még aznap táviratot küldött a cárnak, melyben felszólította a nemzetgyűlés összehívására, és miniszterei elbocsátására.Schmidt hadnagy és az Ocsakov tengerészei, a szocreál freskóművészet egy klasszikus darabján.

Schmidt hadnagy és az Ocsakov tengerészei, a szocreál freskóművészet egy klasszikus darabján.

 

A lázadók azonban ezúttal is elkövették azt a hibát, amit a Patyomkin tengerészei. Azt hitték, elég lesz kitűzni a vörös zászlót az árbocra, és a többi hajó, meg a parti erődök legénysége azonnal át fog állni az oldalukra. Egyes visszaemlékezések szerint ez főleg a túlzottan magabiztos Schmidt számlájára írható, aki elutasította az Ocsakov tengerészeinek javaslatát, hogy éjjel rohanják meg a horgonyon álló csatahajókat, és a legénység velük szimpatizáló részének támogatásával foglalják el azokat. A tüntetéseken szerzett népszerűségének értékét valószínűleg erősen túlbecsülő kapitány állítólag kijelentette:„Ha a legénység megtudja, hogy én vagyok az Ocsakov parancsnoka, azonnal csatlakozni fognak hozzám!

Teljesen alaptalan nem is volt ez a várakozás, a nap során csatlakozott a felkeléshez a Zavetnij, Zorkij, és Szvirepij romboló, a 265, 268, és 270 számú torpedónaszád, az Uszurietsz ágyúnaszád, a Griden és a Bug aknarakók, és a Dnyeszter iskolahajó. Csatlakoztak a felkeléshez a parton, a laktanyában tartózkodó tengerészek, és néhány szárazföldi alakulat. A börtönökből kiszabadították a rabok egy részét is, köztük a Patyomkin néhány tengerészét. Ők, az Ocsakov matrózainak támogatásával, elfoglalták a nagyjavítás előtt álló, dokkolásra váró Patyomkint, és – fél éven belül immár másodszor – ismét kitűzték rá a vörös lobogót. A Patyomkinnal együtt tehát összesen 12 hajó csatlakozott a felkeléshez, s több mint kétezer tengerész és katona. (Egy rövid időre a zászlóshajó, a Rosztiszlav tengerészei is felvonták a vörös lobogót, a lázadók kis csoportja azonban itt nem tudta átvenni a hajó irányítását, s gyorsan elszigetelték, és letartóztatták őket.)A Rosztiszlav, a flotta zászlóshajója.

A Rosztiszlav, a flotta zászlóshajója.

 

A felkelés azonban nem érte el legfontosabb célját, a belső öbölben horgonyzó csatahajók nem csatlakoztak a lázadáshoz, és a szárazföldi csapatok többsége is lojális maradt a hatalomhoz. A rendszerhű erők így megőrizték fölényüket, hiszen a felkelők flottája hozzájuk képest alig képviselt valamelyes ütőerőt. A flotta elvileg legerősebb hajójának, a javítás alatt álló Patyomkinnak a lázadók semmi hasznát nem vették, hiszen a hajó mozgásképtelen volt, ágyúit részben leszerelték, részben pedig nem volt hozzájuk lőszer, mivel a szokásos gyakorlatnak megfelelően dokkolás előtt kiürítették a lőszerraktárakat. A felkelők nem vették sokkal több hasznát az Ocsakovnak sem. Bár hivatalosan már átadták a haditengerészetnek, de a cirkáló valójában még felszerelés alatt állt. Az Ocsakov már mozgásképes volt, és megtette első próbaútjait, de ágyúi még vagy nem voltak felszerelve, vagy nem volt hozzájuk lőszer. A lázadók oldalán tehát nem állt más, csak a rombolók és a naszádok torpedói, és kiskaliberű ágyúi.

Ebben a helyzetben létfontosságú lett volna, hogy a felkelők saját kezükbe ragadják a kezdeményezést, s megpróbálják maguk mellé állítani a harcképes, és valódi ütőerőt képviselő hajók legénységét. A lázadók azonban egy egész napot vártak arra, hogy társaik maguktól csatlakozzanak hozzájuk, és ez a késlekedés végzetesnek bizonyult. Velük ellentétben ugyanis Csuhnyin nem vesztegette az idejét, és azonnal határozott intézkedéseket tett a felkelés leverése érdekében. A szárazföldi csapatokkal összefogva elszigetelte, majd megadásra kényszerítette a laktanyában rekedt matrózokat, a hajók fedélzetén pedig karhatalmi erőkkel tartotta fenn a rendet. A megbízhatatlan matrózokat gyorsan partra tették, a fegyverraktárakat megerősített őrséggel biztosították. A csatahajók közül Csuhnyin még így is csupán a zászlóshajót, a Rosztiszlavot tartotta elég megbízhatónak ahhoz, hogy felvegye vele a harcot a lázadó hajókkal.A Patyomkin, a flotta fekete báránya.

A Patyomkin, a flotta fekete báránya.

 

Reggelre a lázadók láthatták, hogy a többi hajó várt csatlakozása elmaradt. Schmidt átszállt az egyik rombolóra, és behajózott a belső öbölbe, ahol csónakba szállt, és az ott horgonyzó csatahajók között többször is végighaladva megpróbálta csatlakozásra bírni a tengerészeket. A hajókat azonban addigra már szilárdan kézben tartották a kormányhű katonák és tengerészek, felfegyverzett osztagaikkal szemben a lázadással esetleg szimpatizálók már nem tehettek semmit. Schmidt többször megismételt felhívásaira még csak nem is válaszolt senki, igaz, azzal se próbálkozott senki, hogy elfogja vagy lelője a néhány matróz kíséretében a csatahajók között csónakázó kapitányt.

A felkelők ekkor már látták, hogy elveszítették a játszmát. Sem a flotta főerői, sem a katonaság nem csatlakozott hozzájuk. A hajókon a forradalmi lelkesedést a reményvesztettség váltotta fel. Még elmenekülni sem tudtak, hiszen az Ocsakov raktáraiban alig száz tonna szén volt csupán. Schmidt, aki alighanem szintén elvesztette a fejét, visszaérkezése után egy nagyon zavaros beszédet tartott a cirkáló tengerészeinek, melyben közölte, vereséget szenvedtek, de nem fogják feladni a harcot. Mikor délután Csuhnyin ultimátumban szólította fel megadásra a lázadókat, elnéző és tisztes bírósági eljárást ígérve nekik, a kapitány először beleegyezett a tárgyalásokba, majd nem sokkal később közölte, ha tüzet nyitnak rájuk, válaszként minden lövésre fel fog akasztatni egy fogoly tisztet.

A fenyegetőzés azonban nem riasztotta meg Csuhnyint. Az utolsó ultimátum határideje délután négy órakor járt le, s mikor a megismételt felhívásra sem érkezett válasz, a kormányhű erők tüzet nyitottak a lázadó hajókra. Bár a flotta zöme nem csatlakozott a felkelőkhöz, Csuhnyin mégis csak a Rosztiszlav csatahajónak, a kiképzőhajóként szolgáló öreg Pamjaty Merkuria cirkálónak, és néhány kisebb hadihajónak mert tűzparancsot adni, tartott tőle ugyanis, hogy a többi hajó tüzérei esetleg megtagadnák a parancs végrehajtását, vagy rosszabb esetben ők is fellázadnának. A kormányerők így is igen nagy fölényben voltak, különösen hogy a parti erődök ágyúi is támogatták őket. A felkelők csak a rombolók és a naszádok kiskaliberű ágyúira számíthattak, hiszen az Ocsakov és a Patyomkin egyik ágyúja sem volt használható.Az Ocsakov tengerészei. Jobbra fent Schmidt, a kedvelt merengő pózában.

Az Ocsakov tengerészei. Jobbra fent Schmidt, a kedvelt merengő pózában.

 

A lázadók hajói tőlük telhetően igyekeztek viszonozni a lövéseket. A Szvirepij romboló torpedótámadást kísérelt meg a Rosztiszlav ellen, a csatahajó és a Teretsz ágyúnaszád ágyúi azonban súlyosan megrongálták, és harcképtelenné tették, mielőtt még indítani tudta volna torpedóit. Félórás ágyúzás után az egyébként is teljesen harcképtelen Ocsakov felvonta a fehér zászlót, és megadta magát. Nem sokkal később a többi hajó is bevonta a vörös zászlót. A Bug aknarakót saját legénysége elsüllyesztette. A kormányerők oldalán csak a Pamjaty Merkuria szenvedett komolyabb sérüléseket.
Schmidt nem sokkal a tüzelés kezdete után a cirkálóról fiával együtt átszállt a No.270 torpedónaszádra. Saját állítása szerint ki akart menni a partra, a Tüzér Öbölbe, hogy ott megpróbálja maga mellé állítani a parti erődök legénységét, bár sokan azt feltételezik, a szénnel teljesen feltöltött naszáddal valójában Törökországba akart menekülni. Azonban nem sokkal később a naszádot több találat érte, súlyosan megrongálódott, és mozgásképtelenné vált. Ezzel a felkelők utolsó hajója is elveszett. A lázadás leveréséhez alig két órára volt szükség.

A felkelés központja, az Ocsakov cirkáló, a tűzharcban több mint hatvan találatot kapott, súlyosan megrongálódott, és kigyulladt. Legénységéből mintegy harmincan elestek, nyolcvanan megsebesültek. Ez igen súlyos veszteségnek számított, noha a kormányerők nagyrészt csak kiskaliberű ágyúkkal tüzeltek. A Rosztiszlav 254 mm-es lövegei mindössze négy lövést adtak le, 152 mm-es ágyúi nyolcat, és ezek se találtak. Csuhnyin állítólag csak ijesztegetni akarta a lázadókat a nehézágyúkkal, bár persze az is lehet, a tüzérek se nagyon igyekeztek eltalálni tengerésztársaikat. A parti erődök csak repeszgránátokkal tüzeltek, ami elsősorban az élőerő ellen volt hatásos, a cirkáló páncélzatát nem tudta átütni. Az Ocsakov valamennyi sérülése a felső fedélzeteket érte, a páncéllal védett részek sértetlenek maradtak.Az Ocsakov romos fedélzete, a lázadás leverése után.

Az Ocsakov romos fedélzete, a lázadás leverése után.

 

A lázadás leverése után az abban részt vett hajók teljes legénységét azonnal letartóztatták. Az apátiába esett Schmidtet a Rosztiszlavon tartották fogva, majd átszállították a Tendra-sziget egyik erődjébe. A tárgyaláson védői Schmidt elmeállapotára hivatkozva próbáltak meg enyhe ítéletet elérni, ám sikertelenül. Schmidtet három társával, Alexander Ivanovics Gladkov tengerésszel, valamint Nyikita Grigorjevics Antonenko, és Szergej Petrovics Chastnik tüzér altisztekkel együtt kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet később golyó általi halálra változtatták, elvégre az egyik elítélt mégiscsak tiszt és nemesember volt, akasztani pedig csak a pórnépet szokták. Az elítélteket 1906 március 19-én, a Berezan-szigeten kivégezték. ( A kivégzőosztag mögött állt egy másik osztag, mely azt a parancsot kapta, lőjenek a kivégzőosztagra, ha azok megtagadják a tűzparancs végrehajtását. Mögöttük a parton pedig tüzelésre kész ágyúkkal ott horgonyzott a Teretsz ágyúnaszád, azzal az utasítással, lőjenek mindkét osztagra, ha egyik sem teljesíti a parancsot. A kivégzőosztag parancsnokát, Mihail Sztavrakisz kapitányt, Schmidt hajdani akadémiai osztálytársát, a bolsevik titkosrendőrség, a CSEKA, 1923-ban elfogta, és kivégezte.) 14 tengerészt életfogytiglanra, 103 tengerészt 5-20 éves börtönbüntetésekre ítéltek, 151-et pedig a haditengerészet büntetőzászlóaljához vezényeltek át. További mintegy ezer tengerészt elbocsátottak, vagy áthelyeztek a Távol-Keletre.

A súlyosan megrongálódott Ocsakov cirkáló kijavítása és felszerelése egészen 1907-ig elhúzódott. Szolgálatba állítása előtt a hajót átkeresztelték a Kagul névre, azonos nevű testvérhajója pedig az ebben az évben kiselejtezett Pamjaty Merkuria nevét kapta meg. A cirkáló részt vett az első világháború harcaiban, majd a polgári forradalom győzelme után, 1917 áprilisában, visszakeresztelték az Ocsakov névre. 1918-ban a hajó a fehér csapatok kezére került, és General Kornyilov néven az ő oldalukon harcolta végig a polgárháborút. A fehérek vereségét követően az evakuációkban vett részt, majd több más orosz hadihajóval együtt a francia kézen levő észak-afrikai Bizerta kikötőjében internálták. A magára hagyott cirkáló ott állt egészen a harmincas évek elejéig, amikor a franciák lebontották.

A sérült cirkáló, néhány nappal a lázadás után.

A sérült cirkáló, néhány nappal a lázadás után

 

1905 végére a forradalmi mozgalmak szinte teljesen elhaltak a Fekete-tengeri Flottánál. Kisebb zavargások ugyan a későbbiekben is előfordultak, ám a forradalmi szervezeteket annyira szétverték és meggyengítették, hogy azok a későbbiekben már nem voltak képesek hatékonyan fellépni. A flotta állománya szinte teljesen kicserélődött, a hajókat újoncokkal, és máshonnan idevezényelt, megbízható tengerészekkel, például a megszűnt Csendes-óceáni Flotta veteránjaival töltötték fel. A rend és a fegyelem tehát helyreállt, de a megtorlások miatt sokakban még ott forrt a bosszúvágy, melyek fő célpontja természetesen a flottaparancsnok, Grigorij Csuhnyin altengernagy volt.

1906 február kilencedikén egy fiatal nő, saját állítása szerint egy nyugalmazott tengernagy lánya, kért kihallgatást Csuhnyintól, hogy egy kérvényt nyújtson be nála. A nő, a 25 éves Catherine Adolfova Izmailovics, valójában a szociáldemokrata párt egyik szélsőséges csoportjának a tagja volt, aki a táskájából előrántott revolverrel közvetlen közelről négyszer lőtt rá Csuhnyinra. Mind a négy golyó talált, a tengernagy azonban csodával határos módon életben maradt, és néhány hét alatt felépült annyira, hogy jóváhagyhassa az Ocsakov lázadás vezetőinek halálos ítéletét. A merénylőt az őrök ott helyben szitává lőtték. (Csuhnyint sokak szerint a személyes bosszúvágy is vezette Schmidt ellen, aki korábban többször is feljelentette őt visszaélései miatt. Az egyik bírónak, aki azt javasolta, kegyelmezzen meg Schmidtnek, állítólag a következőket mondta: „Ha életben marad, tavaszra miniszter lesz belőle. Ha ezt akarod, adj neki kegyelmet. Én személy szerint nem akarom.”)Schmidtet őrei a bíróságra kísérik.

Schmidtet őrei a bíróságra kísérik.

 

A merénylet után a tengernagy megerősített védőőrizetet kapott, azonban ez sem menthette meg az életét. Július 11-én, miközben éppen kertvárosi dácsájába tartott, az egyik szevasztopoli ház ablakából puskával lőttek rá a tengernagyra, aki nem sokkal később belehalt sérüléseibe. A merénylő elmenekült, személyét soha nem sikerült azonosítani. Azt sem sikerült kideríteni, kinek a megbízásából követte el a gyilkosságot. Csuhnyint nagy pompával a szevasztopoli Szent Vlagyimir székesegyházban helyezték örök nyugalomra, a Fekete-tengeri Flotta olyan hősei szomszédságában, mint Nahimov, vagy Kornyilov tengernagyok.

Az Októberi Manifesztum kibocsátását követően a forradalmi megmozdulások lendülete érezhetően alábbhagyott Oroszországban, és a helyzet lassan normalizálódott, bár voltak még heves utórengések. 1905 decemberében ismét általános sztrájk kezdődött az oroszországi gyárakban, melyet az orosz államhatalom az általa ismert egyetlen módon próbált meg kezelni, erőszakkal. A moszkvai felkelés leverésére a hadsereg még a tüzérséget is bevetette. A lázadás végére több mint ezer ember halt meg, Moszkva külvárosai romokban hevertek. Kisebb sztrájkok és lázadások még egészen 1908-ig előfordultak, de a nagy megmozdulások 1906 tavaszára véget értek, eltekintve a balti országokban és a lengyel területeken zajló eseményektől, ahol a függetlenségi mozgalmak még egészen 1907-ig véres harcokat vívtak az orosz fegyveres erőkkel.

Egy 1906 áprilisában készült felmérés szerint a harcokban addig az igen óvatos becslések szerint is legalább 20 ezer ember vesztette életét.

 A kivégzettek síremléke Szevasztopolban.

A kivégzettek síremléke Szevasztopolban.

 

Az Ocsakov lázadás utókor általi értékelése igencsak érdekes, hullámzó pályát futott be. Schmidt maga a legkevésbé sem volt bolsevik, és feltehetően nem is szimpatizált a szélsőségesekkel, akik maguk sem tartották közéjük valónak az arisztokrata származású kapitányt, akit Lenin politikai kalandornak nevezett. Értelemszerűen a cári rendszer is igyekezett minél előbb elfelejteni a kapitányt, az egyetlen magas beosztású tisztet, aki 1905-ben a felkelők oldalára állt. Az események igen nagy szégyent jelentettek Schmidt családjára, nagybátyja, az Admiralitás tengernagya, állítólag agyvérzést kapott, amikor értesült az eseményekről, a hadseregben szolgáló féltestvére pedig a történtek után Schmitt-re változtatta a nevét.

Schmidt első rehabilitálása az 1917-es polgári forradalom után történt meg. A demokratikus, polgári erők, akikkel alighanem Schmidt is szimpatizált volna, hősként tekintettek a kapitányra. Az 1917 májusában Szevasztopolba látogató Kerenszkij ellátogatott Schmidt sírjához, és saját kezűleg tette rá a sírkőre a legmagasabb orosz katonai kitüntetést, a György keresztet. (A kivégzés helyét a hatóságok titokban tartották, azt – a kivégzettek sírjaival együtt – csak 1917-ben találták meg, ekkor exhumálták, és temették őket újra Szevasztopolban.) Állítólag még Kolcsak is példaképeként tekintett Schmidtre.Az exhumálás után Odesszába szállított, feldíszített koporsók, a szevasztopoli újratemetés előtt.

Az exhumálás után Odesszába szállított, feldíszített koporsók, a szevasztopoli újratemetés előtt.

 

Schmidt fia, aki kiskorúságára való tekintettel annak idején néhány hónap után kiszabadult a börtönből, az Ideiglenes Kormánytól engedélyt kért és kapott, hogy családnevét a Schmidt-Ochakov névre változtassa, hogy ezzel is emléket állítson apja tetteinek. Az ifjú Schmidt mindvégig kitartott a polgári erők mellett, és nem volt hajlandó elismerni a bolsevik puccsot, melyről ezt írta: „Miért haltál meg, apám? Fiadnak most látnia kell, ahogy az ezeréves állam alapjai összeomlanak, ahogy egy nagy nemzet megőrül, és minden nap, minden pillanatban sárba tapossa azokat a gondolatokat, melyekért vállaltad a Golgotát”. A polgárháború idején a fehérek oldalán, Wrangel hadseregében harcolt a vörösök ellen, majd azok győzelme után Franciaországba emigrált, és bár a szovjet kormány többször is felajánlotta számára a hazatérés lehetőségét, ott is halt meg. (Nagy szegénységben, egy hajléktalanszállón.)

Nem teljesen magától értetődő tehát, hogy később a bolsevik rezsim is piedesztálra emelte Schmidt-et, bár a kommunista történetírók akárhogy keresték, sehogyan sem találták 1905 előtti forradalmi tevékenységének a nyomait. A kapitány valamiért mégis a bolsevik legendárium rendkívül népszerű alakja lett, igazából sokkal népszerűbb, mint a Patyomkin felkelést vezető Matyusenko. (A paraszti származású Matyusenkónál nyilván sokkal regényesebben fest az állandóan fekete köpenyébe burkolózó – kicsit petőfis – Schmidt arisztokratikus alakja. Érdekes egyébként, hogy Matyusenko figurája még Eizenstein filmjében sem szerepel.) Nem sokkal a forradalom győzelme után egy rombolót neveztek el róla, és szinte minden valamirevaló szovjet városban viselte egy utca a „Schmidt hadnagy” nevet. (Bár az Ocsakov lázadás idején Schmidt elvileg már kapitányi rangban volt, gyakorlatilag minden későbbi szakirodalomban és megemlékezésben hadnagyként szerepel, valószínűleg mert ez romantikusabban hangzik.) Kivégzésének helyén 15 méter magas emlékoszlopot emeltek, sírja fölé pedig a Patyomkin parancsnokának, Golikov kapitánynak a lerombolt síremlékéből állítottak emlékművet.A Berezan-szigeten, a kivégzés helyén emelt emlékmű fénykorában, és napjainkban.

A Berezan-szigeten, a kivégzés helyén emelt emlékmű fénykorában, és napjainkban.

 

A kilencvenes években aztán a történelem kereke megint fordult egyet, és ismét új szelek kezdtek fújni. Az egyre jobban megerősödő szélsőjobbos, nacionalista orosz körök számára pedig már egyáltalán nem Matyusenko vagy Schmidt volt a Hős, hanem Csuhnyin. Ennek megfelelően az orosz történetírásban Schmidt presztízse azóta is folyamatosan hanyatlik, és a kommunista rendszer hajdani félistenéről sorra születnek a „leleplező” írások, melyek felváltva – vagy éppen egyszerre – hol elmebeteg idealistának, hol pedig dörzsölt gazembernek, sikkasztó, csaló szélhámosnak állítják be. Időnként egészen grandiózus összeesküvés-elméleteket hoznak össze, melyek olyan bonyolultak, zavarosak és homályosak, hogy még az Echo TV szerkesztői is megnyalnák utánuk mind a tíz ujjukat. Többek között például olyasmiket állítanak, hogy igazából már a Patyomkin lázadást is Schmidt szervezte – csak valamiért lemaradt róla –, aki Odessza központtal zsidó királyságot akart létrehozni Dél-Ukrajnában. Az újdonsült orosz „nemzeti erők” egyébként is csak a Szent Oroszország Anyácska elleni förtelmes zsidó összeesküvésnek tekintik az egész 1905-ös forradalmat, és persze az 1917-est is. (Schmidt egyébként német származású volt, nem zsidó.)

Schmidt persze valóban nem volt az az acélos tekintetű, gránitkemény hérosz, akit a kommunista propaganda faragott belőle. Idegrendszere csakugyan gyenge lábakon állhatott, többször kezelték kórházban „ideggyengeség” miatt, és a visszaemlékezések szerint többször volt idegösszeomlása is. Egyesek szerint epilepsziás is volt. Jó szándékát és tisztességét azonban nehezen lehetne megkérdőjelezni. A legkevésbé sem volt tehát az a katakombákban véres összeesküvéseket szövögető, minden hájjal megkent vörös lázadóvezér, akinek újabban beállítani próbálják. Ha valóban az lett volna, bizonyosan másként alakul a felkelés története. A labilis személyiségű Schmidtet valószínűleg csak az események sodorták magával, melyeknek inkább áldozata, mintsem elkövetője volt. Akarata és szándéka ellenére lett végül egy olyan rendszer példaképe, amely – ha megéri a létrejöttét – minden bizonnyal a gulágra küldte volna őt.

Schmidt emlékmű avatása Szevasztopolban, 1982-ben.

Schmidt emlékmű avatása Szevasztopolban, 1982-ben.

 

27 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7514199503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

megamovieboy · http://europeanphalanx.blog.hu/ 2018.08.24. 12:12:26

Részvétem az Echo TV adásainak megtekintéséért. :)

Palánta 2018.08.24. 12:20:29

Újabb érdekes történet, köszönjük.

David Bowman 2018.08.24. 13:59:12

@megamovieboy: Én a Háttérképet szeretem. A tegnapit még nem is láttam. Meg is nézem a Jútúbon.

Crip Lee 2018.08.24. 15:55:37

Köszi az újabb posztot.

Pájer Csaba 2018.08.24. 20:16:07

Több mint fél év után hazajövök Magyarországra, itt az egész csalad, anyum lelkesen sütögeti a palacsintát, és Csabika erre mit csinál? Ül az asztalnál, nyomkodja a telóját, és sikítozik mint egy lány, hogy "Új cikk! Új cikk! Új cikk!!" XD

Asszem, függő vagyok. :-)

UrsaMAior 2018.08.25. 09:12:35

Mielott Molni megint hisztizik egy kicsit szeretnem leszogezni hogy ez a cikk ugyanazzal az egeszseges cinizmissal irodott mint a Morton kapitanyos. Csak hat egyeseknel az oroszokat lehet szidni az amcsikat meg nem.

SIC! Pun intemded.

hátramozdító 2018.08.25. 11:31:36

Zseniálisan nagyon jó poszt volt ez is, igazi, a blogon megszokott klasszikus, abszolúte természetes a sikongatós fogadtatás, a függőség már csak ilyen, kell néha a dopaminlöket. Köszönjük szépen!

szs. · http://martinluther.blog.hu 2018.08.25. 11:59:37

" A kivégzőosztag mögött állt egy másik osztag, mely azt a parancsot kapta, lőjenek a kivégzőosztagra, ha azok megtagadják a tűzparancs végrehajtását. Mögöttük a parton pedig tüzelésre kész ágyúkkal ott horgonyzott a Teretsz ágyúnaszád, azzal az utasítással, lőjenek mindkét osztagra, ha egyik sem teljesíti a parancsot. "

Csoda, hogy nem egyből az ágyúnaszáddal intézték el a dolgot, ha ennyire túlbiztosították...

Shish Yakoo 2018.08.25. 12:16:29

Az Irán ellen folyó felforgatás apropóján íródott ez a cikk?

Wierosssz 2018.08.25. 20:24:59

@Shish Yakoo: ez most komoly? mert ha igen, kifejtenéd, hogyan jön ide Irán?? tényleg érdekel, full hülyének érzem magam

Untermensch4 2018.08.25. 20:25:26

@Shish Yakoo: Ezt a kérdést kifejtenéd bővebben? Nem tudom összekapcsolni iránnal pedig érdekesen hangzik.

Shish Yakoo 2018.08.25. 20:33:10

Ezt prímán kifejtette Dr. Drábik János, itt: www.youtube.com/watch?v=yCCoUR_SgLs

Kallard 2018.08.25. 22:05:44

Jaj, Drábik doktor megint hallucinált valamit a háttérhatalomról? :)

ártéri 2018.08.25. 23:06:25

Egy naív idealista, akit felhasználtak, a kirakatba tették, s aztán a bukással elvitte a balhét. Nem az első és nem az utolsó. Azt honnan lehet tudni, hogy nem volt zsidó?
A hajókról viszont kevés szó esett.

ver@s kan-tár 2018.08.26. 12:26:52

Azért Schmidt hadnagy fia(i) is szép és érdekes karriert futottak be (egy zöldre mázolt, Antilop fantázianevű gépjárművön robogva) Ilf és Petrov Aranyborjújában, és a fennálló (akkor épp: bolsevik) rendszer ellenében több szerencsével kalandoztak és manipuláltak, mint a névadó hadnagy egykor, a még cári Oroszország jobbítása vagy megváltása érdekében, ami amúgy sem erre, sem arra nem szorult rá, ahogy érdemes sem volt arra, és mely kísérletezgetés révén csak az életétől vált meg a szerencsétlen, igaz, a hírnévhez aztán ez is elég volt. "Nincs élő személy, akinek tettei olyan fontosak volnának az utókor számára, mint a róla szóló irodalom." (J. Heller) - A poszt remek; klassz, hogy olvashattam.

KolompárRómeó 2018.08.26. 16:10:26

Végre egy kerek, részletes, helyesírási hibáktól mentes, nagyon korrekt írás! Nem vagyok hozzászokva ehhez :) A történelmet csak olvasni szeretem és azonnal el is felejtem az összefüggéseket, neveket, helyeket, de ez szerintem meg fog maradni. Látszik, hogy komoly meló volt megírni. És volt pár korrektor is szerintem :)

Flankerr 2018.08.26. 21:05:09

Kiváló írás, még ilyeneket :)

Untermensch4 2018.08.27. 09:51:11

@KolompárRómeó: Az utolsó mondat végéről lemaradt a pont . Szerezz be egy korrektort. :)

Crip Lee 2018.08.28. 18:22:49

@szs.: Errol a Hallo hallo klasszikus sorozat jut eszembe amikor Rene egy 88- assal akarta megsebesitettni a temetkezesi vallakozot a nemetekkel

Cymantrene 2018.08.30. 22:57:40

Előkapartam: A Smidt cirkáló, a Fekete tengeren a legerősebb, Kuzma Kilga (Rettegett Kuzma) parancsnoksága alatt járt 1918-ban a vizeket. Legalábbis így írta Leo Kiacseli a Haki Adzba című novellájában, amiben a hajó megjelenése Szuhumi városának okoz rémes kellemetlenségeket, pl. a címszereplő halálát. Ez magyarul megjelent a Tiniko - Válogatás másfél évezred Grúz prózájából kötetben. Írt egy Smidt cirkáló című novellát is, de azt nem olvastam.
Próbáltam megtalálni, hogy tényleg volt-e ilyen hajó, de időben legközelebb csak egy Szokol osztályú rombolót találtam, azt 1922-ben nevezték át Smidt hadnagynak, és persze túlzás lenne a Fekete tenger legerősebb cirkálójának nevezni.
Tud valaki esetleg erről, hogy mire gondolhatott a költő?

csi szi 2018.08.31. 11:06:01

@ártéri: Az orosz arisztokrácia és tisztikar akkoriban finoman szólva nem volt túl befogadó a zsidókkal szemben, szóval ez elég valószínűtlen.

savanyújóska 2018.08.31. 12:01:40

@ártéri: „Azt honnan lehet tudni, hogy nem volt zsidó?”

A családfából, ha ez neked annyira fontos. A család őse, Anton Schmidt, Frankfurtból vándorolt be Oroszországba, még Nagy Péter idejében. Anyai ágon szintén német származású, anyja családneve von Wagner, oldalágon távoli rokonságban a hajdani litván uralkodó dinasztiával.

Pájer Csaba 2018.09.01. 16:21:48

@savanyújóska: Egyébként tényleg rohadt érdekes, hogy az orosz nemesség mekkora mértékben volt német származású (meg svéd)... Szerintem nem sok ország volt aminek az elitje ilyen nagy mértékben keveredett volna más nemzetiségűekkel, mint az egykori cári Oroszország.

savanyújóska 2018.09.02. 15:32:08

@Pájer Csaba: Annyira nem meglepő, tekintve hogy az orosz fejedelemségeket a Skandináviából érkező normannok alapították. Valószínűleg még a Romanovok is német/porosz eredetűek voltak. Ugyanúgy, mint az angoloknál, ahol 1066 után az angol főnemesség tulajdonképpen francia volt, Oroszlánszívű Richárd még csak nem is tudott angolul.

ártéri 2018.09.04. 20:51:06

@savanyújóska: Informatív válasz, köszönöm.