A második világháború tengeri harcainak alighanem legismertebb fejezete az úgynevezett Atlanti Csata, a német tengeralattjárók többéves küzdelme az angolok tengeri utánpótlási vonalainak elvágásáért. Bár nem teljesen ismeretlen, de azért Európában sokkal kevésbé van bent a köztudatban, hogy ugyanekkor a világ másik felén is egy hasonló méretű tengeralattjáró háború zajlott, melyet az amerikaiak vívtak a japán tengeri kereskedelem ellen. E két háborúnak nemcsak a méretei, hanem a jellege is nagyon hasonló volt. Az amerikai haditengerészet parancsnoksága már a Pearl Harbor elleni japán támadás másnapján utasította tengeralattjáróit, indítsanak korlátlan tengeralattjáró háborút a japán hajózás ellen, vagyis kezdettől fogva pontosan úgy jártak el, mint az Atlanti-óceánon a németek.
A két oldalon lezajlott események megítélése természetesen gyökeresen más. Az amerikai tengeralattjárósok mai napig nemzeti hősök, legsikeresebb parancsnokaiknak emlékműveket állítottak, s kultuszukat máig gondosan ápolják. A németek viszont a mai napig megvetésre érdemes, gyűlöletes tömeggyilkosok, akik a vonatkozó tengerjog rendelkezéseinek felrúgásával, vagyis a korlátlan tengeralattjáró háborúval, az emberiesség legalapvetőbb normáit is felrúgták. (A Das Boot rendezője említette egyszer, mikor az amerikai díszbemutatón a film elején feltűnt a felirat, miszerint a 40 ezer német tengeralattjárósból 30 ezer soha nem tért vissza, a nézőtéren tapsvihar tört ki.)
A korlátlan tengeralattjáró háború, mint arról egy korábbi posztban már említést tettem, tulajdonképpen szükséges volt, ha eredményt akartak elérni, mivel a nemzetközi egyezmények betarthatatlanok voltak, és szinte teljesen megbénították volna a tengeralattjárók tevékenységét. Ezt később valójában a győztesek is kénytelenek voltak elismerni. Akármilyen aljasnak, gonosznak, vérszomjasnak állította be őket a propaganda, pusztán azért, mert előzetes figyelmeztetés nélkül szövetséges hajókat süllyesztettek el, a német tengeralattjáró parancsnokokat később sem állították bíróság elé. Csak azért, ha előre megfontolt szándékkal hajótörötteket gyilkoltak meg, ilyen esetet viszont hosszas keresgélés után se találtak többet, mint egyet, a nevezetes Peleus ügyet. (Lehet persze, hogy több is volt, csak ezeknél nem maradtak túlélők, és jó eséllyel az elkövetők se élték túl a háborút. Akárhogy is, az ilyen esetek mindenképpen nagy ritkaságnak számítottak.)
A Csendes-óceánon ugyanilyen kegyetlen harcok dúltak, melyben a felek ugyanúgy, vagy még inkább sutba dobták a civilizált viselkedés normáit, mint az atlanti hadszíntéren. Leginkább persze a japánok vették semmibe a genfi egyezményeket – amiket egyébként ők eleve el sem fogadtak –, de nem sokat finomkodtak az ellenséggel az amerikaiak sem. Ez itt elsősorban annyit jelent, hogy a németekhez hasonlóan ők is válogatás, és figyelmeztetés nélkül tüzeltek mindenre, ami ellenséges zászlók alatt úszott, és nem törődtek a hajótöröttek mentésével. Ez volt a bevett gyakorlat mindkét oldalon. Néhány esetben viszont az amerikaiak konkrét háborús bűncselekményeket is elkövettek, bármennyire is nem szeretnek erről sokan hallani. Ezeknek az eseteknek a többségét máig a hallgatás és a feledés jótékony homálya borítja, s még az alább olvasható, viszonylag jól ismert történet is sok pontban tisztázatlan maradt.
A németekkel ellentétben az amerikaiaknak úgyszólván kizárólag a támaszpontoktól távoli, az óceáni térségeken folytatott hadviselésre kellett számítaniuk. Ennek megfelelően tengeralattjáróik is hosszú távú bevetésekre alkalmas, nagyméretű egységek voltak, melyek nem merültek olyan gyorsan, és nem manővereztek olyan jól, mint a német típusok, viszont jóval nagyobb készletekkel rendelkeztek, és sokkalta jobb elhelyezési körülményeket biztosítottak a legénység számára. Tipikus képviselője volt ezeknek a tengeralattjáróknak a még a háború előtt tervezett Gato osztály – az előző, Tambor osztályú tengeralattjárók módosított változata –, az amerikai tengeralattjárók egyik legsikeresebb típusa.
A 95 méter hosszú hajók vízkiszorítása a felszínen 1500, lemerülve 2.400 tonna volt, vagyis sokkal nagyobbak voltak még a német IX. típusnál is. Két hajócsavarjukat négy General Electric villanymotor hajtotta, melyekhez az energiát a felszínen a négy darab Fairbanks-Morse dízelmotor által hajtott generátorok, lemerülve pedig a hajó akkumulátorai biztosították. A felszínen a hajók elérhették a 21 csomós sebességet is, ami nagyon jó értéknek számított. A gazdaságos sebességük tíz csomó volt, mellyel hatótávolságuk elérte a 11 ezer mérföldet.
Kortársaikhoz hasonlóan lemerülve természetesen ezek a tengeralattjárók is sokkal rosszabb teljesítményt produkáltak, a naszádok legnagyobb sebessége a víz alatt legfeljebb kilenc csomó volt, és ezt is csak nagyon rövid ideig tudták tartani. Az akkumulátorkapacitást a legkevésbé igénybe vevő gazdaságos sebesség mindössze két csomó volt – 3,6 km/h, kényelmes sétálótempó –, ezzel elvileg 48 órán át tudtak haladni.
A tengeralattjárók fő fegyverzetét tíz darab 533 mm-es torpedóvetőcső jelentette, ezekből hatot az orrban, négyet a taton építettek be. A csövekhez 24 torpedót tudtak magukkal vinni. A fedélzeten ezenkívül beépítettek még egy 76 mm-es löveget – ezt később a legtöbb hajón 102 mm-esre cserélték –, és néhány légvédelmi gépágyút. Ez utóbbiak száma és kalibere hajónként eltérő volt.
A jó tengerállóságú hajók 60 fős legénysége a normál készletekkel 75 napot tudott egyhuzamban a tengeren tölteni. A hajótest nyomásállóságára a gyár 90 méteres mélységig adott garanciát – ugyanúgy, mint a német VII. típusú tengeralattjárók esetében –, de azok ha kellett, természetesen ennél nagyobb mélységeket is kibírtak. Hogy pontosan mekkorát, és hol volt a végső határ, azt persze senkinek se volt kedve kipróbálni.
A Gato osztályba tartozott a már a háború alatt, 1942 februárjában vízrebocsátott Wahoo is. (Nevét egy a karibi vizeken honos halfajta után kapta.) A hajót májusban állították szolgálatba, majd a próbajáratok elvégzését, illetve a legénység felkészítését követően augusztus végén indult első bevetésére, Marvin Granville Kennedy kapitány parancsnoksága alatt.
A Wahoo első útját nem kísérte szerencse. A tengeralattjárónak meg kellett küzdenie az amerikai torpedókra ekkoriban, és még sokáig jellemző folyamatos meghibásodásokkal, melyeknek köszönhetően több biztos célpontot is elvétettek. Egyetlen torpedótalálatot sikerült csak elérni egy tankhajón, de mint a háború után kiderült, ennek is sikerült kikötőbe érnie. A torpedók mellett a kapitány sem teljesített a várakozásoknak megfelelően, ügyetlenkedése miatt két japán anyahajót is futni hagytak.
November nyolcadikán a Wahoo már két kapitánnyal a fedélzetén futott ki második bevetésére. A hajó parancsoksága továbbra is Kennedy kezében volt, de tapasztalatszerzés végett melléje rendelték kijelölt utódját, Dudley Walker Mortont is. Az ekkor 35 éves Morton a szokásos módon a felszíni hajókon kezdte pályafutását, és csak később nyergelt át a tengeralattjárókra. Tehetséges, és agresszív parancsnoknak tartották, de harci bevetésen addig még nem vett részt. (Az „agresszív” jelző az amerikaiak számára a legfőbb katonai erényt jelenti.) A tiszti klubokban – melyekre természetesen itt sem a kifinomult, intellektuális humor volt jellemző – egyik legnépszerűbb mutatványa az volt, hogy egyszerre féltucat pingpong labdát is képes volt a szájába gyömöszölni. Innen kapta a „Mush” becenevet is. (Ami száj, illetve arc jelentéssel bír, de találóbbnak és kifejezőbbnek tartottam Nagypofájúnak lefordítani.)
A második út valamivel jobban sikerült, mint az első. Egy hónapnyi eredménytelen járőrözést követően a Wahoo-nak sikerült elsüllyesztenie egy ötezer tonnás japán tankhajót, bár utána alig tudtak elmenekülni a konvojt kísérő romboló vízibombái elől. Kennedy kapitány ezúttal is nagyon határozatlannak bizonyult, s bár lehetősége lett volna rá, nem ismételte meg a támadást – talán a heves bombázástól megriadva –, hanem az elért sikerrel megelégedve visszavonult, és futni hagyta a konvoj többi hajóját. Négy nappal később elsüllyesztettek egy japán tengeralattjárót, majd december 26-án befutottak az ausztrál Brisbane kikötőjébe. 31-én a teljesítményével elégedetlen parancsnokság felmentette tisztségéből Kennedy kapitányt, és helyére Mortont nevezték ki. 1943 január 16-án a Wahoo már az ő parancsnoksága alatt futott ki harmadik bevetésére. (Kennedy-t nem találták alkalmasnak a tengeralattjárókon folytatott további szolgálatra, és visszahelyezték a felszíni flottához, ahol később egy romboló parancsnoka lett. Karrierjében mindez nem okozott törést, végül ellentengernagyként vonult nyugdíjba.)
Január 23-án, a Kairiru-sziget közelében a Wahoo négy torpedót lőtt ki a Harusame rombolóra, de mindegyik bedöglött, vagy a romboló kikerülte. A Harusame ezután megpróbálta legázolni a Wahoo-t. Morton meg sem próbált menekülni, ehelyett kilőtte az orrcsövekben megmaradt utolsó torpedót az egyenesen feléje tartó rombolóra. Az addig ügyesen manőverező japán kapitány a feléje közeledő torpedó láttán alighanem elvesztette a fejét, és ahelyett, hogy egyenesen a torpedó felé fordult volna – az orrhullám így jó eséllyel félresöpörte volna azt a hajó útjából –, megpróbált kitérni, ami ilyen kis távolságon már nem volt lehetséges. Az oldalra fordulással kiváló célpontot nyújtó hajót a torpedó így végül középen találta el, és a robbanás kettétörte a rombolót. Morton elsüllyesztettnek jelentette a Harusame-t, de azt valójában később sikerült kikötőbe vontatni, és kijavítani. (Végül amerikai bombázók süllyesztették el 1944 júniusában.)
Két nappal később, 1943 január 26-án, reggel nyolc órakor, a Palau közelében hajózó Wahoo őrszeme ismét füstöt észlelt a láthatáron. Közelebb érve kiderült, két japán teherhajó közelít feléjük. A Wahoo lemerült, és hosszas manőverezgetés után fél tizenegyre sikerült kilövési pozícióba kerülniük. Morton két torpedót lőtt ki az első hajóra, majd egy perccel később kettőt a másodikra. Az első hajót, a kétezer tonnás Fukurei Marut, mindkét torpedó eltalálta, s az rögtön az oldalára dőlt, és süllyedni kezdett. A második célpontot, a négyezer tonnás Pacific Marut, csak egy találat érte, a hajó mozgásképes maradt, és a Wahoo felé fordult, de valószínűleg nem azért, hogy legázolja, hanem mert megsérült a kormánya.
Közben Morton a második hajó mögött észrevett egy harmadikat is, és a feléje közeledő japán teherhajóval mit sem törődve erre összpontosította figyelmét. Háromnegyed 11-kor három torpedót lőtt ki a harmadik hajóra, melyekből kettő el is találta a célpontot. Ezután ismét a második hajó felé fordult, és pontosan szemből két torpedót lőtt ki rá. Az egyik ismét célba talált, a japán hajó azonban rendületlenül egyenesen a Wahoo felé tartott, mely kénytelen volt mélyebbre merülni, és balra kitérni.
Mintegy tíz perccel később a tengeralattjáró ismét periszkópmélységre emelkedett, és Morton felmérte a helyzetet. Az elsőként eltalált Fukurei Maru elsüllyedt, míg a Pacific Maru lassan bár, de még mindig haladt, és már távolodott a Wahoo-tól. A harmadik teherhajó erősen megdőlt, és teljesen megállt, de még mindig a felszínen volt. Miután erre a hajóra volt jó kilövési lehetőségük, Morton fél tizenkettőkor újabb két torpedót lőtt ki rá. Mindkét torpedó célba talált, de csak a második robbant fel. A teherhajó most már süllyedni kezdett, és Morton újra a még mindig távolodó második hajó felé fordult, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Gyorsan merülő akkumulátoraival azonban a Wahoo-nak nem volt esélye rá, hogy utolérje a japán hajót, ezért felmerültek, hogy feltöltsék a majdnem teljesen lemerült telepeket. Közben egy negyedik japán hajót is észrevettek a láthatáron, és Morton most efelé fordult, abban bízva, a hajótöröttek kimentése céljából az majd közelebb jön, és akkor azt is megtorpedózhatja. A japán hajó azonban, talán mert rádión riasztották, elfordult, és távolodni kezdett.
Bár a Wahoo a felszínen akár 20 csomós sebességre is képes volt, vagyis gyorsabb volt a japán teherhajóknál, mégsem indult rögtön a menekülő hajók üldözésére, hanem visszatért a harmadik célpont süllyedésének helyszínére. Ez a hajó, mint később kiderült, az 5.400 tonnás, csapatszállításra használt Buyo Maru teherhajó volt, mely most is katonákat szállított, összesen több mint ezret. Az elsüllyedt hajó után maradt törmelékek közt körülbelül 20 kisebb-nagyobb, túlélőkkel telezsúfolt mentőcsónak maradt a felszínen, és a csónakok körül a víz is tele volt a mentőmellényben úszó hajótöröttekkel. A Wahoo egyik tengerésze így emlékezett vissza a látványra: „A japán hajótöröttek közelében emelkedtünk felszínre. Ott voltak mindenen, ami úszott, minden törött fadarabon, a mentőcsónakokon, mindenhol, s leírhatatlan arckifejezéssel néztek ránk, ahogy elhaladtunk közöttük. A víz olyan sűrűn tele volt az ellenség katonáival, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt úgy elmenni köztük, hogy orrhullám félre ne sodorja őket, mint a fatörmeléket. Azok a csapatok voltak, akikről tudtuk, Új-Guineába küldik őket harcolni, és megölni a mi embereinket. Mush, akinek az ellenség iránti nyomasztó, zsigeri gyűlöletét csak ekkor kezdtük észrevenni, a vérontáson örvendezve nézett körül.”
Morton úgy gondolta, amíg feltölti a telepeket, hasznosan tölti az időt, és úgymond befejezi az elkezdett munkát. A közeli, japán kézen levő szigetek alig pár mérföldre voltak csak, a japán katonák a csónakokkal jó eséllyel hamar kiértek volna oda, amit semmiképp nem akart megengedni, és elhatározta, elpusztítja a mentőcsónakokat.
Morton tűzkészültségbe helyezte az összes fedélzeti fegyvert, majd negyed egykor parancsot adott, a 102 mm-es fedélzeti ágyúval vegyék célba a Buyo Maru legnagyobb csónakját, és süllyesszék el. Az első lövéseket követően a csónakokban ülő japán katonák közül is tüzelni kezdtek néhányan, s 7,7 mm-es puskáikkal lőni kezdték a Wahoo-t. A tengeralattjárón erre kitört az általános lövöldözés, mindennel lőtték a japánokat, amijük csak volt, a 20 mm-es és a 12,7 mm-es gépágyúkkal, és a kézi fegyverekkel is. Az amerikaiak szisztematikusan szitává lőtték a Buyo Maru összes mentőcsónakját – többnyire persze a bennük ülőkkel együtt –, majd jó félórányi lövöldözés után a menekülő hajók után fordultak, és magukra hagyták a vízben a még életben levő hajótörötteket.
A Wahoo most teljes sebességre kapcsolt, és jelentős sebességi fölényének köszönhetően késő délutánra sikerült is lőtávolságon belülre megközelítenie a menekülő tankert, melyet a rá kilőtt két torpedó egyike telibetalált. A hajó kettétört, és gyorsan elsüllyedt. Ezután a visszatértek a két találatot kapott, már csak néhány csomós sebességgel vánszorgó Pacific Maruhoz, melynek valószínűleg tönkrement a kormánya, mert mereven tartotta irányát, és nem is próbálkozott kitérő manőverekkel. Morton egészen közel ment, és két torpedót lőtt ki a célpontra. Mindkettő talált, s a japán teherhajó negyedórával később elsüllyedt.
Miután a Wahoo teljesen kifogyott a torpedókból, Morton hazafelé indult, és február hetedikén, mindössze 23 nappal a Brisbane-ből való távozás után befutott Pearl Harborba. Ez volt a Wahoo legrövidebb portyája, de a legeredményesebb is. Morton egy romboló, és négy teherhajó elsüllyesztését jelentette, összesen 31.900 tonnával. (A háború után ebből csak három teherhajót, és 11.350 tonnát igazoltak.) A támaszpontra visszatérő tengeralattjáró periszkópjára Morton nagyvonalúan nyolc kis japán zászlót vonatott fel, melyek a Wahoo addigi portyáin összesen elsüllyesztett japán hajókat szimbolizálták. (Beleszámítva tehát az előző parancsnok által elsüllyesztett hajókat is.) Tősgyökeres amerikaiként Mortonnak jó érzéke volt a színpadias gesztusokhoz is, s tudta, mire buknak az újságírók. A periszkóp tetejére ezért egy seprűt tűzetett ki, mely a tengerészhagyomány szerint azt jelentette, kisepri a tengerekről az ellenséget. A japán zászlók felett pedig ott lobogott még egy hosszú szalag is, rajta a felirattal: „Lődd a kurafiakat!” (Shoot the sons of bitches! Legalábbis feltételezem, a „sunza bitches” ezt jelenti.)
A jól sikerült belépő természetesen nagy sikert aratott. A visszatérő Wahoo-t óriási ünneplés fogadta, s a tengeralattjáró támaszpont szinte teljes személyzete kivonult üdvözölni a hajót, élükön a flottilla újonnan kinevezett parancsnokával, Charles Andrews Lockwood altengernaggyal, aki lelkendezve „egyszemélyes farkasfalkának” nevezte a Wahoo-t, és rögtön a legmagasabb katonai kitüntetésre, a Kongresszusi Becsületéremre terjesztette fel annak parancsnokát. (Amit végül nem kapott meg, de megkapta többek között a Haditengerészeti Keresztet, és a Kiemelkedő Haditengerészeti Szolgálatért érdemérmet.)
A helyszínen Morton és elsőtisztje, Richard O’Kane úgy vélték, az általuk elsüllyesztett japán csapatszállítón közel tízezer ember tartózkodhatott. A hivatalos jelentésében Morton már próbált visszafogottabb lenni, és 1500-6.000 katonáról írt, akiknek többségét úgy vélte, sikerült likvidálnia. A két tiszt tudta, hogy a japánok hajlamosak telezsúfolni a csapatszállító hajókat, de ezúttal nagyon túlbecsülték a létszámot. A Buyo Marun valójában – legalábbis a hivatalos japán adatok szerint – a hajó legénységével együtt összesen 1126 ember tartózkodott, akik közül a legtöbb forrás szerint 282-en haltak meg. Miután a hajó viszonylag lassan süllyedt, volt idő annak elhagyására, így az elesettek nagy többsége alighanem a Wahoo fedélzeti fegyvereinek az áldozata lett.
Az esetet nem verték nagydobra, a nyilvánosság felé a részleteket nem közölték. Tengeralattjárós körökben persze hamar ismertté vált az ügy, mivel Morton kimondottan büszke volt arra, amit tett, meg sem próbálkozott azzal, hogy azt eltitkolja, és egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármiért is mentegetőznie kellene. Az eset azért megosztotta a flotta tisztjeit, és néhányan felvetették, talán mégiscsak kellene valamiféle vizsgálatot tartani az ügyben. Lockwood állítólag a következőkkel hallgattatta el az akadékoskodókat: „Ha lenne még tíz ilyen gyilkosom, mint Morton, egy évvel hamarabb érne véget ez a rohadt háború!”
A Buyo Maru hajótöröttjeinek lövetése miatt végül semmilyen vizsgálat nem indult, sem a háború alatt, sem utána. Az eset a nagy nyilvánosság számára pedig egészen a hatvanas évekig titokban maradt.
A történtekről azóta persze már sokat lehet olvasni. Gyakorlatilag valamennyi forrás azzal a jelzővel látja el az esetet, hogy: „ellentmondásos”. (controversial) Magam részéről azonban úgy vélem, az ügyben egyáltalán semmilyen ellentmondás nincs. Ez egy egészen egyszerű, szimpla háborús bűncselekmény volt, melyet ha Morton a német oldalon követ el, a háború után azonnal bíróság elé állítják, rövid úton elítélik, és kivégzik.
Ezt nyilván az amerikaiak is sejtik, ezért egészen bámulatos, nyakatekert és kreatív érvelésekkel hozakodnak elő, melyekkel mentegetni próbálják Mortont, és lehetőség szerint ezúttal is kihozni valahogy az ügyből azt, hogy végső soron erről is az ellenség tehet. Ennek a szerecsenmosdatásnak egyik jellemző példája az a – szerintem vérlázító – cikk, melyet napjaink amerikai haditengerészetének egyik tengeralattjárós tisztje írt, elődje nagyszerűségét méltatandó. Ebből idéznék pár mondatot:
„A Buyo Maru fedélzetén levő „utasok” nem külföldi tárgyalásokra utazó üzletemberek voltak. Nem is szabadságot kereső menekültek, sem pedig karibi vakációra utazó családok. A Császári Japán Hadsereg katonái voltak. Katonai státuszuk határozottan más morális kategóriába helyezi őket, mint a kereskedelmi tengerészeket, üzletembereket, menekülteket, nyaralókat. …
Miután megállapítottuk, hogy a Buyo Maru legitim célpont volt, és ennélfogva a fedélzetén szállított katonák is legitim célpontok, ugyan miért adnánk nekik védettséget a további támadásokkal szemben csak azért, mert egy acélhajó helyett facsónakokba szálltak? …
A Wahoo küldetése, hogy megállítsa az ellenséges csapatokat azzal, hogy elsüllyeszti a hajóikat, befejezetlen volt. Kötelességmulasztás lett volna, ha az akciót nem folytatják eddig a végkifejletig. Képzeljük el, hogy meg kell magyaráznunk valamelyik katonánk édesanyjának, feleségének, nővérének, vagy ami még rosszabb, egyik bajtársának, hogy meg lett volna a lehetőségünk, hogy megakadályozzuk szeretteik, vagy barátaik halálát, de nem éltünk ezzel a lehetőséggel, mert az visszataszító és becstelen volt. Ez egyetlen lehetőséget hagyott Mortonnak, ugyanazt, amije akkor is volt, amikor először megpillantotta a hajót: megölni őket. …
Akkor mégis mi különbözteti meg Dudley Mortont, és a mi akkori professzionális katonáinkat a náci Németország, vagy a császári Japán bérgyilkosaitól? A tény, hogy az emberek megkérdőjelezik ennek az ellentmondásos akciónak a morális és jogi megalapozottságát, az, ami jelzi a különbséget. Nekünk vannak viselkedési normáink, törvényeink, morális etikánk, melyek megkövetelik a hasonló tettek megkérdőjelezését, és társadalmunk keretein belüli igazolását. Ellenségeink semmi ilyesmire nem voltak képesek, és a hasonló incidenseket nagy győzelemként ünnepelték volna.
Morton és társai azon a napon megtették a kötelességüket, és cselekedeteik kiállták az idő próbáját. Ez nem volt mészárlás, vagy atrocitás. Morton nem gyilkos. Ez egy durva, és visszataszító, de abszolút szükségszerű, és igazolható tett volt, melyet egy barbár háború során követtek el. Bár jogunkban áll megkérdőjelezni ezt az akciót, adjuk át ezt a témát a történelemnek, és hagyjuk végre a Wahoo igaz amerikai hőseit békében nyugodni, amit olyannyira kiérdemeltek. „
A csapatszállító hajók természetesen legitim célpontok voltak, bármekkora emberi tragédiát is jelentett egy ilyennek az elsüllyesztése. A német tengeralattjárók mindkét háborúban jó pár ilyen hajót elsüllyesztettek, gyakran igen nagy, esetenként ezres nagyságrendű veszteséget okozva ezzel az ellenségnek. A szövetséges sajtó természetesen óriási ricsajt csapott az ilyen esetek körül, átkozva a vérszomjas fenevad hunokat/nácikat, de a háború után végül egy tengeralattjáró kapitányt sem állítottak bíróság elé azért, mert szövetséges csapatszállító hajókat süllyesztett el.
Azonban teljesen más a helyzet, ha nem magára a hajóra, hanem az emberekre lőnek. Hiába van rajtuk egyenruha, mihelyt a vízbe, vagy egy mentőcsónakba kerülnek, onnan kezdve ezek már nem katonák, hanem szervezett ellenállásra képtelen hajótöröttek. Vagyis egyáltalán nem kerülnek más „morális kategóriába”, mint a civilek. Nincs ugyanis semmilyen „más morális kategória”. Az 1907-es hágai egyezmények értelmében többé-kevésbé ugyanolyan előírások vonatkoznak rájuk, mintha megadták volna magukat, vagyis minden körülmények között határozottan tilos tovább gyilkolni őket. A legitim célpont a hajó, nem az ember.
„Miért adnánk nekik védettséget a további támadásokkal szemben csak azért, mert egy acélhajó helyett facsónakokba szálltak?” Miért adnánk védettséget egy pilótának csak azért, mert a repülőgép helyett inkább egy ejtőernyőn folytatja az útját? Nyugodtan szétlőhetjük az ejtőernyőt – ahogy azt gyakran meg is tették – és aztán vonogathatjuk a vállunkat, nincs itt kérem semmi probléma, nem az emberre lőttünk. És éppen ez az egyik leggyakoribb mentegetőzés, hogy Morton nem az emberekre lövetett, hanem csak a mentőcsónakokra. Ezt akár úgy is megfogalmazhatjuk, nem megölni akarta a japánokat, hanem csak ösztönözni őket arra, hogy fulladjanak vízbe. Ami ugye egészen más. Egyébként a Peleust elsüllyesztő Eck pontosan ugyanezzel próbálta mentegetni magát, vagyis azzal, hogy ő nem az emberekre, hanem a mentőcsónakokra és mentőtutajokra lövetett. Az ő esetében azonban ez a védekezés valahogy nem vált be.
A hasonló incidensek megítélését azonban némileg árnyalja, ha a hajótöröttek még a hajó elhagyása után is folytatják valamilyen módon az ellenállást. Erre is megvan a megfelelő történelmi példa. 1894-ben a Togo Heihacsiro vezette Naniwa cirkáló a koreai partoknál elsüllyesztette a kínai csapatokat szállító Kowshing teherhajót, majd tüzet nyitottak a hajótöröttekre is. Angliában igen nagy felháborodást váltott ki az eset – miután a Kowshing angol tulajdonban volt –, ám az Admiralitás vizsgálóbizottsága végül úgy döntött, a japán kapitány eljárása jogszerű volt, mivel a kínai katonák a süllyedő hajóról, és a csónakokból is tovább lőtték a Naniwát, sőt, még az őket menteni próbáló japán csónakokat is.
Talán ennek a precedensnek az alapján állítják a legtöbb helyen azt, hogy a japánok voltak az elsők, akik tüzet nyitottak a Wahoo-ra, Morton eljárása tehát jogszerű volt, hiszen a japánok a Buyo Maru elsüllyedése után sem szüntették be az ellenállást. A legtöbb írás így emlékszik vissza az eseményekre. Ezt írta a Wahoo-ról írt könyvében a tengeralattjáró egyik volt tengerésze, Forest Sterling is, és így emlékezett vissza a történtekre a hajó elsőtisztje, O’Kane hadnagy is. Van azonban egy perdöntő bizonyíték ezzel az állítással szemben, mégpedig Morton hivatalos jelentése. Későbbi rajongójához hasonlóan Morton sem talált egyáltalán semmilyen kivetnivalót abban, amit tett, és nem is próbálkozott szépíteni a történteket, amiket egyébként nem tartott különösebben fontosnak, és jelentésében csupán néhány sort sort vesztegetett ezek leírására. Ez így hangzik: „Elhatároztuk, hogy hagyjuk ezt a két hajót a láthatár felé haladni, miközben a felszínen feltöltjük a telepeket, és elpusztítjuk a körülbelül húsz, katonákat szállító csónakot. Ezek a csónakok több fajtából kerültek ki, nehezen besorolható evezős és motorcsónakokból. A felszíni összecsapás 11.35-kor kezdődött, valamennyi löveg készültségben állt. A négyhüvelykes ágyú a legnagyobb, katonákkal teli csónakra tüzelt. Bár a csónakból látszólag valamennyi katona a vízbe ugrott, tüzelésünket kiskaliberű fegyverekből viszonozták. Mi erre tüzet nyitottunk mindennel, amink volt.”
Nyilvánvaló tehát, hogy az amerikaiak nyitottak először tüzet, szándékosan és előre megfontoltan, s igazából mindegy, hogy a mentőcsónakokra, vagy az emberekre, a cél mindenhogyan teljesen egyértelmű: japánokat akartak ölni, méghozzá minél többet. Ebben sincs egyébként semmi meglepő, vagy szokatlan, ez volt az általános amerikai mentalitás, legalábbis a háború első felében. Halsey tengernagy irodájának ajtaját például a következő felirat díszítette: „Ölj japcsit! Ölj japcsit! Ölj még több japcsit!” A Wahoo periszkópján lengő szalag felirata – „Lődd a kurafiakat!” – ezzel teljesen összhangban áll, másrészt meg rövid leírása annak, mi történt a Buyo Maru elsüllyesztésekor. Az esetet követően Morton nem véletlenül kapta meg társaitól az „Özvegycsináló” gúnynevet. (Ami egyébként kimondottan bosszantotta.)
Van azonban a történetben egy olyan, az amerikai szakirodalomban természetesen nem túl gyakran emlegetett csavar, ami már csak a háború után derült ki, és ami végképp más megvilágításba helyezi a történteket.
A Wahoo emberei már a helyszínen felfigyeltek néhány dologra, amik az egész esetet nagyon furcsává tették. Morton és O’Kane például meglepődtek a katonák szokatlan egyenruháján, ami különbözött az általuk addig látott japán katonai egyenruháktól. Végül arra a következtetésre jutottak, a hajó valószínűleg nem a hadsereg, hanem a haditengerészet katonáit szállította.
Ami azonban a legkülönösebb volt, hogy a vízben vergődő hajótöröttek mintha próbálták volna megadni magukat, ami a japánoktól addig nem tapasztalt, teljesen szokatlan viselkedés volt. Egyikük próbált közel úszni a hajóhoz, mintha annak a fedélzetére akart volna jutni. Amikor az egyik tengerész felhívta erre Morton figyelmét, és megkérdezte tőle, nem e kellene felvenni az illetőt, Morton így válaszolt: „Nekem nem kell ez a kurafi! És magának?” A hajó felé tartó katonára ezt követően kézifegyverekből nyitottak tüzet, és gyorsan végeztek vele. (Valószínűleg ő volt az, akiről később azt állították, azért lőtték le, mert kézigránátot akart dobni a Wahoo-ra. Az amerikai historikusok persze nem is mulasztják el gyorsan megjegyezni, ez volt az egyetlen eset, amikor nem a csónakokra lőttek, mert egyébként természetesen valamennyi gránát és golyó csakis és kizárólag ezeket találta el...)
Forest Sterling egy még furcsább dolgot látott, néhány katona fehér kendőt lengetett a Wahoo felé! Ez már egyenesen megdöbbentő volt, japán katonáktól hasonlót addig még talán egyetlen amerikai sem látott. A nagy lövöldözésben azonban akkor nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az esetnek, utána pedig a másik két hajó üldözése és elsüllyesztése végképp elfeledtette a látottakat.
Pedig valószínűleg jobban tették volna, ha kicsit kíváncsibbak, és mégis megkérdezik a Wahoo felé tartó katonát, mit akar tőlük, vagy felveszik a fehér kendőt lengetőket. Ugyanis ebben az esetben nyilván gyorsan kiderült volna, hogy a Buyo Marun szállított katonák fele nem japán, hanem indiai hadifogoly, a 16. Punjab Ezred második zászlóaljának katonái, akik Szingapúrban estek japán fogságba!
A japán teherhajón szállított mintegy ezer katonából 491 volt indiai, a többiek az őreik voltak, illetve a tüzérség hadtápjának az emberei. A Buyo Maru 282 halottjából mindössze 87 volt japán, az összes többi az indiai hadifoglyok közül került ki. (A legtöbb helyen legalábbis 195 halottról írnak, bár van ahol 269 áldozatot említenek. Egyébként jellemzőnek tartom, hogy amennyire én tudom, senki még csak kísérletet sem tett arra, hogy felkutassa az indiai zászlóalj esetleges túlélőit, és tőlük érdeklődjön afelől, tulajdonképpen mi is történt a Buyo Maru elsüllyesztésekor. A fogságba esett indiaiak közül különben nagyon sokan átálltak a japánok oldalára. Akik nem így tettek, azoknak nem sok esélyük volt megérni a háború végét. A japánok még a fehéreknél is jobban megvetették és lenézték őket, s a tőlük megszokott elképesztő brutalitással bántak velük.) Az amerikaiak erre természetesen azonnal azt mondják, az indiai áldozatok száma azért volt ilyen magas, mert a japánok nem mentették ki őket – vagyis megint: Erről is az ellenség tehet! –, de nincs semmi, ami ezt a vélekedést alátámasztaná. A körülmények ismeretében a legvalószerűbbnek tűnő feltételezés inkább az, hogy az indiaiak voltak azok, akik megpróbáltak közel jutni a tengeralattjáróhoz, így később a lövések – melyeket természetesen csakis és kizárólag a csónakokra irányoztak... – őket érték leginkább. A túlélőket egyébként már néhány órával később kimentette, és Palaura szállította a Choku Maru teherhajó.
Akárhogy is nézzük tehát a dolgot, csak meg kell állapítani, Morton nagy lelkesedésében saját szövetségeseit mészárolta le. Ha más nem, hát legalább ez a tény gondolkodóba kéne, hogy ejtse azokat, akik szerint amit Morton tett, az „abszolút szükségszerű, és igazolható”.
A következő két járőr során folytatódott Morton és a Wahoo sikersorozata. A Japán körüli vizeken portyázó tengeralattjáró tucatnyi kisebb-nagyobb japán hajót süllyesztett el. Hozzá kell persze tenni, az amerikaiaknak közel se volt olyan nehéz dolguk, mint a németeknek az Atlanti-óceánon. A japánok a háború végéig se voltak képesek egy tisztességes konvojrendszert megszervezni, teherhajóik egyedül, vagy kisebb csoportokban közlekedtek, minimális, vagy éppen semmilyen kísérettel. Az amerikai tengeralattjárók ennek megfelelően óriási pusztítást végeztek közöttük, a háború végére – a légierővel együtt – gyakorlatilag megsemmisítve a japán kereskedelmi hajózást. (A japán kereskedelmi flotta vesztesége meghaladta a 80 százalékot.)
Miután a japán hajóknak alig volt valami védelme, az amerikaiak megtehették, hogy a kisebb teher és halászhajókra nem pazarolták a drága, és egyébként is teljesen megbízhatatlan torpedókat, hanem inkább a fedélzeti fegyverekkel pusztították el őket. A Wahoo legénysége is időnként a kalózvilágra emlékeztető közelharcokat vívott a megtámadott hajók legénységével, kézifegyverekkel, és saját készítésű Molotov koktélokkal támadva azokat.
A két út során a Wahoo ismét több mint ötvenezer tonna ellenséges hajóteret pusztított el – a háború után ebből 30 ezer tonnát igazoltak –, s az ötödik portyáról visszatérve maga a flottaparancsnok, Nimitz tengernagy is ellátogatott a tengeralattjáróra, s személyesen adta át a legénység tagjainak az esedékes kitüntetéseket.
A következő, hatodik út, nagy ígéretekkel kecsegtetett, de végül teljes kudarcba fulladt. A tengeralattjáró első ízben hatolt be a Japán-tengerre, ahol a japánok teljes biztonságban érezték magukat, és hajóik minden biztonsági intézkedést mellőzve egyesével, kíséret nélkül közlekedtek, akárcsak a békeidőkben. A környék tele volt védtelen teherhajókkal, ám az amerikai torpedók ezúttal teljes csődöt mondtak. A Wahoo összesen tíz torpedót lőtt ki a japán hajókra, ám valamennyi bedöglött. Eltért a beállított iránytól, nem robbant, vagy idő előtt robbant. A sorozatos kudarcokról értesülve a parancsnokság két hét után visszarendelte a Wahoo-t.
Az egyetlen eredmény, amit a tengeralattjáró fel tudott mutatni, hogy a visszafelé vezető úton a fedélzeti fegyverekkel elsüllyesztettek néhány japán halászbárkát. Morton alighanem érezhetett némi feléje irányuló neheztelést a Buyo Maru eset miatt, mert ezúttal kimentette, és hadifogolyként hazaszállította az egyik kis japán halászhajó hatfős legénységét.
A hetedik portyára a Wahoo már az új Mark18 torpedókkal felszerelkezve indult el, 1943 szeptember 13-án. Morton saját kérésére ismét a Japán-tengerre vezényelték őket, ahol hemzsegtek az óvatlan japán teherhajók. Nem sokkal a megérkezése után a Wahoo-val megszakadt a rádiókapcsolat, azóta se tudni, miért. A későbbi kutatások szerint a következő napokban a tengeralattjáró legalább négy hajót süllyesztett el, több mint 13 ezer tonnával. Ezek között volt a Konron Maru utasszállító, melynek fedélzetén több mint ötszáz ember veszett oda, köztük két japán parlamenti képviselő. A japánokat nagyon felbőszítette a veszteség, és azonnal ellenintézkedéseket foganatosítottak. Hajókat és repülőket vezényelve át a Japán-tengerre megerősítették az ellenőrzést a térségben, különösen az odavezető tengerszorosokban.
A Wahoo október 11-én próbálta elhagyni a Japán-tengert, a La Péreuse-szoroson keresztül, ahol két nappal korábban haladt át egyik társa, a Sawfish. A japánok észrevették, és meg is támadták a Sawfish-t, melynek ugyan sikerült elmenekülnie, ám felbukkanásával riasztotta a partvédelmet, mely teljes készültségben várta az újabb amerikai tengeralattjárók feltűnését. A japán repülőgépek 11-én megtalálták a hazafelé tartó Wahoo-t is, mely ezt követően a légierő, és a felszíni hadihajók támadásainak kereszttüzébe került. A sérült tartályaiból szivárgó olaj miatt a tengeralattjáró ezúttal nem tudott eltűnni üldözői elől, s vízibombáktól találva végül teljes legénységével együtt elsüllyedt. December másodikán az US Navy hivatalosan is elismerte a Wahoo elvesztését, melyet hatodikán töröltek a hajóregiszterből. (Az amerikaiak valószínűleg azt hitték, a Wahoo aknára futva süllyedt el, mert ezután egészen 1945 júniusáig nem küldtek be több tengeralattjárót a Japán-tengerre, amíg az új, aknák felderítésére is alkalmas szonárberendezést rendszerbe nem állították.)
A Wahoo 65 méteres mélységben nyugvó roncsait 2006 nyarán találta meg egy orosz kutatócsoport. A vizsgálatok szerint a tengeralattjáró pusztulását egy a parancsnoki torony mellett becsapódó légibomba okozta.
Alig néhány hónapos pályafutása alatt Morton kereken százezer tonnányi ellenséges hajótér elsüllyesztését jelentette, melyből a háború utáni vizsgálat végül 55 ezer tonnát igazolt. Ezzel a teljesítménnyel Dudley Walker Morton lett az US Navy harmadik legeredményesebb tengeralattjáró parancsnoka. A listán végül volt elsőtisztje, Richard O’Kane végzett az első helyen, 94 ezer tonnával. (A pontos számokon, akárcsak a pilóták által elért légigyőzelmek számán, egyébként máig vitatkoznak.) Ő és tengerészei azóta is nemzeti hősöknek számítanak az Államokban, ahol emlékműveket és szobrokat állítottak nekik. (A Wahoo veszteséglistáján egyébként két különleges név is olvasható, Joseph Steve Erdey, és Albert John Magyar, ami, bár mindketten amerikai születésűek, valószínűsíti, hogy a Wahoo-nak magyar vonatkozásai is vannak.)
A Buyo Maru elsüllyesztését követő események egészen a hatvanas évekig nem voltak publikusak, arról csak az US Navy belső köreiben tudtak. Csak ezt követően jelentek meg az első visszaemlékezések, melyek említést tettek az incidensről, de még ekkor is sokáig úgy tálalva, miszerint az elvetemült japánok még a mentőcsónakokból is lőtték az amerikai tengeralattjárót. Hivatalos vizsgálat az ügyben soha nem indult, és amennyire én tudom, az amerikai történészek se tolonganak azért, hogy japán és indiai forrásokban kutakodva feltárják az eset részleteit.
De még ezzel együtt is a Buyo Maru ügy a legjobban dokumentált eset, a többiről még ennyit se tudni. Homályos, pletykaszintű utalások léteznek csak arról, történtek más, hasonló incidensek is. Egyről azért lehet tudni konkrétumokat is, ha nem is sokat, de ez az európai hadszíntéren történt, a Földközi-tengeren. A britek egyik tengeralattjárós ásza, Sir Anthony Cecil Capel Miers, a Torbay parancsnoka, 1941 júliusában két ízben is legéppuskáztatta az általa elsüllyesztett, német katonákat szállító hajók túlélőit, ugyanabból a megfontolásból, amiért Morton is. Miers ugyanúgy nem talált semmi kivetnivalót abban, amit tett, mint amerikai kollégája, és hozzá hasonlóan jelentésében meg sem próbálta eltussolni az ügyet: „A tengeralattjáró felmerült, és a Lewis géppuskákkal lőttük a katonákat a mentőtutajokon, hogy megakadályozzuk a hajókra való visszajutásukat.” Az ügyben sem akkor, sem később nem indult semmilyen vizsgálat. (Miers megkapta a Victoria keresztet, és évtizedekkel később ellentengernagyként vonult nyugdíjba.) A brit tengeralattjárók egyik parancsnoka, Max Horton tengernagy, mindazonáltal aggályait fejezte ki az Admiralitásnak: „Amennyire én tudom, az ellenségnek nem szokása a mi mentőtutajainkra, vagy hajótöröttjeinkre tüzelni, még akkor sem, ha azok a fegyveres erők tagjai közül kerülnek ki. A Torbay által jelentett incidens után feljogosítva érezhetik magukat arra, hogy ugyanígy tegyenek.” Az Admiralitásról ezt követően egy „éles hangú” levélben utasították rendre Mierst. Természetesen nem holmi emberiességi, vagy tengerjogi megfontolások miatt, hanem arra hivatkozva, az elvetemült németek esetleg majd a brit hadifoglyokon torolják meg a hasonló eseteket.
Hasonló esetekből pedig itt is volt bőven. A Wehrmacht háborús bűnöket kivizsgáló hivatala – volt ilyen, bár akik úgy vélik, csak a szövetségeseknek voltak „viselkedési normáik, törvényeik, és morális etikájuk”, azok számára nyilván viccesen hangzik – sok olyan incidenst vizsgált meg, ahol a brit hajók német, görög, vagy vichy francia tengerészek ellen követtek el háborús bűntetteket. A legsúlyosabb ilyen eset alighanem a Kréta körüli vizeken történt, 1941 május 20/21-én éjszaka, amikor brit hadihajók belebotlottak egy német csapatszállító konvojba, és annak hajóit – kis teher és halászhajók – elsüllyesztették. A britek ezt követően céllövészetet tartottak a mentőtutajokra, és a hajótöröttekre. Az egyik német túlélő utóbb így emlékezett vissza: „A britek fényszórókkal pásztázták a tengert, s ágyútűzzel támadták az egyes hajókat, majd miután azok elsüllyedtek, kisebb fényszórókkal keresték a mentőtutajokba, vagy roncsdarabokba kapaszkodó hajótörötteket, s kiskaliberű lövegekkel és gépágyúkkal nyitottak tüzet rájuk. Tisztán láttuk a lövöldözést... A britek kísérletet sem tettek a mentésre. Legalább húsz csoportját láttam a túlélőknek, akiket a britek megvilágítottak, majd golyózáporral árasztottak el.” A németek szerint az angolok több mint 300 hajótöröttet öltek meg azon az éjszakán.
A szövetséges erők a háború után természetesen nem érezték szükségét annak, hogy ezeknek az ügyeknek maguk is utánanézzenek. A Wehrmacht vizsgálati anyagait a hetvenes évek végén dolgozta fel az amerikai Alfred Maurice de Zayas, aki természetesen nem történész – ők bottal se mernék megpiszkálni ezt a témát –, hanem jogász.
A legdurvább mészárlás azonban persze ezúttal is a Csendes-óceánon történt, ahol Charles Lindbergh szerint, aki maga is részt vett az itteni légiharcokban, az amerikai katonák kegyetlenebbül bántak a japánokkal, mint az állatokkal. (Bár ez persze fordítva is így volt.)
1943 március elején a japánok nagy konvojt indítottak Rabaulból Új-Guineára. A nyolc csapatszállító hajót nyolc romboló kísérte. Az amerikai felderítés természetesen idejében tudomást szerzett a konvojról, melyet két napon át több mint 150 amerikai és ausztrál repülőgép támadott, elsüllyesztve valamennyi csapatszállító hajót, és négy rombolót. A támadások után a tenger tele volt az elsüllyedt hajók után maradt mentőcsónakokkal, mentőtutajokkal, és körülöttük a vízben úszó hajótöröttekkel. A szövetségesek azonban nem állították le a támadásokat, s a harmadik napon tovább folytatódott a mészárlás. A repülőgépek és a gyorsnaszádok egész álló nap lőtték a csónakokat és a hajótörötteket, szisztematikusan gyilkolva le a túlélőket. A vérfürdőnek a japánok szerint legalább hétezer áldozata volt, az ausztrálok szerint 2.890. (Vajon hogy számolták meg ilyen pontosan?) Az ügyben ezúttal se indult soha semmilyen vizsgálat, és fel se vetődött, hogy az esetért bárkit is felelősségre vonjanak.
Ahogy azonban a háború haladt előre, és világossá vált, hogy az amerikaiak már biztosan megnyerik ezt a háborút, lassan kezdett változni az ellenséghez való hozzáállás is. A háború végére úgy tűnik, az amerikaiakban kezdett kialakulni egy bizonyos tisztelet a japánok iránt. Embertelenségük és kegyetlenségük miatt továbbra is megvetették és gyűlölték őket, de már kezdték respektálni patriotizmusukat, és kétségbevonhatatlan bátorságukat. Az amerikai parancsnokság most már nem bátorította, és nem is mindig tűrte el a korábbiakhoz hasonló incidenseket. Időnként már vizsgálatok indultak, sőt, elmarasztaló hadbírósági ítéletek is születtek olyan ügyekben, melyeket egy-két évvel korábban még elintéztek volna egy legyintéssel. Nagyon szigorú ítéletekre persze nem kell gondolni.
Az 1945 április elsején a japán Awa Maru kórházhajót elsüllyesztő Queenfish parancsnoka, Charles Elliott Loughlin, például rögtön hadbíróság elé került, mivel a parancsnokság már napokkal korábban figyelmeztette a kórházhajó várható feltűnésére, és utasította, engedje azt áthaladni. (A kórházhajó egyébként nagyrészt a kereskedelmi tengerészet embereit, és civil utasokat szállított, többnyire korábban elsüllyesztett hajók túlélőit, illetve nyersanyagot, főleg gumit, Szingapúrból. A fedélzetén tartózkodó 2.004 emberből csak a kapitány inasa maradt életben.) Loughlin a bíróság előtt azt állította, a hajót összetévesztette egy rombolóval. Végül csak gondatlanság bűnében találták vétkesnek. Bár King és Nimitz is súlyosabb büntetést tartott volna indokoltnak, a tengeralattjárók parancsnoka, Lockwood tengernagy, a bírósági eljárást követően rögtön törzstisztjei közé fogadta Loughlint, aki a háború után később egy tengeralattjáró osztag parancsnoka lett. Kitüntetésekkel gazdagon kidekorálva végül tengernagyként vonult nyugdíjba 1968-ban, és még sokáig élvezhette a nyugdíjas éveket, az általános tiszteletnek és közmegbecsülésnek örvendő igaz amerikai hősök egyikeként.