Hét tenger

A nagy verseny 10.

2018. július 14. 08:39 - savanyújóska

Barátok ma, barátok holnap, barátok mindörökre.

 

Németországot általában úgy emlegetik, mint szárazföldi nagyhatalmat, melynek nincsenek hagyományai a tengeren. Ez nem egészen igaz. A németek, legalábbis az északi területek lakói, gazdag tengerészmúlttal rendelkeznek. Az ókor és a középkor során ugyanis az Északi és a Balti-tengeren csaknem ugyanolyan virágzó tengeri élet zajlott, mint a Mediterráneumban. A térséget a vikingek, majd a Hanza szövetség hajói uralták, kiszolgálva az akkor rendkívül fontos és jövedelmező Észak-Dél irányú európai kereskedelmi útvonalakat. Az újkor során azonban ugyanaz történt ezzel a térséggel is, mint a Földközi-tengerrel. A fontos és jövedelmező kereskedelmi útvonalak áthelyeződése az Atlanti-óceánra elsorvasztotta a környék tengeri kereskedelmét. A német Hanza városállamok, mint például Hamburg, Bréma, Lübeck, Danzig, ugyanarra a sorsra jutottak, mint olasz társaik. Európa vérkeringésének perifériájára kerültek, és lassan a jelentéktelenségbe süllyedtek. A Hanza koporsójába az utolsó szöget az angolok ütötték bele, mikor kirekesztették az Angliába irányuló kereskedelemből a Hanza hajóit. A széteső német törpeállamok ezután évszázadokra eltűntek a tengerekről.

Németország csak a XIX. század végén kezdett ismét a tengerek felé orientálódni, ami igen komoly aggodalmakkal töltötte el az angolokat. Hatalmas ipari potenciáljukkal a hátuk mögött a németek kétségkívül a legveszélyesebb európai riválisok voltak, előnytelen földrajzi helyzetük ellenére is. A Dreadnought megépítése elsősorban a császári Németországnak címzett figyelmeztetés volt, mellyel a britek jelezni akarták, Anglia szembeszáll minden kihívással, mellyel tengeri dominanciáját akarják megkérdőjelezni.

A Bellerophon, a Dreadnought egyik kópiája.

A Bellerophon, a Dreadnought egyik kópiája.

 

A Dreadnought építésének híre valóban meglepetésként érte a német haditengerészetet, ez a meglepetés azonban nem tartott sokáig. Az első megrázkódtatás gyors elmúltával a németek rögtön rájöttek arra, a Dreadnought nekik nem csapás, hanem éppen hogy nagy lehetőség. A Dreadnought a hadihajók egy új kategóriáját jelentette, mely azonnal a flották elsődleges, fő ütőerejévé vált, és nem is annyira elavulttá, mint inkább másodlagos jelentőségű, kisegítő fegyverekké tette a korábbi típusú csatahajókat. A flották közti összecsapások elsődleges fegyvere ettől kezdve a dreadnought volt, ami annyit jelentett, hogy a haditengerészetek fő csapásmérő erejét tekintve a britek fölénye egyetlen hajóra olvadt, magára a Dreadnoughtra. A németek előtt felcsillant a remény, ha most gyorsan belehúznak az új típusú csatahajók építésébe, ráverhetnek a Royal Navy-re, vagy legalábbis alaposan megszorongathatják azt. A Dreadnought tehát egyáltalán nem vette el a kedvüket a flottaépítéstől, hanem éppen ellenkezőleg, meghozta azt. Tirpitz az uralkodó egyetértésével már 1905 szeptemberében, tehát még a Dreadnought építésének tényleges megkezdése előtt elhatározta, a flottaépítés súlypontját a jövőben az új típusú hajókra helyezik át.

A tervezési munkák tehát már akkor megkezdődtek, amikor tudomást szereztek az angol csatahajó építéséről. A német mérnököknek már volt miből kiindulniuk, ugyanis néhány évvel korábban, alighanem szintén a Cuniberti cikk hatására, már készítettek vázlatterveket egy „all big gun” csatahajóról. A tervezet a szokásos két ikerlövegtornyot négy darab egyágyús szárnytoronnyal egészítette ki. Most ebből kiindulva tervezték meg az első német dreadnoughtot, mely azonban már ikerlöveges szárnytornyokkal volt felszerelve. A Hans Bürkner irányításával végrehajtott igen alapos tervezőmunka meghozta a maga gyümölcsét, s a németeknek végre sikerült minőségi áttörést végrehajtaniuk. Míg korábbi csatahajóik harcértéküket tekintve általában elmaradtak a hasonló angol egységek mögött, addig az első német dreadnoughtok minőségileg sok téren felülmúlták angol társukat. A nagyon jól felépített páncélzat, és az erős vízvonal alatti védelem sokkal jobb védettséget adott a hajóknak, mint amilyen az angol csatahajóknak volt. Ugyanakkor az első két német csatahajó osztályra jellemző szárnytornyos elrendezés előnytelenebb volt, mint az angol hajók egy pár szárnytornyot tartalmazó felépítése, és a gőzgépes meghajtás sem vált a hajók előnyére, noha azzal viszonylag nagy, 19,5 csomós sebességet tudtak elérni.A Nassau, az első német dreadnought.

A Nassau, az első német dreadnought.

 

A 18.900 tonnás Nassau osztály négy egysége mintegy 40 százalékkal volt nagyobb, mint az előző csatahajó osztályok egységei, fegyverzetük pedig szintén 283 mm-es lövegekből állt. A hat lövegtoronyban elhelyezett ágyúkból bármely oldalra nyolc ágyúból tudtak sortüzet leadni, tehát ugyanannyival, mint a Dreadnought, viszont a harcban részt nem vevő oldalon két lövegtorony maradt kihasználatlanul. A kisebb kaliber nem jelentett igazán nagy hátrányt, a jó paraméterekkel rendelkező német ágyúk a legtöbb téren az angol 305 mm-esekkel közel azonos teljesítményt nyújtottak. Az osztály négy egységének gerincét 1907 nyarán fektették le, és az első hajó, a Nassau, 1909 októberében állt szolgálatba, amikor az angoloknak már öt dreadnoughtjuk, és három csatacirkálójuk volt.

A Nassau osztály másik három hajója mellett addigra azonban már épült a következő, Helgoland osztályú csatahajók négy egysége, és az első két német csatacirkáló is. A 22.500 tonnás Helgolandok már az új 305 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve, lövegtorony elrendezésük viszont ugyanolyan volt, mint a Nassau-é, vagyis a 12 ágyúból csak nyolc tudott egy oldalsortűzben részt venni. A jó tengerállóságú hajókat még mindig gőzgépek hajtották, melyekkel 20 csomós sebességet tudtak elérni.

Az Invincible-re válaszként megépített 19 ezer tonnás Von der Tann csatacirkáló is szinte minden szempontból jobban sikerült angol társánál. Mindenekelőtt páncélzata volt sokkal erősebb, és jobb volt a belső felosztása is, melyek következtében sokkal jobban bírta a sérüléseket, mint angol megfelelője. 25 csomós sebessége megegyezett az angol hajó névleges teljesítményével. (Azt a németek nem tudhatták, hogy az Invincible valójában képes elérni a 28 csomót is.) A nyolc 283 mm-es ágyú a gyakorlatban szinte ugyanakkora tűzerőt képviselt, mint az angol hajó nyolc 305 mm-ese. A Von der Tann növelt változataként készülő 22.500 tonnás Moltke építését is megkezdték, majd később testvérhajójáét, a Goebenét is. A nagyobb méret valamivel erősebb páncélzatot, és nagyobb tűzerőt tett lehetővé, ezek a hajók már tíz darab 28 cm-es löveget kaptak.A Von der Tann, egy utólag színezett felvételen.

A Von der Tann, egy utólag színezett felvételen.

 

Tirpitz különösebben nem lelkesedett a csatacirkálókért, de ezeket cirkálóként – nagy cirkáló, „grosser kreuzer” – tudta rásózni a Parlamentre, és természetesen nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy a főerők tűzerejét a cirkálók költségvetéséből épülő hajókkal is növelje. A császár egyébként is inkább ezeket a hajókat favorizálta, tehát építésükkel egyben az ő kedvében is járt. (Vilmos egyik szerencsés elhatározása volt, hogy a tengernagyok többségének véleményével ellentétben ragaszkodott hozzá, hogy a német csatacirkálókat is erős páncélvédelemmel lássák el. Ennek a tűzerő és a sebesség látta a kárát, de jó védettségük miatt a német hajók ennek dacára is sokkal használhatóbb egységeknek bizonyultak, mint angol társaik.)

Tirpitz tehát elhatározta, hogy felveszi a versenyt, és ebben maximálisan támogatta az uralkodó, II. Vilmos is. A Reichstag és a hadsereg azonban egyáltalán nem osztozott a csatahajók iránti szenvedélyükben, és nem gondolták úgy, hogy Németország létszükséglete lenne a minél több dreadnought megépítése. Tirpitz szerencséjére azonban a korábbi tengerészeti törvényekben elfogadott passzust, az elavult hajók automatikus, a Parlament további jóváhagyását nem igénylő cseréjéről, rá lehetett húzni a dreadnoughtok építésére is. A Nassau osztály hivatalosan az ekkortájt kiselejtezett, ekkor már muzeális daraboknak számító Sachsen osztályú páncélos fregattok pótlására épült, a Helgoland osztály közel 23 ezer tonnás hajói pedig a Siegfried osztály 3.500 tonnás partvédő páncélosainak pótlására.

Az új hajók építésének szükségességét végül sikerült elfogadtatni a Parlamenttel is, mely jóváhagyta a flotta költségvetését, és megszavazta az infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges járulékos összegeket is. A korábbiaknál nagyobb hajók ugyanis új dokkokat, illetve a kikötőcsatornák, és a kieli csatorna kimélyítését és kiszélesítését igényelték, melyek szintén megrendítő összegekbe kerültek. Az elfogadott törvények értelmében évente két csatahajó, és egy csatacirkáló építését kezdték volna el.

Az első német dreadnoughtok építésének évében, 1907-ben, Németország 290 millió márkát költött a flottára. Ezt az összeget a következő évben 347 millió márkára növelték, és ugyanekkor a korábbi 25 évről 21-re csökkentették a hajók szolgálati idejét, valamint már évi négy nagy hadihajó, csatahajó és csatacirkáló megépítését tűzték ki célként. A haditengerészet mindennek ellenére nem szűnt meg állandóan panaszkodni a pénzhiány miatt, egyre nagyobb mértékben irritálva ezzel a Reichstagot, ahol egyre többen tiltakoztak a flotta telhetetlensége miatt. Tirpitz, aki szintén állandóan egyre több pénzt, és egyre több hajót követelt, 1914-re 16 csatahajót és öt csatacirkálót, 1920-ra pedig 38 csatahajót és 20 csatacirkálót szeretett volna a flotta állományában látni, 38 cirkáló, és 144 torpedónaszád mellett.

A flottaépítés irdatlan költségei miatt Németországban új adókat kellett kivetni, hogy valamiből be tudják tömni a hajóépítések miatt a költségvetésen tátongó lyukakat. A szociáldemokrata és a konzervatív pártok egyaránt ellenezték az adóemeléseket, mire Reinhold von Sydow pénzügyminiszter, és a flottaépítést addig támogató Bernhard von Bülow kancellár – vagyis a miniszterelnök – lemondott. Bülow helyére Theobald von Bethmann-Hollweg került, aki próbálta lassítani a flottaépítés tempóját, egyelőre sikertelenül.

Korabeli karikatúra arról, mit jelent a flottaépítés Németországnak.

Korabeli karikatúra arról, mit jelent a flottaépítés Németországnak.

 

A lázas német fegyverkezés közben az angolok egy kicsit megpihentek a babérjaikon. Az 1908-09-es költségvetési évre a flotta büdzséjét alaposan megnyirbáló, liberális többségű angol Parlament mindössze egy csatahajó, és egy csatacirkáló építését hagyta jóvá. 1909-ben a brit haditengerészet összesen 12 kész, vagy épülőfélben levő nagy hadihajóval rendelkezett, míg Németország tízzel. A hajók a Dreadnought és az Invincible mintájára készült sorozatokból kerültek ki, s valamennyien 305 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve.

Fisher, aki még mindig Első Lord volt, szokatlan módját választotta, hogy megváltoztassa a kormány haditengerészeti fejlesztésekhez való hozzáállását. A tengernagy az elsők között ismerte fel a sajtó modern korban betöltött különleges szerepét, és már korábban is jól kihasználta azt saját céljai érdekében. Jól kiépített ügynökhálózatot tartott fenn a médiában, melyet ismét mozgósítva mesterségesen szított pánikot gerjesztett a közvéleményben, azt az információt dobva be a sajtóba, hogy 1912-re a német haditengerészet a nagy hadihajók számát tekintve 21/20 arányban meg fogja előzni a Royal Navy-t. Az angol újságok heteken át erről cikkeztek, s a hírek hatására szabályos tömeghisztéria tört ki nemcsak a lakosság, hanem a politikusok között is. Az angol kormányt minden irányból támadások érték, hogy elhanyagolja a védelmi erők, elsősorban természetesen a flotta fejlesztését, és kiteszi az országot a támadás veszélyének.

Az össztűz hatására a liberális kormány meghátrált, és 1909 márciusában nyolc nagy hadihajó, hat csatahajó és két csatacirkáló építését hagyta jóvá, melyekből négyet még az év vége előtt, a másik négyet pedig következő év, 1910 tavaszán kezdtek el építeni. (Churchill emlékezetes mondása szerint: „A flotta hat hajót követelt, a közgazdászok négyet ajánlottak, végül az a kompromisszum született, hogy legyen nyolc.”) Az építések költségeit az angolok is az adók emelésével, és a domíniumok hozzájárulásának növelésével fedezték. Az adóemelések egyébként nem váltottak ki különösebb tiltakozásokat a lakosság körében, az emberek általában szükségesnek ítélték az új csatahajók építését, és zúgolódás nélkül vállalták az ennek érdekében rájuk rótt újabb terheket. A britek egyébként annyival is könnyebben gazdálkodhattak saját erőforrásaikból, hogy az egy tonnára eső építési költségeket nézve saját hajóik mintegy 30 százalékkal kevesebbe kerültek, mint az azonos kategóriájú német hadihajók.

A hirtelen beköszöntött anyagi bőséget a haditengerészet igyekezett is minél jobban kihasználni. Az első két csatahajó, a Colossus osztály egységei, alapjában véve még mindig a Dreadnought mintájára épültek, erősített páncélzattal, és más toronyelrendezéssel, de az új hajók második csoportja ismét egy minőségi ugrást jelentett, nagyságban és tűzerőben egyaránt. A 22 ezer tonnás, Orion osztályú csatahajók, és a 26 ezer tonnás, Lion osztályú csatacirkálók már az új, 343 mm-es Mk. V. lövegekkel voltak felfegyverezve, melyekkel a britek az új német 305 mm-esekre akartak ismét egy kört ráverni. Az Orion osztály egységei a csatahajók egy új generációját indították útjukra, a második generációs dreadnoughtokat. (Sokan ezeket a hajókat tekintik az első szuper-dreadnoughtoknak, bár ez a titulus szerintem inkább a harmadik generációs, 38 cm-es ágyúkkal, és olajtüzeléssel ellátott csatahajókra illik.)Az épülő Orion.

Az épülő Orion.

 

A kaliber növelése azonban csak még nagyobb lendületet adott az építési versenynek. A nagy haditengerészetek most már a lövegkaliber terén is állandóan egymásra licitáltak, ami maga után vonta a hajók méreteinek ezzel párhuzamos növekedését is. Új csatacirkálóit Fisher 1915-ben már 50 ezer tonnával, és 508 mm-es ágyúkkal tervezte, és nem rajta múlott, hogy végül nem építették meg őket.

Viszont miközben megszállottan építették csatahajóikat, a britek elmulasztották a meglevő dokkok megnagyobbítását, így az új hajók méreteit a régi dokkokéhoz kellett igazítani. Ez is egyik oka annak, hogy a brit dreadnoughtok riválisaikhoz képest karcsúbbak, és rosszabb tengerállóságúak voltak, mivel szélességüket nem növelhették a dokkok méretei által meghatározott értéken túlra. (Ez a korlát még a második világháború idején is fennállt, a hajók szélessége nem lehetett 33 méternél nagyobb.) Arra sem maradt pénz, hogy olyan új támaszpontokat építsenek ki, melyek képesek lettek volna a hatalmasra duzzasztott flotta befogadására, és ellátására.

1909 tavaszán az Admiralitás szakított a korábbi „two power standard” elvvel, és a Royal Navy számára azt a követelményt szabták, hogy erejének 60 százalékkal kell felülmúlnia az utána következő legerősebb tengeri hatalom, jelen esetben Németország tengerészeti erejét. A magabiztossá váló britek elutasították Tirpitz nem hivatalosan megtett tárgyalási ajánlatait is, melyekben a németek belegyeztek volna a brit haditengerészet 4/3 arányú fölényébe.A méretek inflációja. Balra a 305 mm-es, jobbra a 380 mm-es német hajóágyú.

A méretek inflációja. Balra a 305 mm-es, jobbra a 380 mm-es német hajóágyú.

 

Az új angol építési program valóban megrendítő hatással volt a németekre. Tirpitz ki is jelentette vezérkari főnökének, Georg von Müller tengernagynak, hogy elvesztették a versenyt az angolokkal. A következő két év során az angolok tíz új nagy hadihajó építését kezdték el, a németek háromét. (A britek az Orion osztály módosított, és növelt változataként készülő King George V. és Iron Duke osztályú csatahajókkal folytatták az építéseket, a németek pedig elkezdték a már gőzturbinákkal szerelt, a korábbiakénál erősebb páncélzatú Kaiser osztály építését.) Tirpitz nem sokkal később újabb ajánlatot tett az angoloknak. Ezúttal már belement volna a 3/2 arányú brit fölénybe is, ami gyakorlatilag megegyezett az angolok által kitűzött 16/10 arányszámmal, viszont azt szerette volna, ha az angol flotta létszámába beleszámítják a domíniumok által építtetett hajókat is, melyek elvileg nem a brit, hanem az ausztrál és új-zélandi haditengerészet állományába tartoztak. Bethmann-Hollweg ezen kívül azt is szerette volna elérni, hogy a megállapodásért cserébe az angolok ismerjék el a kontinensen uralkodó status quo megváltoztathatatlanságát, ami Elzász-Lotaringia német tulajdonának elismerését is jelentette volna. Az angolok elutasították ezeket a tárgyalási feltételeket.

Tirpitz gondjait tovább tetézte, hogy az 1912 januárjában megtartott választások után a haditengerészeti költségvetés további növelését ellenző szociáldemokraták jutottak többségbe a Reichstagban, s a flotta büdzséje ettől kezdve lassan, de biztosan csökkenni kezdett. Míg 1911-ben a katonai költségvetés 35 százalékát költötték a haditengerészetre, addig 1912-ben 33%-át, 1913-ban pedig már csak 25%-át. A Tirpitz által 1912-ben igényelt hat új hajó helyett a Parlament mindössze hármat hagyott jóvá.II. Vilmos császár a II. Vilmos császár csatahajó tatfedélzetén.

II. Vilmos császár a II. Vilmos császár csatahajó tatfedélzetén.

 

Az eszelős tempójú, mindkét ország pénzügyeit és gazdaságát súlyosan megterhelő flottaépítési verseny addigra már a két ország gazdasági életének prominens képviselőit is zavarta. A német hajógyáros, Albert Ballin, és az angol bankár, Sir Ernest Cassel, 1911 végétől több informális megbeszélést folytatott egymással, miként tudnák végét vetni az értelmetlen versengésnek. Megbeszéléseik előkészítették a terepet az angol hadügyminiszter, Lord Richard Haldane 1912 februári berlini látogatása előtt, melynek fő célja egy tengerészeti megállapodás nyélbeütése volt.

Haldane-t tüntető szívélyességgel fogadták Berlinben, a császári udvarban és a hadügyminisztériumban egyaránt. Nem mindenki volt azonban meggyőződve az angolok jóindulatáról. A mindig és mindenhol Németország elleni angol összeesküvést szimatoló Tirpitz meg is jegyezte, Haldane küldetése jó esetben alakoskodás, rossz esetben átverés.

Az angolok a német flottaépítési program ideiglenes befagyasztására, vagy legalábbis mérséklésére tettek javaslatot, melyet maguk is a flottaépítés tempójának hasonló csökkentésével viszonoztak volna. A németek nem voltak oda az ötletért, viszont közölték Haldane-el, belegyeznének egy 3/2 arányú brit flottafölénybe. Ez lényegében ugyanaz az arány volt, mint amiben nem sokkal korábban Lloyd George javaslatára az angolok a Royal Navy erejét megszabták, vagyis hogy annak 60 százalékban felül kell múlnia az utána következő legerősebb flotta erejét. A javaslat tehát önmagában elfogadható kellett volna, hogy legyen a britek számára, azonban a németek egy árukapcsolással még egy feltételt toldottak hozzá, nevezetesen hogy Anglia vállaljon garanciát a semlegességre egy európai háború esetén. A britek erre nem voltak hajlandók, legfeljebb abba mentek volna bele, hogy kötelezettséget vállalnak rá, egy Németország elleni támadás esetén nem támogatják az agresszor országot. A németeknek ez kevés volt, a tárgyalások így eredménytelenül végződtek.Az egyik józan német. Albert Ballin, hajógyáros, a Hamburg-America Line igazgatója.

Az egyik józan német. Albert Ballin, hajógyáros, a Hamburg-America Line igazgatója.

 

A tárgyalások során az angolok nagyon merev és rugalmatlan magatartást tanúsítottak, amit a németek eléggé rossz néven is vettek. Javaslataik lényegében a brit flotta fölényének elismerését jelentették, és az angolok valószínűleg a semlegesség kérdésében is elérhettek volna egy mindkét fél részéről vállalható kompromisszumot. A német közeledési kísérlet barátságtalan fogadtatása tehát minden bizonnyal hiba volt, de közel sem akkora, mint a németek tíz évvel korábbi balfogása, amikor ők utasították el az angol szövetségi ajánlatot. Anglia helyzete ugyanis most teljesen más volt, mint annak idején Németországé. A britek már benne voltak egy jól működő, és számukra nagyon is megfelelő szövetségi rendszerben, amit nagyon nem szívesen rúgtak volna most fel a megbízhatatlan németek kedvéért. Mindenki tudhatta, hogy az az európai háború, amire a németek angol semlegességet kértek, egy német-francia háború lesz, márpedig az angolok éppen ekkortájt fűzték szorosabbra a katonai együttműködést Franciaországgal. Ebben az évben született megegyezés a tengerészeti együttműködésről, melynek értelmében háború esetén a Royal Navy átvette az atlanti francia partok védelmét, a franciák pedig teljes flottájukat a Földközi-tengeren vonták össze, hogy ott semlegesítsék az olasz és az osztrák-magyar flottákat, és a sajátjaik mellett védelmezzék az angol érdekeltségeket is. Alig néhány évvel korábban pedig vezető angol politikusok, egyelőre nem hivatalosan, arra is ígéretet tettek a franciáknak, egy Németország elleni háború esetén egy százezer fős brit expedíciós hadsereggel fogják támogatni Franciaországot. Az angolok biztosak voltak benne, ennyi támogatás elég lesz ahhoz, hogy a franciák gyorsan el tudják intézni a németeket.

Az angoloknak nem sokkal korábban az oroszokkal is sikerült ígéretes együttműködést kialakítaniuk, az új szövetségi rendszerükkel tehát Németországot minden irányból sikerült körbezárniuk. Ezek a szövetségek nem jelentettek igazán szoros katonai együttműködést, és a legtöbb megállapodás csak félhivatalos megegyezés volt, vagy még annyi se, csupán nem hivatalos ígéretek. A legkevésbé sem lehet tehát arról beszélni, hogy az Entente holmi Németországot fojtogató lánc lett volna, ám ha a szükség úgy hozta, ezeket a megállapodások és ígéreteket már gyorsan konkretizálni lehetett volna. Az angolok persze nem annyira a németek elleni háborúra gondoltak, mint inkább arra, hogy ezeknek a szövetségeknek a fenyegetésével sakkban tudják majd tartani a németeket. Eszük ágában sem volt, hogy egy flottaegyezményért cserébe felborítsák ezt a nehezen kiépített rendszert, különösen mert jól tudták, hogy a németek hosszú távon amúgy sem lesznek képesek állni velük a versenyt.

A németek helyzete ezzel szemben a tíz évvel korábbinál is sokkal rosszabb volt. Ütődött külpolitikájuknak köszönhetően egyre jobban elszigetelődtek, és szövetségesként senki mást nem tudtak felmutatni, mint a teljesen megbízhatatlan Olaszországot, a katonailag nem sokat érő Monarchiát, és a nála is értéktelenebb Törökországot. Velük szemben pedig ott állt a kontinens két nagyhatalma, Franciaország és Oroszország, valamint a mellettük egyre inkább elköteleződő Nagy-Britannia, az óceán túlsó oldalán pedig a németekkel szintén egyre feszültebb viszonyban levő Egyesült Államok.Az agytröszt. Vilmos, Tirpitz, és Moltke.

Az agytröszt. Vilmos, Tirpitz, és Moltke.

 

A németek azonban még mindig nem voltak képesek felfogni helyzetük súlyosságát. Még Haldane ajánlatainak az elfogadását is meg kellett volna fontolniuk, ha másért nem, hát azért, hogy időt nyerjenek. A németek azonban megint csak a tőlük megszokott sértődéssel reagáltak az angolok magatartására. Vilmos ismét úgy viselkedett, mint egy duzzogó, hisztis óvodás, és megint meg volt sértődve, hogy az arrogáns angolok lekezelik őt. A császár világképe egyre paranoiásabb lett, mindenkit barát és ellenség kategóriába osztott, „aki nincs velünk, az ellenünk van” alapon. Nem sokban maradt el az övétől Tirpitz anglofóbiája sem, aki a tárgyalások kudarca után kijelentette, Haldane úgyis csak azért jött, hogy összeomlassza a német haditengerészeti költségvetést. Amikor két évvel később, nem sokkal a háború előtt, Churchill tett még egy utolsó kísérletet a németekkel való tárgyalások felújítására, és a csatahajó-építések kölcsönös szüneteltetésére, próbálkozását kapásból elutasították, a császár pedig kijelentette: „Na, itt az angolok meglepetésszerű támadása!

Az angol tárgyalási készség őszintesége valóban vitatható, de az adott helyzetben mindenképpen ők voltak azok, akik a feltételeket diktálhatták. Egyébként az angolok ugyanolyan kevéssé bíztak a németekben, mint azok bennük. Az eredménytelenül végződött tárgyalásokat követően Angliába visszatérő Haldane például kijelentette, tapasztalatai alapján biztos benne, ha a német háborús párt hatalomra kerül, háború fog kitörni, mely német részről nem pusztán Franciaország és Oroszország legyőzéséért, hanem a világuralom megszerzéséért fog zajlani. Az angolok ezt követően most már valóban komolyan készülni kezdtek a háborúra. A flottát szinte teljes egészében a hazai vizeken vonták össze, a legnagyobb ütőerőt képviselő Home Fleet támaszpontját Scapa Flow-ba helyezték, és kidolgozták a távoli blokád terveit, melyekkel úgy vághatták el a külvilágtól Németországot, hogy nem kellett a flottát a német vizeken kockára tenniük.

1912 során Tirpitznek még egyszer sikerült elfogadtatnia a flotta igényeit a Parlamenttel, ám ez volt az utolsó sikere. A német vezetés gondolkozásában rövidesen fordulat következett be, a szárazföldi hadsereg javára. Ennek fő oka a Balkán háborúk voltak, melyeket követően a Németország szövetségesének számító Törökország szinte teljesen kiszorult Európából, és a Balkánon egy sor új állam jött létre, melyek értelemszerűen nem viseltettek baráti érzelmekkel a törökök szövetségesének számító németekkel szemben. Németország hátában váratlanul egy új front nyílt, ami háború esetén Németország egyetlen igazán megbízható szövetségesének, a Monarchiának a katonai kapacitását nagyrészt lekötötte volna. (Később így is történt.) A németek, több-kevesebb sikerrel, megpróbálták elnyerni az új balkáni államok kegyeit, de közben kénytelenek voltak végre rájönni arra, hogy rossz lóra tettek. Akármit is írt Mahan, Németország igazi szárazföldi állam volt, viszonylag rövid, és rossz elhelyezkedésű tengerparttal. Az ország jövője nem a flottától, hanem a hadseregtől függött, és ezt most már Tirpitzen kívül mindenki belátta. Az 1913-as évre a flotta költségvetését az előző évihez képest 25 százalékkal csökkentették, ami súlyos csapás volt Tirpitz számára, aki most először nem tudta érvényesíteni akaratát. Az 1912-13-as költségvetési évben a németek mindössze két nagy hadihajó építését kezdték el, az 1913-14-es évben pedig háromét. Ugyanebben az időszakban az angolok tíz, a németekénél nagyobb és erősebb csatahajó építéséhez fogtak hozzá. (A már 38 cm-es ágyúkkal szerelt Queen Elizabeth és Revenge osztályú csatahajók.) A flottaépítési verseny tehát 1913-ban, Anglia győzelmével eldőlt, ami minden érintett számára elég egyértelmű is volt.Rule Britannia! Az Emperor of India csatahajó.

Rule Britannia! Az Emperor of India csatahajó.

 

Az utólagos értékelés nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy az angolokkal való tengerészeti versengés kapitális baklövés volt a németek részéről. Németország számára a flotta egyáltalán nem jelentett létszükségletet. Az óceáni vizeken zajló kereskedelmi forgalom nem volt létkérdés a németek számára, a csekély értékű gyarmatok védelméhez, és a velük való kapcsolattartáshoz egy cirkálókötelék bőven elég lett volna, a német partokat pedig ellenséges támadás igen kevéssé fenyegette. A sekély vizű, zátonyos – éppen ezért nagyon jól védhető – partszakasz nagyon kedvezőtlen terep lett volna egy nagyobb szabású partraszálláshoz, a német kikötővárosok pedig többnyire mélyen bent a szárazföld belsejében, folyótorkolatokban helyezkedtek el, az ellenséges hajóágyúk számára elérhetetlenül. Németország nagyjából olyan helyzetben volt, mint a Monarchia, a birodalom súlypontja maximálisan a szárazföldön volt, s a nagy hadiflotta céltalan és értelmetlen kiépítése az erőforrások vétkes elpazarlásának bizonyult.

Ugyanakkor azonban az a gyakran olvasható állítás sem igaz, hogy a németek azért építették a flottájukat, hogy legyőzzék a Royal Navy-t, és elragadják a britektől a tengerek feletti uralmat. Egyetlen német tengernagy sem ringatta magát olyan illúziókba, hogy majd képesek lesznek a brit haditengerészetet szétverni. Abban bíztak, hogy ha egy angol flottakötelék betör a helgolandi öbölbe, meg tudják verni őket, de hogy az egész Royal Navy-t szétzúzzák, és aztán majd átveszik a helyüket, az legvadabb lázálmaikban sem fordulhatott meg a fejükben.

Tirpitz kockázatelmélete valójában nem az angol flotta legyőzéséről, hanem a harc elkerüléséről szólt. A tengernagy abban bízott, a nagy és erős német haditengerészet legyőzése olyan áldozatokkal járna majd a Royal Navy részéről, melyet az nem mer megkockáztatni, és a konfrontáció vállalása helyett inkább engedményeket tesznek majd a németeknek a vitatott kérdésekben. A német flotta tehát az angolokkal szemben nem a harc, hanem a politikai zsarolás eszköze volt. A tényleges katonai ellenfél sokkal inkább a francia és az orosz haditengerészet volt, s a német flotta harci feladata ezek egyesülésének, és a német partok blokádjának megakadályozása volt. Ezt Tirpitz egyértelműen ki is jelentette egyik parlamenti beszédében: „Olyan helyzetben kell lennünk, hogy blokád alá vehessük az orosz flottát a Balti-tengeren, és ugyanakkor megakadályozzuk a francia flotta behatolását oda. Ezen kívül meg kell védenünk a blokádtól saját, Északi-tengeri kikötőinket is.

A kockázatelmélet azonban tökéletes tévedés volt, ami az angolok tökéletes félreismerésén alapult. Ez már csak azért is érthetetlen, mivel a német császár, II. Vilmos, nagyon is jól ismerhette az angolokat, hiszen uralkodójuk az unokatestvére, előző uralkodójuk a nagybátyja, az az előtti pedig a nagyanyja volt. A gőg és a hiúság azonban elvakította Vilmost, ugyanúgy, ahogy alattvalóinak többsége is feltétlenül hitt a németség vezető szerepében, és uralomra való elhivatottságában. A döntő körülmény inkább ez utóbbi volt, nem pedig a császár képzelgései. Az utókor sokszor úgy állítja be II. Vilmost, mint afféle abszolút uralkodót, aki parancsszóval döntött országa minden ügyében. Valójában azonban ilyesmiről szó sem volt. Németországban, mint mindenhol máshol Európában, nem koronás zsarnokok uralkodtak, hanem parlamentáris demokrácia volt, és Vilmos jogköre ugyanúgy korlátok közé volt szorítva, mint mondjuk Ferenc Józsefé, vagy az angol királyé, vagy akár az orosz cáré. Nyilván igen nagy súllyal bírt, hogy milyen álláspontot támogat, és mi mellett áll ki, de önállóan, a kormány és a Parlament megkerülésével, nem hozhatott döntéseket, és nem adhatott ki utasításokat. Tehát meglehetősen nagy csúsztatás Vilmos handabandázásait a hivatalos német politika álláspontjának tekinteni.A mama kedvence. Viktória, és legkedvesebb unokája, Vili.

A mama kedvence. Viktória, és legkedvesebb unokája, Vili.

 

Ennek ellenére alapvetően Németország hibája volt, hogy a század elejére barátok nélküli országgá vált. Ezt maguk a németek is jól érzékelték, ám ahelyett, hogy a felismerés magatartásuk felülvizsgálatára ösztönözte volna őket, inkább még jobban megerősítette paranoiájukat, mely szerint ők egy világméretű összeesküvés áldozatai, melyet a Németország nagyságára és erejére féltékeny országok szőttek ellenük, az élükön Nagy-Britanniával. Ez a teljesen téves helyzetértékelés késztette őket egy teljesen téves külpolitikára, melynek a flottaépítés volt az egyik legfontosabb eleme. A németek ezzel elérték, hogy Angliát, mely a kontinens államainak a marakodásait addig mindig önelégült nyugalommal figyelte – amíg az nem veszélyeztette saját érdekeit –, idő előtti állásfoglalásra, és az egyik fél melletti elköteleződésre kényszerítették a kontinentális vitában. Ahogy egy történész megjegyzi: „A német külpolitikának főleg azzal kellett volna törődnie, hogy Angliát lekössék tengerentúli érdekeltségei Afrikában, valamint a Közel- és a Távol-Keleten.” Ezzel szemben a németek, akik alighanem valami Wagner opera hőseinek képzelték magukat, agresszív magatartásukkal, és a brit haditengerészet nyílt kihívásával magukra vonták Anglia figyelmét és gyanakvását, baráti országból első számú ellenséggé téve magukat. Anglia prioritásainak megváltozását a haditengerészet erejének elosztása nagyon jól tükrözi. Míg a XIX. század végén a Royal Navy aktív állományban levő hajóinak alig a harmada állomásozott a hazai vizeken, addig a háború előtti években már a flotta állományának több mint 80 százalékát a honi kikötőkben vonták össze, és teljesen egyértelműen a németek fenyegető magatartása miatt.

A helyzet ilyetén elfajulásában természetesen egyáltalán nem volt vétlen a másik fél, Nagy-Britannia sem. A németek panaszai, az angolok arroganciájáról és lekezelő stílusáról, illetve arról a szándékukról, hogy korlátok közé akarják szorítani Németországot, tulajdonképpen igazak voltak. Másokkal szemben azonban maguk a németek is ugyanolyan beképzelt, fölényeskedő magatartást tanúsítottak, mint az angolok, ráadásul velük ellentétben ők akkor sem tudták levetni ezt a stílust, amikor az érdekeik ezt kívánták volna. Ha a szükség úgy hozta, a képmutatásban mindig kiváló angolok tudtak udvariasak, sőt, megalázkodóak is lenni. A németek viszont képtelenek voltak visszavenni a nagy arcukból. Ami pedig a korlátokat illeti, az angolok által megszabott korlátok Németország valós lehetőségeinek igazából nagyon is megfeleltek volna, legalábbis egy ideig. Az ennek felismeréséhez szükséges realitásérzék azonban hiányzott a németekből.

Az angolok Németországgal szembeni ellenséges magatartása – függetlenül attól, hogy ezt nagyrészt maguk a németek provokálták ki – szintén igaz volt. A századforduló körüli évektől kezdve az angol bestseller listákon rendszeresen tűntek fel olyan, igen nagy közönségsikert arató fikciós könyvek, melyek témája egy a brit szigeteket érő, jövőbeli német invázió volt. Ezeknek a könyveknek a hatását a történészek nem nagyon veszik figyelembe, pedig valójában nagymértékben hozzájárultak a későbbi, németellenes tömeghisztéria megalapozásához, az Angliában élő, nagyszámú német kolónia ekkor kezdődő kiközösítéséhez, és ahhoz, hogy mindenki mindenhol elkezdett német kémeket és ügynököket látni. Az amerikai író, Edwin Mead, 1908-as angliai látogatásakor magas rangú katonatisztekkel beszélgetve azt találta, hogy azok teljesen komoly forrásként kezelik ezeket a könyveket, és a hasonló hangvételű újságcikkeket, s maguk is rendszeresen véltek német ügynököket felfedezni a környezetükben, amint azok, a német invázió előkészületeként, éppen Nagy-Britanniát térképezik fel. Az inváziós hisztériát kommentálva Mead meglehetősen gúnyos hangnemben jegyezte meg, ahhoz, hogy ezt a fegyvertényt véghezvigyék, a németeknek mindössze három apróságot kell megtenniük. Először is döntő vereséget kell mérniük a sajátjuknál háromszor erősebb angol flottára, aztán le kell győzniük a hárommilliós francia hadsereget, majd ugyanezt meg kell tenniük az amerikai haditengerészettel és a hadsereggel is, mely a francia vereséget, és az angol szigeteken való német partraszállást követően egészen bizonyosan beavatkozna az eseményekbe. (Néhány hónappal a háború előtt egy másik amerikai, House ezredes, Wilson elnök tanácsadója is körutazást tett Európában. House véleménye is lesújtó volt: „ A helyzet rendkívüli. Sovinizmus ez, mely az őrületbe rohan.”)A német flotta Kielben. Elöl a Nassau osztályú csatahajók.

A német flotta Kielben. Elöl a Nassau osztályú csatahajók.

 

Hasonló könyvek Németországban is megjelentek, ahol, ha nem is olyan nagymértékben, de szintén jelen voltak hasonló inváziós félelmek. És ezúttal nem is teljesen megalapozatlanul. 1905-ben, az első marokkói válság idején, Fisher úgy látta, itt a nagyszerű alkalom a németekkel való leszámolásra. A külügyminiszternek írt levelében ezt írta: „Ragyogó alkalomnak tűnik ez arra, hogy a franciákkal szövetségben harcba lépjünk a németek ellen. … Minden reményem, hogy Ön táviratban közli Párizzsal, az angol és a francia flották egynek számítanak. Két hét alatt a miénk lehet a német flotta, a kieli csatorna, és Schlesweig-Holstein.” Három évvel később Fisher egy tárgyaláson közölte az uralkodóval, VII. Edward-al, hogy a lehető leghamarabb „Koppenhágát kell csinálnunk Kielből, Nelson módjára”, vagyis hadüzenet nélküli támadással meg kell semmisíteni a német csatahajókat. A király reagálása valószínűleg nem egészen az volt, amit Fisher várt: „Istenem Fisher, maga megőrült!

A németek azonban, akikhez eljutottak az angol főparancsnok elképzelései, nem intézték el a dolgot annyival, hogy Fisher nyilván megőrült. Az északi német kikötők, főleg amelyek egyben flottatámaszpontok is voltak, komolyan tartottak egy angol orvtámadástól, melyre a korábbi évszázadokban már számos történelmi példa akadt. Kielben 1907 januárjában több napig tartó pánik tört ki a lakosság között arra a hírre, hogy az angol flotta Fisher vezetésével már úton van a kikötő felé, hogy megtámadja és megsemmisítse az ott állomásozó német hadihajókat.A kiváló formatervezésű King George V csatahajó.

A kiváló formatervezésű Iron Duke csatahajó .


Mindennek ellenére a flottaépítési verseny a háború kitörésében végül semmilyen közvetlen szerepet nem játszott. Az angol-német viszony közvetlenül a háború előtt ismét javulni kezdett. A németek feladták a Royal Navy-vel való oktalan versengést, az angolok pedig kezdtek megijedni a nagyszabású orosz fegyverkezési programoktól. A britek tehát ismét barátkozni próbáltak a németekkel, akik tárt karokkal fogadták őket. Az angol Második Csatahajóraj 1914 júniusi látogatása Kielben nagy siker volt. II. Vilmosig bezáróan az egész német felső vezetés tiszteletét tette az angol hajókon, és sűrűn mondták a pohárköszöntőket a két nép barátságára, és együttműködésére. Amikor az angol kötelék, már a szarajevói merénylet híreinek megérkezése után, távozott Kielből, az angol zászlóshajó, a King George V. jelzőzászlói a következő búcsúüzenetet adták le: „
Barátok ma, barátok holnap, barátok mindörökre.” …

(Folyt. köv.)

 

 

19 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr6414112455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2018.07.14. 12:14:42

Gyönyörű! Pazar, szemléletformáló, az összefüggésekre koncentráló poszt, nem véletlenül vártam tűkön ülve. Most már a folytatást várom. Köszönjük szépen!

David Bowman 2018.07.14. 16:52:35

Csatlakozom az előttem szólóhoz.

Untermensch4 2018.07.14. 21:34:20

" Az északi német kikötők, főleg amelyek egyben flottatámaszpontok is voltak, komolyan tartottak egy angol orvtámadástól, melyre a korábbi évszázadokban már számos történelmi példa akadt."
Milyen pazar lett volna 1914 júniusában helyben elsüllyeszteni az angol Második Csatahajóraj-t, aztán elindulni... :)

Akos Gergely 2018.07.15. 15:18:19

Klassz poszt, várjuk a következőket.

Egy apróság: Az utolsó illusztráción nem a HMS King George van. A képen egy Iron Duke osztályú egység látható, ez egészen biztos a 6"-es másodlagosokból az előfedélzet alatt és az egyenlő átmérőjű kéményekből valamint a tripod árboc és a tetején lévő tűzvezető állás formájából ill. a hátulsó felépítményen lévő csónakdaruk hiányából tudható.

savanyújóska 2018.07.15. 16:06:33

@Untermensch4: Pusztán katonai szempontból briliáns húzás lett volna, de szerintem ilyesmit még Hitler se mert volna meglépni.

@Akos Gergely: Köszi, javítottam.

Kallard 2018.07.16. 12:36:49

Csak nagyon érintőlegesen kapcsolódik a témához, ami eszembe jutott, ezért elnézést.

Nem nagyon találkoztam még a magyar vonatkozó irodalomban azzal a felvetéssel, hogy mennyiben befolyásolta a hadviselő felek viszonylag könnyed belegyaloglását a háborúba az, hogy a Nagy Háborút megelőző azon európai összecsapások, amelyeknek a tapasztalataiból kiindulva következtetésekre juthattak az épp kirobbanó világháború időtartamára, konkrét rombolására és a nemzeteknek egymáshoz való viszonyában végzett pusztításra vonatkozóan, nagyon másmilyenek voltak. (Persze ez lehet az alulműveltségem miatt is.) Azt hiszem, itt a porosz-francia háború lehetett az, ami mélyen beleépült mind a köztudatba, mind a politikai és katonai vezetésbe, mint "az" iskolapélda. A balkáni csatározások talán már későn jöttek ahhoz, hogy árnyalják ezt a képet, pláne, hogy nyugatról nézve kvázi vademberek között zajlottak. Tehát a konfliktusba masírozó Európa nagyon nem ilyet álmodott előre. Most, a történtek fényében kissé gúnyosan írnak mindenfelé arról, hogy hogyan propagálták a politikusok a háború várható végét, "mielőtt lehullanak a levelek", de ebben azt is érteni kéne, hogy mindenki, vagy szinte mindenki valóban ennek a reményében vállalta, amit vállalt.

csi szi 2018.07.16. 18:02:37

Az utolsó előtti bekezdés eléggé párhuzamba állítható Oroszország és a Nyugat (pontosabban az USA és a UK) jelenlegi kapcsolatára is (kémhisztéria, oroszokkal való háborúról szóló fikciós könyvek, stb.). Sőt az előző kettő is. Persze azzal a különbséggel, hogy Oroszo. azért nem éppen a feltörő új nagyhatalom, mint akkor a németek, inkább az akkori önmagához hasonlítható, csak annál is súlytalanabb. Az akkori politikai célkitűzéseit azonban most is megvalósítani álmodozik, az tény.

sítábor 2018.07.16. 18:06:38

Köszi a munkád :)
várom a folytatást!

savanyújóska 2018.07.16. 18:09:28

@Kallard: Ha valóban figyelembe vették volna az előző háborúk tapasztalatait, az orosz-japánét, meg az amerikai polgárháborúét, akkor számítaniuk kellett volna egy elhúzódó állóharcra. De ezek is messze voltak, és olyan hadseregek vívták őket, amelyeket a saját véleményük szerint a civilizáció csúcsán álló európai tábornokok nem sokra tartottak. Úgyhogy mindenki az európai hadseregek által megvívott utolsó nagyobb háborúból indult ki, az 1871-esből, és úgy vélték, a következő is ilyen lesz majd. Ezenkívül a háború előtt az volt az általános vélemény, a francia hadsereg legalább olyan jó, ha nem jobb, mint a német. Az angolok alighanem úgy gondolták, a megígért százezres expedíciós hadsereggel, meg a Royal Navyvel megtámogatva a franciákat, azok gyorsan el tudják majd intézni a németeket.

savanyújóska 2018.07.16. 18:15:34

@csi szi: Amerikai részről mindig is volt egy félig-meddig tudattalan vonzódás az oroszokhoz. A sztálini idők, meg a hidegháború idején se volt olyan gyűlölködés irányukban, mint a két háború idején a németek és az angolok között. Oroszország amúgy szerintem egyetlen szempontból tekinthető nagyhatalomnak, abból, hogy jó nagy bombáik vannak. És kiváló titkosszolgálatuk, ami ott köp bele a levesbe, ahol csak tud. Egyébként reménytelen romhalmaz.

Flankerr 2018.07.21. 22:26:52

Ez egy jó rész volt, köszi :)
Ez volt a végszó, vagy lesz még rész belőle?

savanyújóska 2018.07.22. 08:16:05

@Flankerr: Lesz még egy rész, aztán csak be kellene fejezni. Legalábbis egyelőre.

backbencher 2018.07.24. 01:13:33

@savanyújóska:
@Kallard: 2018.07.16. 12:36:49
@csi szi: 2018.07.16. 18:02:37

Elismeresem, sikerult a cikksorozat vegere egy valoban szinvonalas, a tenyleges akkori helyzetet bemutato osszefoglalo realis elemzest megirni, amely remek osszefoglalo lezaras az 1889-1914 kozotti idoszakra.

1. Brit "kemhiszteria" valodi hattere
Sajnos a fenti cikkben irt brit "kemhiszteria" nagyon is valos alapokon nyugodott (akarmennyit is erzekelt ebbol egy amerikai iro), megha ezek az adatok es korulmenyek nem mind elerhetoek az interneten.

1.1 A Steinhauer ugy
A nemet hirszerzes (A I) egyik reszlegvezetoje, az aktiv kulfoldi utazasai soran a britek altal mar korabban beazonositott Gustav Steinhauer 1906-1907 folyaman tobb alkalommal is Hollandiaban es UK-ben jart, es 1906-1907 folyaman hirtelen megelenkult a UK-beli nemet kolonia egyes tagjai Hollandiaba iranyulo levelezese Steinhauer egy ottani fedocimere. Ennek kereteben jutottak hozza a nemetek tobb brit haditengereszeti vadonatuj fejleszteshez (ld. a 8. reszhez irt kommentjeim).
Mivel Steinhauer II. Vilmos kozvetlen szemelyi biztositasat is vegezte, ezert a britek letartoztatas helyett 1907-ben kiutasitottak UK-bol. Ezutan Steinhauer Hollandiabol kozvetitokon at tartotta a kapcsolatot a UK-beli nemet kolonia nemetek altal beszervezett tagjaival, akiket viszont sorban megfigyeltek es/vagy lekapcsoltak a britek 1907-1913 kozott.
(Steinhauer-rol mintazta Valentine Williams a "Tuskolabu" (Clubfoot) figurajat.)

1.2 II. Vilmos 1907-es latogatasa
A nemet csaszar Londonba latogatott nagy kiserettel 1907.11.11-18. kozott, de a hivatalos latogatas utan meg 1907.12.16-ig a brit Stuart-Wortley ezredes maganvendegekent maradt egy Bournemouth melletti kastelyban (Highcliffe). Ezalatt az ido alatt a kiseretebe tartozo Van Rebeur-Paschwitz kapitany (az N reszlegvezetoje) Londonban maradt es a londoni nemet kolonia tobb tagjat felkereste, ami szemet szurt a briteknek, de Paschwitz-ot a diplomaciai vedettsege miatt nem tudtak lekapcsolni, csak kovetni.
Ez viszont rendesen alaasta a brit-nemet viszonyt.

2. Modern brit es nemet hirszerzo es elharito szolgalatok letrejotte
2.1 Brit reszrol:
(a) Hirszerzes
A kulfoldi tengereszeti hirszerzesert az Admiralty-n belul a NID felelt (Naval Intelligence Department 1887-1912, "Room 39", Naval Intelligence Division 1912-1964).
Ok szorosan egyuttmukodtek a War Office kereteben a Directorate of Military Intelligence-en (MID 1873-1964, brit kat. hirszerzes) belul letrehozott reszben elharitasi feladatokat is ellato MO3-al (1903-1907), es MO5-el (1907-1909).
Ezt valtotta fel 1909-tol a War Office-n belul 1909-ben letrehozott,(b)-ben irt Secret Service Bureau, amelyen belul a 2 fo szekciobol a Foreign Section lett a Secret intelligence Service (SIS vagy MI6, 1909-tol).
Ehhez jott hozza a War Office-n belul az MI1 (brit kat. hirszerzes 1914-1964).

(b) Elharitas
Eloszor a Scotland Yard-on belul eredetileg az ir problema kezelesere alapitott Special Irish Branch-bol (1882) tovabbfejlesztett Special Branch (1883-tol), majd a War Office kereteben letrehozott MO3/ MO5 (1903-1909) foglalkozott elharitassal.
Ezt valtotta fel az Admiralty es a War Office kozos kezdemenyezesere jott letre a Secret Service Bureau (1909), amelyen belul 2 fo szekciobol a Home Section lett az elharitas (MI5, "Room 40" 1909-tol).

2.2 Nemet reszrol:
(a) Hirszerzes
A nemet kulfoldi tengereszeti hirszerzesert a Kriegsmarine Admiralstab-on (1899-1918) belul a Nachrichten-Abteilung ("N" 1899-1919) felelt.
Ok is szorosan egyuttmukodtek a Generalstab-on belul letrehozott Abteilung I-el ('A I", 1889-1918, nemet kat. hirszerzes).

(b) Elharitas
Ez a Generalstab-on belul letrehozott Abteilung III ("A III", 1889-1905, Division III 1906-1918) feladata volt.

3. Elavult kat. strategiak versus uj fegyverek mint az I. vh kitoresenek okai
Az I. vh kitoresenek okai kozott donto szerepet jatszott (a szovetsegi rendszereken es a semlegessegi egyezmenyeken kivul) az, hogy nagyobb haboru 1871-1914 kozott nem volt Eu-ban; aminek 2 hosszutavu kovetkezmenye volt.

3.1 Egyreszt felnott 2 nemzedek haborus tapasztalat nelkul, akik konnyen elhittek, hogy egy gyors rovid korlatozott haboruval meg lehet regulazni a masikat.
Az elso nemzedek (1874-1894) ferfiainak jo resze odaveszett vagy megrokkant a haboruban.
A masodik nemzedek (1894-1914) az elso nemzedek tuleloivel egyutt vagy a haborut elutasito volt (pl. USA, UK, franciak), vagy bizonyitani akart a vereseggel szemben (pl. nemet, osztrak, orosz, magyar).

3.2 Masreszt az osszes 1914-es kat. strategiat (a napoleoni strat. alapjan) rovidtavu, gyors lefolyasu korlatozott haborura terveztek egy donto utkozettel, nem szamolva az ellenseg hasonloan gyors mozgositasaval, a tobbfrontos harccal, es a modernebb fegyverekkel.
Ezek eredmenye lett az, hogy 4 even at uj es uj frontokat nyitottak uj belepo orszagokkal, de csak korlatozott eredmenyekkel, es 1917 vegere az eu-i hadviselo orszagok mar lenyegeben kimerultek.

savanyújóska 2018.07.24. 10:18:41

@backbencher: A német hírszerzés nyilván dolgozott Angliában, ez teljesen természetes, a kémhisztéria azonban egyáltalán nem állt arányban a német kémtevékenység valós méreteivel, és valószínűleg inkább az angol háborús lobbi állt mögötte.
Ahogy a sorozat halad előre, egyre inkább úgy látom, az eredeti célkitűzést, a háborús felelősség megoszlásának szemléltetését, pusztán a flottaépítési verseny bemutatásával nem lehet elérni. Ehhez részletesen értekezni kellett volna szárazföldi fegyverkezésről, és sokkal kimerítőbben tárgyalni a diplomáciai játszmákat. Egy tengerészeti témájú blogba viszont ez nem igazán passzol, másrészt meg egy ilyen anyag összeállításához nincs se időm, se kompetenciám, úgyhogy kevesebb jön ki a sorozatból, mint eredetileg szerettem volna.

backbencher 2018.07.26. 05:00:17

@savanyújóska: 2018.07.24. 10:18:41

1. Felelosseg az I. vh kirobbanasaert
Abban szerintem egyetertunk, hogy a haboru kirobbanasaert az akkori eu-i nagyhatalmakat kozosen terheli a felelosseg.
Fuggetlenul attol, hogy az egyes orszagoknak belepesuk okai (a szovetsegi rendszerekhez tartozason es az egyes hadviselok altali titkos egyezmenyeken kivul) valtozatosak voltak.

2. Az eu-i allamok modern titkosszolgalatai eppen az 1880-as evekben jottek letre, ahogy azt a fenti kommentem 2. pontjaban a brit es a nemet vonalnal irtam. Viszont a nemet titkosszolgalatok kozul az "N" elsodleges celpontja kezdettol fogva a britek es USA volt, mig az "A I"-nel a frnaciak es az oroszok utan eloszor "csak" a 3., de 1906-1907-re feljott 2. celpontnak.
A fenti 2018.07.24-i kommentem 2. pontjaban eppen azt mutattam be, hogy ezzel parhuzamosan kerult a brit hirszerzes es elharitas 1905-1909 kozott olyan eros atszervezesre es modernizalasra, hogy a felerosodott nemet kemtevekenyseggel szemben egyszerre nyujtson megfelelo vedelmet es eredmenyes infoszerzest. Ez pedig 1908-1913 kozott meg is valositottak a britek.
A fenti cikkben irt Haldane misszio (1912) kereteben ugyanis Haldane - aki akkorra mar az ujjaszervezett SSB-t (MI5/MI6) is felugyelte - es kiserete diszkret figyelmeztetest is adott at a nemeteknek a UK-beli nemet ugynokok sorozatos lekapcsolasaval es elszigetelesevel, igy a nemet-brit "baratok ma, holnap, mindorokre - kemparbaj" elsodleges eu-i kulso helyszine 1912-1918 kozott a semleges Hollandia lett.

Wierosssz 2018.07.27. 14:48:09

A két világégés közti trendekről is lesz cikk? Értem ez alatt a Washingtoni tengerészeti szerződés hátterét (az amcsik hogyan vezették meg a japánokat a hírszerzés segítségével pl.) és hatásait, illetve a Londoni szerződések közel meddő próbálkozásait az újrafegyverkezés lassítására

illetve más: tervezel cikket a Spanyol polgárháború alatti Non-Intervenciós Zárlatról?

savanyújóska 2018.07.28. 11:12:12

@Wierosssz: A washingtoni egyezményig, és az utána következő leépítésekig szeretném majd továbbvinni a sorozatot, a harmincas évek második felében újrakezdődő, és aztán gyorsan hamvába haló új flottaverseny már egy más téma lenne, amit nem tervezek.
Ha minden jól megy, talán jövőre sikerül majd kiizzadnom egy új könyvet a mediterrán térség XX. századi nagy tengeri háborúiról is, ebben viszonylag bőven foglalkozok majd a spanyol polgárháborúval is. Itt a blogon addig nem akarom elsütni ezt a témát.

G Hardy 2018.09.23. 12:34:41

@savanyújóska:
Nagyszerü széria. Le a kalappal....
Egy èrdekesség (ha nem volt màr...): A német kèkvizi flotta kiépitésének költségei fedezésére 1902-ben különadòt vezettek be a pezsgöre és egyes alkoholtartalmù italokra.
Ez a különadò a mai napig létezik .....:)