Hét tenger

A nagy verseny 9.

2018. június 25. 09:57 - savanyújóska

A csillogó játék után kapkodó gyerekek

 

A Dreadnought megépítése tehát – ugyanúgy, mint 17 évvel korábban a Naval Defence Act – éppen az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit reméltek tőle. Nem lezárta, hanem csak még jobban felpörgette a fegyverkezési hajszát a versengő haditengerészetek között. A flottaépítési verseny maga ugyan nem a Dreadnought-tal indult el, hanem már jóval korábban, de a hajó megépítése ezt a versengést csak még tovább fokozta, és ha lehet így mondani, egy másik dimenzióba emelte. A rivális haditengerészetek nem megrettentek a Dreadnought-tól, hanem attól lenyűgözve, mint a legcsillogóbb játék után kapkodó gyerekek, maguk is azonnal dreadnoughtokat akartak maguknak. Ahogy az emberek csoportjaiban általában mindig van egy domináns személyiség, akinek öltözködését, viselkedését, szokásait a többiek utánozzák, ugyanígy a nagyhatalmak klubjának tagjai is állandóan az angolokat figyelték és utánozták. Anglia gyarmatosított, tehát a többiek is gyarmatosítottak, abban a homályos meggyőződésben, hogy ez valamilyen módon a nemzeti nagyság elősegítője. Anglia „all big gun” csatahajókat épített, tehát az összes többi haditengerészet is nekiállt ilyen csatahajók építésének, abban a szilárd hitben, dreadnoughtok nélkül nem számítanak igazi nagyhatalomnak.

Ebéd a Dreadnought Klubban. A Puck karikatúrája.

Ebéd a Dreadnought Klubban. A Puck karikatúrája.

 

A japánok elleni háborúban az orosz flotta történelmének legnagyobb vereségét szenvedte el. A háború után az orosz haditengerészet romokban hevert. A két legnagyobb flotta, a Csendes-óceáni és a Balti-tengeri, gyakorlatilag megsemmisült, s kettő kivételével elveszett az összes korszerű csatahajó. A helyzetet tovább súlyosbították a gazdasági válság és a háborús vereségek nyomán az országban kirobbant forradalmi megmozdulások, melyek a flotta hajóira is átterjedtek. A hadihajók matrózai már a háború alatt is sokszor nagyobb veszélyt jelentettek az orosz tisztekre, mint az ellenség, s a matróztüntetések és lázadások egymást érték. A többnyire spontánul kirobbant, összehangolatlan és egymástól elszigetelt lázadásokon a kormányzatnak végül nagy nehezen sikerült úrrá lennie, ám a forradalmak nem múltak el nyom nélkül sem az ország, sem pedig a hajóhad életében. A régi, maradi vezető réteg nagyrészt eltűnt a politikai életből, s helyüket új, orosz mércével mérve viszonylag liberális és haladó szellemű emberek foglalták el. Túlzás lenne azt állítani, hogy valami gyökeres fordulat történt volna, de Oroszországban mégis egy lassú demokratizálódási folyamat indult be. Az 1905-ös sokkot kiheverve az ország társadalma és gazdasága egyaránt fejlődésnek indult.

Hasonló folyamat zajlott le az orosz haditengerészetnél is. A katasztrofális vereség után a hajóhad szinte teljes vezérkarát leváltották, s végre új, modernebb gondolkozású, és nagyobb kezdeményező készséggel rendelkező, a háborúban már képességeiket bizonyító tisztek kerültek a helyükre. Átfogó reformok kezdődtek, melyek nem merültek ki pusztán az új hajók megépítésében, hanem az orosz haditengerészet szervezetének teljes megújítását vették célba, az angol haditengerészetet tekintve mintának.

A háború után az orosz partok úgyszólván védelem nélkül maradtak, ami annál is érzékenyebben érintette az oroszokat, hogy a főváros, Szentpétervár, szintén a tengerparton feküdt. A helyzet gyors megoldást igényelt, és Csuzima után alig egy hónappal II. Miklós már ki is adott egy rendeletet, melyben utasítást adott a haditengerészet csatahajóflottájának újjáépítésére. Természetesen azonnal heves viták robbantak ki, miből finanszírozzák a programot, hogyan osszák meg a különböző flották közt a hajókat, és egyáltalán milyen haditengerészetre is van szüksége Oroszországnak?

A flottán belül komoly viták folytak a nagy csatahajók „mahanista” hívei, és a kisebb egységeket előnyben részesítő, a francia Jeune Ecole iskolát követő tisztek között. A viták végeredménye végül egyfajta kompromisszum lett, amely valamennyire mindkét koncepciót megvalósította. Elkészültek a nagy csatahajók, de kiemelt figyelmet fordítottak a kisebb egységek építésére is.A Poltava, nem sokkal a vízrebocsátás előtt.

A Poltava, nem sokkal a vízrebocsátás előtt.

 

Vitás kérdés volt az is, hogyan osszák meg az erőket az egymástól elszigetelt beltengereken működő orosz hajóhadak között. Ekkoriban az oroszok négy flottát működtettek, a Balti-, és a Fekete-tengeri flottákat, valamint az ekkoriban alapított Északi Flottillát, és az elpusztult Csendes-óceáni Flotta helyett megalakult Szibériai Flottát. Nyilvánvalóan felesleges és lehetetlen volt, hogy mind a négy flotta egyforma erős legyen. A prioritást a Balti Flotta élvezte, de a török dreadnought rendeléseknek köszönhetően végül a Fekete-tengeri Flotta is kapott új csatahajókat. A másik két, kisebb jelentőségű hajóhad csupán könnyűcirkáló és romboló kötelékekből állt.

Az új csatahajók tervezésére nemzetközi tervpályázatot írtak ki, melyre hat orosz, és 21 külföldi cég jelentkezett. Miután hatalmas üzletről volt szó, a színfalak mögött természetesen vad lobbizás, és éles konkurenciaharc bontakozott ki. A bírálóbizottság eredetileg a német Blohm&Voss cég terveit akarta győztesnek nyilvánítani, ám amikor erről tudomást szereztek, mind a hazai ipart képviselő lobbisták, mind pedig a német befolyás erősödése miatt féltékeny franciák hevesen tiltakoztak. Főleg a Párizsból érkező tiltakozás hatására a hivatalos eredményhirdetésen végül a pétervári Baltic hajógyár pályamunkáját hirdették ki győztesnek. Az új hajókkal szemben magas követelményeket támasztottak, s építésük idején a legnagyobb, legütőképesebb, és leggyorsabb első generációs dreadnoughtoknak számítottak volna, azonban – a híresen lassú orosz hajógyárak jóvoltából – mire elkészültek, a többi nagyhatalom tengerészete már javában építette a jóval nagyobb és erősebb, második generációs dreadnoughtjait.

A flottaépítési programon belül az oroszok három csatahajó osztály építését kezdték meg. A 305 mm-es ágyúkkal felszerelt, 23 ezer tonnás Gangut osztály négy egységét a Balti-tengerre szánták, a hozzájuk hasonló felépítésű Imperatrica Marija osztály négy hajója pedig a Fekete-tengerre készült.

A Gangutok kimondottan ütőképes hajók voltak, orosz tervezésű és kivitelezésű, kiváló 30,5-es ágyúik a velük egy időben készülő angol és német csatahajókénál nagyobb tűzerőt képviseltek. A jól sikerült ágyúkat a partvédelemnél is használták, s az utolsót közülük csupán 1996-ban vonták ki a szolgálatból. (A háború után az angolok is tesztelték ezeket a lövegeket, és arra a végeredményre jutottak, hogy azok sokkal jobbak, mint a saját 30,5-es ágyúik, s csaknem egyenértékűek a brit 34,3 cm-es ágyúkkal.)

A Gangut osztályú csatahajók sebessége úgyszintén minden más korabeli dreadnoughténál nagyobb volt, 42.000 Le-ős gépeik 23-24 csomós sebességet biztosítottak a hajók számára. Mindennek azonban a páncélzat látta a kárát. Az orosz dreadnoughtok övpáncélja mindössze 229 mm vastag volt, igaz, ez az övpáncél fedte szinte a hajó teljes oldalát.

Az oroszok a török flottafejlesztés hatására döntöttek úgy, a Fekete-tengeri Flottát is fel kell szerelni dreadnoughtokkal. Az Imperatrica Marija osztály mindhárom egységének egyetlen napon, 1911 október 17-én fektették le a gerincét a nyikolajevi hajógyárakban. A hajók alapvetően a Gangut osztály módosított változatai voltak. A páncélvédettséget, a sebesség és a hatótávolság rovására, valamelyest növelték, és a lövegtornyokat már ellátták az új, hidraulikus töltőberendezésekkel, melyek nagyobb, 3 lövés/perc tűzgyorsaságot tettek lehetővé. A hajók ugyanazokat a 30,5-es ágyúkat kapták meg, mint a Gangut osztály hajói. Később az osztályt egy növelt méretű, negyedik hajóval is meg akarták erősíteni, az Imperator Nyikolaj I. 1915 januárjában megkezdett építkezését azonban már nem tudták befejezni.Vízrebocsátásra váró, Borogyino osztályú csatacirkáló.

Vízrebocsátásra váró, Borogyino osztályú csatacirkáló.

 

A 23 ezer tonnás csatahajóknál jóval nagyobb, 32 ezer tonnás Kinburn osztályú csatacirkálókat szintén a Balti Flotta kapta volna meg. 1913 decemberében a szentpétervári hajógyárakban négy ilyen egység gyártását kezdték meg. A hajókra az új, 356 mm-es lövegeket kívánták felszerelni, melyeket a tervek szerint az orosz Obukhovski Acélművek és az angol Vickers üzem közösen gyártott volna. 1915-16 során mind a négy hajót vízrebocsátották, de miután külföldi gyárakban készülő gépeik a háború miatt már nem kerültek leszállításra, befejezni nem tudták őket. (Az orosz terminológia egyébként nem vette át a csatahajó/dreadnought és csatacirkáló kifejezéseket. A csatahajókat továbbra is sorhajónak, a csatacirkálókat pedig sorcirkálónak nevezték.)

Ezek a hajók tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentették volna, az oroszok nagyra törő tervei szerint ugyanis a következő tíz évben további 16 csatahajó, és nyolc csatacirkáló építését kezdték volna el. Az íróasztalon maradt tervek közül Ivan Bubnov hajói kerültek legközelebb a megvalósításhoz, 1915 közepén nyolc ilyen csatahajó gerincét fektették volna le a hajógyárakban. A hatalmas, 210 méter hosszú, 35.000 tonnás, 25 csomós sebességre képes hajók szintén az orosz tervezők által annyira kedvelt Cuniberti elrendezéssel készültek volna, vagyis emelt lövegtornyok nélkül, ám négy helyett csak három toronnyal, melyeket viszont egyenként négy ágyúval szereltek volna fel. Az ágyúk kaliberét 406 mm-esre növelték, amivel a hajók akkor a világ legnagyobb tűzerejű csatahajói lettek volna.

Az első csatahajók építése csak évekkel a japán háború után, az ország anyagi helyzetének rendeződésekor kezdődhetett. Az 1909-ben elkezdett négy dreadnought az első évben, a két első osztrák-magyar csatahajóhoz hasonlóan, a hajógyárak saját kockázatára épült, mivel a hajók építésére szánt költségvetési keretet csak 1911-ben sikerült átverni a Dumán, az orosz Parlamenten. Ettől fogva azonban nem volt megállás. Az 1913-as és 1914-es évben a flotta költségvetése meghaladta a 250 millió rubelt, ami az angol és amerikai mögött a világ harmadik legnagyobb haditengerészeti költségvetése volt. A grandiózus tervek szerint az orosz flotta 1930-ra 24 csatahajóval, 12 csatacirkálóval, 24 cirkálóval, 108 rombolóval, és 36 tengeralattjáróval rendelkezett volna.

A Péterváron állomásozó külföldi diplomaták és katonai attasék elképedve figyelték az oroszok hirtelen nekibuzdulását. A flottaépítési terveket az angol haditengerészeti attasé gigantikus pénzpocsékolásnak nevezte, és elég egyértelműen célozgatott rá, hogy az egésznek csak az az értelme, hogy a program körül tolongó sok bennfentes számára megnyissa a sikkasztások és vesztegetések határtalan lehetőségeit. Becslései szerint a hajók építési költségei Oroszországban csaknem 60%-al voltak magasabbak, mint Angliában.
A nagyszabású építési tervek megvalósítására valójában sem az orosz hajógyárak, sem a nehézipar nem volt felkészülve. Ezen kívül az sem volt világos, a rengeteg új hajót hogyan fogják legénységgel ellátni? A meglevő hajókon is krónikus volt a szakemberhiány, a személyzet pedig teljességgel megbízhatatlan volt. Mindezen problémák ellenére az orosz haditengerészet, elsősorban az 1911 áprilisában hivatalba lépett új tengerészeti miniszternek, a kiváló szervezőkészségű Ivan Grigorovicsnak köszönhetően, sikerrel vette az első akadályokat. Az első dreadnoughtok lassú tempóban ugyan, de azért elkészültek, noha gyakran az őket készítő hajógyárak is még építés alatt álltak.Bubnov csatahajójának tervei.

Bubnov csatahajójának tervei.

 

A francia haditengerészet a századforduló körüli években a teljes zűrzavar állapotában volt. 1884 és 1902 között 16 tengerészeti miniszter váltotta egymást a flottánál, akik néhány évenként hol erre, hol arra fordították a haditengerészet kormánykerekét. Bár az „Új Iskola” a századfordulóra már megbukott, a politikusok még mindig szerelmesek voltak az olcsó kis torpedónaszádokba, és továbbra is ezeket favorizálták, azt követelve, a flottát redukálják le egy főleg torpedónaszádokból és tengeralattjárókból álló partvédelmi erővé, s az így megspórolt pénzeket fordítsák inkább a sokkal fontosabbnak gondolt szárazföldi haderő fejlesztésére.

A haditengerészetnél uralkodó kaotikus állapotok a közvélemény előtt is sokat rontottak a flotta amúgy sem túl nagy presztízsén. A flotta tekintélye az új század első évtizedében süllyedt a legmélyebbre, amikor súlyos áldozatokat követelő balesetek egész sorozata történt a francia hadihajókon. A legnagyobb csapást alighanem a flottánál kivetőtöltetként rendszeresített, s utóbb ön- és közveszélyesnek bizonyuló „B” lőpor jelentette. A rendkívül instabil, és öngyulladásra hajlamos lőpor sorozatos baleseteket okozott, melyek egyebek között két csatahajó teljes elvesztését, valamint több száz francia tengerész életét követelték. A balesetek és a rendszeresen ismétlődő lőszerrobbanások nemcsak a közvélemény negatív ítéletét váltották ki a flottával szemben, hanem nagyban rombolták a tengerészek morálját is.

A pangásból való kilábalás Gaston Thomson minisztersége alatt kezdődött el. Az ő hivatali ideje alatt, 1907-ben kezdődött meg a Danton osztály hat csatahajójának építése, melyek ugyan még mindig nem dreadnoughtok voltak, ám négy 305 mm-es, és tizenkét 240 mm-es ágyújukkal tűzerőben felülmúlták bármelyik olasz, vagy osztrák-magyar csatahajót. Amikor azonban már kezdett úgy tűnni, a haditengerészet végre sínre kerül, beütött a már említett balesetsorozat, mely súlyosan kikezdte a haditengerészet presztízsét, ami pedig Franciaországban amúgy sem volt valami nagy. (A franciák tengerészeti ügyekhez való hozzáállását jól jellemzi, hogy a francia Haditengerészeti Szövetség – Ligue Maritime et Coloniale – mindösszesen 28 ezer tagot volt képes toborozni magának, míg az alapvetően szárazföldi beállítottságú Osztrák-Magyar Monarchia hasonló jellegű szervezete, a Flottenverein, 1914-re már majdnem elérte az 50 ezres taglétszámot.)

A katasztrófasorozat Thomson állásába került, aki az őt ért bírálatok hatására kénytelen volt lemondani. Utódja, Alfred Picard, folytatni igyekezett a flottaépítési programot, ám energiája nagy részét felemésztették a költségvetési viták, illetve a balesetek által feltárt hiányosságok helyrehozatala. Végül az 1910-ben hivatalba lépett Augustin Boué de Lapeyrere altengernagynak sikerült kicsikarni a parlamenti támogatást két dreadnought megépítéséhez, azonban elődeihez hasonlóan a teljes flottaépítési programot neki sem sikerült a Parlamenttel elfogadtatnia, noha annak célkitűzéseit a korábbi tervezetekhez képest erősen lecsökkentette. A Parlament megpuhítása utódjára, Theophile Delcasse-ra maradt, akinek a szocialista képviselők heves ellenállását leküzdve 1912 februárjában végre sikerült elfogadtatnia a programot. Miután cirkálókkal már amúgy is el voltak látva, elsősorban a csatahajók építésére koncentráltak. A már épülő két dreadnought mellé további kettőt rendeltek, és a későbbiekben is évente két új csatahajó építését akarták elkezdeni. A tervek szerint a flotta 1920-ra – beleszámítva a régebbi építésű egységeket is – 28 csatahajóval rendelkezett volna. A hajók építése mellett bővítették a támaszpontokat, és korszerűsítették a hajógyárakat is.A Republique csatahajó, melyet telibe talált a felrobbant Liberté egy 37 tonnás páncéllemeze.

A Republique csatahajó, melyet telibe talált a felrobbant Liberté egy 37 tonnás páncéllemeze.

 

A biztatóan alakuló helyzetet azonban egy újabb katasztrófa majdnem ismét tönkretette. 1911 szeptember 25-én, néhány nappal a miniszterelnök és a kormány tagjainak részvételével megtartott nagy flottaszemle után, a touloni kikötőben felrobbant a Liberté csatahajó. A baleset ezúttal 210 halálos áldozatot követelt. Az újabb tragédiát követően ismét feléledtek a flottát kritizáló hangok, s a politikusok és az újságírók egymással versengve támadták a flotta vezetését.
Hogy végre véget vessenek az évek óta húzódó lőporválságnak, Delcasse elrendelte a hajók lőszerkészletének teljes felülvizsgálatát, és a nem megbízható lőszer cseréjét. Ezt 1913-ra sikerült is végrehajtaniuk. A lőszerkészletek erőltetett gyorsasággal végrehajtott cseréje egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy a flotta, bár ezt igyekeztek eltitkolni, 1912 során gyakorlatilag végig harcképtelen állapotban volt, mivel a lőszergyártó üzemek nem tudták olyan tempóban szállítani az új lőszert, mint ahogy régi készleteket kiselejtezték, és megsemmisítették.

1913-ra nagyjából rendeződött a helyzet. A francia haditengerészet túljutott a pangás évtizedein, és kilábalt a morális és anyagi válságokból is. Ezzel párhuzamosan, ahogy a haditengerészet lassan ismét erőre kapott, újból fellángoltak a viták a flotta alkalmazásának stratégiai lehetőségei körül.
Földrajzi helyzete folytán Franciaország egyszerre rendelkezett hosszú tengerparttal az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren. Teljesen védelem nélkül egyiket sem hagyhatta, ami értelemszerűen azzal járt, hogy a flottát meg kellett osztania. Ez a megosztás stratégiai szempontból roppant előnytelen volt, hiszen a két francia flotta csak a spanyol félsziget megkerülésével, a szűk, és angol ellenőrzés alatt álló Gibraltári-szoroson áthaladva egyesülhetett egymással. Természetes volt az a francia törekvés, hogy haditengerészeti erőik javát egyetlen flottába vonják össze, azonban hosszú ideig nem tudták eldönteni, az atlanti, vagy a mediterrán vizek kapjanak elsőbbséget. A következő évtizedben a franciák Buridán szamaraként képtelenek voltak a két lehetőség közül választani. Gyakorlatilag minden évben, az éppen aktuális külpolitikai helyzetnek megfelelően, felváltva hol az északi, hol a déli összpontosítást rendelték el, hol ide, hol oda rángatva a flotta hajóit.A Courbet, nem sokkal szolgálatba állítása után.

A Courbet, nem sokkal szolgálatba állítása után.

 

Mindezen nehézségeknek köszönhetően a francia flotta első dreadnoughtjai végül csak 1914-ben készültek el, s ezzel a nagy haditengerészetek közül a francia lett az utolsó, mely rendszeresítette az új típusú hajókat. A 23 ezer tonnás, Courbet osztályú csatahajók már elkészültük idején se tartoztak igazán az élvonalba. Tizenkét darab 305 mm-es ágyújukat hat lövegtoronyban helyezték el, melyek közül kettőt a hajótest két oldalán építettek be. Az ágyúk legnagyobb lőtávolsága, az alacsony csőemelési szögnek köszönhetően, alig 12 kilométer volt, ami ekkor már nagyon kevésnek számított. A hajók sebessége elérhette a 21 csomót, páncélzatuk legnagyobb vastagsága a vízvonalon 270 mm volt.

A következő, 1912-ben építeni kezdett francia csatahajó osztály lényegében a Courbet kissé növelt méretű változata volt. A legnagyobb különbség, hogy a Bretagne osztályú hajókat már az új, nagyobb kaliberű lövegekkel szerelték fel. A nagyobb, 340 mm-es kaliber viszont a csőszám csökkentésével járt, a két szárnytorony helyett középen, a kémények között, csak egyetlen, a hajótest középvonalában beépített lövegtornyot helyeztek el.

A franciák még a háború előtt, 1913-ban elkezdték a következő, Normandie osztályú csatahajók építését, melyek – ha elkészülnek – a világ első, négyágyús lövegtornyokkal felszerelt csatahajói lettek volna. Ezzel az elrendezéssel a franciák súlyt akartak megtakarítani, hiszen a hajók tizenkét darab 340 mm-es ágyúját így három lövegtoronyban elhelyezhették volna. A 25 ezer tonnás hajókat vegyes meghajtással látták volna el, a két belső csavart turbina, a két külsőt a gazdaságosabb üzemű, nagyobb hatótávolságot lehetővé tevő gőzgépek hajtották volna meg.A Bretagne.

A Bretagne.

 

Az olaszokat csak az osztrák-magyar Radetzky osztály építésének hírére kapta el a flottaépítési láz. Hogy a konkurencia új hajóit valamivel ellenpontozni tudják, 1908-ban végre jóváhagyták a haditengerészet által már évek óta szorgalmazott dreadnought-építési programot. Az olaszok tulajdonképpen már a századforduló óta rendelkeztek ilyen tervekkel, mióta Cuniberti előállt a csupa nagy ágyúval felszerelt „tengeri kolosszus” ötletével. Mivel odahaza Cuniberti sem lehetett próféta, 1903-ban a Jane's Fighting Ship hasábjain tárta a nyilvánosság elé elgondolásait, melyek nagy visszhangot váltottak ki világszerte.

Az olasz haditengerészet csak 1906-ban látott hozzá saját egységeinek tervezéséhez. A tervezés fázisán azonban még évekig nem jutottak túl, a szűkös költségvetési keret ugyanis nem tette lehetővé, hogy ténylegesen is elkezdjék a hajó építését. Az osztrák-magyar Radetzky osztály építésének híre azonban nem egyszerűen csak a flottaépítési program fontosságáról győzte meg az addig vonakodó parlamenti képviselőket, hanem egyszerre hirtelen arra is jutott pénz, hogy az új csatahajó vízkiszorítását az addig tervezett 16 ezer tonnáról 19 ezer tonnára, fegyverzetét pedig nyolc helyett tizenkét 305 mm-es lövegre növeljék, illetve hogy az addig előirányzott két csatahajó helyett négyet rendeljenek meg.

Az első olasz dreadnought, a Dante Alighieri építését 1909 júniusában kezdték el. A csatahajó tizenkét darab 305 mm-s ágyúból álló tüzérségét négy darab háromágyús lövegtoronyban helyezték el, ilyen lövegtornyok itt először jelentek meg a csatahajókon. Az olasz tengerészeti hagyományoknak megfelelően a Dante tervezésénél kiemelt fontosságot tulajdonítottak a nagy, majdnem 23 csomós sebességnek, melynek érdekében háttérbe szorították a páncélvédelmet. A hajó páncélzatát elég sok kritika is érte, ezért a Dante végül testvérhajók nélkül épült meg. A terveket a bírálatok hatására alaposan átdolgozták, és egy évvel később már ennek a továbbfejlesztett változatnak a tervei alapján kezdték meg a másik három hajó építését, melyeket külön osztályként tartottak számon. 1911-ben, úgy érezvén, hogy ez a négy hajó nem fog meggyőző fölényt biztosítani az épülőfélben levő négy osztrák-magyar dreadnought-tal szemben, az előző osztály mintájára további két csatahajó építését rendelték meg.A Dante Alighieri elrendezési rajza, és metszetrajza.

A Dante Alighieri elrendezési rajza, és metszetrajza.

 

A Conte di Cavour, és a kis módosításokkal megépült Caio Duilio osztály egységeit tizenhárom darab 305 mm-es löveggel szerelték fel. A tizennégy-ágyús angol Agincourt-ot leszámítva ez volt a legnagyobb, csatahajókon beépített csőszám. Az ágyúkat három háromágyús, és két darab kétágyús lövegtoronyban építették be. A közepes tüzérséget a Cavour osztálynál 120 mm-es, a Duilio osztályon viszont már 152 mm-es ágyúk alkották. A 23 ezer tonnás csatahajók páncélzata a Dantéhoz hasonlóan 250 mm vastag volt, de az övénél nagyobb területet védett. Az erősebb páncélzat viszont ezúttal is a hajók sebességének csökkenésével járt, a csatahajók legfeljebb a 21 csomós sebességet tudták elérni.

Az olasz ipar képességeit azonban az ilyen nagyságrendű feladatok a végsőkig igénybe vették, esetenként meg is haladták. Az olasz parlament, még 1906-ban, egy vizsgálóbizottságot is felállított, hogy kiderítsék, minek köszönhetők a hajóépítések állandó késései. A bizottság azonban csak azt tudta megállapítani, amit amúgy is mindenki tudott. Az olasz acélgyárak egyszerűen képtelenek voltak ilyen mennyiségű megrendelést határidőre teljesíteni. Ugyanez volt a helyzet a fegyverzetet előállító üzemeknél is, melyek igen nagy, gyakran több mint egyéves késéssel voltak csak képesek leszállítani a csatahajókhoz megrendelt nehézágyúkat. Mindezt természetesen megfejelte az olasz haditengerészetnél, illetve hajógyáraknál hagyományosnak tekinthető szervezetlenség, valamint a notórius pénzhiány is. Az olaszok ugyanis anélkül kaptak bele a dreadnought építési programba, hogy azt anyagilag megfelelően megalapozták volna. A hajók építéséhez menet közben szedték össze a pénzt, innen-onnan mindig összekuporgatva annyit, amennyi az éppen folyó munkálatok befejezéséhez kellett. Mindez természetesen rányomta a bélyegét a hajóhad működésére is, hiszen a hajók fenntartására szükséges pénzek nagy részét szintén átirányították az építésekhez. A flotta ezekben az években teljesen máról holnapra élt, és hónap végén általában még nem tudták, következő hónap elején miből fognak zsoldot fizetni. A hajók megfelelő karbantartására, a legénység kiképzésére, és a hadgyakorlatokra szintén nem jutott elég pénzt.

A török háborút, és Líbia 1912-es megszerzését követően az ország, és különösen a haditengerészet, győzelmi mámorban úszott. Olaszország végre egy győztes háborút tudott felmutatni, ami ráadásul igen komoly terület nyereségekkel is járt. A flotta, még az olaszok számára is meglepő módon, jól szerepelt, és végre bizonyította létezésének indokoltságát, hiszen a legkritikusabbak is el kellett, hogy ismerjék, a haditengerészet nélkül Olaszország nemcsak megnyerni, de egyáltalán még megvívni sem tudta volna ezt a háborút.Az Andrea Doria.

Az Andrea Doria.

 

Ugyanakkor a háború költségei igen nyomasztóan nehezedtek a haditengerészetre. A harcok idejére a kiképzéseket, a gyakorlatokat, és a tisztképzést leállították, a fejlesztéseket megnyirbálták. A háborút követően pedig az elhasználódott hajógépek karbantartása, a legénységi állomány szabadságolása okozott problémákat. Az olaszok szerencséjére azonban az 1910-ben kinevezett új tengerészeti miniszter, Leonardi Cattolica altengernagy, képes volt kézben tartani a dolgokat, és nemcsak kezelni tudta a haditengerészet gondjait, hanem működési ideje alatt sikerült átfogó, és a későbbiekben nagyon hasznosnak bizonyuló reformokat bevezetnie az olasz haditengerészetnél. Cattolica rendbe tette a flotta költségvetését, átszervezte az állomány beosztását, javított a legénység javadalmazásán, és szakított azzal a gyakorlattal, hogy a hajókat a téli időszakban tartalékállományba helyezték. Tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy az elkövetkező háborúban az olasz flotta helyt tudott állni.Pasquale Leonardi Cattolica, az olasz Jacky Fisher. A titulus annál is találóbb, hogy angol társához hasonlóan őt is utálta legtöbb kollégája, és mihelyt lehetett, meg is buktatták.

Pasquale Leonardi Cattolica, az olasz Jacky Fisher. A titulus annál is találóbb, hogy angol társához hasonlóan őt is utálta legtöbb kollégája, és mihelyt lehetett, meg is buktatták.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia, tőle szokatlan módon, gyorsan reagált az olasz dreadnought építésekről érkező hírekre. A császári-királyi haditengerészet főparancsnoka, Rudolf von Montecuccoli Polinago degli Erri, aki nem sokkal korábban még elutasította a javaslatot, hogy a Radetzky osztályú hajókat 8 db 30,5 cm-es ágyúval szereljék fel, már 1906 nyarán kijelentette, a flottának 20.000 tonnás dreadnoughtokat kell építenie. Még abban az évben megkezdte a puhatolózást a politikusoknál, támogatnának e egy ilyen programot. Miután kedvező válaszokat kapott, 1908 februárjában egy memorandumot intézett az uralkodóhoz, és a két parlamenthez, melyben az olasz hajóépítő programra hivatkozva sürgette négy 18-19.000 tonnás csatahajó megépítését.

Az első hivatalos megbeszélést az új csatahajókról 1908 május 07-én tartották, a hivatalos tervpályázatot pedig 1908 július 06-án írták ki. Sokak szerint egyébként az egész pályázat csak arra szolgált, hogy a haditengerészet főhajómérnöki posztjáról néhány hónappal korábban távozott Siegfried Popper kaphassa a megbízást. Ezt valószínűsíti az is, hogy a Popper tervei alapján készülő hajók építését már azelőtt megkezdték, mielőtt még a végleges tervpályázat határideje egyáltalán lejárt volna.

Montecuccoli erőltetett tempót diktált a tervezőknek, mivel az építés megkezdését 1910 tavaszára tervezték. A sietségnek igazából nem volt komoly oka, egyszerűen csak a két tengerészet – az olasz és az osztrák-magyar – közti gyerekes vetélkedés miatt volt olyan fontos, hogy az osztrák-magyar dreadnought épüljön meg elsőnek. Az építést végül úgy kezdték meg 1910 nyarán, hogy a teljes tervdokumentáció még el sem készült. Ráadásul a magyar parlament akadékoskodása miatt az építéshez szükséges rendkívüli hitel folyósítását csak 1911 februárjában hagyták jóvá. Miután az új csatahajók építése nem várhatott ilyen sokáig, Montecuccoli 1909 nyarán azt tanácsolta a trieszti hajógyárnak, saját szakállukra kezdjék meg két hajó építését, és ha a parlamenti delegációk megszavazzák a hitelt, utólag megtérítik a gyár költségeit. Ha pedig nem, a két hajót még eladhatják külföldre.

Az osztály első két egységének az építését 1910 nyarán kezdték el, és a kezdeti nehézségek leküzdését követően az építések igen jó tempóban haladtak. Az első hajó, a Viribus Unitis, 1912 december ötödikén állt szolgálatba, vagyis építési ideje mindössze 29 hónap volt, ami igen jó teljesítménynek számít az ekkora hajók építésében teljesen tapasztalatlan osztrák gyáraktól.A Tegetthoff vízrebocsátása.

A Tegetthoff vízrebocsátása.

 

Az o-m flotta többi hajójához hasonlóan a Viribus Unitis osztálynak sincs túl jó hírneve a nemzetközi szakirodalomban, pedig a hajók voltak olyan jók, mint a franciák és az olaszok első dreadnoughtjai. A 20 ezer tonnás csatahajók nagyságukhoz képest kissé túlméretezett tüzérsége, a háromágyús lövegtornyokban elhelyezett 12 darab 305 mm-es ágyú, okozott ugyan stabilitási problémákat, de közel sem olyan súlyosakat, mint utólag állítani szokás. A jól felépített, a vízvonalon 280 mm vastag páncélzat megfelelő védelmet nyújtott, bár a hajótest szerkezete a kelleténél gyengébb volt, mivel a súlymegtakarítás miatt szinte mindenhol csak a minimális vastagságú lemezeket használták. Az osztály mind a négy egysége turbinás meghajtással épült, ám a hajók így is viszonylag lassúak voltak, a 20 csomós sebességet is alig tudták elérni.

A K. und K. haditengerészet tehát a háború idejére már figyelembe veendő erővé fejlődött, mely elvileg már az Adrián kívüli hadműveletekre is képes volt. A flotta hajóinak műszaki színvonala, és az emberanyag minősége egyaránt megütötte a nemzetközi mércét, sőt, legalább néhány esetben felül is múlta azt. Azok, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a K. und K. haditengerészettel, kevés kivétellel mind határozottan elismerően beszéltek róla. A Földközi-tengeri cirkálások során külföldi kikötőkbe látogató hajók rendszerint elnyerték a külső szemlélők tetszését is. A hajók ragyogó tisztasága, a legénység fegyelmezettsége, és látható szaktudása igen jó benyomást tett még az angol haditengerészet tisztjeire is.Siegfried Popper, az osztrák-magyar haditengerészet vezető mérnöke, a legtöbb o-m. csatahajó tervezője.

Siegfried Popper, az osztrák-magyar haditengerészet vezető mérnöke, a legtöbb o-m. csatahajó tervezője.

 

A török birodalom haditengerészete nagy múltra tekinthetett vissza, mely nem nélkülözte a dicsőséges győzelmeket sem. A XVI. század óta azonban a flotta a birodalommal együtt hanyatlott, és az ezt követő évszázadokban leginkább csak az általa elszenvedett látványos és véres vereségekkel hívta fel magára a figyelmet. A XX. század elején a török flotta úgyszólván már nem is létezett. A helyzet csak ezt követően, az ifjútörök mozgalom reformjai következtében változott meg. 1908 körül átfogó reformok kezdődtek az országban, melyek keretein belül hozzáláttak a hadsereg és a flotta modernizálásához. A nagyhatalmi munkamegosztás szép példájaként a hadsereg korszerűsítését német katonai tanácsadók vezényelték le, míg a török haditengerészet újjáépítésével angol tengerésztiszteket bíztak meg.

Miután azonban az angolok csak tanácsokat akartak adni a törököknek, hajókat nem, azok végül a német haditengerészethez fordultak segítségért. 1910 augusztusában meg is vették az ekkor már antik darabnak számító, és igazából csak partvédelemre alkalmas Kurfürst Wilhelm és Weissenburg páncélosokat, és vettek hozzájuk négy rombolót is. A törökök már ezeket a hajókat is alig tudták legénységgel ellátni, megvásárlásukat mégis csak az első lépésnek tekintették. Bár az angol tanácsadók határozottan csak torpedónaszád és romboló flottillák felállítását javasolták nekik, a török Admiralitás, a nemzetközi trendnek megfelelően, dreadnoughtokat akart, méghozzá a legnagyobbakat. Miután saját iparuk természetesen teljesen alkalmatlan volt ekkora hajók megépítésére, 1911 nyarán angol hajógyárakat bíztak még két 23 ezer tonnás, 340 mm-es lövegekkel felszerelt csatahajó megépítésével.

A törökök csatahajó-építés iránti elkötelezettségét az olasz-török háború csak még jobban megerősítette. Az olasz flottával szemben a törökök megalázó helyzetbe kerültek. Gyakorlatilag semmit nem tudtak szembeállítani az ellenség tengeri erejével szemben, mely tetszése szerint szállította csapatait a török fennhatóság alatt levő területekre, és vette blokád alá a török kikötőket. A török kormány el volt szánva rá, hogy ez a szégyen még egyszer nem ismétlődhet meg, és már a háború alatt közölték a megrökönyödött angolokkal, hogy legalább hat dreadnoughtot szándékoznak megépíttetni a brit gyárakban.Két, török megrendelésre készült csatahajó egy képen, de már angol szolgálatban. Az előtérben az Agincourt, előtte az Erin.

Két, török megrendelésre készült csatahajó egy képen, de már angol szolgálatban. Az előtérben az Agincourt, előtte az Erin.

 

Az érintett hajógyárak ezt természetesen ragyogó ötletnek tartották, a Royal Navy tisztjei, és a politikusok azonban már kevésbé. Ők úgy vélték, egy ekkora flotta, még ha a törökök minden bizonnyal nem is tudják majd megfelelően üzemeltetni csatahajóikat, felborítaná a térség erőviszonyait, regionális fegyverkezési versenyt indítana el, és veszélyeztetné a brit érdekeket is. Nyíltan nemet mondani azonban nem mertek a törököknek, mivel attól tartottak, ezzel csak a már amúgy is aggasztóan erős német befolyást növelnék tovább az országban. Egyébként is biztosak voltak benne, hogy Törökország képtelen lesz finanszírozni egy ekkora flotta felállítását. Nyilván ezt a véleményt táplálta az a tény is, hogy az eredetileg megrendelt két csatahajó közül végül csak egynek az építése indult meg, és az sem volt biztos, hogy az olasz háború után megrendült török költségvetés képes lesz ennek az egy hajónak az építését is finanszírozni. Nem kis meglepetést keltett tehát a londoni Admiralitáson, amikor arról értesültek, a törökök ajánlatot tettek az argentin kormánynak az épülőfélben levő két csatahajójuk megvásárlására.

Az igencsak ambiciózus török tervek komoly félelmet váltottak ki a görög oldalon is. Mikor 1911-ben híre jött, hogy Törökország dreadnoughtokat építtet, a görög haditengerészet is kiírt egy nemzetközi pályázatot csatahajók megépítésére. A pályázatot a német Vulkan hajógyár nyerte meg, 20 ezer tonnás, nyolc 356 mm-es ágyúval felszerelt hajótervével.

Az 1912 őszén kitört balkáni háború mind a görög, mind a török haditengerészetet készületlenül érte, hiszen egyikük sem rendelkezett igazán ütőképes hajóhaddal. Két régi páncélosukkal elvileg a törökök voltak erőfölényben, ennek ellenére mégis a görög tengerészet bizonyult aktívabbnak, mely sikeresen vette blokád alá a Dardanellákat, és akadályozta meg a török kitörési kísérleteket.

A háború mindkét felet az addigi haditengerészeti politikájuk helyességéről győzte meg. Az angolok továbbra is hiába próbálták őket lebeszélni a csatahajókról, a két ország minden katonai és közgazdasági megfontolást mellőzve görcsös erőfeszítéseket tett az annyira áhított hajók megszerzéséért. A törökök a Vickers hajógyárában tovább építtették a csatahajójukat, és ugyanakkor a dél-amerikai piacon is puhatolóztak az ottani országok számára épülő dreadnoughtok megvásárlásának lehetőségeiről. Az argentinok nem álltak kötélnek, ám a nehéz anyagi helyzetbe került Brazília nem sokkal később kénytelen volt lemondani egyik épülő hajójáról. A Rio de Janeiro néven építeni kezdett, 14 darab 305 mm-es ágyúval felszerelt csatahajó – a későbbi Agincourt – körül nagy volt a tülekedés. A vásárláshoz szükséges tőkét végül a törökök szerezték meg előbb, nagy összegű kölcsönt felvéve egy francia banktól. A csatahajó építését ezután Sultan Osman I. néven folytatták tovább. A törökök ugyanezzel a lendülettel megrendeltek egy újabb csatahajót is a Vickerstől, melynek építését 1914 nyarán kellett volna elkezdeni.A hamburgi kikötő a háború után. Balra lent a Bayern és a Mackensen osztály egy-egy befejezetlen hajója, a kép jobb szélén a félbehagyott görög dreadnought, a Salamis.

A hamburgi kikötő a háború után. Balra lent a Bayern és a Mackensen osztály egy-egy befejezetlen hajója, a kép jobb szélén a félbehagyott görög dreadnought, a Salamis.

 

A lendületes, és eredményesnek látszó török flottafejlesztés nyomasztó hatással volt a görögökre, akiknek továbbra is csak egy 20 ezer tonnás hajójuk állt építés alatt. A görög kormány először szintén a dél-amerikai csatahajók körül tájékozódott, abban bízva, hátha sikerül nekik is megvásárolniuk egyet. Miután a dél-amerikai üzlet nem jött össze, 1914 áprilisában francia hajógyáraktól rendeltek meg egy, a Bretagne osztály tervei alapján készülő csatahajót, melynek építését júniusban el is kezdték.

Addig is a görögök más haditengerészetektől próbáltak meg nagy hadihajókat vásárolni. Gyakorlatilag minden nagyobb haditengerészethez bekopogtattak, de csak az amerikaiaknál sikerült valami eredményt elérniük, amikor a Kongresszus hozzájárult a nem túl jól sikerült Mississippi és Idaho csatahajók eladásához. Ezek ugyan nem dreadnoughtok voltak, de 305 mm-es lövegeik komoly tűzerőt jelentettek, és a görögök két kézzel kaptak utánuk. A messze valós értékükön felüli áron megvásárolt hajók még a háború előtt megérkeztek a görög haditengerészethez.

A nagyhatalmi flottaépítő verseny paródiájának tartott görög-török vetélkedés még itt sem ért véget, s a két ország ügynökei világszerte tovább hajszolták az eladó csatahajókat és csatacirkálókat. Akárcsak a nagy angol-német versengésnek, ennek a bohózatnak sem a józan ész felülkerekedése, hanem a háború kitörése vetett csak véget.

Bár 300 évvel korábban még olyan világhatalom volt, mint ekkor, a XX. század elején Nagy-Britannia, Spanyolország a századforduló körül alig volt jobb kondícióban, mint Törökország. A hajdani birodalom utolsó maradványai néhány évvel korábban, az 1898-as spanyol-amerikai háborúban vesztek oda, a flotta zömével együtt. 1908-ban a spanyol haditengerészet mindösszesen egy csatahajóval, és hét cirkálóval rendelkezett, ezek is valamennyien régi, elavult egységek voltak. A flotta olyan siralmas állapotban volt, hogy az már az angolokat és franciákat is aggodalommal töltötte el, akik attól tartottak, a spanyol tengeri erők gyengeségét kihasználva a németek valami mondvacsinált ürüggyel ráteszik majd a kezüket az Azori- vagy a Kanári-szigetekre, esetleg a Földközi-tengeren a Baleárokra, hogy így szerezzenek maguknak értékes új támaszpontokat. Hogy ezt a fenyegetőnek gondolt lehetőséget elhárítsák, 1907-ben egy közös jegyzékben deklarálták, hogy valamennyien a status quo megtartásában érdekeltek, és azt közös erővel is megvédik.

Spanyolország területi integritásának megvédésére azonban a diplomáciai jegyzékeknél alkalmasabb eszköz lett volna egy erős spanyol flotta, melynek létrehozását az angolok is szorgalmazták. Az ország fiatal és ambiciózus uralkodója, XIII. Alfonso, maga is egyetértett ezekkel a nézetekkel, és trónra lépve egyik első dolga a haditengerészet újjáépítésének elősegítése volt. Támogatásával 1908-ban sikerült a parlamenttel elfogadtatni az új haditengerészeti törvényt, mely három csatahajó, három romboló, valamint 28 ágyú- és torpedónaszád megépítését tűzte ki célul.A Jaime I. vázlatrajza.

A Jaime I. vázlatrajza.

 

A spanyol hajógyárak egymagukban nem boldogultak volna egy ilyen nagyszabású hajóépítési programmal, melynek kivitelezése az angol cégek igen széles körű támogatásával valósulhatott csak meg. A csatahajókat, az Espana osztály három egységét, spanyol hajógyárakban, de angol tervek alapján építették, gépi berendezéseiket és fegyverzetüket pedig angol üzemekben gyártották. A 15.700 tonnás, nyolc darab 305 mm-es ágyúval felszerelt hajók a valaha megépült legkisebb dreadnoughtok voltak. Feladatuk, mivel Spanyolország tengerentúli gyarmatait addigra már szinte mind elvesztette, elsősorban a hazai vizek védelme volt. Elkészültük után Alfonso három 20 ezer tonnás, 34 cm-es ágyúkkal felszerelt csatahajóval szerette volna folytatni a flottaépítést.

A britek igen komoly támogatásban részesítették a spanyolokat, ám erős kétségeik voltak afelől, azok képesek lesznek e egyáltalán képzett személyzettel ellátni, és megfelelően üzemeltetni új csatahajóikat. A tanácsadóként a spanyol haditengerészetnél szolgáló angol tisztek úgy találták, a spanyol tisztikar teljes mértékben nélkülözi nemcsak a lelkesedést, de egyáltalán még az érdeklődést is az új hajók iránt. A spanyol tisztekből hiányzott minden szakmai érdeklődés, számukra a haditengerészet egyszerűen csak megélhetési lehetőséget, valamint címek és rangok forrását jelentette. A tisztek nem képességeiknek, hanem származásuknak köszönhették rangjukat, s egy előkelő ősöket felmutatni tudó tiszt bizton számíthatott rá, a megfelelő időben esedékes előléptetéseket pusztán származásának köszönhetően biztosan meg fogja kapni, anélkül hogy bármit is tenne érte. A kisded spanyol flottában 1908-ban 21 tengernagy jutott a nyolc, nyílt tengeri szolgálatra alkalmas hadihajóra. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a haditengerészet tisztjei nem látták szükségét a változtatásoknak, hiszen az csak megzavarta addigi kényelmes, felelősségtől és munkától mentes életüket.

Tovább rontotta a helyzetet, hogy Spanyolországban a haditengerészet nem érdekelte sem az arisztokráciát, sem a politikusokat, sem a közvéleményt. Az új flottaépítési program országszerte igen népszerűtlen volt, mivel az emberek felesleges pénzpocsékolásnak tartották azt. Az angol megfigyelők külön ki is emelték, hogy a flotta fejlesztése mögött gyakorlatilag egyetlen ember áll csupán, az uralkodó, XIII. Alfonso. Lényegében az egész program az ő magánügye volt. 1914-ben azonban ő is kénytelen volt lejjebb szállítani az eredeti célkitűzéseket, s a másik három csatahajó építését törölve helyettük inkább egy cirkáló és romboló építési programot indítottak be.A Jaime I. Tenerife szigetén, a harmincas években.

A Jaime I. Tenerife szigetén, a harmincas években.


A dreadnought tehát a század első évtizedének végére szinte afféle kultusztárggyá vált. Először a nagyhatalmak vetették bele magukat az új hajók építésébe, majd a középhatalmak, és utánuk következtek a kisebb tengerészetek is.

A kortársak már a görög-török flottaversenyt is értetlen fejcsóválással, vagy éppen harsány derültséggel szemlélték, és talán még nagyobb értetlenséget váltott ki, amikor a dél-amerikai banánköztársaságok is bejelentették igényüket a dreadnoughtokra. Elsőként a brazilok szálltak be a versenybe, akik úgy vélték, az éppen jó évet záró költségvetés pozitív mérlegét akkor költik el a legértelmesebben, ha csatahajókat építenek belőle. 1907-ben két csatahajót rendeltek meg angol hajógyáraktól, melyek a Dreadnought mintájára épültek, de erősített tüzérséggel, és más lövegtorony elrendezéssel. A spórolás miatt a hajókat nem turbinákkal, hanem régi típusú gőzgépekkel szerelték fel, sebességük azonban így is elérhette a 21 csomót. Tizenkét darab 305 mm-es ágyújukkal a két hajó elkészültekor egy rövid ideig a világ legnagyobb tűzerejű csatahajója volt.A Minas Gerais elhagyja a Newcastle-i hajógyárat.

A Minas Gerais elhagyja a Newcastle-i hajógyárat.

 

A harmadik brazil csatahajó építését 1910-ben kezdték el, a terveket azonban építés közben többször is teljesen átdolgozták, ami végül egy egészen új, 27 ezer tonnás, 14 darab 305 mm-es ágyúval felszerelt csatahajót eredményezett. Az építést 1911 szeptemberében indították újra, de az újabb gazdasági válság következtében Brazília már nem tudta finanszírozni a hajó befejezését. A félkész csatahajót végül a törökök vették meg, majd a háború kitörésekor az angolok a hajót lefoglalták, és saját flottájukban, Agincourt néven állították szolgálatba.

A brazil csatahajó építési program hatására az argentinok is szükségét érezték a dreadnoughtok beszerzésének, és 1908-ban pályázatot írtak ki a hajók tervezésére és megépítésére. A pályázatot végül a legolcsóbb ajánlatot tevő amerikai gyár nyerte meg. A két csatahajó építését 1910-ben kezdték el, és azok végül 1915-ben álltak szolgálatba. A 28 ezer tonnás, tizenkét darab 305 mm-es ágyúval felszerelt, erős páncélzatú csatahajók alapvetően jól sikerült konstrukciók voltak, legnagyobb hibájuk valószínűleg megbízhatatlan hajtóműveik, és magas tüzelőanyag-fogyasztásuk volt.Az argentin Rivadavia csatahajó.

Az argentin Rivadavia csatahajó.

 

Harmadikként a chileiek érezték úgy, hogy az ő flottájuk sem lehet alávalóbb a szomszédokénál, és nekik is mindenképpen szükségük van csatahajókra. Az angolokkal hagyományosan jó viszonyban álló ország végül brit gyáraktól rendelte meg saját dreadnoughtjait, melyek már második generációs, 356 mm-es ágyúkkal felszerelt egységek voltak. A 28 ezer tonnás vízkiszorítású hajók páncélzata viszonylag gyenge volt, sebességük viszont majdnem elérte a 23 csomót. Az angol hajógyárak leterheltsége miatt az 1911-ben kezdődő építések lassú tempóban haladtak előre. A háború kitörését követően a két, építés alatt álló hajót a britek megvásárolták, s az első egységet saját flottájukban állították szolgálatba, Canada néven. (A háború után a chileiek ezt a hajót visszavásárolták.) A másik hajót építés közben anyahajóvá alakították át, és végül Eagle néven állították szolgálatba.A chilei Almirante Latorre, a legjobb dél-amerikai csatahajó.

A chilei Almirante Latorre, a legjobb dél-amerikai csatahajó.

 

A dreadnought-építési láz itt még mindig nem ért véget. Csatahajók beszerzését tervezte többek között még Hollandia, és Portugália is. A többi ország sem állt le, és még csak nem is lassított a tempón. Nagy-Britanniától Görögországig mindenki továbbra is lázas tempóban építette, vagy építtette a csatahajóit, egyre többet, és egyre nagyobbat. Az érthetetlen és értelmetlen versengésnek végül csak az első világháború kitörése vetett véget.

(Folyt. köv.)

 

 

37 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr1114069757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.25. 13:23:53

A 21 tengernagyos spanyol flotta és a mai Magyar Honvédség harcoló állománya és főtisztek létszámának aránya egész érdekes kérdéseket és párhuzamokat vet fel, ahogy a fegyvere erők presztízse is.

Pájer Csaba 2018.06.25. 15:07:32

Köszönjük, remek cikk. :-)

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.25. 15:17:03

Ami még durva, hogy olyan szinten károsodtak hajók békeidőben, hogy le kellett írni őket? Hány ilyen hajó volt a XX. században romboló mérettől felfelé? Van erről lista?

hátramozdító 2018.06.25. 16:29:45

Hű, ez egyre izgalmasabb! Nem véletlenül lesem-várom állandóan a folytatást :)

Galaric 2018.06.25. 17:16:45

Az orosz megalomán terveket nem is értem, hogy a fenébe érezték megvalósíthatónak?
Nem hiszem, hogy nem volt egy értelmes ember a kincstárnál aki feketén-fehéren kimutatta volna, hogy ennyi pénze nincs a cár atyuskának.
Bár Sztálin is öntötte a lovét a harmincas években a flottába minden eredmény nélkül.
A hidegháború után is egyre másra jöttek a gigantikus flotta építési viziók.
Igaz egy sem valósult meg.
Ez valamiféle fétis lehet náluk. :D

savanyújóska 2018.06.25. 17:24:47

@molnibalage: Balesetekre gondolsz? Nem tudom van e ilyen lista, de ha van, jó sok hajó van rajta. Lőszerrobbanás, zátony, vihar, tűz, elég sok hajót juttatott a tenger fenekére, vagy a roncstelepre.

@Galaric: Nagy Pétertől kezdve Gorskovig az oroszok legalább ötször játszották el ugyanezt. Óriási költségekkel hatalmas flottát építettek fel maguknak, amit aztán nagyrészt a kikötőben őrizgettek, egészen addig, amíg a legközelebbi háború vagy gazdasági válság le nem amortizálta az egészet, anélkül hogy bármi hasznot hajtott volna az országnak.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.25. 18:48:03

@savanyújóska: Az lepett meg, hogy komplett csatahajókat kellett leírni. Többször. Eddig egy ilyen esetről tudtam, az angolok döfőorras fordulós esetéről, meg japóknál - bár háború volt - tiltott alkoholfőzés miatt murdelt meg egy csatahajó, ha jól emlékszem. Ezekről a francia esetekről nem is tudtam.

Az mindenesetre megalol, hogy ilyen komplex gépeket megalkottak és nem tűnt fel nekik, hogy a hajók harcértéke kb 0. Ha békeidőben gyakorlaton vagy azon kívül önfelrobbanak, akkor el lehet képzelni, hogy találat esetén háborúban hány percig éltek volna ezek a hajók...

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.25. 18:48:42

@savanyújóska: Ötször előadni ugyanazt a hibát nem gyenge. Hogyan jön ki az ötös szám? Melyik próbálkozásokat veszed ide?

savanyújóska 2018.06.25. 19:48:35

@molnibalage:
Egy időben elég gyakoriak voltak az ilyen balesetek. Az utolsó csatahajó ami így süllyedt el, azt hiszem a Mutsu volt, 1943-ban, bár ott nem öngyulladás miatt, hanem valószínűleg illegális szeszfőzésből kifolyólag. Az olasz Cesare, már orosz szolgálatban, szintén lőszerrobbanás miatt süllyedt el 1956-ban, de általában azt feltételezik, valamilyen háborúból visszamaradt aknát talált meg véletlenül. Ennél végül is sokkal meglepőbb, hogy egy modern csatahajó zátonyra futva is el tud süllyedni, mint például a France, a Courbet testvérhajója.

„Hogyan jön ki az ötös szám?”

Ha Nagy Péterrel kezdjük, kis jóindulattal talán a hat is megvan. Az ő flottája az utódai alatt ment tönkre. Aztán a XIX. század első felében összehozták a harmadik legnagyobb haditengerészetet, ami a krími háborúban ment pocsékba. A századfordulón megint a harmadikak voltak, ezt a flottát a japánok amortizálták le. Az első világháború előtti építési programot nem tudták végigvinni, de a már megkezdett hajók három kivételével vagy befejezetlenül maradtak, vagy elpusztultak, vagy a háború után tönkrementek. A második világháború előtt és után megkezdett csatahajókból és csatacirkálókból egyet se fejeztek be, bár vagy tízet elkezdtek építeni. A nyolcvanas évekre a második legnagyobb flottát építették fel, ami a rendszerváltás után pár év alatt pocsékba ment.

Pájer Csaba 2018.06.25. 19:51:58

@molnibalage: Azért az önrobbanás nem egészen egyenlő szituáció egy lőszerraktárat ért közvetlen gránáttalálattal (ez utóbbiba bármi belepusztulna). A lövedékek lövészeten jól működhettek, csak épp instabilak voltak, ez kb olyan mint amikor a nitroglicernit találták fel és kezdték el használni: mindenki tudta, hogy baromi veszélyes, meg is murdeltek sokan, de azért csak használták, mert kellet. Egészen egy Nobel-ig kellett várni, hogy megoldják a problémát. Kb itt is ez történt.

savanyújóska 2018.06.25. 19:53:45

@Pájer Csaba: Igazából nem a lövedékekkel volt probléma, hanem a mögéjük betöltött kivetőtöltetekkel. Maguk a gránátok igen kevéssé voltak hajlamosak az önrobbanásra.

Pájer Csaba 2018.06.25. 22:21:22

@savanyújóska: Ej, hát azokra gondoltam, na... :D Valamiért nekem a lőszerről mindig csak a gránátok jutnak eszembe. Ez valami árukapcsolás lehet a fejemben a kézi lőfegyverek töltényeihez, a hasonló alak miatt...

Terézágyú 2018.06.26. 15:35:46

Egy szemtanú írja a török flottáról, hogy az összes hajó vörös színű volt. Amikor megkérdezett valakit, az azt felelte: Nem festék az uram, hanem rozsda!

for-avar 2018.06.26. 16:11:24

a japánok másolták az angolokat mindenben, így ők is korditot használtak amely hevesen ég vagyis robban nyomás alá helyezés nélkül is! Ezért robbant fel a 3-3 páncélos cirkáló és csatacirkáló skagerraknál...és ezért mant haza mindig a Seydlitz amely a háború alatt egymaga több lövést bírt ki mint a teljes angol flotta a háború alatt! Persze a páncélzata is jobb volt, de a lőszerkamrái is kellően védetttekvoltak, nem korditot használtak...
A törököknek átadott csatacirkálót egy alkalommal betonnal javították és csak 1972ben bontották le...a világ utolsó csatacirkálója volt és Európa utolsó nagy löveges hajója. Rajta kívül akkor már csak a 4 amerikai volt szolgálatban

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.26. 16:31:03

@for-avar: Hány találatot jelent ez?

1972-ben tudtommal tartalékbn volt mind a négy db jenki csatahajó.

Akos Gergely 2018.06.26. 16:36:18

@molnibalage: "Az mindenesetre megalol, hogy ilyen komplex gépeket megalkottak és nem tűnt fel nekik, hogy a hajók harcértéke kb 0."

Azért az építésük idejében megvolt a maguk harcértéke. Az már más kérdés, hogy a külső tényezők (pénzhiány, képzetlen legénység stb. stb.) miatt ennek a képességnek a töredékét sem tudták realizálni. De maga az eszköz szerintem rendben volt, talán az Espana osztály az egyetlen amire tényleg azt lehet mondani, hogy nem sok mindenre volt használható, bár ez mindig az ellenféltől függő kérdés. Nyilván egy Portugál tengerészet ellen elsöprő fegyver volt, a franciák/olaszok ellen már kevésbé.

Szerintem egyébként jó párhuzamot lehet felállítani a hidegháború kori nukleáris fegyverek felhalmozásával az értelmetlenség szintjéig, még a taktikai okok miatti redundanciát figyelembe vévve is. Kb mindenből készült nukleáris robbanófejű verzió, al égiharcrakétától az ASW fegyvereken át a 16"-es lövedékekig. Mennyi pénz, fejlesztés stb. és gyak zéró "haszna" volt.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.06.26. 17:16:12

@Akos Gergely: A hasonlat szerintem hibás.

A csatahajók bevetése esetén nem fenyegetett a világ pusztulásával és bizony használták is őket a II. vh alatt sokszor csak nem éppen ellenséges hajókat lövöldöztek hanem partaszálláskor a szárazföld felé meg nagyon ritkán egymás ellen, amikor meg többnyire egyoldalú mészárlás volt a vége. (Német hajók levadászása, Surigao szoros.)

Persze sem Normandiában és a Cs-o-n sem fenyegetett semmi azok elvesztésével 1943 vége után, de ha el is veszik egy, akkor sem számított volna már csak kerekítési hiba lett volna.

Ellenben az atomfegyvereket azért nem merték bevetni, mert az orosz filozófia szerint korlátozott atomháború nem létezik - legalábbis kifelé ezt kommunikálták a '80-es években (is) - , tehát onnantól fogva, hogy az első nuki torpedó vagy első nuki TBM elpukkan, akkor az ütésváltások egyenes követezménye az előbb utóbb totálissá fajuló atomháború.

Még, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy ez nem igaz, akkor sem tudta előre senki sem belkalibrálni, hogy hol ér véget azok használata, ha egyszer elkezdődik. Ezért inkább - hála az égnek pár balfasz ötlete ellenére - soha nem is vették komolyan fontolóra azok használatát még akkor sem, amikor az ellenfél nem tudott vonla visszaütni (Korea, Vietnám). Nem azért nem vetették be őket, mert embertelen drágák lett volna, hanem mert bevetésük esetén sem volt esély arra, hogy valódi győzelmet aratnak a világhatalmak egymás ellen vagy azért, mert a politikai ára magas. Ezzel szemben Haonira vidáman zúdítottak bombaesőt és senki nem verte volna oda a seggét, ha pl. felvonul a 4 db csatahajó és végiglövi a kikötőt...

Az I.vh -ban 1914 decemberben nekimegy egymásnak a két nagy flotta és elsülyled mondjuk a Home Fleeet fele, a németnek meg csak az 1/4-e mondjuk, akkor onnantól fogva "picit" ás a lapjárás, de pl. ha a teljes német flotta odaveszett volna, akkor sem változott volna semmi a nagy összképet nézve, csak nagy égés lett volna. Ettől Németország nem veszti el insta a háborút, fordított esetben meg hajjaj...

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2018.06.26. 20:42:58

Lényegtelen a cikk szempontjából, de nem Bálám szamara nem tudott választani, hanem Buridáné. Bálámé határozott döntést hozott és ki is állt mellette.

ártéri 2018.06.26. 23:56:31

A Courbet oldalán lévő szárnytornyok csöveit hogy tartották karban? Hogy raktak rá a csövekre a védősapkát? Hogy tisztították?
Volt egy kötéltáncos állományban, aki végigbillegett a csöveken?

Pájer Csaba 2018.06.26. 23:58:59

@szs.: "Bálámé határozott döntést hozott és ki is állt mellette. " - Végül is, így is lehet mondani... :D Bár szerintem, ha előtted is megjelenne egy felfegyverzett angyal kivont karddal, lehet te is könnyen dűlőre jutnál a továbbiakkal kapcsolatban.... :D

Pájer Csaba 2018.06.27. 00:01:40

@ártéri: Hát őő... előreforgatták a tornyokat, pl? (Merthogy az összes többi képen - a cikkben szereplőt kivéve - a szárnytornyok "nyugalmi" helyzetben előre fele néztek)

ártéri 2018.06.27. 00:03:42

Ja, és klassz írás, várom a folytatást.
Bravó. Remek!

ártéri 2018.06.27. 00:12:10

@Pájer Csaba: Tényleg. De az itteni kép nem a Courbet akkor.
Zavart érzek az erőben.

ártéri 2018.06.27. 00:16:34

@ártéri: Ja, párdon. Az ágyúk alatt a csónakrögzítők vannak itt kihajtva, maga az ágyú azok fölött van és hátrafelé néz. Én vagyok a vaksi, ez mégis a Courbet.

AkosJaccik 2018.06.27. 10:30:09

Azok nem csónakrögzítők, az a másodlagos tüzérség. :)

Pájer Csaba 2018.06.27. 10:35:39

Looolll :D Amúgy 1., ez tényleg a Courbet; 2., nem vagy vaksi: a szárnytorony itt, ezen a képen tényleg hátra fele néz; 3., de nem ez a szokványos helyzete. :-)

Palánta 2018.06.27. 12:50:23

gamemodels3d.com/games/worldofwarships/vehicles/pfsb104 linken a 3D modellre kattanva ott van hogyan is nézhetett ki nyugalmi állapotban a Courbet, de ott van még számos más érdekes hadihajó is.

ártéri 2018.06.27. 19:00:20

@AkosJaccik: Tényleg, bakker. Na akkor azokat hogyan puceválták rozsda ellen?

savanyújóska 2018.06.28. 07:39:48

@szs.: Kösz, javítottam. Ezt máskor is hajlamos vagyok összekeverni, gondolom, mert a Bálám szamara jobban hangzik.

@ártéri: Kikötőben nem probléma a mólóról, vagy egy leeresztett pallóról kitisztítani a csöveket. A csődugót meg a fedélzetről is ki/be tudják tenni, ha megemelik a csöveket.

backbencher 2018.06.29. 03:37:58

@savanyújóska:

Elismeresem a jol sikerult posztert.

2 kiegeszites:
1. A franciaknak a britekkel a 2. marokkoi valsag (1911) hatasara sikerult ugy megallapodni, hogy a britek vallaltak a franciak atlanti-oceani partvidekenek vedelmet, es a franciak a sajat csatahajoikkal a foldkozi-tengeri partvideket. Ez alapjan 1912-1919 kozott a francia hadiflotta tulnyomo resze Marseille es Toulon kikotoiben allomasozott.

2. A nemetek fo celja 1900-1912 kozott ENY-Afrikaban az akkor meg formalisan egy nagyhatalomhoz sem tartozo Marokkoban koncesszio/gyarmat es/vagy hadihajo kikoto szerzese volt.
Ennek kovetkezmenye volt az elso (1905.03.31-1906.05.31.) es a masodik (1911.04.01-11.04.) marokkoi valsag.

Az elso vegen a nemetek a francia mozgositas miatt meghatraltak (Algecirasi konferencia), es utana UK, Franciao. es Spanyolo. garantaltak a NY-Mediterran es K-Atlanti tersegben az addigi teruleteket es befolyasi ovezeteket (Cartagenai Paktum 1907.05.16.), amire a fenti poszt is utal.
A masodikban a nemetek mar agresszivebben leptek fel, es csak a hirtelen nemet bank- es tozsdepanik (1911. junius), es a brit reszleges flottamozgositas hatasara leptek vissza.

Ezt kovetoen a nemetek vegleg lemondtak mind a spanyol (Kanari-szk, Baleari-szk.), mind a portugal (Azori-szk.) tengeri szk-en valo kikotoszerzesrol, bar nemet hajok 1914-ben nehanyszor hasznaltak viz- es szenfelveteli helynek az Azori-szk-et.

A nemetek inkabb a Karib-tengeren probaltak Dan-NY-Indiakat megszerezni tamaszpontnak (1908-1912), de a britek errol tudomast szereztek (MI6 egyik elso nagy sikere) es a hirt tovabbitottak az USA-nak, akik vegul 1915-ben felujitottak a danokkal a targyalasokat, es egy dan nepszavazas (1916) utan Dania eladta 25mio USD aranyert az USA-nak (ma US Virgin-szk.).

Kallard 2018.07.01. 13:20:30

@savanyújóska: "A Dreadnought megépítése tehát – ugyanúgy, mint 17 évvel korábban a Naval Defence Act – éppen az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit reméltek tőle. Nem lezárta, hanem csak még jobban felpörgette a fegyverkezési hajszát a versengő haditengerészetek között." Többször olvastam már tőled ezt a gondolatot, és mindig értetlenül állok előtte. Hihetetlennek tűnik, hogy többé-kevésbé racionálisan gondolkodó emberek valóban ebben reménykedjenek. Természetesen minden korábbi tapasztalatuk és a józan logika ellenére is. Hol, kikben élt őszintén ez a remény?

savanyújóska 2018.07.06. 16:39:32

@Kallard: Pedig nincs benne semmi rendkívüli. A géppuska és az atombomba feltalálóit is emberbaráti szándékok vezették, és azt hitték, a találmányuk majd elveszi az emberek kedvért a háborúsditól. A nyugatot megfertőző hülye Rousseau-i idealizmus egyik vadhajtása ez is.

csi szi 2018.07.07. 10:59:34

@savanyújóska: Az atombomba feltalálóit Németország megsemmisítésének vágya vezette, más kérdés, hogy végül úgy alakult, hogy Japán ellen vetették be.

Kallard 2018.07.08. 12:58:54

@savanyújóska: Az atombomba tényszerűen alkalmas rá, hogy önuralomra és a konfliktusok eszkalálódásának lassítására késztessen olyan politikusokat és katonai vezetőket, akik ebben az életükben akarnak boldogok lenni, nem a túlvilágon.

Egyetértek a Rousseau-i idealizmus térnyerésében (és a minősítésben is), de ezen a téren nem végzett szerintem olyan pusztítást, amit tulajdonítasz neki. Ha jól emlékszem, az angolok tudtak róla, hogy többfelé a világon kezd célegyenesbe fordulni az all-big-gun projekt, és a csúcsra pörgetett építési tempónak a hajóépítő ipar erejének felmutatásán kívül gondolom az is mozgatórugója volt, hogy náluk készüljön el először az új csatahajó-típus. Meg hát menetből folytatták a programot, nem várva arra, hogy ki mit reagál, és az egyéb nemzetek búsan lehorgasztott fejjel feladják-e a versenyt. Ha valamitől ez elvárható, akkor legfeljebb az ipari kapacitás elképesztő fölényétől (amit pl. az USA produkált a második háborúban), de ezt óriási gyártási darabszámmal lehet demonstrálni, nem egy hajóval, legyen az bármilyen újszerű is. De hát annyira a levegőben lógott már, hogy annyira nem is volt az.

Mindegy, már úgyis több kört futottunk ezügyben, mint amennyire lényeges.
süti beállítások módosítása