Hét tenger

A nagy verseny 5.

2018. április 02. 10:16 - savanyújóska

A trónkövetelő, és a jó tanítvány

Bár a történetírás szereti azt állítani, hogy az Egyesült Államok az első világháborúig izolacionista politikát folytatott, ez valójában így nem igaz. Az ország tulajdonképpen mindig is terjeszkedni próbált, és születése pillanatától kezdve egyre újabb és újabb területeket nyelt el. (Többnyire az őslakos indiánoktól, amit a történetírás legfeljebb csak a lábjegyzetekben említ meg.) Miután pedig, nagyjából az 1860-as évekre, terjeszkedése a kontinensen elérte lehetséges határait, az Államok távolabbi, tengerentúli területeken igyekezett folytatni az expanziós politikát. Ekkor vetődött fel a probléma, melybe nagyjából ugyanekkor a németek is beleütköztek, nevezetesen hogy az ezeken a területeken való érdekérvényesítéshez szükséges egy ütőképes, távoli vizeken is bevethető flotta. Ilyennel, a németekhez hasonlóan, az amerikaiak sem rendelkeztek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének egészen a XIX. század végéig a partvédelem, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselés volt a feladata, és a polgárháborút követően legfőbb ütőerejét évtizedekig a monitorok alkották. A maguk idejében ezek a hajók a partmenti vizeken és folyótorkolatokban védelmi feladatokra kiválóan megfeleltek, ám alacsony építésük miatt használhatatlanok voltak a nyílt tengeren. A nyílt vizekre épített amerikai hadihajók viszont főleg a kereskedelmi hajózás elleni portyázó, félkalóz hadviselésre készült kisebb egységek voltak, melyek a többi nagyhatalom nagy hadihajóival szemben nem állhattak volna helyt.

Az amerikai Kongresszus sokáig makacsul ellenállt a roppant költséges flottaépítési terveknek, és csupán 1883-ban járult hozzá nagy hadihajók megépítéséhez, amikor gyors egymásutánban Brazília, Chile, és Argentína is páncélos hadihajókat építtetett az európai hajógyárakban. Az amerikaiakban ekkor tudatosult a kínos felismerés, hogy az adott pillanatban még ezeknek a dél-amerikai banánköztársaságoknak a hajóhada is erősebb, mint az övék.


A helyzetet orvosolandó, a Kongresszus 1886-ban végül jóváhagyta egy nagy, nyílt tengeri csatahajó építését. Bár elkészítését az európai hajógyárak is készségesen vállalták volna, az amerikaiaknál kezdettől fogva első számú szabály volt, hogy a hajóknak hazai gyárakban és hazai anyagokból kell épülniük. Az irdatlan tempóban fejlődő amerikai ipar, és az ország kimeríthetetlen nyersanyagkészletei ezt nagyobb problémák nélkül lehetővé is tették. Miután az amerikai mérnökök teljesen tapasztalatlanok voltak ilyen hajók építésében, egy sor európai -főleg persze angol- hadihajótervet vásároltak meg, és ezeket alaposan tanulmányozva készítették el saját hajójuk terveit.

A tapasztalatlanság mellett az amerikaiaknak szembesülniük kellett más, súlyos problémákkal is, mint például a megfelelő méretű sólyák és dokkok hiánya, vagy a hazai nehézipar felkészületlensége. Az 1886-ban megrendelt hajó építése így végül csak három évvel később kezdődhetett meg, és a késedelmes szállítások miatt hat évig elhúzódott. A végül Texas névre keresztelt hajót csak 1895 nyarán állíthatták szolgálatba. A 6.400 tonnás, két 305 mm-es, és hat 152 mm-es löveggel felszerelt másodosztályú csatahajó tulajdonképpen már el is avult, mire elkészült. A Texas ráadásul, éppen a hajógyárak és az építésben közreműködő üzemek tapasztalatlansága miatt, pályafutása során végig egy sereg súlyos konstrukciós hibával küszködött.A Texas.

A Texas.

 

Az US Navy fejlődése azonban végre beindult, és többé nem lehetett megállítani. 1889-ben a tengerészeti államtitkár -ugyanaz, mint az európai terminológiában a tengerészeti miniszter- , Benjamin Tracy, nagyszabású flottaépítési tervet terjesztett be a Kongresszus elé. A 15 éves program 10 elsőosztályú, és 25 másodosztályú csatahajó megépítését tűzte ki célul, melyeket 3-2 arányban osztottak volna el az Atlanti, és a Csendes-óceán között. A tíz nagy csatahajó már kimondottan a nyílt, óceáni vizekre készült volna, 10 ezer kilométeres hatótávolsággal, és 17 csomós sebességgel. A program tervezett költsége csaknem 300 millió dollár lett volna, annyi, mint a megelőző 15 év teljes haditengerészeti költségvetése összesen. Az összeg sokkolta a képviselőket, akik hosszas viták után végül csak néhány partvédő páncélos építését hagyták jóvá. A tervezők persze elég nagyvonalúan értelmezték a partvédelem fogalmát, de a kényszerű kompromisszumok miatt az új egységek, az Indiana osztály hajói, így is a kívánatosnál kisebb oldalmagassággal épültek, ami stabilitásukat és tengerálló képességüket egyaránt lerontotta.

Ennek ellenére ezek voltak az USA első igazi csatahajói, amit számozásuk is megmutat. A BB-1 jelű Indiana nyitotta meg az Egyesült Államok csatahajóinak hosszú névsorát, melyet fél évszázaddal később a BB-64 jelű Wisconsin zárt le. (A BB jelzést 1921-ben vezették be, az Indiana eredetileg Battleship No. 1-ként volt nyilvántartva.) A három csatahajó, az Indiana, Massachusetts, és Oregon építését 1890-ben kezdték el, s az Indiana már alig néhány hónappal a Texas után, 1895 novemberében szolgálatba állt. A tízezer tonnás, négy darab 330 mm-es ágyúval felszerelt hajók páncélzata a vízvonalon elérte a 220 mm-es vastagságot, a lövegtornyoknál pedig a 380 mm-t. Kilencezer lóerős gőzgépeikkel a hajók 16 csomós sebességre voltak képesek.Az Indiana, az első modern amerikai csatahajó.

Az Indiana, az első modern amerikai csatahajó.

 

A vonakodó Kongresszustól csak két évvel később sikerült kicsikarni a jóváhagyást egy újabb csatahajó megépítéséhez, bár a látszat fenntartása végett még ezt a hajót is a partvédők kategóriájába sorolták be, a meglehetősen nyakatekert „tengerálló partvédő páncélos” (seegoing coastline battleship) megjelölést akasztva rá. A bizarr elnevezés ellenére az 1897-ben szolgálatba állított hajó, az Iowa, igazi csatahajó volt, melyen végre sikerült kiküszöbölni az Indiana osztály hiányosságait. A 11 ezer tonnás, négy 305 mm-es löveggel felszerelt hajó a nagyobb oldalmagasságnak, és a nagyobb hajótestnek köszönhetően kiválóan állta az óceáni viharokat is. Páncélzata is sokkal erősebb volt elődeinél, a vízvonalon 356 mm, a lövegtornyoknál 432 mm vastag.

1896-ban újabb két hajó, a Kearsarge és Kentucky, majd újabb egy évre rá az Illinois osztály három egységének az építése kezdődött meg. A hajók építését finanszírozási nehézségek lassították, így csak 1900-1901 során sikerült őket szolgálatba állítani. A 12 ezer tonnás hajókat ismét 330 mm-es lövegekkel látták el, páncélzatuk pedig ugyanolyan erős volt, mint az Iowáé. A papírforma szerint ezeknek a hajóknak is a partvédelem volt a feladatuk, viszonylag kicsi, négyezer mérföldes hatótávolságuk, és 16 csomós sebességük is ennek volt köszönhető.

Közben ismét fellángolt a vita a hajóépítések értelméről és szükségességéről. Az ellenzéki republikánusok vehemensen támogatták, míg a kormánypártiak, köztük az elnök, William McKinley, és a tengerészeti államtitkár, John Long, ellenezték a csatahajók építését. A flottaépítés támogatói leginkább Nagy-Britannia tengeri fölényével riogatták a kétkedőket, felvázolva a Royal Navy hadihajóinak tüzérsége által lerombolt tengerparti városok, például a főváros, Washington rémképét. De erősen tartottak a Panama-csatornát építő franciák növekvő befolyásától is. (A német mumus csak később tűnt fel a térségben.) A flottaépítés ellenzői mindezt merő agyrémnek tartották, és úgy vélték, az országnak a partvédő páncélosok megfelelő védelmet nyújtanak, nincs szükség a méregdrága óceánjáró csatahajó flottára.

Azonban minden vita véget ért 1898-ban, amikor a spanyolok elleni háborúban az US Navy két győztes csatával bizonyította létezésének jogosultságát. A spanyolok és az amerikaiak között Kuba miatt éleződtek ki az ellentétek, mely elvileg spanyol felségterület volt, gazdaságát azonban gyakorlatilag teljes egészében amerikai cégek tartották kézben. (A kubai cukor 95%-át az Egyesült Államokba exportálták.) Az országban már régóta erősek voltak a szeparatista mozgalmak, és 1895-ben kitört a függetlenségi háború. Egy független Kuba létrehozása az amerikaiak érdekében is állt, egyrészt hogy gyámságuk alá tudják vonni a szigetet, másrészt pedig biztonságpolitikai okokból, hogy Spanyolország ne tudja fegyveres erőit az Államok közvetlen közelében állomásoztatni.

1898 első heteiben új, liberális kormány került hatalomra Spanyolországban, mely tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel, autonómiát kínálva a szigetországnak. Bár a radikálisabb lázadó csoportok elutasították a kormány ajánlatát, mégis úgy látszott, végre jó esély van a békekötésre, és a polgárháború kompromisszumos befejezésére, ami a spanyol fennhatóság megmaradását jelentette volna Kubában.

Február 15-én azonban az éppen Havannában tartózkodó amerikai Maine páncéloscirkáló a kikötőben felrobbant, és elsüllyedt. Több mint 200 amerikai tengerész pusztult el a hajóval. A Maine felrobbanásának oka máig sem tisztázott. A hivatalos amerikai álláspont szerint a spanyolok robbantották fel a hajót, míg a spanyolok szerint szándékos, és előre eltervezett amerikai provokáció történt. A legésszerűbb és legvalószínűbb magyarázat szerint a katasztrófa a lőpor öngyulladása miatt következett be.A Maine roncsait csak 1910-ben emelték ki.

A Maine roncsait csak 1910-ben emelték ki.

 

A hazai sajtó által óriásira duzzasztott felháborodást, és a spanyolok elleni közhangulatot kihasználva április végén az USA hadat üzent Spanyolországnak, majd néhány héttel később amerikai csapatok szálltak partra Kubában, Puerto Ricóban, és a Fülöp-szigeteken. A háború néhány hét alatt eldőlt. A teljesen tapasztalatlan, és többnyire képzetlen, de lelkes amerikai önkéntesek a hibát hibára halmozó hadvezetés sorozatos baklövései ellenére is különösebb nehézségek nélkül szórták szét a még náluk is rosszabbul vezetett, és minden harci kedvet nélkülöző spanyol gyarmati csapatokat. Decemberben a párizsi békeegyezménnyel Puerto Rico az Egyesült Államok birtoka lett, Kuba és a Fülöp-szigetek pedig amerikai megszállás alá kerültek. Később, a szokásos eljárás szerint, mindkét országban amerikai kézi vezérléssel működő bábkormányokat állítottak fel, melyek kiszolgáltatták az ország gazdaságát az amerikai cégeknek. (A függetlenségi harcok pedig mindkét országban folytatódtak tovább, de ezúttal már az amerikaiak, és helyi csatlósaik ellen.)

A háborúban elért sikert a flotta tette lehetővé, mely biztosította a katonaság átkelését a tengereken, blokád alá vette az ellenséges kikötőket, és tönkreverte a térségben állomásozó spanyol flottákat. A Fülöp-szigeteken állomásozó spanyol köteléket Dewey pusztította el május elsején, a kubai spanyol flottát pedig Sampson ellentengernagy hajóraja semmisítette meg július harmadikán, Santiago előtt.Csata Santiago előtt. Korabeli festmény.

Csata Santiago előtt. Korabeli festmény.

 

Egyik tengeri ütközet sem volt valami igazán dicsőséges, nagy diadal. Az amerikaiak mindkét esetben igen nagy számbeli és technológiai fölényben voltak, s az ütközetek kimenetele igazából nem nagyon lehetett kétséges. (Ezt a veszteségadatok is jól mutatják. Az amerikaiak a két ütközetben összesen két halottat – egyikük szívrohamot kapott – és 19 sebesültet vesztettek, míg a spanyolok veszteségei – a fogságba esetteket nem számítva – meghaladták a 850 főt.) De mégis ezek voltak az első, igazi tengeri győzelmek, melyeket az Egyesült Államok flottája elért, ami óriási lelkesedést és ünneplést váltott ki odahaza. A flotta győzelmei a haditengerészetet népszerű intézménnyé tették. Az új csatahajók kifejezték az ambiciózus ország nagyságát és fejlődését, s bizonyították, hogy az Egyesült Államok immár valódi nagyhatalom. A flotta nemzeti intézmény lett, s míg a nyolcvanas években állományának több mint a fele külföldi születésűekből állt, a századfordulóra már háromnegyedük született amerikai volt.

A flotta látványosan bizonyította létezésének értelmét, ami egy csapásra elsöpörte a Kongresszusnak a flottafejlesztés iránti aggályait. Már májusban három új csatahajót rendeltek meg –az osztály első hajóját a Maine névre keresztelték-, és a korábbi, a partvédelemre koncentráló teóriát végleg elvetve elkötelezték magukat a nyílt tengeri flotta építése mellett.A Connecticut, teljes sebességnél.

A Connecticut, teljes sebességnél.

 

A Maine osztály hajóit most már gyors egymásutánban követték a többiek, a Virginia osztály öt, majd a Connecticut osztály hat hajója. A sorozat aztán a Mississippi osztály két hajójával fejeződött be. A 13-16 ezer tonnás hajók mind négy darab 305 mm-es ágyúval voltak felszerelve, igen erős másodlagos tüzérségük pedig 16-20 darab 152-203 mm-es lövegből állt. A jó tengerállóságú, 5-6 ezer mérföld hatótávolságú hajók sebessége elérte a 18 csomót. Ezek a csatahajók már valóban egyenrangúak voltak a vezető európai haditengerészetek csatahajóival is, s az US Navy felkerült velük a legnagyobb haditengerészetek közé. A flotta ráadásul nagyon stabil anyagi és ipari háttérrel is rendelkezett, amit az Európán kívüli haditengerészetek közül legfeljebb csak a japánra volt még elmondható.

Kihasználva a költségvetés hirtelen jött nagyvonalúságát, már 1898-ban új flottaépítési programot hirdettek, melyben évente két első osztályú csatahajó megépítését tűzték ki célul. Az előzetes elgondolások szerint a hajók építési ideje négy év lett volna, és 18 évi szolgálat után minősítették volna át őket másodosztályú egységekké. A hosszú távú tervek szerint az US Navy 1927-re 36 első osztályú csatahajóval rendelkezett volna.A New Hampshire.

A New Hampshire.

 

1903-ban azonban tovább emelték a tétet. 1919-re nem kevesebb, mint 54 csatahajót akartak szolgálatba állítani, melyeket hat, egyenként kilenc hajóból álló kötelékbe osztottak volna, minden köteléken belül három csatahajó rajjal. A 16 ezer tonnás hajók szabvány fegyverzete négy darab 305 mm-es, és nyolc darab 203 mm-es lövegből, illetve négy torpedóvető csőből állt, hatótávolságuk elérte a hatezer mérföldet, sebességük a 19 csomót. (A Virginia, Connecticut, és Mississippi osztály hajói már ezek közé számítottak.)

Az új doktrínák szerint a flotta fő ellensége már nem az angol és a francia, hanem a német és a japán haditengerészet volt. Az Angliával való viszony az 1812-es háború óta elég hűvös volt, és a britek iránti felebaráti érzelmeket nem igazán növelte a polgárháború idején a Konföderációnak nyújtott erőteljes angol támogatás sem, de a század végére a két ország, üzleti és politikai vonalon egyaránt, kezdett egymásra találni, és szorosabbra fűzték kapcsolataikat. Az amerikaiak, lehetőségeiket józanul felmérve, tudomásul vették, hogy még hosszú ideig el fog tartani, mire elég erősek lesznek ahhoz, hogy kihívhassák a Royal Navy-t, addig tehát célszerűbb lesz békésen megegyezni velük. A franciák közben kiszorultak a térségből, haditengerészetük pedig erősen visszaesett, tehát a továbbiakban ők sem jelentettek közvetlen fenyegetést az amerikai pozíciókra.

A feltörekvő, fiatal Egyesült Államok érdekei tehát két másik, szintén feltörekvő, és -legalábbis akkori formájukban- szintén fiatal állammal, Németországgal és Japánnal kerültek ellentétbe. Az amerikaiak természetesen tagadják, hogy holmi alantas materiális megfontolások miatt kerültek volna szembe az említett két országgal. Szerintük ezúttal is magasztos elvek –demokrácia, szabadság, polgárjogok, ésatöbbi…- miatt éleződtek ki az ellentétek. (Norman Friedman amúgy kiváló könyve az események valami egészen érdekes értelmezését adja. A jeles szerző szerint Nagy-Britannia és Franciaország azért került le a potenciális ellenségek listájáról, mert az amerikaiak rájöttek, hogy a két szabad és demokratikus ország szabad és demokratikus sajtója által tájékoztatott népe nem engedte volna meg, hogy országaik holmi sötét erők befolyására háborút indítsanak a szintén szabad és demokratikus Egyesült Államok ellen. Ezzel szemben a tekintélyelvű és önkényuralmi Németország és Japán rezsimje ellenőrzése és irányítása alatt tartotta a sajtót, melyen keresztül manipulálni tudta saját közvéleményét, vagyis el tudott volna adni nekik egy háborút az USA ellen.
Az érvelésre a nevetséges jelző azt hiszem túl enyhe kifejezés. A korabeli német és japán sajtót a mai értelemben véve talán nem lehet egészen szabadnak minősíteni, de az újságírók azért igen tág határok között mozoghattak. A tömegmanipulációkra pedig a legjelesebb példákat már akkor is éppen az amerikai sajtó praxisában lehetett megtalálni, hogy csak a Maine esete körül csapott hisztériakeltést, uszítást, és rémhírterjesztést említsem. Az amerikai iparmágnások és pénzmogulok sokkal jobban ellenőrzésük alatt tartották a saját országuk sajtóját, mint Vilmos a magáét, ha másért nem hát azért, mert az ő tulajdonukban volt az egész.)Miss America új kalapja. A Puck karikatúrája.

Miss America új kalapja. A Puck karikatúrája.

 

Az ellentétek valódi oka természetesen az volt, hogy Németország és Japán azokra a területekre készült behatolni, melyekre az Egyesült Államok is szemet vetett. Japán esetében a Csendes-óceáni szigetek, Németország esetében pedig elsősorban Közép- és Dél-Amerika, másodsorban pedig szintén a Csendes-óceáni szigetek voltak az ütközési övezetek. Mindhárom ország a világ újrafelosztására törekedett, és első lépésként a Nagy-Britannia által még be nem kebelezett területeken kívánták befolyásukat megerősíteni. Ilyenből már nem volt nagyon sok, legalábbis nem elég ahhoz, hogy hárman meg tudjanak osztozni rajta. Az amerikaiakat elsősorban a Dél- és Latin-Amerikában egyre növekvő német befolyás aggasztotta, nemkülönben a viharos gyorsasággal növekedő német haditengerészet, mely egyre erőteljesebben fokozta jelenlétét az amerikai vizeken. A német Tengerészeti Törvény az amerikai programnak nemcsak ihletője és mintája, hanem egyben riválisa is volt. (A németek ráadásul egyáltalán nem igyekeztek baráti gesztusokat tenni az USA felé. Ugyanazzal a fölényeskedő, pökhendi arroganciával kezelték le a félbarbárnak tartott amerikaiakat, mint a japánokat. A német külpolitika itt is bakot lőtt. Ahelyett, hogy szövetségre próbált volna lépni az Egyesült Államokkal az angolok ellen, agresszív és ellenséges lépéseivel magára haragította azt, mint szinte mindenki mást is a világon.)

Az 1903-as flottaépítési programmal azonban az amerikaiak magasabbra emelték a mércét, mint az óceán túlsó partján Tirpitz. Egy 1909-es kalkuláció úgy számolt, az US Navy csatahajóflottájának legalább 25%-al felül kell múlnia a német haditengerészet erejét, még akkor is, ha a hajók 25%-a éppen karbantartáson vagy készletfeltöltésen van. A kétfelől érkező fenyegetés volt a legfőbb oka a Panama-csatorna megépítésének, és megszerzésének is.Az építés alatt álló Connecticut egyik 305 mm-es ágyújának beszerelése.

Az építés alatt álló Connecticut egyik 305 mm-es ágyújának beszerelése.

 

A XX. század első évtizedére az Egyesült Államok flottája világviszonylatban is az egyik legjelentősebb haditengerészetté nőtte ki magát, és az amerikaiak úgy gondolták, ideje, hogy mindezt a világ tudomására is hozzák. 1907-ben az akkori elnök, Theodore Roosevelt, olyan mutatványt hajtatott végre a flottával, melyet a világ addig még nem látott. Gyakorlatilag az egész amerikai flottát útnak indította, hogy körbehajózva a Földet megmutassák minden érdekeltnek az Egyesült Államok tengerészeti erejét, és azt, hogy ezt a tengerészeti erőt a világ bármelyik pontján képesek érvényesíteni.

1907 december 17-én a Connecticut vezetésével 16 csatahajó indult útnak, fedélzetükön 14 ezer tengerésszel, hogy világszerte demonstrálják az US Navy erejét. Az amerikai hadihajók fehérre festett hajóteste nyomán a flottára gyorsan ráragadt a Nagy Fehér Flotta elnevezés. A flotta hajói egyébként nem haladtak végig együtt, egyes kötelékek időnként külön utakra tértek.

A Hampton Roadsról kiindulva a hajóhad Trinidad és Rió érintésével megkerülte Dél-Amerikát, majd a Magellán-szoroson keresztül áthajózott a Csendes-óceánra. (A Panama-csatorna ekkor még nem volt kész.) Peru és Mexikó érintése után a flotta 1908 májusában érkezett meg San Franciscóba. Júliusban továbbindulva egy honolului kitérő után meglátogatták az ausztrál kikötőket, ahol nagy ünnepléssel fogadták őket, ugyanúgy, ahogy a Fülöp-szigeteken is. A turné egyik legfontosabb állomása Japán volt, ahol a flottának egyik legfőbb riválisa előtt kellett demonstrálnia erejét. A japánok természetesen nem kívántak összeütközésbe kerülni az amerikaiakkal, és hogy békés szándékaikat szemléltessék, a Yokohamába befutó flotta üdvözlésére sok ezer, amerikai zászlót lobogtató embert vezényeltek ki, és általában is igyekeztek a legbarátságosabban fogadni a konkurenciát.
Egy újabb Fülöp-szigeteki megállót követően a flotta Szingapúr és Ceylon érintésével a Szuezi-csatornán át behajózott a Földközi-tengerre. Éppen jókor érkeztek meg ahhoz, hogy a földrengés által romba döntött olasz Messina városában részt vegyenek a mentési munkákban.

Mintegy 80 ezer kilométer megtétele után a hajóhad 1909 február 22-én érkezett vissza a Hampton Roadsra, ahol hatalmas ünneplő tömeg élén maga az elnök, Roosevelt fogadta őket.A Nagy Fehér Flotta Trinidad előtt.

A Nagy Fehér Flotta Trinidad előtt.

 

A Nagy Fehér Flotta körútja a puszta erődemonstráción kívül rengeteg hasznos tapasztalattal is járt, mely nagy nyereséget jelentett a haditengerészetnek. Nemcsak a hajók tengerállóságát, és a legénység felkészültségét tesztelték, hanem a flotta organizációját is. Az úton részt vett néhány hajógyári mérnök is, akik hosszú és aprólékos tanulmányban részletezték, az út tapasztalatai alapján szerintük milyen változtatásokat kell végrehajtani az új csatahajók konstrukcióján. Az amerikaiak mindeddig ugyanis a külföldi tervek tanulmányozása, és elméleti számítások alapján építették hajóikat, melyek képességeit most vizsgáltak meg először a gyakorlatban.

A jelentésben összefoglaltak, és a javasolt változtatások nagyjából megfeleltek annak, amit a flotta újabb generációjának újító szellemű tisztjei már korábban is hangoztattak. Az úgynevezett radikálisok már korábban is javasoltak hasonló változtatásokat, ötleteiket azonban a tengerészeti vezérkar, tartva tőle, hogy az új technológiák bevezetése miatt megtorpan a flottaépítés lendülete, akkor elutasította. A reformerek most, maguk mellé állítva a vezető hajógyári mérnököket, és magát az elnököt, Theodore Rooseveltet is, ismét támadásba lendültek, és sikerült kierőszakolniuk egy tengerészeti konferencia összehívását, mely megvitatta a csatahajó-építés aktuális kérdéseit.

Ezen kívül jelentős változtatások történtek a flotta szervezeti felépítésében is, melyek azonban már nem annyira a tengerésztiszteknek és a hajógyári mérnököknek, hanem inkább az Egyesült Államok 26-ik elnökének, Theodore Rooseveltnek voltak köszönhetőek. (Bár a Roosevelt névről ma többnyire mindenkinek az oldalági rokon, Franklin Delano Roosevelt jut eszébe, azért Theodore Roosevelt is a kor egyik nagy formátumú politikusa volt. A robusztus, életerős Roosevelt általános habitusa sok szempontból erősen emlékeztet Churchillére, eltekintve attól, hogy sokkal műveltebb és intelligensebb volt, valamint emberi kvalitásait tekintve is messze felülmúlta a cinikus, és teljesen gátlástalan Brit Oroszlánt.)Theodore Roosevelt 1898-ban, a spanyol háború idején.

Theodore Roosevelt 1898-ban, a spanyol háború idején.

 

A tengerészeti ügyek iránt mindig is élénken érdeklődő Roosevelt hivatalba lépése után új stratégiát honosított meg az US Navy-nél. A flotta a hajók száma szerint már addig is komoly ütőerőt képviselt, csakhogy ezt az erőt szétforgácsolták a világ tengerein. A hajóhad feladata elsősorban az volt, hogy a fenyegető amerikai jelenlétet fenntartsák az USA érdekövezetébe tartozó területeken. A csatahajók tehát nem annyira azért épültek, hogy tengeri ütközeteket vívjanak a rivális haditengerészetek csatahajóival, hanem inkább azért, hogy ijesztgessék velük Közép- és Dél-Amerika, illetve a Csendes-óceán országait. A hajókat egyesével, vagy kisebb kötelékekben állomásoztatták a szóban forgó területek kikötőiben. Nagyobb kötelékekben megvívott flottaütközetekre az amerikaiak egyáltalán nem készültek, ennek megfelelően még hadgyakorlatokra sem vonták össze csatahajóikat nagyobb flottákba.

Roosevelt azonban, aki már főiskolai diákként tanulmányozta a kérdést, egészen másként látta a tengeri hatalom lényegét. Ő úgy gondolta, az Egyesült Államoknak egy erős, központosított flottával kell szembenéznie ellenségeivel, és csatahajóit egyetlen kötelékbe kell összevonnia a hazai vizeken, még akkor is, ha távoli területei ezzel védtelenek maradnak. Az elgondolás nyilván Mahan elméleteiből táplálkozott, és a flotta tisztikarának nagyobbik része is támogatta azt. Az orosz-japán háborút tanulmányozva egyébként az US Navy szakértői is arra a megállapításra jutottak, hibás volt az az orosz koncepció, mely a flottát több részre bontotta, és egymástól távol eső vizeken egyszerre kívánta fenntartani jelenlétét, lehetővé téve ezzel a japánoknak, hogy az egymástól elszigetelt orosz erőket külön-külön verjék szét. Az amerikaiak szerint az oroszoknak egyetlen flottába kellett volna összevonni teljes erejüket, még akkor is, ha a háború kitörésekor ez a flotta tízezer mérföldre van a hadszíntértől. (Igazából egyébként az oroszok is hasonló következtetésre jutottak, és a flotta főerőit a Távol-Keleten akarták összpontosítani. A japán támadás azonban még az előtt érte őket, hogy ezt meg tudták volna valósítani.) Az elemzők úgy vélték, hasonló helyzetben a japánok a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai kötelékkel ugyanazt tennék, mint a Port Arthur-i orosz flottával, vagyis túlerejüket érvényesítve gyorsan megsemmisítenék azt, még mielőtt az anyaországból küldött erősítés megérkezhetne.

Az új koncepciónak megfelelően tehát az US Navy 16 csatahajóját 1907-ben egyetlen kötelékbe, az Atlanti Flottába vonták össze. Ezt a Nagy Fehér Flottát küldte aztán Roosevelt világ körüli útra, hogy demonstrálja, a flotta ugyan az atlanti partoknál állomásozik, ám ha szükség van rá, a világ bármely pontján képesek bevetni azt.Az amerikai Atlanti Flotta.

Az amerikai Atlanti Flotta.

 

Míg az egyik oldalon a németek, a másikon a szintén nagy tempóban fejlődő és növekvő japán haditengerészet fenyegette az Egyesült Államok ambícióit. A németekkel ellentétben azonban Japán -legalábbis egyelőre- igyekezett vágyait a lehetőségeihez mérni, és próbálta elkerülni a felesleges összetűzéseket.

A japánok rögtön a nyitás után, a XIX. század közepén, hozzáláttak saját haditengerészetük kiépítéséhez. Eleinte többnyire a nyugati tengerészetektől leselejtezett egységeket vásároltak, és az 1870-es évekre sikerült is egy igen csak vegyes harcértékű, meglehetősen szedett-vedett benyomást keltő hajórajt felállítaniuk, mely a belháborúkban, illetve a hetvenes évek közepén Korea ellen, hamar átesett a tűzkeresztségen is. A flotta legnagyobb harcértéket képviselő egysége a még az amerikai polgárháború idején, a déliek megrendelésére francia hajógyárban épülő Stonewall páncélos volt, melyet 1868-ban vettek meg az Egyesült Államoktól, és Kotecu néven állítottak szolgálatba.A Kotecu, itt még Stonewall-ként, amerikai kézen.

A Kotecu, itt még Stonewall-ként, amerikai kézen.

 

Egységes japán flottáról azonban még ugyanúgy nem lehetett beszélni, ahogy egységes japán államról sem. A nagyobb tartományok, és az azokat birtokló hadurak, még a Meidzsi kor első éveiben is nagyfokú önállóságot élveztek, területeiken saját maguk tartották kézben a közigazgatást, valamint saját hadsereggel és flottával rendelkeztek. A sógunátus flottájával egyenértékű hajórajokat állítottak fel a nagyobb tartományok is, mint például Satsuma, Kaga, Choshu, és Chikuzen. A szamurájlázadások leverése, és a központi hatalom megszilárdulása után azonban hozzáláttak az egységes japán haditengerészet létrehozásához. Már 1869-ben megalakult a Császári Japán Haditengerészet, melynek kötelékében a következő években egyesítették az addig széttagolt tartományi flottákat. 1872-ben létrejött az önálló Tengerészeti Minisztérium is.

Első nagy, páncélos hadihajójukat, melyet már kimondottan Japán számára építettek, 1875-ben rendelték meg egy angol hajógyártól. A haditengerészet felállításánál és megszervezésénél a japánok a későbbiekben főleg a britekre alapoztak, ám kezdetben, mivel az angolok még nem sok érdeklődést mutattak Japán iránt, francia segítséget is igénybe vettek. (A japánok mindig gondosan tanulmányozták, az egyes szakterületeken kik a világ legjobbjai, és igyekeztek tőlük tanulni.) Francia közreműködéssel és felügyelettel építették ki a flotta egyik fő támaszpontjának számító yokusakai kikötőt és hajógyárat is. A neves francia hajómérnök, a Jeune École egyik vezéralakja, Emile Bertin, a nyolcvanas években négy évig dolgozott Japánban, a hajógyárak és a hadihajók építésének egyik irányítójaként. Ő felügyelte a kurei és sasebói támaszpontok kiépítését is.

A japán hadihajók egy nagy része francia gyárakban készült, és a francia stratégiai elgondolások is nagy hatással voltak a japánokra. A torpedónaszádokat ideális eszköznek tartották a sok kisebb-nagyobb szigetből álló ország tagolt tengerpartjainak védelmére, de természetesen a naszádok olcsósága is komoly érv volt az Új Iskola elképzelései mellett. Az 1882-es programban megrendelt 48 hadihajóból 22 torpedónaszád volt.

Az 1892 -őt megelőző két évtizedben Japán mindössze egyetlen páncélozott hadihajót állított szolgálatba, a 2.400 tonnás Chiyoda cirkálót. A haditengerészeti költségvetés összes többi részét páncélozatlan, vagy csak páncélfedélzettel rendelkező, úgynevezett „védett cirkálók”, valamint torpedónaszádok építésére költötték. A japán haditengerészet az évtized végéig 25, külföldi gyárakban épült naszádot, valamint nyolc acéltestű cirkálót állított szolgálatba. Utóbbiakat szintén külföldön építtették, vagy vásárolták, kivéve a yokusakai hajógyárban készült 1750 tonnás, 1889-ben szolgálatba állított Takao cirkálót, mely az első, Japánban készült modern hadihajó volt.A Matsushima jellegrajza.

A Matsushima jellegrajza.

 

A francia együttműködés csúcspontját a Matsushima osztályú cirkálók megépítése jelentette, melyek a Kína elleni háborúban a japán haditengerészet fő ütőerejét képviselték. A 4.200 tonnás hajók fő fegyverzetét egyetlen 320 mm-es löveg alkotta, mely elvileg komoly ütőerőt jelentett, a gyakorlatban azonban igen alacsony tűzgyorsasága miatt nem sok hasznát vették. (Az ágyú újratöltése még optimális, békebeli körülmények között is legalább félóráig tartott.) Emellett a hajók még 12 darab 120 mm-es ágyúval, és néhány kiskaliberű gyorstüzelővel voltak felszerelve. A három cirkáló sebessége sem számított kiemelkedőnek, mindössze 16,5 csomót tudtak elérni, ami már megépítésük idején, 1890 körül, sem számított valami soknak. Mint a Jeune École cirkálóinak általában, ezeknek a hajóknak a páncélzata is minimális volt. Övpáncélzattal egyáltalán nem voltak felszerelve, csak a fedélzetet védte 50 mm vastag páncélborítás.

Míg az anyagi eszközök beszerzésénél a japánok elsősorban a franciák, illetve kisebb részben a németek felé orientálódtak, a haditengerészet szervezeti felépítését, és a legénység kiképzését illetően az angolokat igyekeztek utánozni. Az angol jelenlét, miután Kína tehetetlenségét megtapasztalva a britek egyre inkább Japánban látták lehetséges távol-keleti szövetségesüket, lassan erősödött, és nagy hatást gyakorolt a professzionális haditengerészeti vezérkar kiépítésére. Ezzel párhuzamosan azonban lassan gyengült a francia befolyás, és a Jeune École hatása.

Az első modern japán páncélosok, a Fuji és a Yashima építését 1893-ban rendelték meg, már angol hajógyáraktól. A Fuji a Thames Ironworks & Shipbuilding Company, a Yashima pedig az Armstrong-Whitworth gyárában készült. Az 1897-ben szolgálatba állított, 114 méter hosszú és 12.500 tonnás hajók az angol Royal Sovereign mintájára készültek, de azok 343 mm-es lövegei helyett 305 mm-esekkel voltak felszerelve. Az ezzel elért súlymegtakarítást a gépek teljesítményének növelésére fordították, melyet az angol hajók 9.000 LE-jéhez képest sikerült 14 ezer lóerőre növelni, a sebességet pedig 18 csomó fölé srófolni.A Fuji, a japánok első modern páncélosa.

A Fuji, a japánok első modern páncélosa.

 

Japán költségvetése 1903-ban összesen 22,9 millió fontnak megfelelő összeget tett ki, melyből 2,5 milliót tudtak a flottára költeni. Figyelembe véve, hogy egy új csatahajó nagyjából egymillió fontba került, pusztán ebből az összegből nem tudták volna fedezni a nagyszabású flottaépítési programot. Azonban 1895-ben mennyei mannaként hullott a japánok ölébe a győztes háború után Kínából kipréselt hatalmas összegű hadisarc. Alapvetően ebből finanszírozták az 1896-ban meghirdetett „6-6 Flotta” nevű programot, amely 1904-ig hat csatahajó és hat erős páncéloscirkáló megépítését tűzte ki céljául.

A flotta igazi tűzkeresztségére is a kínai háborúban került sor, melyben a japán haditengerészet az ellenség túlereje ellenére is igen jól szerepelt, és döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. Az első nagyobb összecsapásra még a hivatalos hadüzenetek előtt, 1894 július 25-én került sor, amikor japán cirkálók megakadályozták a kínai hajókat, hogy utánpótlást juttassanak el az Asan-öbölnél állomásozó csapatok részére. A harcok egyik utólag is sokat vitatott mozzanata volt, amikor a Naniwa cirkáló elsüllyesztette a magát megadni nem akaró Kowshing csapatszállítót, majd könnyű fegyvereiből tüzet nyitott a kínai hajótöröttekre. Az eset -miután a hajó angol tulajdonban volt, és legénysége is angolokból állt- nagy felháborodást váltott ki Nagy-Britanniában, és diplomáciai bonyodalmakat okozott a két ország között, ám az Admiralitás vizsgálóbizottsága végül nagyvonalúan úgy döntött, a Naniwa kapitánya – Togo Heihacsiro – az érvényes nemzetközi tengeri jognak megfelelően járt el, mivel a kínai katonák a mentőcsónakokból a Kowshing elsüllyedése után is lőtték kézifegyvereikből a japánokat, tehát nem voltak hajótöröttnek tekinthetők.

A főerők összecsapására két hónappal később, a Yalu folyó torkolatának közelében került sor. Az Ito Sukeyuki vezette japán flotta gyors, és viszonylag könnyű győzelmet aratott a szervezetlen, és pocsékul vezetett kínaiak felett, annak ellenére, hogy azok soraiban két erős fegyverzetű, modern csatahajó is harcolt. A japánok öt kínai cirkálót elsüllyesztettek, míg ők maguk egyetlen hajót sem vesztettek, bár a kínai csatahajók 305 mm-es lövegei több japán hajót súlyosan megrongáltak, köztük a zászlóshajót, a Matsushimát, mely olyan súlyosan megsérült, hogy kis híján elsüllyedt. A csata egyik legfontosabb tanulsága éppen az volt a japánok számára, szükségük van az erősen páncélozott, nagy tűzerejű csatahajókra, vagyis flottaépítési programjukat a továbbiakban nem szabad a Jeune École elveire alapozni. Csata a Yalu torkolatánál. Japán metszet.

Csata a Yalu torkolatánál. Japán metszet.

 

A legnagyobb visszhangot a Yalunál vívott ütközet váltotta ki, de valójában ennél is jelentősebb volt a következő év januárjában a Koreával szemközt fekvő Weihaiwei ellen végrehajtott kombinált hadművelet. A japán flotta egy 25 ezres expedíciós hadsereget dobott át a Sárga-tenger túlsó partjára, mely ostrom alá vette a kínai flotta legfontosabb hadikikötőjének számító várost. A japánok a rendkívül pocsék téli időjárás ellenére sikeresen tartották fenn Weihaiwei blokádját, s megakadályozták a kínai flotta kitörési kísérleteit. A torpedónaszádok egy előremutató, és később a Port Arthur-i támadás mintájául szolgáló éjszakai rajtaütés során behatoltak a kikötőbe, és több kínai hadihajót, köztük a flotta zászlóshajóját, elsüllyesztették. Weihaiwei 23 napos ostrom után végül kapitulált, amivel a háború gyakorlatilag el is dőlt.

A békekötés után a japánok különféle jogcímeken horribilis összeget, összesen 510 millió yent vertek ki a kínaiakból, ami az akkori Japán teljes éves költségvetésének a hat és félszerese volt. Tulajdonképpen ez az összeg fedezte a Japánban a következő években beinduló nagyszabású hadsereg-fejlesztési és flottaépítési programok hatalmas költségeit.

A Yamamoto Gombei tengernagy által irányított „6-6” program csatahajóinak első két darabja, a Fuji osztály két hajója, a program hivatalos meghirdetésekor már befejezés előtt állt az angol hajógyárakban. Ezek mellé további négy hajót rendeltek meg a britektől, melyek a Majestic osztályú angol csatahajók mintájára készültek. Az első két hajó, a Shikishima és a Hatsuse, építését 1897-ben kezdték el, és 1900-ban állították őket szolgálatba. A korábbinál nagyobb, 135 méter hosszú és 15.450 tonnás hajók a korabeli csatahajók standard fegyverzetének számító 305 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve, sebességük pedig elérte a 18 csomót. Háromkéményes elrendezésükkel egyedi megjelenésűeknek számítottak a többi, kétkéményes japán páncélos közt.

A Shikishima osztállyal egy időben kezdték el egy harmadik japán csatahajó, az Asahi megépítését is. A Glasgow-ban épített hajó szinte valamennyi paramétere megegyezett a Shikishimáéval, ezért sokan az osztály harmadik egységének tartják. A két hajó közt a legnagyobb és legszembetűnőbb különbség az Asahi kétkéményes elrendezése volt.
A „6-6” program utolsó csatahajójának, a Mikasának az építését 1899 januárjában kezdték el a Vickers Művek Barrow in Furness-i hajógyárában. A 15.140 tonnás, az Asahival szinte mindenben megegyező hajót 1902 márciusában adták át a japán haditengerészetnek. Az előző három csatahajóhoz hasonlóan a Mikasa páncélzatának legnagyobb vastagsága is 229 mm volt, de ezt már nem Harvey -féle krómnikkel lemezekből, hanem a kor legerősebb páncélzatának számító cementált Krupp lemezekből építették fel.A Mikasa vízrebocsátása.

A Mikasa vízrebocsátása.

 

A japán program fontos eleme volt a hat páncéloscirkáló -ahogy akkoriban nevezték a kategóriát: „a szegény ember csatahajói”- építése. Ezek közül az elsőt, az Asamát, 1899 márciusában adták át a japán haditengerészetnek, majd két hónap múlva követte testvérhajója, a Tokiwa. A két hajó építését az angol cég, az Armstrong-Whitworth, eredetileg megrendelés nélkül kezdte meg 1897-ben, abban bízva, előbb-utóbb csak találnak majd rájuk vevőt. Ez meglehetősen nagy kockázatot jelentett, ám a cég szerencséjére a már épülő hajók tökéletesen megfeleltek a japánoknak.

A két 124 méter hosszú, 9.700 tonnás cirkáló elkészültekor világelső volt kategóriájában, a tűzerő, a sebesség, és a páncélvédettség terén egyaránt. Fő fegyverzetük négy, ikerlövegtoronyban elhelyezett 203 mm-es lövegből állt, melyet 14 darab, a hajó oldalán, kazamatákban beépített 152 mm-es löveg egészített ki. Páncélvastagságuk elérte a 180 mm-t, 18 ezer lóerős gépeikkel pedig 21,5 csomós sebességre voltak képesek.

A japánok olyannyira meg voltak elégedve az Asamával, hogy már 1898-ban két további páncéloscirkálót rendeltek meg az Armstrong-Whitworth-től. Az 1900 őszén szolgálatba állított két hajó az Izumo és Iwate neveket kapta. Legtöbb paraméterük megegyezett az Asamáéval, a különbség leginkább csak a hajtóművek elrendezésében, és a háromkéményes elrendezésben mutatkozott meg. Az Izumo osztály gépeinek teljesítménye kisebb volt, mint az Asamáé, így sebességük is valamivel alacsonyabb volt, 20,5 csomó.
Két másik páncéloscirkálót nem angol gyárakban építettek meg a japánok számára. A 9.300 tonnás Izuma francia, a 9.600 tonnás Yakumo német gyárban épült. Mindkét hajó a szokásos négy darab 203 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyúval volt felszerelve.

Meglehetősen kilógott a japán hajók közül a két, utolsóként elkészült páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin. Ezeket a Genovában épülő, Garibaldi osztályú cirkálókat eredetileg az olasz haditengerészet rendelte meg, Roca és Mitra néven, ám nem sokkal a vízrebocsátásuk után eladták őket Argentínának. Az egyre fokozódó háborús veszély miatt a japánok igyekeztek minél gyorsabban megerősíteni flottájukat, és mivel nyilvánvaló volt, hogy a háború kitöréséig már nem lesz elegendő idejük arra, hogy angol gyárakban építtessenek további hajókat, más, gyorsabb megoldás után néztek. Így terelődött a figyelem a befejezés előtt álló két páncéloscirkálóra, melyeket az argentinok hajlandók voltak eladni a japánoknak. (Nem teljesen önként, mondjuk úgy, nyomatékos angol rábeszélésre.)

A 108 méter hosszú, 7.700 tonnás hajók kisebbek voltak, mint a többi, hasonló kategóriájú japán hajó, de ugyanolyan fegyverzettel voltak felszerelve, s 13.500 LE-ős gépeikkel a 20 csomós sebességre voltak képesek. A Nissin fő fegyverzete a japán páncéloscirkálók standard fegyverzetének számító négy darab 203 mm-es ágyúból állt, ám a Kasuga első lövegtornyába a két 203 mm-es helyett egy darab 254 mm-es löveget építettek be. A cirkálók ezeken kívül még 14 darab 152 mm-es ágyúval is fel voltak szerelve. Páncélzatuk nem volt olyan vastag, mint a többi japán páncéloscirkálóé, az övnél csak 152 mm, de nagyobb területet fedett azokénál.Az Asama páncéloscirkáló.

Az Asama páncéloscirkáló.

 

Ezen kívül még nyolc cirkáló is épült a japán haditengerészet részére, közülük öt már hazai üzemekben. A japánok nagy erőfeszítéseket tettek rá, hogy minél előbb függetlenítsék magukat a külföldi hajógyáraktól, azonban a nyersanyagokban szegény szigetország még viszonylag gyenge lábakon álló ipara ezt még jó ideig nem tudta megoldani, és csak az első világháború idejére sikerült a japán hajógyártást nagyrészt függetleníteni a külföldi beszállításoktól. A nagyszabású flottaépítés ellenére a japánok tisztában voltak azzal, hogy a lehetséges ellenfélnek számító Oroszországgal, és a kevésbé valószínű, de ellenségként hosszú távon szintén számításba jöhető Egyesült Államokkal szemben nincsenek egy súlycsoportban, és kizárólag saját erejükre támaszkodva nem lesznek képesek velük szemben megállni.

Szerencsére mindkét országgal szemben természetes szövetségesükre találtak Nagy-Britanniában, melynek szintén nem állt érdekében az orosz befolyás megerősödése a Távol-Keleten. A németekkel ellentétben a japánok nem is haboztak megragadni a kínálkozó alkalmat. A két ország 1902 januárjában, Londonban, ötéves időtartamra szóló szövetségi szerződést írt alá –mely többszöri hosszabbítással végül egészen 1922-ig életben maradt-, melyben a gazdasági együttműködés mellett kölcsönösen baráti semlegességet vállaltak arra az esetre, ha valamelyikük háborúba keveredik egy másik országgal, illetve vállalták, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyikük egyszerre két másik országgal kerül háborúba. Egy titkos záradékban Anglia vállalta azt is, hogy ha Japán vereséget szenvedne, és az országot a megszállás veszélye fenyegetné, hadba lép a japánok oldalán. Ez a szövetség adta meg azt a biztos hátteret, melyre alapozva aztán a japánok később szembe mertek szállni az oroszokkal.A jól sikerült japán szövetség még az angol választásokon is ütőkártya volt.

A jól sikerült japán szövetség még az angol választásokon is ütőkártya volt.

 

A haditengerészet fő támaszpontjává 1883-ban választották ki Sasebo kikötőjét. Az addig jelentéktelen kis település hadikikötővé való kiépítése 1889-ben fejeződött be, s ettől kezdve itt állomásoztak a japán haditengerészet főerői. A japán flotta, amely képes volt a teljes erőkoncentrációra, ezzel jelentős helyzeti előnyre tett szert a fő rivális oroszokkal szemben, akik földrajzi széttagoltságuk miatt kénytelenek voltak haditengerészeti erőiket megosztani a különböző beltengerek között.

A japán haditengerészet és a szárazföldi hadsereg nagyszabású fejlesztését és bővítését ugyan nagyrészt a Kínára kivetett hadisarc hatalmas összegéből finanszírozták, azonban a fegyveres erők ilyen mértékű, és ilyen gyors növelése Japán anyagi helyzetét még így is nagyon megterhelte, s az ország nagymértékben eladósodott. Ezen az oroszok elleni, világraszóló győzelem sem segített sokat, miután a japánok nem tudták rákényszeríteni az oroszokat az általuk igényelt háborús jóvátétel kifizetésére. Az oroszok veresége közel sem volt olyan teljes, mint a kínaiaké, s egy elhúzódó, hosszú háborúban kimeríthetetlen emberi és anyagi erőforrásaikra támaszkodva a szárazföldön még képesek lehettek volna megfordítani a háború állását. A japánok kénytelenek voltak addig békét kötni, ameddig lehetett, a háború így csak morális nyereséget hozott nekik, anyagit nem.A Sárga-tengeri csata egy festményen.

A Sárga-tengeri csata egy festményen.

 

A morális nyereség viszont óriási volt. Japán a szárazföldön és a tengeren egyaránt lealázta az addig az egyik legerősebb nagyhatalomnak tartott Oroszországot, és győzelmeivel bizonyította, ő maga is csatlakozott a komolyan veendő nagyhatalmak, és a nagy haditengerészetek sorába.

 (Folyt.köv.)

42 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr6413799638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ártéri 2018.04.02. 22:53:12

Áááá, mit tojt ide Húsvétra a nyuszi?
Remek, köszönjük.
Már régóta meg szerettem volna kérdezni, hogy mire szolgálnak a hosszú csövek a csatahajók oldalán, a páncélzaton kívül. Akármi is folyik bennük, nagyon sérülékeny helyen vannak, nem?

soarvány 2018.04.03. 00:04:30

Remélem nem maradok le a folytatásról, igen érdekes volt.

David Bowman 2018.04.03. 00:59:45

1900ban az "amerikai" sajtó már rég a második világháborút tervezte:
imgur.com/YUUFToK

David Bowman 2018.04.03. 01:08:50

Mennyien olvassák így éjfél után ezt az Írást!

David Bowman 2018.04.03. 01:12:19

" A csatahajók tehát nem annyira azért épültek, hogy tengeri ütközeteket vívjanak a rivális haditengerészetek csatahajóival, hanem inkább azért, hogy ijesztgessék velük Közép- és Dél-Amerika, illetve a Csendes-óceán országait."
Na, ez azóta sem változott. Komoly ellenfél ellen az egész nem ér semmit.

David Bowman 2018.04.03. 01:24:50

"A flotta igazi tűzkeresztségére is a kínai háborúban került sor, melyben a japán haditengerészet az ellenség túlereje ellenére is igen jól szerepelt, és döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. "
Én úgy tudom, Kínának szedett-vedett hajói voltak, amiről az ágyúkat a saját admirálisuk adta el a jappánoknak.

David Bowman 2018.04.03. 01:46:50

Mi a rosebnek kellett az oroszoknak hadiflotta? Abból a pénzből inkább a Bajkál Amúr vasutat építették volna meg, le is győzik a Jappánokat. Orosz flotta hijján a japánok lövöldözhettek volna egymásra.

Galaric 2018.04.03. 06:19:16

@ártéri: Azok a torpedővédő háló tartó rúdja lesznek. A kikötőben használták őket.

savanyújóska 2018.04.03. 07:37:39

@ártéri: Valószínűleg a torpedóvédő hálók tartórúdjaira gondolsz. Ezeket csak kikötőkben használták, működés közben így néznek ki:
www.firstworldwar.com/photos/graphics/cpe_torpedo_net_01.jpg

Meg ott vannak még a hajók oldalán azok a tartórudak is, amiket szintén a kikötőben hajtottak ki, és a csónakokat ezek végéhez kötötték ki, hogy a hullámzás ne csapja őket hozzá a hajótesthez.

@David Bowman: „úgy tudom, Kínának szedett-vedett hajói voltak”

Modern, külföldről vásárolt hadihajóik voltak, köztük két, német gyártmányú csatahajó. A kínai flotta és a hadsereg összességében véve körülbelül háromszoros túlerőben volt, és a háború elején nyugaton mindenki arra számított, nagyon megverik majd a japánokat.

„Mi a rosebnek kellett az oroszoknak hadiflotta?”

Ki akartak jutni a nyílt tengerekre, ekkor éppen a Távol-Kelet felé, és tengeri nagyhatalom lenni. Ugyanolyan értelmetlen elképzelés volt, mint a németek hasonló ambíciói, de utólag mindig okos az ember.

eßemfaßom meg áll · http://tahobloggerek.blog.hu 2018.04.03. 09:23:28

"Több mint 200 amerikai tengerész pusztult el a hajóval"

Szerintem elpusztulni a megbetegedett állatok szoktak

molnibalage 2018.04.03. 09:25:34

@eßemfaßom meg áll: Sanszosan angol tükörfordítás, ahol a "perish" kifejezést szokták használni. Egyébként meg egy rakás történelmi kiadványban használják ezt pl. a 6. hadseregre, ami Sztálingrádnál pusztult el, amiben meg ugye emberek is vannak.

Szerintem nem kell túltolni a gramman náciskodást és inkább a tartalomra kellene fókuszálni...

David Bowman 2018.04.03. 09:35:22

@ártéri: Azokon lógnak a torpedóhálók. Ki lehet hajtani őket.

David Bowman 2018.04.03. 09:40:55

@savanyújóska: Oo. a saját hatalmas országával se tudott mit kezdeni. Alaszkát bölcsen el is adták. A lakott világ felével kereskedhettek szárazföldi úton.
Most meg a Bering-szoroson át terveznek vasutat.
Mondjuk flotta nélkül Kamcsatka is veszne.

eßemfaßom meg áll · http://tahobloggerek.blog.hu 2018.04.03. 10:10:49

@molnibalage: hadsereg az hadsereg, agy nagy egység, el tud pusztulni, meg tud semmisülni, de szerintem a 200 tengerész az pl az életét veszti.

Ez nem g.náciskodás szvsz hanem minimális odafigyelés arra ha emberek haláláról írunk akkor hogy fogalmazunk. Még az index se hozna le olyan cikket, hogy "Heten pusztultak el egy román kisbusszal ütközve a 4-es főúton Kenderes közelében"

AkosJaccik 2018.04.03. 11:38:29

@ártéri: Esetleg, ha a hajótestet látványosan körbefutó "csövekre" gondolsz későbbi egységeknél, az esélyesen a demagnetizáló tekercs lehet, ami a mágneses gyújtású robbanótestek ellen nyújtott valamelyest védelmet. ("ship degaussing coil" alatt találhatsz róla cuccokat a google-n.)

Galaric 2018.04.03. 13:42:57

Egyébként érdekes látni mekkora hazardörök voltak a japánok. Nem is tudtam, hogy ekkora bevételi forrás volt a kínaiktól beszedett sarc. Hihetetlen mindenesetre az az ipari fejlődés amit ilyen rövid idő alatt végrehajtottak.
Bár később alaposan megbosszulta magát, hogy minden erőforrást a katonai beruházásokra költöttek el.

ártéri 2018.04.03. 14:44:44

Köszi a választ mindenkinek, tényleg hálótartó rudak azok, meg csónakkikötők. Az Asama oldalán látszik több is átlósan rögzítve, a Fujin egy még ki is van hajtva a csónaknak talán, és van rajta rövidebb meg hosszabb is.
Rejtély megoldva.
A demagnetizáló is érdekes, de az mintha kábelből lett volna kialakítva.

savanyújóska 2018.04.03. 16:13:30

@eßemfaßom meg áll: Ha azt írom, hogy meghalt a hajóval, vagy megfulladt a hajóval, szerintem még hülyébben festene. Az elmerült a hajóval se igazán jó, már csak azért se -ha már annyira szőrözünk a jelentéstartalmakon- mert a tengerészek nagy része alighanem nem vízbe fulladt, hanem a robbanás miatt halt meg.

savanyújóska 2018.04.03. 16:15:01

@AkosJaccik: A demagnetizáló tekercs jóval későbbi dolog, ezeken a képeken olyasmi még nincs. És csak eleinte vezették kívülről körbe a hajótesten, később már belül szerelték be.

Untermensch4 2018.04.03. 22:57:30

@eßemfaßom meg áll: " hadsereg az hadsereg, agy nagy egység, el tud pusztulni, meg tud semmisülni, de szerintem a 200 tengerész az pl az életét veszti"

Sztem meg az a kétszáz tengerész mint a hajó legénysége egy egység. Az "életét veszti" kifejezést balesetre szokták jobban használni. Az eufemizáló finomkodás emberek halála kapcsán sztem nettó képmutatás. Az emberi háború van annyira kegyetlen hogy állati sorba nyomja le az embert élve és holtában is (katonai tömegsír és dögkút párhuzama).

Untermensch4 2018.04.03. 23:05:50

@savanyújóska: Ne egyél vagy igyál amikor ezt olvasod, nem szeretném hogy megfulladj a röhögéstől és belepusztulj a hülyeségembe... :)
Az felvetődött valaha hogy útközben használjanak a hajók torpedóvédő hálókat? Mármint számolgattak olyat a mérnökök hogy egy könnyebb övpáncélzat meg egy állandó "háló-szoknya" súlyban esetleg kevesebb mint a vastag övpáncél ami nem "átlőhetetlen" de előbbi kombó olyan távol robbantja a halacskákat hogy már elég az elsüllyeszthetetlenséghez a gyengécskébb páncél is? A sebességvesztés meg a torpedók miatt már nem probléma, hajó vs hajó esetekben meg bátor tengerész nem menekül hanem szétágyúzza az ellent..? :)
A manapság divatos, kumulatív meg mittudoménmilyen tölteteket a páncélozott jármű felületétől távolabb kisütettetendő rácsozat-kókányolások analógiájaként jutott eszembe.

Galaric 2018.04.04. 04:37:17

@Untermensch4: én úgy tudom voltak próbálkozások ez ügyben, de nem vált be. Talán az első alkalommal mikor sikerült feltekerni a hajócsavar körré akkor dobták is az ötletet.
Vessetek a mókusok elé, ha nem jól tudom, de úgy rémlik Zoli egy régebbi írásában ki is tért erre.

savanyújóska 2018.04.04. 06:20:46

@Untermensch4: Próbálták, de persze nem jött be. Nyugodt vízen is csak pár csomóval lehetett vánszorogni vele, és egyébként sem adott tökéletes védelmet. Az első világháború idején fel is hagytak a háló használatával, mert nagyon nehézkes volt a használata, és megnehezítette a kikötőben való manőverezést. Másrészt meg a skagerraki csatában az egyik német hajó kapott egy olyan találatot, amitől a hajó oldalára feltekert háló leszakadt, és majdnem rátekeredett a hajócsavarra. Ezt követően nagyon gyorsan leszerelték az összes hajóról. A továbbiakban csak a fix, a kikötőkben telepített hálózárakat használtak.

saetta26 2018.04.04. 16:29:58

@eßemfaßom meg áll: Igenis meg nem is... Az index nyelvtanilag elég szánalmas cikkeket hoz le rendszeresen. Ez OFF topic volt, a témához külön szólok majd hozzá...

saetta26 2018.04.04. 16:43:56

Mindenképpen tartalmas cikk (-sorozat?), bár nekem kicsit valahonnan átvettnek tűnik. Sok információ van benne, de nem mindig látom a szerkesztésben a világos struktúrát. Egyik pillanatban az amerikaiakról van szó, aztán hirtelen a japánokról. A japán-orosz háború is úgy kerül elő, hogy addig szó se volt az oroszokról, meg, hogy a japánok milyen háborúra készültek, csak valamilyen háborús veszélyről.
A japánok esetében egyébként a flottafejlesztés tárgyalt időszaka valóban az orosz háborúban csúcsosodott ki, az amerikaiak esetében viszont nem volt újabb ilyen konfliktus, mint mérföldkő, ezért eljuthatott volna az író a cikkben a(z angol) Dreadnought időszakáig, illetve a tényig, hogy azzal új időszámítás kezdődött minden ország számára...

Üdvözlettel

BZ

gigabursch 2018.04.04. 20:28:37

Theo Rooswelt volt az utolsó elnök, aki tudatos indiánirtást rendelt el. Ennyit a nagy formátumáról.

Ami meg kubát illeti: ekkor kezdődött el a demokrácia export
Hozzávalók: egy liberális kormány és egy telhesen külföldi tulakdonú ipar.

Mindettől függetlenül:
Kőszönöm a cikket.

backbencher 2018.04.04. 22:20:00

@savanyújóska:

Ugy tunik, hogy makacsul ujra es ujra felbukkan nehany "egyedi megkozelites" ebben a cikksorozatban, amelyek azonban teves alapfeltevesekbol kiindulva felrevezeto tortenelmi ertelmezesekhez vezetnek.
Lassuk oket egyenkent.

1. USA versus Nemeto. versengese Kozep- es D-Amerikaban
USA 1895-ben az un. Olney Kiegeszitessel (Olney Corollary) megerositette (felujitotta) a Monroe-elvet (1823.12.02.) - amit eredetileg a Szent Szovetseg 1815-1823 kozotti latin-amerikai beavatkozasaira, es Oroszo. E-Amerikara vonatkozo 1821.09.04-i cari ukazara valaszul hoztak.

Ehhez jott hozza az un. Roosevelt Corollary (1904) - kozvetlen valaszul a Venezuela allamcsodjere adott brit, nemet, olasz flotta blokaddal (1902-1903) - amelynek ertelmeben onnantol az eu-i hatalmak neveben csak az USA lepett fel kozvetitokent a latin-amerikai allamok es az europai hitelezo allamok kozotti vitak eseteben.

A fentieket MINDEN AKKORI EU-i ORSZAG ELFOGADTA, es ezek alapjan 1904-tol Nemeto-nak - ahogy mas eu-i allamnak sem - NEM VOLT ERDEMI ESELYE teruletet, ill. poziciot szerezni Latin-Amerikaban.

2. USA-Spanyolo. 1898-as haboru "kifelejtett" aspektusai
2.1 Nemeto. fegyverszallitasokkal (puska, geppuska, loszer) es kat. tanacsadokkal (kikepzes, taktika) segitette a sajat addigi gyarmati tapasztalatai alapjan 1896-1898 kozott Spanyolo-t Kubaban, Puerto Ricoban es a Fulop-szk-en (Manila). A manilai nemet fegyverszallitasi incidensek (1898. majus-junius) voltak az alapja a sorozat 3. reszeben idezett USA akcionak, amikor a nemet flottakoteleket elhajtotta Dewey a busba.
Ez is hozzajarult ahhoz hogy az USA es Nemeto. viszonya meg huvosebb legyen.

2.2 USA 20mio USD karpotlast fizetett Spanyolo-nak a parizsi beke (1898) alapjan a Fulop-szk-ert.
A megszerzett teruletek kozul csak Guam es Puerto Rico lett USA tarsult terulet (mindmaig).
Kuba es Fulop-szk. mindketten protektoratusok lettek US kat. igazgatas alatt arra az atmeneti idore, amig az onallo fuggetlen allamukat megszervezni es kikialtani kepesek lesznek, amit USA vegig nyiltan kommunikalt a helyiek fele.
Az onallo koztarsasagot Kubaban 1902.05.20-an kialtottak ki.
A Fulop-szk-en eloszor sajat belso onkormanyzatot hoztak letre alkotmanytv-kkel (1902, 1916, 1934), es az 1934-es tv alapjan egy atmeneti allamszovetseget (Commonwealth) hoztak letre 1935-ben azzal, hogy 10 even belul teljesen onalloak lesznek, ami vegul a II. vh. miatt 2 evvel eltolodott, es a fuggetlen koztarsasagot 1946.07.04-en kikialtottak.

3. Japan terjeszkedes, es az 1904-1905-os orosz-japan haboru "kifelejtett" aspektusai

3.1 Japan 1922-ig NEM AKART TERJESZKEDNI a Ny-Csendes-oceani tersegben; az o elsodleges terjeszkedesi celjuk Korea es Mandzsuria Koreahoz kozel eso reszei voltak.
Ezen meg az sem valtoztatott, hogy 1914-ben brit jovahagyassal Japan megszallta Nemet-Uj-Guineabol az E-Mariana-szk. egy reszet (Saipan, Truk, es azok 1918 utan is japan nepszovetsegi mandatumok maradtak 1945-ig.
Ez csak az 1922-es Washingtoni Flottaegyezmennyel valtozott, ami mar Japan hadiflottajat is erosen korlatozta.

3.2 Az orosz-japan haboru fo kivalto oka Oroszo. szokasos oroszosan aggressziv es lekezelo politikaja volt:
(a) Oroszo. a kinai boxerlazadas leverese kapcsan 2 evre (1903.04.08-ig) Mandzsuriaba kuldott "ideiglenesen ott allomasozo" csapatait nem vonta ki, sot tovabbi erositeseket kuldott; es
(b) a Japannal 1903. julius-1904. januar kozott folytatott targyalasok soran Oroszo. egyreszt vegig idohuzo taktikat folytatott, masreszt addig elozmeny nelkuli kovetelesekkel lepett fel Korea eszaki reszet orosz befolyasi ovezetnek kovetelve.
Japannak 1904.02.01-re valt vilagossa hogy Oroszo. csak idohuzasra es csapaterositesre jatszik, ezert akkor megszakitotta a diplomaciai kapcsolatot veluk es hadat uzent nekik.

3.3 A Szentpetervarrol kihajozo orosz balti flottanak (Aurora) sikerult Dogger Banknal 1904.10.21-en brit halaszhajokat lonie, egyet elsullyesztve es 3 brit halaszt megolnie. A szanalmas orosz vedekezes az volt, hogy japan torpedonaszadnak (!) neztek a brit halaszokat, ezzel majdnem orosz-brit haborut robbantva ki.
Erre valaszul UK nem engedte a Szuezi-csatorna hasznalatat odafele az oroszoknak.

3.4 A haborut Oroszo. a sorozatos massziv orosz veresegek azert huzta el tobb mint 1 evig, mert bizott abban, hogy eleg haderot es flottat tud atdobni Azsiaba es hogy Franciao. es USA melle all.
Franciao. engedte az orosz flottat Madagaszkaron kikotni, de mast nem.
USA csak a Tsushimai orosz vereseg (1905.05.27.) utan lepett fel bekekozvetitokent, es az o javaslatara kerult bele a Portsmouthi bekeszerzodesbe (1905.09.05.), hogy az oroszoknak nem kellett karteritest fizetni a japanoknak de ki kellett vonulniuk Mandzsuriabol, cserebe a japanok megkaptak Koreat, Port Arthur-i kocessziot, a d-mandzsuriai vasutat es Szahalin d-i reszet.

Pájer Csaba 2018.04.04. 23:06:53

@backbencher: Igazából, megint nem sikerült érdemben hozzátenned a cikkhez. Az infóid jó része megtalálható Zoli régebbi írásaiban, vagy a már korában ide is felkerültekben. Plusz, szerintem egyetlen szerzőnek se kötelessége személyesen kikérni xy kommentelő véleményét, hogy ugyan had' írja már bele az ő meglátásait is a saját cikkébe - úgyhogy ez a "kifelejtett aspektusai" dolog erősen lekezelő. De nem tisztem megvédeni Zolit, csak engem rohadtul zavarsz ezzel a stílussal. És ismételten arra kérlek, ha már ennyire közlékeny vagy, és olyan nagyon kioktatni is akarsz, legalább pici munkát fektessél már bele az írásba, és írj normálisan. Köszi.

savanyújóska 2018.04.05. 13:13:42

@Pájer Csaba: Amikről ír, érdekes kiegészítések lennének, csak nem értem miért írja, és mik lennének azok a tévedések, amikre állítólag reagál. Így nem is tudok rá mit válaszolni. Egyébként amiket ír, azt részben már én is említettem, részben említeni fogom, részben meg nem tartom érdemesnek megemlíteni, mert nem tartozik a témához. Amúgy ő is jó párszor téved, az angolok például átengedték az oroszokat Szuezen, Fölkersam és Nyebogatov osztaga ott ment át. Nem is lett volna semmilyen jogalapjuk arra, hogy egy semleges -vagyis velük nem hadban álló- állam hajóit feltartóztassák.

Galaric 2018.04.05. 20:21:09

@savanyújóska: van egy sanda gyanúm, hogy az index topicokat nagy hozzáértéssel szétoffoló BvonSuttner-hez van szerencsénk. Totál gáz amit ott is művel.

Pájer Csaba 2018.04.06. 16:02:18

@savanyújóska: Tudom, és igazad van, érdekes, meg minden, de tényleg egy jó részét leírtad már korábban - a tévedések esetében meg letisztáztad a dolgokat (a szuezi-csatornán való áthaladásra konkrétan szó szerint emlékszem a csuzimai-csatás cikkedből) -, plusz én se látom a kapcsolódási pontokat. Olyan, mintha írnál mondjuk a paprikás-krumpliról, én meg odaírnám, hogy "tévedsz, mert a paprikát úgy termesztik, hogy...", so wtf? Hol a tévedés? Miben? Hogy?

Fredddy 2018.05.31. 17:22:24

Érdekes cikksorozat nagyon, én csak most olvasom. Két kiegészítés:

-a szövetségi állami költekezés és a szövetségi fegyveres erők megerősítése a XIX. század végének amerikai közgondolkodásában külön-külön is anatéma volt. Az erős államtól a szabadságukat féltették, ez még a függetlenségi háború korának (egyébként mai napig ható) hatása. Az amerikai nép mellett gyakorlatilag teljesen elment az a tény, hogy országuk 50 év alatt nagyhatalommá vált. A fegyveres erőket tagállami irányítású milíciák alkották, ezek szövetségi hatáskörbe vonása (a Nemzeti Gárda megalakítása belőlük) csak 1903-ban történt meg, értelmes méretű reguláris hadsereget pedig csak 1916-ban állítottak fel. Így aztán elég nehéz volt a legköltségesebb fegyvernemnek, a nagyhajós flottának belpolitikai támogatást szerezni.

-Latin-Amerika akkor még egészen máshogy festett, mint ma, az USA politikusai nem véletlen vették sokkal komolyabban. Eleve, az USA még egyáltalán nem nőtte annyira túl őket, mint ma. Argentína pedig pláne nem volt banánköztársaság, a múlt századfordulón a világ egyik leggazdagabb országa volt! A harmincas években kezdett bukdácsolni, gyakorlatilag azóta egyik politikai válsága másikat éri. A mai, vitán felül nem túl rózsás helyzet ennek az eredménye.

savanyújóska 2018.06.01. 11:33:35

@Fredddy: „Latin-Amerika akkor még egészen máshogy festett, mint ma, az USA politikusai nem véletlen vették sokkal komolyabban”

Írom is, hogy az 1880-as években még Brazília vagy Chile flottája is erősebb volt, mint az Államoké. Kezdetben részben ez volt a flottaépítés egyik fő ösztönzője, még nem a Royal Navyt akarták túlszárnyalni, hanem a brazil haditengerészetet.

„Argentína pedig pláne nem volt banánköztársaság, a múlt századfordulón a világ egyik leggazdagabb országa volt”

A banánköztársaságot inkább csak a poén kedvéért használom, bár Brazília esetében szerintem nem nagy túlzás. (A kávéköztársaság nem hangzik olyan jól.) Az egy főre eső GDP Argentína fénykorában egy rövid ideig elérte az USA értékének a 80 százalékát, de a méretkülönbség miatt azért ez még nem jelent egyenlő erőviszonyokat. Argentína meg Venezuela legújabb kori történelme amúgy tényleg a „hogyan nyírjuk ki magunkat” érdekes példája. Bár most éppen az első sorban ülve nézhetünk végig egy hasonló történetet.