Hét tenger

A harmadik forradalom 2.

2017. július 20. 14:38 - savanyújóska

A kronstadti felkelés, 1921.

A Központi Bizottság, miután a felkelők a megismételt ultimátumot is elutasították, március ötödikén adta ki az utasítást a lázadás mielőbbi leverésére. A hadművelet irányításával a Vörös Hadsereg legnagyobb aduászát, az ekkor 28 éves Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij tábornokot bízták meg, akinek különvonata ezen a napon érkezett meg Pétervárra.

Tuhacsevszkij megkapta a Finn-öböl térségében állomásozó valamennyi fegyveres erő főparancsnokságát, azonban a jól hangzó cím mögött valójában nem sok minden rejlett. Az addig biztonságosnak hitt Pétervár környékén alig voltak csapatok, és azok többsége is megbízhatatlan volt. Ráadásul ezt a kis létszámot is meg kellett osztani a Finn-öböl északi és dél partja között, hogy Kronstadtot minden irányból körül tudják zárni. A csapatok harci morálja többnyire nagyon rossz volt, különösen az öböl déli oldalán, ahol sebtében összegyűjtött, szedett-vedett alakulatok álltak. A rendelkezésre álló rövid időben amennyire lehetett, fokozták a katonák „politikai nevelését”, és minden század saját komisszárt kapott.

A csapatok felszereltsége is hiányos volt. Különösen a tüzérség volt gyenge, az ütegek többsége 76 mm-es lövegekkel volt felszerelve, amik sem az erődökben, sem a hajókban nem okozhattak komolyabb károkat. A csapatok alig néhány 15 cm-es löveggel rendelkeztek csupán, nagyobb kaliberű ostromágyúk pedig egyáltalán nem voltak.

Jevgenyij Szergejevics Kazanszkij, a bolsevik erők északi csoportjának parancsnoka.
Jevgenyij Szergejevics Kazanszkij, a bolsevik erők északi csoportjának parancsnoka.

 

Március hetedikén az északi oldalon állomásozó bolsevik csapatok létszáma a nyilvántartások szerint körülbelül 3.600 fő volt, míg a déli oldalon összesen 9.850 katonát tudtak felvonultatni. Ez együttvéve sem éri el a 14 ezret. Velük szemben a kronstadti helyőrség és flotta eredeti összlétszáma nagyjából 26 ezer volt, akik közül a felkelés után mintegy ötszáz kommunistát letartóztattak, legalább másik ötszáz pedig elmenekült a szigetről. A megmaradtak közül is sokan megszöktek a következő napokban, még többen pedig nem voltak hajlandóak részt venni a harcokban. A lázadóknak azonban így is rendelkezésükre állt legalább 18 ezer katona és tengerész, vagyis még ekkor is túlerőben voltak a bolsevik csapatokkal szemben.

Már csak ebből is látni, mekkora kapitális baklövés volt, hogy a lázadók nem maguk indítottak támadást a rendszerhű csapatok ellen. Még az összes erővel szemben is fölényben voltak, külön-külön nézve pedig az északi bolsevik csapatokkal szemben majdnem ötszörös, a déliekkel szemben pedig kétszeres túlerőben voltak! A csatahajók 305 mm-es lövegeinek támogatásával, melyeknek bőven a lőtávolságán belül volt az öböl mindkét partja, a lázadók nagy valószínűséggel könnyű győzelmet arathattak volna bármelyik oldalon, és megnyílt volna előttük az út Petrográd felé. A tétova és határozatlan felkelők azonban teljesen átadták a kezdeményezést a bolsevikoknak.

Az első napoktól kezdve szórványos tüzérségi összecsapások zajlottak a két fél között, és kisebb összecsapásokra is sor került, melyekben a kormánypárti csapatok többnyire igen gyengén szerepeltek, és általában az első lövésekre megfutamodtak, vagy megadták magukat. A vezetés már csak ezért is igyekezett további erőkoncentrációt létrehozni Kronstadt körül, és a támadással még legalább egy hetet várni akartak. A gyors sikerben bizakodó Trockij követelőzésére azonban a roham időpontját végül előbbre hozták, március nyolcadikára.

Hurrá! Roham a jégen.
Hurrá! Roham a jégen.

 

Kronstadt lövetését már előző nap, március hetedikén megkezdték, majd egy rövid, és hatástalan tüzérségi előkészítés után a csapatok nyolcadikán hajnalban indultak rohamra a Finn-öböl jegén a sziget ellen. Az északi csapatok parancsnoka Jevgenyij Szergejevics Kazanszkij, a délié Alekszander Ignatyevics Szegyakin volt.

Az északi csoport támadása majdnem sikerrel járt. A hajnali sötétségben észrevétlenül közelítették meg Kronstadtot, és egy lendületes rohammal egyik osztaguknak sikerült betörni a városba. Ott azonban gyorsan elakadtak, és kis létszámuk miatt a közelharcban már alulmaradtak a védőkkel szemben, aki néhány óra alatt kiverték őket a szigetről.

A déli csoport támadása egyértelműen súlyos kudarc, majdnem összeomlás volt. Több alakulat egyszerűen megtagadta a támadási parancs végrehajtását, a többiek pedig rendszerint az első, a fejük felett elsüvítő golyók hallatán megfutamodtak, vagy a földre (jégre) vetették magukat, és nem voltak hajlandóak tovább nyomulni előre. A komisszárok a csapatok mögött felállított géppuskákkal igyekeztek meggyőzni a katonákat, hogy nekik csak előre van útjuk. Ezt sokan komolyan is vették, több százan álltak át a felkelőkhöz. A néhány megbízható csapat is csak megközelíteni tudta a szigetet, ahhoz már nem volt elég erejük, hogy a védelem erős tüzében eljussanak a partokig.

Délelőtt 11 órára a bolsevik csapatok mindenhol visszavonultak, és visszatértek kiinduló állásaikba.

Alekszander Ignatyevics Szegyakin, a déli csoport parancsnoka.
Alekszander Ignatyevics Szegyakin, a déli csoport parancsnoka.

 

A csúfos kudarcba fulladt támadással a kormányerők tehát nem nyertek mást, csak tapasztalatokat. A legfontosabb ezek közül nyilvánvalóan az volt, hogy Kronstadt védelme erős és szilárd, azt nem lehet a Trockij által favorizált „hurrá” stílusban leküzdeni. Egyértelmű volt, hogy növelni kell a csapatok létszámát, valamint erősíteni kell azok felszereltségét, és növelni a harci morált.

A legbiztatóbb fejlemény az volt, hogy a támadás során bebizonyosodott, az öböl jege elég erős ahhoz, hogy azon rohamot tudjanak indítani, és ez a helyzet várhatóan még hetekig nem is fog változni. A csatahajók ágyúiról is kiderült, lélektani hatásuk nagyobb, mint tényleges pusztítóerejük. A hajókat ugyanis arra készítették fel, hogy a tenger felől támadó ellenség hasonló, erősen páncélozott csatahajóival szemben felvegyék a küzdelmet. A lőszerraktáraikban ezért főleg páncéltörő gránátokat tároltak, melyek gyújtója viszonylag nagy -néhány tizedmásodperces- késleltetéssel működött, hogy a lövedéknek legyen elég ideje átütni a páncélzatot, és aztán mögötte, a hajó belsejében robbanjon. Ezek a páncéltörő gránátok most átütötték a jégtakarót, és mélyen alatta a vízben robbantak, minimális károkat okozva a támadó csapatokban, hiszen a jégtakaró lefojtotta a robbanás erejének nagyobbik részét. A gránátok ráadásul sok esetben fel sem robbantak, mivel a páncél átütésére tervezett, csak nagy erejű becsapódásra aktiválódó gyújtó működésbe hozatalára a jég ellenálló ereje nem volt elegendő.

A Szevasztopol szárazdokkban.
A Szevasztopol szárazdokkban.

 

A rohamozó csapatok ellen sokkal hatásosabbak lettek volna a becsapódáskor való azonnali robbanásra tervezett, orrgyújtóval felszerelt nagy robbanóerejű lövedékek, vagy az 1915-ben rendszeresített repeszgránátok. Miután azonban -némileg érthető módon- nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a csatahajókat majd a gyalogság ellen kell bevetni, ezekből a gránátokból alig volt raktáron.

A lázadók egyébként ismét egy nagy lehetőséget puskáztak el, amikor a roham visszaverése után nem indítottak ellentámadást. A támadók harci morálja kimondottan pocsék volt, és a támadás kudarca után az ha lehet, még tovább romlott. Még a jobban vezetett és jobban felszerelt, megbízhatóbbnak tartott északi csoport komisszárja is azt jelentette az első támadás kudarca után: „Lehetetlen a csapatokat másodszor is rohamra vezényelni.” Számbeli fölényüket érvényesítve a kronstadtiak könnyen súlyos csapást mérhettek volna a megzavarodott, demoralizálódott, és a visszavonulás közben szétszóródott bolsevik csapatokra. Azonban a felkelők továbbra is teljes passzivitást tanúsítottak, s nem mozdultak ki az erődök, és a hajópáncél védelméből.

Március nyolcadikán Moszkvában megnyílt a Kommunista Párt X. kongresszusa. Lenin, nyilván a kronstadti események hatása alatt, a megnyitó beszédben igen engedékeny hangot ütött meg a magánszektorral szemben, s kilátásba helyezte a terménybeszolgáltatás eltörlését, és terményadóval való helyettesítését. A kongresszus küldötteinek harmada -állítólag önként- rögtön a megnyitó után felajánlotta, csatlakoznak a lázadó város ellen felvonuló csapatokhoz. A felajánlást természetesen azonnal elfogadták, hiszen a csapatoknál égető szükség volt a megbízható, és „ideológiailag képzett” pártkatonákra. A pártkongresszus felfegyverzett résztvevői Klement Vorosilov vezetésével azonnal vonatra ültek, és 12-én megérkeztek Oranienbaumba.

Kronstadt alá közben folyamatosan érkezett az erősítés, először lassú, aztán később egyre gyorsabb tempóban. A számadatokból arra lehet következtetni, a nyolcadikai roham kudarca után alapos tisztogatást hajtottak végre a Finn-öböl déli oldalán levő, megbízhatatlan csapatok között. A roham előtt, március hetedikén, itt közel tízezer katonát vontak össze, ám két nappal később, kilencedikén, már csak 7.600 katonát tartottak nyilván, noha közben erősítés is érkezett. Ekkora veszteségeket a csapatok biztosan nem szenvedtek, valószínű tehát, hogy a megbízhatatlan alakulatokat elvezényelték innen. Nyilván komoly megtorlások is voltak, ezekről azonban semmi biztosat nem lehet tudni.

A bolsevik csapatok vezetése a támadás tervein dolgozik.
A bolsevik csapatok vezetése a támadás tervein dolgozik.

 

A számok egyébként azt mutatják, a lázadók ekkor még mindig túlerőben voltak, tehát még ekkor is sikerrel kecsegtetett volna egy ellentámadás. Azonban továbbra sem tettek semmit, az erődök falai közé bezárkózva csak passzívan várták a következő támadást. A kedvező lehetőség pedig már nem állt fenn sokáig, egy héttel később, március tizenhetedikére, a bolsevik parancsnokság már közel 45 ezer katonát gyűjtött össze a Finn-öböl két oldalán, Kronstadt körül. (A különböző források a bolsevik csapatok összlétszámát 25 és 60 ezer fő közé teszik.)

A sereg tényleges harci értékét azonban a számok nem igazán adják vissza. Az újonnan érkezett csapatok egy nagy része kiképzetlen újonc volt, és a tapasztaltabb katonákból álló állomány se volt mindig megbízható. A katonák egyáltalán nem lelkesedtek feladatukért, és nem akartak Kronstadt ellen vonulni. A pártmegbízottaknak, és az alakulatok komisszárjainak komoly munkájukba került a rend fenntartása. A seregben napirenden voltak a letartóztatások, és a kivégzések. A katonák hangulatát rontotta a rossz felszerelés is, főleg a téli ruházat hiánya, illetve silány minősége. Hogy a morált erősítsék, az alakulatokat a tömegével érkező párttagokkal és komszomolistákkal töltötték fel. A következő támadás idejére már ezek tették ki a csapatok 15-30 százalékát.

A felkelők közben elveszítették pétervári szimpatizánsaikat is. A karhatalom elfojtotta a munkásmegmozdulásokat, az úgynevezett rendzavarókat pedig „eltávolították” a városból. Ez természetesen tömeges deportálásokat jelentett, melyek mértékére csak következtetni lehet abból, hogy a következő hónapok során a pétervári gyárakban súlyos munkaerőhiány lépett fel.

A bolsevik csapatok tüzérsége az addig eltelt napok során folyamatosan ágyúzta az erődöket és a hadihajókat, de mivel továbbra sem volt nehéztüzérségük, csupán csekély károkat voltak képesek okozni. A légierő néhány üzemképes gépe állandóan szórta a megadásra felszólító röplapokat, s többször is bombázta a várost és a hajókat, miközben Kronstadt légvédelme több gépet súlyosan megrongált.

Tuhacsevszkij, a Kronstadt körül összevont csapatok főparancsnoka, a következő támadás céljául nem az erődök, hanem a város elfoglalását tűzte ki, mivel úgy vélte, a város eleste után az erődök sem tarthatják tovább magukat. Tuhacsevszkij kíméletlen harcra szólított fel, és természetesen egyáltalán nem volt tekintettel a civilekre. Utasításaiban többek között elrendelte: „A városban az utcai harcok során fokozottan fel kell használni a tüzérséget.” (A néhány helyen olvasható állítással ellentétben viszont vegyi fegyvereket nem vetettek be az ostrom során. A parasztlázadások leverésekor viszont igen.)

 

A Kronstadt elleni támadások térképen.
A Kronstadt elleni támadások térképen.

 

Bár a jég még jó állapotban volt, és elbírta a katonákat, az egyre melegebb időjárás miatt a támadást már nem lehetett tovább halogatni. A döntő roham végül március 17-én, nem sokkal éjfél után indult meg Kronstadt ellen. A fehér álcázóköpenyben, laza kötelékben előrenyomuló csapatoknak Oranienbaum-tól körülbelül kilenc kilométert kellett a jégen gyalogolniuk, hogy elérjék a Kotlin-szigetet. A támadókat segítette a ködös idő is, melyen keresztül a kronstadti reflektorok fénye nem tudta nagy távolságra megvilágítani a jégmezőt. Ugyanekkor viszont a reflektorok fénye a ködön keresztül is messziről látszott, és jó tájékozódási pontot nyújtott az előrenyomuló támadóknak, akik így a ködben sem tudták eltéveszteni a sziget felé vezető utat.

Így sem lehetett azt állítani, hogy a csapatok nagy lendülettel nyomultak volna előre. (Bár a bolsevik propaganda később az egekig magasztalta a támadók fantasztikus hősiességét.) A katonák egy nagy része továbbra is csak ímmel-ámmal engedelmeskedett a kapott parancsoknak, és az első, távoli lövésekre hasra vetette magát, vagy megfutamodott. Több alakulat ismét megtagadta a támadási parancs végrehajtását. Ezúttal is a pártkatonáknak és a komisszároknak kellett rendet csinálni, hogy milyen módon, arról nem sokat lehet tudni, de könnyen el lehet képzelni.

A jégen rohamozó csapatok.
A jégen rohamozó csapatok.

 

A támadást nem előzte meg tüzérségi előkészítés. A szigetet ágyúzó ütegek előző este, sötétedés után, az addigi gyakorlatnak megfelelően beszüntették a tüzelést. A támadás így teljes meglepetésként érte a lázadókat, akik szinte csak az utolsó pillanatban vették észre a közeledő csapatokat, akkor, amikor azok már a sziget közvetlen közelébe értek.

A bolsevikok fő erejét jelentő déli csoport a kikötő és a város ellen támadt, míg az északi csoport a sziget nyugati oldala felé nyomult előre, hogy itt el tudja vágni a Finnországba vezető menekülési útvonalat. A csapatok több lépcsőben, menetalakzatban közelítették meg a szigetet, csak közvetlenül a támadás előtt szóródtak szét csatárláncba.

Az első lövések hajnali fél öt körül dördültek el, amikor a támadók a város közelébe értek. A meglepetésnek köszönhetően a bolsevik csapatok a váratlan rohammal a szigetet övező erődök közül többet is szinte percek alatt el tudtak foglalni. Ezt követően azonban a védelem gyorsan magához tért, és igen heves tüzet zúdított a támadókra. Az elhárítótűznek leginkább kitett csapatok ezúttal is megtorpantak, és hátrálni kezdtek. Ismét a komisszároknak kellett közbelépniük, s fenyegetésekkel és ígéretekkel további előrenyomulásra ösztökélni az ingadozókat.

A rohamnak ezekre a perceire később így emlékezett vissza az egyik katona:” Úgy hullott a golyó, akár a jégeső, srapnel robbant a fejünk felett, lövedékek csapódtak a jégbe, nyomukban vízoszlop emelkedett a magasba. Döbbenetes látvány volt. Az ellenség alaposan megszórt bennünket géppuskákból és ágyúkból, mégis egészen kevés volt a veszteségünk. Folytatódott az előrehaladás, de mivel a csatárlánc kénytelen volt elfeküdni, szökellve haladtunk.

Az elhárítótűz ezúttal se volt olyan hatásos, mint lehetett volna, ha a csatahajók, melyek a védelem fő erejét jelentették, több srapnelgránáttal vannak felszerelve. A páncéltörő gránátok ezúttal is átszakították a jeget, és alatta robbantak, nem sok kárt okozva az ellenségnek. Ráadásul miután a támadók első lépcsőjét már csak a sziget közvetlen közelében vették észre, ezekre tüzelve ilyen kis lőtávolságon a lövedékek nagyon kicsi laposszögben becsapódva érték a vastag jeget, és arról gyakran robbanás nélkül lecsapódtak, és lecsúsztak.

Néhány helyen, főleg az erődök körül, a védők korábban robbanótölteteket helyeztek el a jégbe fúrt lyukakban, és most ezek felrobbantásával szakítottak réseket a jégmezőn. A támadók azonban előre számítottak erre a lehetőségre. Az elöl haladó katonák létrákat vittek magukkal, és ezekkel hidalták át a jégen robbantott réseket. A védők balszerencséje volt, hogy Kronstadtban nem maradtak jégtörők, melyekkel a város előtt széles csatornát lehetett volna vágni a jégbe.

A támadók elérik a sziget partjait.
A támadók elérik a sziget partjait.

 

A két csatahajó közül ezúttal is a Petropavlovszk volt az aktívabb, mely valamennyi lövegéből nagyon heves tüzet zúdított az ellenségre. A Szevasztopol csak szórványosan tüzelt, mivel a hajó szénkészletei teljesen kifogytak, így sem a gőzzel működtetett gépeket, sem az áramfejlesztőket nem lehetett üzemeltetni. A lövegeket és a lövegtornyokat kézi erővel kellett működtetni, ami nagyon lassú és körülményes művelet volt, hiszen pusztán izomerővel még a 470 kilós lövedékek toronyba való felszállítása és betöltése is igen nehéz munka volt, nem is beszélve a 780 tonnás lövegtornyok mozgatásáról. A Szevasztopolon ráadásul a kelleténél kevesebb tengerész tartózkodott. A nyilvántartások szerint a csatahajó legénységének létszáma még a 800 főt sem érte el, holott normális körülmények között a hajón 1200 tengerésznek kellett volna szolgálatot teljesítenie. (A Petropavlovszk létszáma teljes volt.) A létszámhiány nyilván tovább csökkentette a csatahajó harckészségét.

Az Andrej Pervozannijról egyik forrásban sem történik említés, tehát valószínűsíthető, hogy a már leszerelés alatt álló csatahajó nem volt harcképes állapotban, bár nehézlövegei még a helyükön voltak. A csatahajóról valószínűleg már eltávolították a lőszert, és talán már a legénység is elhagyta a hajót.

A védelem így csak a két dreadnoughtban, és a parti ütegekben bízhatott. Ezek is elég nagy tűzerőt képviseltek volna ahhoz, hogy távol tartsák az ellenséget a kikötőtől, ha időben észreveszik a támadókat. Mire azonban a védők felriadtak, a bolsevik csapatok már közvetlenül a part előtt álltak. A váratlan rohammal több erődöt is bevettek, még mielőtt azok legénysége fel tudott volna készülni a védekezésre, és hat óra felé az első csapatok betörtek a városba.

A támadók egy csoportja. Valószínűleg utólag készült, beállított felvétel.
A támadók egy csoportja. Valószínűleg utólag készült, beállított felvétel.

 

Bár a védelem korábban meglepően inaktív volt, és még csak nem is próbálkoztak megelőző támadásokkal, vagy a jégen rohamozók ellen indított ellentámadásokkal, a városban már igen nagy ellenállást fejtettek ki. Nyilván jól tudták, hogy itt már a bőrükről van szó, és bíztak benne, a támadók szempontjából nehéz terepen meg tudják állítani az ellenséget.

Úgy tűnik, a védelem eleve arra is készült, hogy nem a nyílt terepen, hanem a városban folytatott utcai harcokban törik meg a támadók erejét. Az utcákon barikádokat és szögesdrótakadályokat állítottak fel, a kedvező helyen fekvő házak emeletein és háztetőin pedig géppuskafészkeket alakítottak ki. A támadók lendületét ezek az akadályok valóban megtörték, de megállítani nem tudták őket. A város utcáin véres közelharc kezdődött, a bolsevik csapatok házról házra nyomultak előre, a védők pedig heves ellentámadásokkal igyekeztek visszavetni őket. Bár pontos adatok nem ismertek, a támadóknak alighanem igen nagy veszteségeik lehettek, legalábbis erre utal az a korabeli feljegyzés, mely szerint több alakulatnál valamennyi tiszt elesett a harcokban.

Az északi csoport támadása eközben, feltehetően az erődök ellenállása miatt, lelassult, és az eredetileg tervezett iránytól eltért balra, Kronstadt felé. A csapatok így végül nem a sziget nyugati végén, hanem a keletin kötöttek ki, a város északi oldalánál. A Finnország felé vezető útvonalat tehát nem sikerült elvágni.

Kronstadti utcakép a harcok után.
Kronstadti utcakép a harcok után.

 

A harc egész nap fel-alá hullámzott Kronstadt utcáin. A küzdelem váltakozó sikerrel folyt, a védelem ellentámadásai többször is kiinduló állásaikba vetették vissza a bolsevik erőket, ám délutánra, amikor jelentős késéssel végre megérkezett a tüzérség is, lassan kezdett érvényesülni azok túlereje. Délután egy látványos akcióra is sor került, rohamot indított a város ellen a 27. hadosztály lovasezrede is. A jégen rohamozó lovasság kissé anakronisztikus, de nagyon látványos, és lélekemelő látványt nyújtott, legalábbis a bolsevik erők számára. (Ez is unikum, lovasroham csatahajók ellen…) A lovasoknak sikerült is betörniük a városba, bár ott már messzire nem jutottak. A fordulópontot a harc menetében végül alighanem az jelentette, amikor a támadóknak délután két óra körül sikerült ismét előrenyomulniuk, és elvágniuk a várostól a kikötőt, az ott horgonyzó hajókkal együtt.

A támadók nagy meglepetésére a hajókon tartózkodó 2-3 ezer tengerész meg sem próbálkozott a kitöréssel, és a városban harcoló csapataikkal való összeköttetés helyreállításával. Pedig ha megteszik, alighanem sikerrel jártak volna, mivel ekkor még csak egy néhány száz fős erő tudott beékelődni a város és a kikötő közé. A hajóágyúk támogatása mellett a tengerészek ezeket pusztán a túlerejükkel is el tudták volna nyomni.

A matrózok azonban ezúttal sem tettek semmit. Egészen sötétedésig ágyúzták az ellenséget, aztán este kilenckor beszüntették a tüzelést, és passzívan várták, mi fog most történni. Valamennyire mentségükre szolgál, hogy ekkor már nem irányította őket senki. A délutáni órákban ugyanis, amikor már kezdett látszani, hogy a bolsevikok felül fognak kerekedni, Petricsenkó, és a lázadás vezetői közül jó néhányan, autóba ültek, és a jégen átkocsikáztak Finnországba. Tulajdonképpen ők voltak az elsők, akik megfutamodtak a harcból.

Innentől már csak idő kérdése volt a bolsevikok győzelme. A városban késő éjszakáig tartott a harc, de éjfél után lassan elhallgattak a fegyverek. A támadók megállították az előrenyomulást, és rendezték soraikat. Amikor másnap, március 18-án hajnalban ismét rohamra indultak, már nem találtak ellenállásra. A lázadók egy része az éjszaka elhagyta a szigetet, és a jégen át Finnország felé menekült. A többiek reggel ellenállás nélkül letették a fegyvert.

A Petropavlovszk fedélzete, a lázadás leverése után. A fedélzeten láthatók a bombatámadások okozta sérülések.
A Petropavlovszk fedélzete, a lázadás leverése után. A fedélzeten láthatók a bombatámadások okozta sérülések.

 

Nem tanúsított tovább ellenállást a két csatahajó sem, melyeken már előző éjszaka felvonták a megadást jelző fehér zászlót. A Szevasztopol parancsnoka ugyan elrendelte a hajó elhagyását, és előkészületeket tett a csatahajó felrobbantására, ám a tengerészek egy csoportja megtagadta a parancsok végrehajtását. A csatahajó kapitányát letartóztatták, és később átadták a bolsevikoknak, a lőszerraktárakban elhelyezett robbanótölteteket pedig hatástalanították.

A Petropavlovszk matrózai is elvetették a hajó felrobbantásának az ötletét. A felkelésben aktív szerepet vállaló tengerészek egy csoportja az éjszaka elhagyta a hajót, és Finnországba menekült, a többség azonban a helyén maradt. Este, mialatt a városban még javában dörögtek a fegyverek, a szokásos rutinnak megfelelően nagytakarítást csináltak, lemosták a fedélzeteket, aztán lefürödtek, és nyugovóra tértek, rezignált beletörődéssel várva, mi fog történni velük.

Másnap reggelre a bolsevik csapatok teljesen ellenőrzésük alá vonták a várost és a kikötőt, az ott horgonyzó hajókkal együtt. A sziget katonai parancsnokává Tuhacsevszkij a déli csoport parancsnokát, Alekszander Ignatyevics Szegyakint nevezte ki, Kronstadt városparancsnoka pedig Paul Efimovics Dibenko, a déli csoport egyik vezetője lett.

Paul Efimovics Dibenko, a bolsevik csapatok egyik vezetője, a lázadás leverése után Kronstadt városparancsnoka.
Paul Efimovics Dibenko, a bolsevik csapatok egyik vezetője, a lázadás leverése után Kronstadt városparancsnoka.

 

A két félnek a harcok során elszenvedett veszteségeiről nincsenek megbízható adatok. A támadók a hivatalos szovjet források szerint körülbelül 500 halottat, és 3.500 sebesültet vesztettek. Ez mintegy tíz százalékos veszteség, ami elég magas arány, ráadásul feltételezni lehet, hogy a propaganda megpróbált kicsit szépíteni a veszteségeken, a valódi számok tehát ennél akár nagyobbak is lehetnek. Ezekben az adatokban valószínűleg nincs benne a március nyolcadikai támadás során elszenvedett veszteség, amivel együtt a bolsevik csapatok veszteségét csak halottakban ezernél többre becsülik.

A lázadók veszteségeiről még ennyit sem lehet tudni. Az igen megbízhatatlan becslések szerint a harcok során ők összesen mintegy ezer halottat veszíthettek, míg a sebesültek számát általában ennek kétszeresére teszik. Tuhacsevszkij egy elejtett megjegyzése -amit nem tudni, a harcokról, vagy az utána következő megtorlásról tett- elég nyomasztó képet fest a kronstadti eseményekről: „Már öt éve háborúban állunk, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen mészárlást.

A megtorlások a város elfoglalását követően azonnal elkezdődtek. Az elfogott vezetőket helyben kivégezték, és a következő napokban, a bolsevikok korábbi gyakorlatának megfelelően, feltehetően tömeges kivégzések folytak. Ezekről azonban egyáltalán semmilyen konkrétumot nem lehet tudni. A megtorlások mértékére csupán néhány statisztikai adatból lehet feltételesen következtetni.

Holttestek Kronstadt utcáin.
Holttestek Kronstadt utcáin.

 

A legkülönösebb ilyen adat a város bevétele során elfogott lázadók száma. A hivatalos adatok szerint ugyanis a bolsevik csapatok összesen 2.444 foglyot ejtettek. Ez a szám viszont teljes képtelenség. Csak a két csatahajón több mint kétezer tengerész tartózkodott, akiknek nagy többsége a helyén maradt, és megadta magát. Tehát csak az elfogott tengerészek többen lehettek kétezernél.

A becslések szerint a felkelésben összesen mintegy 18 ezer katona és tengerész vett részt. A lázadás leverése után közülük mintegy 6-8 ezer fő menekült át Finnországba. Ha a magasabbik értékkel számolunk, hozzávesszük az ezer halottat, és nagyvonalúan leszámítjuk a kétezer sebesültet is, az eredeti 18 ezres létszámból akkor is marad még hétezer fő, akik közül a bolsevikok csak alig két és félezer fő elfogását ismerik el. Mi van a maradék négy és félezerrel? Nem valószínű, hogy megveregették a vállukat, és hazaengedték őket.

Pontos számokat a megtorlásról máig nem lehet tudni. A többé-kevésbé hasraütésszerű találgatások a kivégzettek számát ezer és kétezer közé teszik, és legalább ugyanennyire taksálják a bebörtönzöttek számát. A megtorlás azonban nem szorítkozott pusztán csak azokra, akik fegyveresen vettek részt a felkelésben. Tisztogatások kezdődtek a civil lakosság között is. A szovjet haditengerészet legfontosabb támaszpontján nem maradhattak „kispolgári elemek”. A lázadás támogatásával vádolt civilek közül legalább kétezer embert ítéltek el, és a következő hónapokban tömeges kitelepítések kezdődtek Kronstadban. Ezekről pontos információk megint csak nem állnak rendelkezésre.

Elfogott matrózok kihallgatása.
Egy elfogott matróz kihallgatása.

 

A rendcsinálás persze nem állt meg Kronstadt határainál. Tömeges letartóztatások, bebörtönzések, és deportálások kezdődtek Péterváron is, az ott állomásozó hajók legénysége, és a gyári munkások között. Ezek mértékéről megint csak közvetetten lehet következtetni néhány statisztikai adatból. A hivatalos adatok szerint például az orosz haditengerészet állománya 1921 végére, tehát nem egészen egy év alatt, 86 ezer főről 36 ezerre csökkent! (Állítólag a gulágokra került még „a forradalom hajójának”, az Aurórának a legénysége is.)

Ráadásul a megmaradt „tengerészek” sem feltétlenül azok közül került ki, akik már az év elején is a flottánál szolgáltak. A megmaradt állományt amennyire lehetett, képzetlen, a tengerészmesterséghez mit sem értő, ám politikailag megbízható párt, és Komszomol tagokkal töltötték fel. Ezek a hajókat ugyan egyáltalán nem tudták kezelni, de legalább hithű bolsevikok voltak. Hogy a megmaradt hajók az őket üzemeltetni és karbantartani képes képzett szakemberek hiánya miatt hosszú évekre üzemképtelenné váltak, az nem érdekelte a bolsevik vezetést. Talán még örültek is, hogy a flotta leépítésével remek alkalom nyílt a spórolásra. A haditengerészet költségvetése a következő években a korábbi évi 26 millió rubelről 8 millióra csökkent. A flotta legtöbb, használhatatlanná vált egységét, melyeket nem a háborús évek, hanem a karbantartás hiánya tett tönkre, a húszas években lebontották. A félkész hajók közül egyet sem fejeztek be, és nem javították ki a sérült egységeket sem, melyek végül szintén valamennyien a hajóbontóban kötöttek ki. A megmaradt hajók hosszú évekig álltak használatlanul, mire sikerült elég tengerészt kiképezni azok üzemeltetéséhez.

Gyűlés a Petropavlovszk fedélzetén.
Gyűlés a Petropavlovszk fedélzetén.

 

A megtorlás egy különös, és inkább nevetséges, mint elborzasztó momentuma volt, hogy néhány héttel a lázadás leverése után a felkelésben résztvevő két csatahajót átkeresztelték, hogy még a nevük se emlékeztessen a sajnálatos eseményekre. A Petropavlovszk a Marat, a Szevasztopol pedig a Parizskaja Kommuna neveket kapta. (Annak idején ugyanezt tette a cári rendszer is, amikor a lázadások leverése után a Patyomkint átkeresztelte Pantelejmonra, az Ocsakovot pedig a Kagul névre.)

 A Finnországba menekült felkelők ellátása komoly gondokat okozott az újonnan létrejött finn államnak, mely ekkor került szembe az első nagy migránsválsággal. A menekültek ellátását végül nagyrészt az amerikai Vöröskereszt készleteiből oldották meg, melyet egyébként is a kronstadti felkelők támogatására szántak. A függetlenségüket újonnan elnyert finnek óvakodtak provokálni a még mindig hatalmas, és -legalábbis hozzájuk képest- erős szomszédot, tehát a hozzájuk menekülő lázadók egyáltalán nem részesültek barátságos fogadtatásban. Így aztán a menekültek közül sokan, főleg a családos emberek, már tavasszal és nyáron megkíséreltek visszaszökni Oroszországba. A határon, vagy már bent az országban, őket természetesen mind elfogták. További sorsukról találgatások sincsenek.

A szovjet kormány 1922-ben amnesztiát hirdetett azoknak a lázadóknak, akik nem vállaltak vezető szerepet a felkelésben. Ennek hatására is sokan választották a hazatérést. Többségük később szintén a börtönökben kötött ki.

A Finnországba menekült lázadók egy csoportja.
A Finnországba menekült lázadók egy csoportja.

 

A többiek nagyrészt szétszóródtak Európában és Amerikában. Néhányan, mint például Kozlovszkij tábornok, beléptek a finn hadseregbe, a többiek a polgári életben kerestek megélhetést maguknak.

Különösen érdekes a felkelés vezetőjének, Sztyepan Petricsenkónak a sorsa. Ő szintén Finnországban maradt, ahol a GPU (Állami Politikai Igazgatóság, a szovjet hírszerzés) ügynökeként tevékenykedett. A finnek természetesen figyelték Petricsenkó tevékenységét, és a háború kitörésekor, 1941-ben, letartóztatták. 1944 szeptemberében kiadták a Szovjetuniónak, ahol ugyan nem fogadták hősként, de többé-kevésbé zavartalanul élhetett. Persze nem sokáig, néhány hónappal később, 1945 áprilisában, kémkedés vádjával letartóztatták, és tíz év börtönre ítélték. Két évvel később a börtönben is halt meg, hogy természetes úton, vagy segítettek neki, nem tisztázott. (Petricsenko GPUs pályafutása legalábbis meghökkentő momentum, és a konteók szerelmeseit nyilván gondolkodóba ejti. A lázadás helyenként szinte megdöbbentően amatőr és béna irányítása vajon legalább részben nem annak köszönhető e, hogy Petricsenko, aki 1922-ben, tehát alig egy évvel a felkelés után, maga ajánlotta fel szolgálatait a hírszerzésnek, már akkor is a párt ügynöke, és provokátora volt?)

A saját bőrüket menteni próbáló finnek a 44 szeptemberi pálfordulásuk után egyébként Sztálin követelésére több száz hajdani kronstadti lázadót szolgáltattak ki a szovjet hatóságoknak. Ezek pontos száma, és további sorsuk úgyszintén ismeretlen.

Dísszemle Kronstadban a lázadás leverése után.
Dísszemle Kronstadban a lázadás leverése után.

 

A kronstadti felkelés leverésének hírét a bolsevik vezetés kitörő örömmel, és nagy megkönnyebbüléssel fogadta. (Már csak azért is, mert alig néhány nappal később, március legvégén, az olvadófélben levő jég már nem bírta volna el a gyalogságot sem, a lázadás leverésére tehát szinte az utolsó pillanatban került sor.) A veszély múltával a pétervári ostromállapotot már március végén fel is oldották.

A hazatérő győzteseket hatalmas ünneplés fogadta, és záporesőként hullottak rájuk a kitüntetések. Az akkor létező egyetlen szovjet kitüntetést, a Vörös Zászló érdemrendet, 487-en kapták meg. Az 501. lövészezred parancsnoka, Jan Fricevics Fabriciusz, Kronstadt bevételéért kapta meg negyedik Vörös Zászló érdemrendjét, amivel a Vörös Hadsereg rekordere lett. Sok százan különböző ajándékokat, emléktárgyakat kaptak. Az elesetteket úgyszintén nagy pompa mellett temették el az Alekszander Nyevszkij székesegyház temetőjében.

Az életben maradt győztesek további sorsa viszont már nem egy diadalmenet. Részletezni felesleges is. Tuhacsevszkij, Szegyakin, Dibenko, Kazanszkij, Kozsanov, és gyakorlatilag az összes többi, a harmincas évek végi nagy tisztogatások során börtönbe kerültek, majd kivégezték őket. A ritka kivételek közé tartozott a mindenkit készségesen kiszolgáló Vorosilov, és Kalinyin, aki olyan jelentéktelen alak volt, hogy még eltaposni se jutott eszébe senkinek. Ők az időnkénti kegyvesztettségek időszakaitól eltekintve magas, bár többnyire tényleges hatalom nélküli méltóságokat töltöttek be, és valószínűleg természetes halállal haltak meg.

Tuhacsevszkij, a diadalmas hadvezér.
Tuhacsevszkij, a diadalmas hadvezér.

 

A leváltott flottaparancsnok, Fjodor Raszkolnyikov, már nem tért vissza a haditengerészethez. A továbbiakban diplomáciai téren tevékenykedett, és a húszas-harmincas években nagykövetként képviselte a Szovjetuniót, több országban is. A tisztogatási hullámról értesülve 1938-ban megtagadta a Moszkvába való visszatérését elrendelő utasítás végrehajtását, és emigrált Franciaországba, ahol a sajtóban nyíltan támadta Sztálin rendszerét. 1939-ben halt meg, amikor máig tisztázatlan körülmények között „véletlenül” kiesett egy nizzai kórház ötödik emeleti ablakán.

Az elesett és kivégzett lázadóknak csak jeltelen tömegsírok jutottak. A szovjet rendszer évtizedeiben az eseményeket sűrű hallgatás övezte, a rezsim igyekezett nem tudomást venni arról, hogy az őket hatalomra juttató tengerészek aztán majdnem meg is buktatták őket. A felkelők hivatalos rehabilitálására csak 1994-ben, Jelcin elnöksége alatt került sor.

A rehabilitáció azonban puszta formalitás maradt. A történtek alapos feldolgozására és dokumentálására legjobb tudomásom szerint azóta sem került sor. Az egyetlen, viszonylag részletes munka, mely a kronstadti lázadásról íródott, Szergej Nyikolajevics Szemjonov (Szemanov) már említett könyve, mely magyarul „Lázadás az erődben” címmel jelent meg. A könyvet 1977-ben adták ki, a brezsnyevi kor legszebb időszakában, tehát korszerűnek már a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető. Ennek ellenére nem találtam nyomát annak, hogy az orosz történészek foglalkoznának a lázadás történetével. A neten található orosz források többé-kevésbé Szemjonov adatait és szövegeit ismétlik. Oroszországban a kronstadti felkelés úgy látszik, máig nem vállalható, talán azért, mert a felkelők maguk is baloldaliak voltak, és nem a régi rendszer visszaállítását, vagy valamilyen jobboldali fordulatot akartak elérni, hanem az 1917-es forradalmak eredeti célkitűzéseinek megvalósítását. (Vagy talán azért, mert a jelenlegi rezsim valójában a bolsevik rendszer örökösének tekinti magát.)

 

Vlagyimir Iljics, és mögötte Vorosilov, a „kronstadti hősök” egy csoportjával.
Vlagyimir Iljics, és mögötte Vorosilov, a „kronstadti hősök” egy csoportjával.

 

A bolsevik rezsim számára Kronstadt világos, és jól érthető jelzés volt: túlfeszítették a húrt. Lenin, akiről azért el kell ismerni, racionális, pragmatikus, és legalább egy bizonyos mértékig rugalmas gondolkodó volt, gyorsan le is vonta a megfelelő következtetéseket. A moszkvai pártkongresszus megnyitóján, március nyolcadikán, még azt mennydörögte: „A szabad-kereskedelem elkerülhetetlenül fehér ellenforradalomhoz, a tőke győzelméhez, és annak teljes restaurációjához vezet!” Alig két héttel később, már a kronstadti felkelés leverése után, viszont már így szónokolt: „Helyre lehet e állítani a kis földtulajdonosok, a kereskedelem és a tőke szabadságát, és ugyanakkor csorbítatlanul megőrizni a proletár-hatalom alapjait? Lehetséges e ez? Lehetséges, mert minden a mértéken múlik.

Kronstadt után a hatalom igyekezett enyhíteni a társadalomra nehezedő elviselhetetlen terheken. A terménybeszolgáltatásokat felváltották a terményadóval, és nem sokkal a felkelés után meghirdették az Új Gazdaságpolitikát, a NEP-et, ami átmeneti könnyebbséget jelentett az orosz munkások és parasztok számára. Csak átmenetit, mert Sztálin hatalomra kerülése után visszatért a központosítás, az államosítás, és a terror uralma.

Lenin jó érzékel tapintott rá a kronstadti felkelés kudarcának okaira is. A legfőbb ok persze a vezetés teljes inkompetenciája volt. A kronstadti felkelők úgy látszik hangsúlyozni akarták a felkelés népi jellegét, ezért a Forradalmi Bizottságba egyszerű katonákat, matrózokat, munkásokat választottak be. A képzett, tapasztalt, vezetői képességekkel rendelkező tisztek nem kerültek döntési helyzetbe. A Bizottság tagjai alighanem tisztában voltak saját alkalmatlanságukkal, és ahol csak lehetett, igyekeztek elkerülni, hogy határozott döntéseket kelljen meghozniuk. Végig tétováztak, halogattak, és csak várták, hogy kitörjön a pétervári felkelés, és az majd megoldja helyettük a helyzetet. (Ugyanúgy, ahogy annak idején a Patyomkin lázadói is végig csak passzívan várták, hogy Szevasztopolban is kitörjön a felkelés.)

A felkelők ezenkívül politikailag is megosztottak voltak. A baloldali pártok egész palettája képviselve volt köztük, az anarchistáktól az eszerekig, sőt, még a hajdani cári tisztek egy kis csoportja is. A rövid életű felkelés alatt a vezetés nagyrészt azzal töltötte az idejét, hogy meghatározzák, tulajdonképpen mit is akarnak pontosan.

A bolsevikok esetében ilyen bizonytalankodások nem voltak. Ők nagyon is pontosan tudták, mit akarnak, és azt hogyan akarják elérni. Nem volt tétovázás, bizonytalankodás, és nem volt bizottságosdi sem. A jól működő, centralizált vezetés határozott parancsokat adott ki, az alárendeltek pedig fegyelmezetten végrehajtották azokat. (Aki nem, az megnézhette magát.)

Lenin Kronstadt után egy hónappal mindezt így foglalta össze: „Mi kevesen vagyunk. Az ingadozók sokan, de nem egységesek. Mi egységesek vagyunk. … Az ingadozók nem tudják, mit akarnak: akarnának is, meg nem is. Mi viszont tudjuk, mit akarunk. És ezért győzni fogunk.

 

Kronstadt, és a Kotlin-sziget napjainkban.
Kronstadt, és a Kotlin-sziget napjainkban.

 

 

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2212676521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BruceTheHoon 2017.07.21. 15:00:31

"nem sokkal a felkelés után meghirdették az Új Gazdaságpolitikát, a NERt,"

Nem NEP az véletlenül? A NER, az valami egészen más, ugye ...

savanyújóska 2017.07.21. 15:16:08

@BruceTheHoon: Na ja, ezek az áthallások... A múltkor is az egyik posztban Mészáros Lázár helyett állandóan Mészáros Lőrincet akartam írni.

hátramozdító 2017.07.22. 05:10:15

Ház ez valami nagyon jó volt. Köszönjük szépen!

Flankerr 2017.07.22. 15:13:21

Ez is jó lett, köszönöm :)

Bicepsz Elek 2017.12.06. 21:14:35

Hat igen. De azert ez sem egyedi dolog. Az ilyen "A Mór megtette a kotelesseget, a Mór mehet" dolgok voltak mindenhol a tortenelem folyaman(pl. amikor Hitler leszamolt a SA-val 1934-ben ami persze mas tipusu dolog, de hasonlo szituacio).
Ezzel a kommunistak sem tudtak mit kezdeni ezert inkabb nem is beszeltek rola.
youtu.be/evpXz_-X6zs

eMM2 2017.12.11. 23:22:19

Ha jól rémlik a Maratot süllyesztette el Hans Ulrich Rudel későbbi stuka sztárpilóta egy szerencsés találattal 1941-ban a SZU megtámadása után.

savanyújóska 2017.12.14. 11:43:47

@eMM2: „a Maratot süllyesztette el Hans Ulrich Rudel „

Igen, a találat miatt felrobbant az első lőszerraktár, és leszakadt az egész orr rész. A hátsó részt, az ottani három lövegtoronnyal, az oroszok később kitatarozták, és úszóütegként használták. Sőt, a háború után voltak olyan tervek, hogy összefércelik a Marat hátsó, és az 1919-es tűz óta szolgálaton kívül álló Frunze ( a volt Poltava) első részét, és a kettőből csinálnak egy csatahajót.