A közelgő szép kerek, 99-ik évforduló kapcsán nyilván lesz majd néhány megemlékezés a neten az egyetlen magyar építésű csatahajó, a Szent István meglehetősen dicstelen pusztulásáról. A hajóról az elmúlt években örvendetes módon számos publikáció, könyv, újságcikk, tanulmány született, és talán elmondható, története viszonylag jól fel van dolgozva. Nem hiszem, hogy ehhez én bármit is hozzá tudnék tenni, amit meg mégis, azt már megírtam máshol.
Míg azonban a „mi” csatahajónkat érthető módon kiemelt figyelemben részesítjük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni annak három testvérhajójáról. Ezek története pedig, noha a háborúban ők se sok mindent csináltak, valamelyest azért mégiscsak érdekesebb, mint a gyakorlatilag a teljes pályafutását a polai kikötőben ácsorogva töltő Szent Istváné. Különösen érdekes a zászlóshajó, a Viribus Unitis története, és főleg ennek a történetnek a vége, mely egészen hasonló a Szent Istvánéhoz. A „magyar” csatahajó elsüllyedésének már sokszor megénekelt története helyett ezúttal tehát inkább a K. und K. Kriegsmarine zászlóshajójának szomorú végéről szeretnék itt írni.
Bár a Monarchia haditengerészetének lehetőségei az antant országok túlerejével szemben elég limitáltak voltak, én úgy vélem, a flotta még ezeket az erősen korlátozott lehetőségeket sem használta ki. A hajóhad főerői a háború négy éve alatt úgyszólván semmit sem csináltak, eltekintve egyetlen bevetésüktől, Ancona bombázásától, melynek jelentőségét és eredményeit úgy vélem, erősen túllihegi a hazai szakirodalom. A Radetzky ezen kívül a háború elején részt vett a Cattaro környéki montenegrói ütegek ágyúzásában. Nagyjából ennyi. A flotta még gyakorlatozni sem futott ki, sőt, amennyire az irodalomból ki lehet hámozni, 1915 után a csatahajók még csak lőgyakorlatokat sem tartottak a nehézágyúikból.
Ezek után nyilván nem lehet meglepő, hogy amikor Horthy 1918 júniusában végre bevetésre akarta vinni a flottát, melynek hajói és legénysége teljesen felkészületlenek voltak minden ilyesféle tevékenységre, a dilettáns módon megtervezett akció már a felvonulás fázisában kudarcba fulladt. Az olaszok, akik valószínűleg megneszelték, hogy valami készül, a kikötőből való kifutás után néhány órával elsüllyesztették a Szent Istvánt, mire Horthy lefújta az egész akciót. A terv ugyanis arra épült, hogy sikerül majd meglepni az ellenséget, viszont a Szent István pusztulása után már biztosra lehetett venni, hogy az olaszok tudnak az o-m hadműveletről.
A flotta tehát visszatért Polába, és többé el sem hagyta azt. Valószínűleg már el sem tudta volna hagyni, mivel a kudarc után a tengerészek harci morálja a nullpont alá süllyedt, és erősen kérdéses, a zendülés szélén álló legénységet harcba lehetett e volna vinni még egyszer. A kisebb hajók, naszádok, rombolók, tengeralattjárók, az utolsó napig szorgosan végezték tovább a munkájukat, ám a csatahajók tespedésbe belefásult tengerészei pokolba kívánták az egész háborút, és már csak haza szerettek volna menni.
A flotta tehát nem volt már tényező a háborúban, ám még mindig jelen volt, és papíron még mindig komoly ütőerőt képviselt. Az olaszok továbbra is potenciálisan veszélyes ellenségként tekintettek a Polában álló hajókra, és próbálták semlegesíteni azokat. A flottát láthatóan semmilyen módon nem lehetett kicsalogatni a kikötőből, és ütközetre kényszeríteni -mellesleg az olaszok se szívesen küldték volna be saját dreadnoughtjaikat az Adriára-, és az erős páncélzatú csatahajókban a légitámadásokkal se lehetett komolyabb károkat okozni. A kikötő erős védelmi rendszerén a MAS naszádok sem tudtak átjutni. Az olaszok tehát csak valamilyen diverzáns akcióban gondolkozhattak.
Ennek eszközét az olasz hadvezetés eleinte a Grillo naszádokban véle megtalálni. A Grillo kategorizálása komoly nehézségeket okoz, jómagam talán a „haditengerészeti tank” kifejezést érzem a legtalálóbbnak. A Grillo (Tücsök) valójában egyfajta kis torpedónaszád volt, mely a hajótesten kívül körbefutó lánctalpak segítségével képes volt átmászni a kikötők előtt létesített torlaszok és hálózárak felett. A 16 méter hosszú, alig több mint nyolc tonna vízkiszorítású naszádocskák, melyek fegyverzete két darab 45 centis torpedóból állt, nyíltvizi bevetésekre természetesen alkalmatlanok voltak. Az egyetlen, amire használni lehetett őket, az a kikötőkben horgonyzó hajók elleni meglepetésszerű támadás volt, kimondottan erre is tervezték őket.
A meglepetést szolgálta a hajók elektromos meghajtása is, a robbanómotorok ugyanis túl nagy zajt csaptak volna. Az összesen tíz lóerő teljesítményű villanymotorok azonban mindössze négy csomós sebességet tudtak biztosítani a naszádoknak, melyek hatótávolsága is nagyon csekély volt, alig 25 mérföld, vagyis nagyjából 45 kilométer. A naszádokat tehát nagyobb hajóknak kellett a célpontként kiszemelt kikötők elé vontatniuk, és a támadás után elvontatniuk, abban a valószínűtlen esetben, ha a naszád nem csak bejutott a kikötőbe, hanem a támadás végrehajtása után ki is jutott onnan.
Az olaszok négy ilyen naszádot építettek meg, kimondottan a polai kikötő elleni támadás céljából. A kedvezőtlen időjárás, illetve a tapasztalatlan vontatószemélyzet hibái miatt az első támadásra végül csak 1918 április 12-én került sor. Az akcióban két naszád, a Cavaletta és a Pulce vett részt. A naszádokat azonban túl korán, a kikötőtől túl távol oldották el az őket odáig vontató torpedónaszádokról, és navigációs hibák miatt nem találták meg időben az öböl bejáratát. Mire megközelítették a kikötőt, már kezdett virradni, a támadást tehát lefújták. Mivel nem látszott rá esély, hogy fényes nappal sikerülhet hazavontatni a két Grillót, az akció parancsnoka úgy döntött, elsüllyesztik a naszádokat.
Május 13-án az osztály névadó egysége, a Grillo kísérelt meg bejutni a polai kikötőbe. Majdnem sikerült is neki, ám az utolsó hálózár átmászása közben az egyik őrhajóról észrevették a naszádot, és tüzet nyitottak rá. A Grillo több találatot kapott, és gyorsan elsüllyedt, négyfős személyzete hadifogságba került.
Az utolsó hajóval, a Locustával, még sokáig terveztek egy újabb támadást, ezúttal már Fiume kikötője ellen, ám az akcióra a háború végéig már nem került sor.
A Grillo tehát kudarcnak bizonyult. A négy hajóból három elsüllyedt, anélkül hogy bármilyen eredményt el tudtak volna érni. Tulajdonképpen ezen semmi meglepő nincs. A Grillo azért nem volt olyan kicsi, hogy a felszínen haladva ne szúrt volna szemet az őrszemélyzetnek, még éjszaka is. Ha sikert értek volna el, az csakis a kikötőőrség hanyagságának lett volna köszönhető. Az, hogy a Grillo a polai kikötőt védő öt zár közül négyen átjutott, az alighanem szintén az őrség gondatlanságát bizonyítja.
A lánctalpas torpedónaszád végső soron alighanem értelmetlen, és használhatatlan ötlet volt. Ebből már gondolom logikusan következik, hogy az o-m flotta vezetése el volt ragadtatva tőle, és utasítást adott, hogy a kiemelt Grillo mintájára készítsenek ilyen naszádokat az osztrák-magyar flotta számára is. A Grillót lekoppintva két, hasonló naszád építését kezdték el, de a háború végéig már nem tudták befejezni őket.
A Grillók kudarca után az olaszok valami más ötletet próbáltak találni a polai öbölbe való bejutásra. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélniük, éppen kéznél volt egy. A La Spezia-i tengerészeti támaszpont egyik mérnöke, Raffaele Rossetti őrnagy, ugyanis már három éve dolgozott egy különleges, kimondottan a kikötőben horgonyzó hajók elleni diverzánsakciók végrehajtására szolgáló harceszközön.
Az ötlet, mely szerint egy erre a célra átalakított torpedóval kellene búvárokat és aknákat bejuttatni az ellenség védett kikötőibe, nem sokkal az olasz hadba lépés után, 1915 júniusában született meg az ekkor 34 éves, még kapitányi rangban levő Rossetti, és a flotta egyik altisztje, Luigi Martignoni fejében. A felsőbb vezetésnél az elképzelés nem talált támogatókra, és a további munkáknak sok értelmét nem látva Martignoni rövidesen ki is szállt a projektből. (Bár az ember vezette torpedó ötletét végül Rossetti valósította meg, nem ő volt az első, akiben felmerült ez a gondolat. A Royal Navy egyik tisztje, Godfrey Herbert -a háborúban később a hírhedt Baralong parancsnoka-, már 1909-ben javasolta egy hasonló szerkezet megépítését, felettesei azonban kivitelezhetetlennek tartották, és elvetették az ötletet.)
Rossetti azonban meg volt győződve elképzelése életrevalóságáról, és saját szakállára tovább folytatta a kísérleteket. Nem volt egyszerű dolga, a torpedók ugyanis nem bizonyultak könnyen kezelhető hordozóeszközöknek. Nagyon instabilak voltak, és az iránytartásuk is elég gyatra volt.
A legtöbb forrásban azt olvasni, Rossetti egy zsákmányolt német torpedót alakított át, melyet az olasz partokra kisodródva találtak. Valószínűbbnek tartom azonban azt a verziót, mely szerint egy Type B57 típusú olasz torpedót alakítottak át a célra. Az olasz flotta jól el volt látva torpedókkal, miért szorult volna rá Rossetti a zsákmányanyagra?
Az eredeti torpedót persze végül teljesen át kellett építeni, hogy a célra használható legyen. Az eredetileg 14 hüvelykes, vagyis 356 mm-es torpedó a munkák végére 600 mm vastagra hízott. Rossetti fából egy külső burkolatot épített köréje, a jobb stabilitás, és a nagyobb teherbírás végett. A későbbi, második világháborús változatoktól eltérően a személyzet nem a torpedón ült -bár a legtöbb helyen ezt írják-, hanem mellette úszott a vízben. Miután nem építettek be olyan légtartályt, melyből a személyzet levegőszükségletét menet közben biztosítani lehetett volna, a torpedó nem lemerülve, hanem a víz felszínén, illetve közvetlenül alatta haladt. A torpedón nem voltak ülések, csak kapaszkodók. Kormány sem volt, a szerkezetet csak úgy lehetett irányítani, hogy a személyzet a kívánt irányba tolta, vagy húzta.
A sebességet erősen le kellett csökkenteni, hiszen néhány csomónál gyorsabban haladva az áramlás egyszerűen lemosta volna a torpedóról a kezelőit. A háromhengeres motort meghajtó sűrített levegő nyomását ezért az eredetinek közel a felére csökkentették, 205 att-ról 130 att-ra, a legnagyobb sebességet pedig négy csomóra redukálták. Általában ezt sem használták ki, hiszen az embereknek még ilyen sebességnél is nagyon kapaszkodni kellett volna, hogy ne sodródjanak le, és gondot okozott volna a torpedó irányban tartása is. A gyakorlatban legfeljebb két csomós sebességgel haladtak, ez volt a szerkezet gazdaságos sebessége, melynél az elérhető legnagyobb hatótávolság tíz mérföld volt.
A torpedót két, közvetlenül egymás mögött elhelyezett hajócsavar hajtotta, melyek egymással ellentétes irányban forogtak. Ez a koaxiális elrendezés semlegesítette a csavar forgásiránnyal ellentétes nyomatékát, mely egyébként hajlamos lett volna a hossztengelye körül megpörgetni a torpedót. (Néhány helikopternél is ilyen elrendezésű rotorokat használnak.)
A robbanófejet leszerelték, és a helyére két lecsatolható, vízmentes tartály került. Ezekben szállították a két, egyenként 175 kg TNTt tartalmazó robbanótöltetet, melyeket mágnesek segítségével rögzítettek a kiszemelt célpont oldalára. A töltetek gyújtóját hat órás késeltetésre is be lehetett állítani, hogy a támadóknak legyen elég idejük a kikötő elhagyására, még mielőtt a bekövetkező robbanások felriasztják az őrséget.
Miután csaknem egyedül végzett minden munkát, és magának kellett megoldania az összes, építés közben felmerülő műszaki problémát, Rossetti csak 1918-ra készült el az új fegyver első példányával. A Mignatta (Pióca) névre keresztelt szerkezet, melyből két példányt építettek meg, teljes hossza végül elérte a nyolc métert, súlya a másfél tonnát.
Bár a parancsnokság továbbra sem látott nagy fantáziát az ember vezette torpedóban, a Grillók kudarca után a Mignatta -hivatalos lajstromjelük szerint: S1, illetve S2- mégis nagyobb figyelmet kapott. 1818 kora nyarán Rossetti megkezdhette a próbajáratokat a velencei lagúnákban.
A Mignattát eleve kétszemélyesnek tervezték, Rossettinek tehát szüksége volt egy társra is. Sokáig nem is kellett keresgélnie. A velencei lagúnákban ugyanis már ott gyakorlatozott egy másik olasz tiszt, aki szintén a polai kikötő elleni diverzánsakcióra készült.
A haditengerészet fiatal orvosa, a hadnagyi rangban szolgáló, 26 éves Raffaelle Paolucci, jóval egyszerűbben képzelte el a kikötő elleni támadást, mint Rossetti. Úgy gondolta, egy éjszaka az ellenséges partokat megközelítő torpedónaszádról egyszerűen csak beúszik a polai kikötőbe, a maga után vontatott robbanótöltetet ráerősíti egy osztrák-magyar csatahajóra, majd visszaúszik a kikötő előtt várakozó torpedónaszádhoz.
Éjszakánként Paolucci szorgalmasan edzett a Velence környéki lagúnák vizében, egészen addig, amíg minden nehézség nélkül képes volt egyhuzamban, pihenés nélkül leúszni öt mérföldet, vagyis kilenc kilométert. Ezután tért át a nehezített gyakorlatra, melyben egy 150 kilós konténert vontatott maga után a vízben, elvégre a célpontig egy ilyen nehéz aknát kellett volna magával vinnie. Májusban, mikor úgy érezte, készen áll a feladatra, Paolucci előterjesztette feletteseinek támadási tervét. Azt a választ kapta, elképzelése veszélyes, és nehezen kivitelezhető. A parancsnokság nem támogatja, de Paolucci azért folytassa csak tovább az edzéseket.
Paolucci nyilván nem értette, ha vállalkozását nem támogatják, miért ösztönzik mégis az úszóedzések folytatására? Néhány héttel később azonban bemutatták Rossettinek, és megismertették vele a Mignattával végrehajtandó támadás tervét. Paolucci el volt ragadtatva az ötlettől, és saját elképzelését sutba dobva azonnal csatlakozott a projekthez. Bár itt a torpedóba kapaszkodva jutottak el az ellenséges kikötőig, mégis hat-hét órát kellett a vízben tölteniük, tehát az akcióhoz pont azokra a képességekre volt szükség, melyeket Paolucci korábbi edzései során megszerzett.
Júliustól már Rossettivel közösen gyakorlatoztak a Mignattával, szimulált támadásokat végrehajtva a velencei kikötő ellen. Az őrszemélyzet egyszer sem vette észre őket, a siker esélye tehát egyre nagyobbnak látszott.
A támadás végrehajtására végül 1918 november elsejét jelölték ki. A dátum sok kérdést vet fel, melyekre máig nincs válasz. Október második felében már mindenki számára egyértelmű és világos lehetett, hogy a háborúnak gyakorlatilag vége. Az Osztrák-Magyar Monarchia a hónap utolsó napjaiban darabjaira hullott. A csehek már október 28-án, a horvátok pedig 29-én bejelentették a Monarchiától való elszakadásukat, és kikiáltották saját, független államukat. (Vagyis a Monarchiát nem a párizsi békeszerződések darabolták fel, hanem már a háború utolsó heteiben magától széthullott.) Az olasz fronton a katonák egyszerűen hazaindultak, az előrenyomuló olasz hadsereg alig ütközött valami ellenállásba. A fegyverszüneti tárgyalások folyamatban voltak, és nyilvánvaló volt, hogy napokon belül megszületik a háborút lezáró egyezmény. Miért érezték mégis szükségesnek az olaszok a polai kikötő elleni támadást? A legvalószínűbb, hogy a harcokban addig nem sok dicsőséget szerző olasz haditengerészet egy frappáns csattanóval szerette volna lezárni a háborút, de nagyon könnyen elképzelhető az is, hogy a felső vezetés már előbbre tekintett, és amíg még erre lehetősége volt, gyorsan szerették volna meggyengíteni a születőben levő új rivális, a horvát flotta erejét is.
A Mignattát vontató 65PN torpedónaszád október 31-én indult el Velencéből. A Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine, az őt létrehozó állammal együtt, ugyanezen a napon hivatalosan is megszűnt létezni. A hajók felett már addig is a matróztanácsok gyakorolták a tényleges hatalmat, Horthy és tisztjei kabinjaikból passzív szemlélőként figyelték az eseményeket, mivel már senki nem engedelmeskedett nekik. Miután Horvátország két nappal korábban kikiáltotta függetlenségét, Ausztria elvesztette tengerparti területeit. Károly császár tehát nem tehetett mást, utasította Horthyt, a flottát adja át az újonnan létrejött délszláv államnak. Az átadás-átvételre még aznap sor került, a hajókon délután háromnegyed ötkor bevonták a piros-fehér-piros lobogókat. Az osztrák-magyar haditengerészet ezzel tulajdonképpen felszámolta önmagát. A nem szláv nemzetiségű tisztek és matrózok többsége még aznap elhagyta a hajókat, és hazaindultak.
A horvát Nemzeti Tanács a haditengerészet parancsnokává Horthy hajdani, akadémiai osztálytársát, Dragutin von Prica ellentengernagyot nevezte ki. A flotta operatív parancsnoka Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitány, a Viribus Unitis korábbi parancsnoka lett, aki annak betegsége alatt ideiglenesen helyettesítette Pricát is.
A Pola felé közelítő 65PN fedélzetén minderről természetesen semmit sem tudtak. A naszád sötétedés után ért a part közelébe, itt Rossetti és Paolucci átszállt a Mignattára, melyet ezután a kisebb, és nehezebben észrevehető MAS-95 vontatott tovább, szinte egészen a partig. A torpedót végül alig néhány száz méterre a parttól oldották el, innentől a Mignattának önállóan kellett boldogulnia. Rossetti optimistán úgy vélte, az egész akciót lebonyolítják öt óra alatt. Hajnali háromkor kellett volna visszaérniük az eloldási ponton várakozó torpedónaszádhoz.
A motorcsónakról való leoldás után a Mignatta este negyed tizenegykor indult a kikötő bejárata felé. A torpedó közvetlenül a víz alatt, lemerülve haladt, csak a két olasz tiszt feje volt a víz szintje felett.
Negyedórával később találkoztak a kikötőt védő első gáttal, mely a felszíni hajók behatolását volt hivatva megakadályozni. A vízen lebegő, három méter hosszú, üres fémhengerek sorát drótkötelekkel kötötték össze. Miután a légzőkészülékek hiánya miatt nem tudtak lemerülve átcsúszni a torlasz alatt, a másfél tonnás torpedót át kellett húzni felette. A két embernek ez igen nehéz feladat volt, ami ráadásul elég nagy zajjal is járt. Szerencsére nem vette őket észre senki, bár a fényszórók folyamatosan pásztázták a vizet, és egy kikötőből kifutó tengeralattjáró is a közelükben haladt el.
Miután sikeresen vették ezt az akadályt, eljutottak a kikötőt védő hullámtörő gátig. A sötétben nem látták, hol van a bejárat, ezért Paolucci előreúszott a gát mentén, hogy felderítse helyzetüket. Meg is találta a bejáratot, de rögtön utána a következő torlaszt is, melyet drótkötelekkel összekötött farönkökből állítottak össze. Közben túljutottak a dagály tetőzésén, és a közelgő apály jeleként a víz lassan kezdett visszahúzódni a tenger felé. A kikötőbe tehát az áramlattal szemben kellett bejutniuk.
Miután Paolucci visszatért a Mignattához, a két tiszt rövid tanácskozást tartott, folytassák e az akciót, melyen már eddig is több, nem várt nehézséggel kerültek szembe. Rövid tétovázás után végül a folytatás mellett döntöttek. A további utat megkönnyítette a közben eleredt eső is, mely segített abban, hogy továbbra is észrevétlenek maradjanak. (Több forrás szerint polai olasz ügynökök is segítettek Rossettiéknek átjutni a kikötőt védő torlaszokon, de ezt magam részéről teljesen valószínűtlennek tartom. Nehéz elképzelni, hogy az olasz ügynökök ott sétafikálnak a jól őrzött parton és a hullámtörő gáton, és a vízbe ugorva segítenek a Mignattát áthúzni a torlaszok felett.)
Miután a Mignattát sikerült a második torlasz felett is átvonszolni, és csendben elhaladni az itt álló őrhajó mellett, november elsején, éjfél után egy órakor, az olaszok végre átjutottak a kikötő bejáratán. Innen már jól lehetett látni a bent álló hajókat. Láthatták azt is, hogy a hajók teljes díszkivilágításban állnak, ami legalábbis nagyon szokatlan volt háborús időkben. Itt ismét felvetődik a kérdés, az olasz tisztek mindezt látva vajon nem jöttek rá, mi történt? A napi eseményekről tájékozottak lévén, nem kellett volna sokat gondolkozniuk azon, ez mit jelenthet. Az egyetlen ok, amit a polai támaszpont személyzete az adott időpontban ünnepelhetett, az a háború befejezése volt.
A két tiszt azonban, saját állításuk szerint, nem fogott gyanút. (Vagy ha mégis, ennyi vesződség után nyilván már nem akartak közvetlenül a cél előtt visszafordulni.) Noha ekkorra már kicsúsztak az időből, és nyilvánvaló volt, hogy három órára nem fognak visszaérni a MAS-95-höz, haladtak tovább a kikötő belseje felé. Meglepetésükre és bosszúságukra azonban a további út sem volt akadálymentes, nem sokkal később ugyanis beleütköztek a harmadik gátba is. Ez a tengeralattjárók ellen felállított hálózár volt, melyet a hálókra erősített aknákkal tettek még nehezebben leküzdhetővé. Az olaszok ezen a harmadik torlaszon jutottak át a legnehezebben, három óra is elmúlt már, mire sikerült valahogy átvergődniük a Mignattával a hálók és az aknák felett.
Öt órája voltak úton, és az eredeti elképzelések szerint már vissza kellett volna érniük a rájuk váró naszádhoz, ám még a célpontot sem érték el. Elég nyilvánvaló volt az is, hogy a Mignattával már nem fognak tudni kijutni a kikötőből. A két olasz tiszt mindezek ellenére el volt tökélve rá, hogy mindenáron végigviszik, és befejezik az akciót.
(Folyt. köv.)