Hét tenger

Dékány korrektúra 5.

2017. május 04. 13:25 - savanyújóska

Kossuth Lajos tengerésze

Könnyű és hálás feladat a Dékány könyvekben található szakmai és történelmi tévedésekből mazsolázgatni, és még jó sokáig meg tudnék élni belőle, de nem mutatna jól, ha az egész blog erről szólna. Eredetileg még írni akartam a SOS Titanic blődségeiről, vagy A Fekete Herceg-ről, melyben Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra, kibővítve számos egzotikus és kalandos elemmel, és a jachtok helyére klippereket állítva. (A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, vagy legalábbis nem a regényben olvasható formában.)

Tartsunk azonban mértéket, és elégedjünk meg ennyivel. Végülis csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy ne tekintsük szakirodalomnak és történelmi forrásnak a Dékány könyveket, és természetesen a korabeli ifjúsági irodalom többi szerzőjének könyveit se. (Bár megjegyzem, a méltatlanul elfeledett Rónaszegi Miklós azért sokkal megbízhatóbb forrás, és szerintem irodalmi szempontból is sokkal jobb Dékánynál.) Ezek kellemes kis szórakoztató könyvek, olvasás után nyugodtan elfelejthetők.

Még egy könyvre azonban szeretnék visszatérni, már csak azért is, mert ezt a sorozat első részében már megígértem. A „Kossuth Lajos tengerésze” ugyanis az a könyv, melyben nem csupán a szakmai és történelmi tévedéseket, hanem a benne közvetített világképet is rendkívül bosszantónak, mondhatnám visszataszítónak tartom.

Irodalmi szempontból is ezt érzem Dékány egyik leggyengébb könyvének. Stílusát, és különösen a benne található párbeszédeket, már annak idején is nagyon erőltetettnek éreztem, ma meg sírnivalóan gagyinak. Nagyon szórakoztató például, ahogy a szerző egy császári ezredes és egy főhadnagy szolgálati ügyekben való beszélgetését elképzeli. Sűrűn teletűzdelve a szöveget olyan kifejezésekkel, minthogy „kegyelmed”, meg „nagy jó uram”, meg „édes fiam”, és persze „teringettét” meg „teremtésit”. Mert ez nyilván olyan magyarosch. Na meg férfias.

Mészáros Lázárról persze a kortársak is feljegyezték, hogy a stílusa meglehetősen népies, és nem sok érzéke van a spanyol etiketthez, de elég nehezen képzelhető, hogy hivatalos megbeszélésen olyan szövegekkel próbált volna jópofáskodni a sok rangfokozattal alacsonyabb alattvaló előtt, minthogy „Ne fickózzunk egymással, férfiak vagyunk!

Mészáros Lázár, császári-királyi ezredes, magyar hadügyminiszter. (1796-1858)
Mészáros Lázár, császári-királyi ezredes, magyar hadügyminiszter. (1796-1858)

 

Mindezt persze betudhatjuk annak, hogy a regény eleve ifjúsági irodalomnak, mondhatnánk, gyerekkönyvnek készült. És kit érdekel, hogy egy kvázi mesekönyv mennyire élethűen mutatja be a korabeli katonai szokásokat? Ami ennél sokkal jobban bosszant, egyenesen dühít, az a könyv nagyon súlyosan osztályharcos szemlélete. Még a Tenkes kapitányában sincs akkora szabadságharcolás, mint itt.

Persze előre látom, jönnek majd a kommentek, hogy ugyan mit várok egy ötvenes években íródott könyvtől, meg se jelenhetett volna, ha az arisztokraták és az imperialisták nem sátáni alakokként vannak ábrázolva. De azért ez nem egészen így van. Jelentek meg akkoriban is könyvek, melyek a körülményekhez képest tisztességesen, mértéktartóan, és ízlésesen gyalázták az imperialistákat. Dékány könyvére pedig ezen jelzők egyike sem jellemző.

És ami még az osztályharcnál is jobban dühít, hogy ez az osztályharc valami egészen durva nacionalista színezetet kap. A könyvből árad az osztrákok/németek iránti zsigeri, fogcsikorgató gyűlölet, és egyáltalán, a minden iránti gyűlölet, ami osztrák/német. A csúcspont számomra talán az, amikor kiderül, a szuperkuruc Monostory Balázs igazából idegennek érzi magát az egyébként színes, nyüzsgő nagyvárosként leírt Triesztben, mivelhogy az mégiscsak egy császári, osztrák város. De bezzeg Verona, vagy Velence, a hős olasz szabadságharcosok városa! Na az való egy hivatásos magyar szabadságharcosnak!

Trieszt látképe, az 1880-as években.
Trieszt látképe, az 1880-as években.

 

Az osztrákok/németek/kapitalisták iránti utálat formájában megjelenő görcsös nyugatellenesség persze sok évszázados hagyomány Magyarországon, mely hagyományt nagyon sokan ma is gondosan ápolják. Nem kommunista szokásról van tehát szó, és Dékánynak ennyire talán mégsem kellett volna aláfeküdnie az akkori rezsim elvárásainak, és bizonyos közhangulatoknak. (Erről az egész hülye kuruckodásról egyébként messzemenően osztom Széchenyi István véleményét: "A jelen nemzedék megbocsáthatatlan bűne az, hogy százszorta jobb idők, és kedvezőbb körülmények dacára mégis újra azon gyümölcstelen kuruc szellemet buzgólkodik felébreszteni, melynek nem volt egyéb eredménye, mint az, hogy gyásznapokat hozott hazánkra, és századokra lökte vissza nemzetünk kifejlését." És ha valaki ebben aktuálpolitikát vél felfedezni, az nem téved.)

De persze mindez egyéni vélemény. Nézzük talán inkább, mik azok a konkrét történelmi tévedések, amik még egy gyerekkönyvben is bosszantóak. Kezdjük talán a kerettörténettel.

Az alaptörténet, mint a legtöbb Dékány könyvben, itt is igaz, és az összes többi, mint a legtöbb Dékány könyvben, itt is merő kitaláció. A Kossuth-kormány 1848-ban valóban lépéseket tett a magyar kereskedelmi tengerészet felállítására, és annak védelme, valamint a magyar tengerpart biztosítása érdekében önálló magyar haditengerészetet is létre kívánt hozni.

Először is talán érdemes megjegyezni, magyar tengerpart alatt még véletlenül se Isztriát vagy Dalmáciát értsük. A térképeken, matricákon, hűtőmágneseken, és tetoválásokon nagyon szépen mutatnak a Nagy-Magyarország térképek, de a duzzadó magyar öntudat előszeretettel feledkezik meg róla, hogy Horvátország -története nagyobbik részében- valójában nem magyar tartomány volt, hanem önálló ország, saját államszervezettel, mely csak perszonálunióban állt Magyarországgal, vagyis csak az uralkodó személye volt közös. (A magyarabb-magyarok szerint persze Horvátország valójában hódítás útján került a magyar korona fennhatósága alá, így magyar tartománynak tekintendő, és viszonylagos függetlensége csak a magyar királyok kegyes jóindulatának volt köszönhető.) Közjogilag is magyar területnek csupán Fiume, és a környező, néhány kilométeres tengerpart számított, melyet Mária Terézia csatolt Magyarországhoz, 1779-ben. (Aztán egy időre visszacsatolták Ausztriához, majd újra Magyarországhoz, aztán 1849-ben Horvátországhoz, 1867-ben Magyarországhoz, majd 1918 után felváltva került olasz, szerb-horvát, jugoszláv, horvát fennhatóság alá.) Fiume ekkoriban még jelentéktelen, elhanyagolt kisváros volt, a kikötő felfejlesztése csak a XIX. század vége felé kezdődött.

Fiume, és a kikötő térképe.
Fiume, és a kikötő térképe.

 

Kossuthék elképzeléseiben egyelőre tehát nem szerepelhetett igazán jelentős tengerészet felállítása, egy ilyen létrehozásához igen komoly infrastrukturális fejlesztésekre lett volna szükség Fiume környékén. (Például a várost a magyar területekkel összekötő vasút megépítésére.) Erre meg is volt a szándék, azonban az ismert okok miatt a kikötő kiépítésére ekkor még nem kerülhetett sor, csak évtizedekkel később, egy megváltozott történelmi környezetben.

A magyar kormány már 1848 májusában tárgyalásokat kezdett Gaspar Matkovic, fiumei hajógazdával nyolc kisebb teherhajó megvásárlásáról, melyek a leendő magyar tengerészet magját alkották volna. Az üzlet megkötésére végül már nem került sor.

Egy hadiflotta felállítására is megtörténtek az első lépések. A kormány 65 ezer forintért megvásárolta a 361 tonnás Implacabile (Kérlelhetetlen) brigget, melynek felfegyverzése után a magyar tengerpart védelme lett volna a feladata, nyilván a később megvásárlásra/megépítésre kerülő többi egységgel együtt. A brigg -mások szerint brigantin- megvásárlására 1848 augusztusában került sor, mely tény máris lenullázza Dékány egész történetét, mely 1848 áprilisában indul.

Az viszont ismét történeti tény, hogy a hajó eredeti tulajdonosa valóban a regényben is szereplő Spiridon Gopcevic, Trieszt tényleg leggazdagabb, és legnagyobb hatalmú hajómágnása volt, akinek érdekeltségei nemcsak az egész Földközi, hanem még a Fekete-tengerre is kiterjedtek. (Matkovic is neki dolgozott.) A regényben, nyilván hogy a nagytőkés Gopcevic-et mégis szimpatikus színezetben lehessen bemutatni, végül kiderül, hogy valójában ő is nagy szabadságharcos, az olasz carbonarik mozgalmának bőkezű támogatója. És természetesen ő is tiszta szívéből gyűlöli az osztrákokat, ami ugyebár minden jó ember biztos ismertetőjele. (A regény riasztó hülyeségének szemléltetésére talán érdemes idézni az egyik vonatkozó részt:

- Főhadnagy uram, segédtiszt uram… meg kell, hogy mondjam: szívemből gyűlölöm az osztrákokat!

Tshiraga rémülve nézett a gazdájára. A mondat elhangzott, visszaszívni nem lehetett!

- Én is uram, ha megengedi – szakadt ki Monostory száján.- Én is, szívemből!

Tisztára mint egy kölcsönös szerelmi vallomás…

És itt azért még azt is közbe kell szúrjam, aki Dékányon kívül olvasott még más könyveket is, netán mondjuk egy történelemkönyvet, az nagyon jól tudhatja, hogy a horvátok és a szerbek 1848-ban nem az osztrákokat gyűlölték, hanem a magyarokat. Sőt, ez nemcsak 1848-ra, hanem úgyszólván az egész újkori történelemre igaz.)

Spiridon Gopcevic. (1807-1861)
Spiridon Gopcevic. (1807-1861)

 

A könyvben Gopcevic (Gopcsevics) a hatvanas éveiben jár. Az igazi Gopcevic az események idején valójában 41 éves volt, érdekes és színes egyéniség, aki tizenhárom nyelven beszélt folyékonyan. Szabadságharcos hajlamairól nem tudni, tősgyökeres üzletember volt, született kapitalista, aki jó kapcsolatokat ápolt a bécsi udvarral, és üzletelt még az angol miniszterelnökkel is. A világforradalom feltehetően nem érdekelte különösebben, bár a balkáni népek törökellenes függetlenségi mozgalmait valóban támogatta. (Azonos nevű, 1855-ben született fia is ismert pánszláv nacionalista volt.) A magyar kormánnyal sem a forradalmi szimpátia miatt kötött üzletet, hanem a nyereség miatt. Mikor a hajó vételárának második részletét nem kapta meg -mivel az csak a teljes felszerelés után lett volna esedékes-, azzal próbálta meg zsarolni a magyarokat, hogy a hajót átadja az osztrákoknak. De ezt később más tette meg.

A krími háború után Gopcevic rosszul mérte fel az üzleti lehetőségeket, és befektetésein óriásit bukott. Idegösszeomlást kapott, és egy bécsi elmegyógyintézetben 1861-ben öngyilkos lett.

A ma is álló Gopcsevics palota Triesztben.
A ma is álló Gopcsevics palota Triesztben.

 

Az Implacabile a regényben nagyon talányos módon van leírva, mint a bark és a klipper keresztezése. Miután a hajó tervrajzait nem ismerem, csak feltételezni tudom, hogy ez megint Dékány sziporkázó képzeletének egyik vadhajtása. Kicsit sem tűnik valószínűnek, hogy 1848-ban az Adrián ismerték volna a klippereket, és azok vonalait megpróbálták volna adaptálni az itt készült hajókra. Valaha régen láttam az Implacabile modelljét -talán a Közlekedési Múzeumban-, és az ránézésre kimondottan zömök, vaskos teherhajónak tűnt, amit eredetileg nyilván nem hadihajónak, hanem a partmenti forgalomban használandó kereskedelmi hajónak terveztek. (Az Implacabile-nek három testvérhajója is volt, az Infaticabile (Fáradhatatlan), az Insuperabile (Páratlan), és a Conte Condenhoven. Furcsa nevek, teherhajókat nem szoktak ilyen fellengzős nevekre keresztelni.)

A hajót természetesen legénységgel is el kellett látni. És akkor szögezzük le rögtön, a parancsnokságot nem Monostory Balázs kapta meg. Kossuth-ék miért pont egy tökismeretlen, Itáliában állomásozó gyalogos főhadnagyot választottak volna az első magyar hadihajó parancsnokául? Azért, mert járt egyszer a tengernél, és tetszett neki? (Azt meg csak remélni tudom, hogy felesleges hozzátenni, Monostory Balázs természetesen nem valóban élt, történelmi figura.)

Ennél lényegesen meglepőbb, hogy nem is a flotta maroknyi, magyar származású tengerésztisztje közül kérték fel valamelyiket. Igazából nem tudni, miért, valószínűleg nem bíztak bennük. A választás végül a 32 éves Vincenzo de Domini-ra, a fiumei tengerésziskola egyik tanárára, a flotta nyugalmazott tisztjére esett, akinek olasz származása talán azt a hitet keltette az itáliai államokban és Velencében szövetségest kereső magyar kormányzatban, hogy az osztrákokkal szemben a magyar érdekeket fogja majd képviselni. Amiben persze jókorát tévedtek.

Az Implacabile-t 1848 végén Londonba vitték, felszerelését és felfegyverzését itt fejezték volna be. A tervek szerint a hajót két darab 12 fontos, és két 24 fontos ágyúval szerelték volna fel. A két 24 fontos löveg talán carronád lett volna, mert a hagyományos, hosszúcsövű ágyúk túl nehéznek tűnnek egy ilyen kis hajóra.

A történet itt aztán gyorsan véget is ér. Az angolok a semlegességre hivatkozva megtagadták a hajó felfegyverzését. (Abban persze nem zavarta őket a semlegesség, hogy kölcsönt adjanak az oroszoknak a magyarországi hadjárat finanszírozására.) Gopcevic és a magyar kormány között pénzügyi viták kezdődtek, és bizonytalanná vált, tulajdonképpen kié is a hajó. Domini, a hajóparancsnok, érezhette, hogy a magyar kormány szolgálatában aligha fog nagy karriert befutni, és a brigget végül átadta a londoni osztrák nagykövetnek. (Így sem úszta meg a megtorlást. Matkoviccal együtt később őt is lecsukták.) Az Implacabile így császári tulajdonná vált. A hajót később nyilvános árverésen adták el, 6.500 forintért.

Az első magyar hadihajó története tehát egy picit sem dicsőséges. Szó sem volt hősi harcról, osztrák hadihajók elsüllyesztéséről, és dicsőséges végről.

 

Gróf Erdődy János, 1848-ban a Magyar Tengermellék kormányzója. (1794-1879)
Gróf Erdődy János, 1848-ban a Magyar Tengermellék kormányzója. (1794-1879)

 

A könyvet gyorsan átfutva találtam még benne jónéhány érdekes dolgot, amin jókat lehet nevetni. Ilyenek például a szereplők nevei. Jó szokásához híven Dékány ezúttal is történelmi neveket gyűjtöget össze, láthatóan teljesen találomra. A trieszti katonai körzet parancsnokává például kinevezi Jedina-Palombini bárót. A név és a személy valódi, de a könyv cselekménye idején az igazi Leopold von Jedina-Palombini még legfeljebb szülei vágyaiban élt, ugyanis csak 1849 májusában született. Később a flottánál az altengernagyságig vitte, és a XX. század elején több könyvet is írt utazásairól. Dékány nyilván olvasta ezeket, vagy hallott róluk, és a szerzőt megtette regényének egyik mellékszereplőjévé. Minden bizonnyal kizárólag csak azért, mert olyan jó hangzású neve van.

És ha valaki azzal jönne, hogy talán Jedina-Palombini papája vagy bácsikája szolgált 1848-ban Triesztben, az is téved, ugyanis a Palombini nevet a család csak 1908-ban kapta meg, a bárói címmel együtt. Trieszt és a tengermelléki területek valódi parancsnoka az események idején Gyulay Ferenc altábornagy volt. Ha Dékány vette volna a fáradságot, hogy elballag a legközelebbi könyvtárba, maga is rájöhetett volna erre. De nyilván nem tudott ellenállni a Jedina-Palombini névnek.

Az igazi Jedina-Palombini: gróf Gyulay Ferenc táborszernagy, 1848-ban Trieszt és az Osztrák Tengermellék kormányzója. (1798-1868)
Az igazi Jedina-Palombini: gróf Gyulay Ferenc táborszernagy, 1848-ban Trieszt és az Osztrák Tengermellék kormányzója. (1798-1868)

 

Jedina-Palombini segédtisztje a könyvben Friedrich Pöck -az én könyvemben Pöci, ami nyilván nyomdahiba- korvettkapitány. Hogy ezt a nevet Dékány honnan ismeri, az a könyvből is nyilvánvaló, később, a Novara nevezetes világkörüli útján, ő volt a fregatt parancsnoka. (Bár Dékány másodparancsnokot ír.) A történtek idején Pöck 23 éves hadnagy volt, tehát már csak alacsony rangja, és életkora miatt se lehetett volna a helytartó segédtisztje.

A Novara útjáról Dékánynak nyilván jó információi lehettek, ugyanis a könyvben felvonultatja a fregatt szinte teljes tisztikarát. Gyulai Gaál Béla és Pöck mellett természetesen megjelenik Bernhard von Wüllerstorf-Urbair is, mint a trieszti Arzenál -hadiszertár- parancsnoka. Az ekkor 32 éves Wüllerstorf-Urbair a valóságban ilyen magas rangot nem nagyon tölthetett volna még be, már csak azért sem, mert Triesztben nem volt Arzenál. A flotta fő támaszpontja még Velencében volt, és folyamatban volt a polai kikötő kiépítése, de Trieszt, bár fontos hadikikötő is volt -különösen a 48-as forradalmak utáni években-, igazából mindvégig a kereskedelmi tengerészet központja maradt.

Az eredetileg utászként végzett Wüllerstorf-Urbair a történet idején valójában Velencében szolgált, ahol az ottani tengerészeti akadémián matematikát, asztronómiát, és navigációt oktatott a növendékeknek. (Igazából inkább tudós volt, nem tengerész.) Április végén menekült el a városból, ahol a forradalmi erők vették át az irányítást. A szökés közben angol feleségét, akivel csak néhány nappal korábban házasodtak össze, halálos lövés érte. Wüllerstorf-Urbair ezt követően azonnal Triesztbe utazott, ahol szolgálatra jelentkezett a körzet katonai parancsnokánál, Gyulay tábornagynál. Később valóban nagy szerepet játszott a flotta újjászervezésében.

Bernhard von Wüllerstorf-Urbair. (1816-1883)
Bernhard von Wüllerstorf-Urbair. (1816-1883)

 

Futólag említésre kerül még egy név a történetben, Spaun tengernagy, a könyvben a Triesztben állomásozó osztrák hadiflotta parancsnoka. Magam részéről azonban igen valószínűtlennek tartom, hogy az ekkor 15 éves Hermann von Spaun valóban ilyen magas beosztást kapott volna… (Bár később valóban megkapta, de csak 1898-ban.)

A parancsnokok nevei után akkor vesztegessünk pár szót a hajók neveire is. A könyvben a flotta legnagyobb hajói a Lion és Fasana fregattok, bár előbbi egy helyen úgy kerül említésre, mint „a régi vitorlás sorhajók egyik utolsó mohikánja”. Hogy a flotta zászlóshajójának a szerző miért ad angol nevet, nem tudom. Fasana egy Polától északra fekvő kis település, melyhez Dékányt nyilván kellemes emlékek fűzték, mert könyveiben több hajót is erre a névre keresztel.

Még egy fregatt kerül név szerint említésre, a „Rainer főherceg”, amiből megtudhatjuk, a könyv írása idején Dékány nyilván figyelemmel kísérte a Monacóból érkező híreket...

Sidon (Saida) ágyúzása 1840-ben. Középen az osztrák Guerriera fregatt.
Sidon (Saida) ágyúzása 1840-ben. Középen az osztrák Guerriera fregatt.

 

Az osztrák haditengerészetnek 1848-ban egyébként összesen volt három fregattja -sorhajója egy se, korábban sem-, amennyire a forrásokból ki lehet bogarászni, ezek nevei valójában Guerriera, Bellona, és Venus. (És az épülőben levő Minerva, a későbbi Novara.) Nem németes hangzású nevek, ugyanis a Monostory Balázs által olyannyira gyűlölt osztrák haditengerészet valójában sokkal inkább olasz volt, mint osztrák. A flotta fő támaszpontja Velencében volt, itt volt a tengerészeti akadémia is. A flotta vezényleti nyelve az olasz volt, és a legénység nagyobbik része -a tisztek is- is az olasz anyanyelvűek közül kerültek ki. A trieszti főparancsnokságon -ha lett volna ilyen- tehát Monostory 1848 áprilisáig túlnyomórészt olasz tiszteket talált volna.

Nem lehet tehát csodálni, hogy a tavaszi forradalmak után a flotta nagyobbik része része átállt a velenceiek oldalára. A 163 hadihajóból alig ötven maradt császári kézen -ezek se Triesztben, hanem nagyrészt Polában állomásoztak-, de ezeken is alig maradt képzett tengerész, mivel a legénység legalább kétharmada szintén átállt, a tisztekkel együtt. A flottánál kapitányi rangban szolgáló 16 tiszt közül csak három maradt császári szolgálatban.

Az olasz tisztek távozása után a tiszthiány olyan nagy volt, hogy a flottának később külföldről kellett olyan tisztet importálnia, a dán Hans Birch Dahlerup tengernagyot, aki képes volt a hajóhad irányítására. Addig is, amíg Dahlerup megérkezett, Gyulay Ludwig Kudriaffsky fregattkapitányt bízta meg a flotta vezetésével.

Ludwig von Kudriaffsky, 1848-ban a flotta ideiglenes parancsnoka. (1805-1894)
Ludwig von Kudriaffsky, 1848-ban a flotta ideiglenes parancsnoka. (1805-1894)

 

A nápolyi flotta május végén valóban megjelent az Adria északi részén, hogy a tenger felől felmentse az ostromzár alatt tartott Velencét, illetve blokád alá vegye Triesztet, ahová a velencei blokádot addig fenntartó osztrák hajók visszavonultak. Szoros blokádról, és Trieszt lövetéséről azonban szó sem volt. A nápolyi és a szárd flotta együtt is mindössze öt fregattot tudott csak felvonultatni, ami még mindig nagyobb erőt képviselt, mint az ennél is gyengébb osztrák flotta, de nem elegendőt ahhoz, hogy meg merjék kockáztatni az osztrák parti erődítmények elleni támadást. Szándék se nagyon volt erre, a flottaparancsnok csak kényszerből engedelmeskedett a forradalmi kormánynak, és miután az már júniusban megbukott, a nápolyi hajók távoztak is az Adriáról. A szárd flotta se tartott ki sokkal tovább, csapataik szárazföldi vereségeit követően augusztusban ők is elhagyták az itteni vizeket. Az osztrák flotta ezt követően rögtön ismét blokád alá vette Velencét, egészen annak a következő év augusztusában bekövetkező kapitulációjáig.

A könyvben már fel-alá pöfögnek a trieszti öbölben a flotta gőzösei, a cselekmény szerint az egyiket szét is lövik a nápolyi hajók ágyúi. A valóságban azonban Trieszt látképét még nem nagyon ronthatták el a kéményekből gomolygó füstfelhők, mivel 1848 tavaszán a flottának mindösszesen két darab kerekesgőzöse volt, ezekből is az egyik Velencében maradt.

 

Wilhelm von Tegetthoff, az egyetlen osztrák, akiről Dékány elismeréssel ír. (1827-1871)
Wilhelm von Tegetthoff, az egyetlen osztrák, akiről Dékány elismeréssel ír. (1827-1871)

 

A könyvben van még egy olyan szöveg, amit elég nehezen tudok értelmezni: „A sarkantyúzásra, a híres csáklyázás legveszélyesebb támadási formájára.

Így küzdöttek a középkor hajósai, de még Nelson is Aboukirnál és Trafalgárnál, sőt a későbbi osztrák flotta nagy admirálisa, Tegethoff 1866-ban Lissánál. A támadó hajó nekimegy az ellenfél oldalának, beleszalad, s ha jut idő, akkor a fegyveresek rárohannak a beszakított oldalú hajó meglepett tengerészeire.

A sarkantyúzás és a csáklyázás legjobb tudomásom szerint két teljesen különböző dolog. A csáklyázás ugyebár az, ha a támadó hajó szorosan a másik mellé áll, esetleg neki is megy, s a csáklyákkal magához húzza, és magához rögzíti a megtámadott hajót, hogy az ne tudjon elmenekülni. Ezt követően a tengerészek általában megrohanják az ellenséges hajót, hogy kézitusában foglalják el azt. Nelson valóban többször csinált ilyet, a legemlékezetesebb a Szent Vince-foki csatában végrehajtott támadása volt, ahol egyetlen rohammal két, egymás mellé sodródott spanyol sorhajót fogott el.

Nelson viszont soha nem sarkantyúzott, mivel a sarkantyúzáshoz sarkantyú is kell, ilyen pedig a vitorlás korszak hadihajóin nem volt, és a messze előrenyúló orrárboc miatt nem is lehetett. A sarkantyúzás az ókorban volt divatban, amikor a föníciai, görög, pun, római gályák orrára a vízvonalon előrenyúló, rendszerint bronzból készült, hegyes sarkantyút/kost szereltek, és ütközetben ezzel próbálták meg beszakítani az ellenséges hajó oldalát. Értelemszerűen ennek a célja nem az volt, hogy a sarkantyúzás/kosolás után megrohanják, és elfoglalják az ellenséges hajót, hanem az, hogy elsüllyesszék azt. A vízvonalon szakított lék rendszerint gyors pusztulást jelentett a meglékelt hajó számára.

Egy ókori döfőorr, és a hozzátartozó hajó rekonstrukciós rajza.
Egy ókori döfőorr, és a hozzátartozó hajó rekonstrukciós rajza.

 

A középkori és újkori gályákon is volt kos, ez azonban a vízvonal felett volt, és az volt a célja, ütközés után afféle gyaloghídként szolgáljon az ellenséges hajót megrohanó katonák számára. Ez valóban a csáklyázáshoz hasonló harcmód volt, de vitorlás hajókon a fentebb említett ok miatt nem lehetett alkalmazni.

A gőzösök korában, amikor az orrárboc eltűnt a hajókról, aztán a sarkantyú egy időre megint divatba jött. A franciák időnként valami egészen elképesztő méretű sarkantyúkat szereltek fel a páncélosaikra -néha elöl és hátul egyaránt-, abban a hitben, a modern hadihajóknak ezek a fő fegyverei. Ezt a hitet nyilván az amerikai polgárháború, és a lissai ütközet sikeres kosolásai táplálták. Ezek viszont megint nem az ellenséges hajó elfoglalására szolgáltak, hiszen az a korabeli hajó, melynek a vízvonal alatt beszakították az oldalát, rendszerint percek alatt elmerült.

A sarkantyú elég sokáig divatban maradt, és igazából csak az első világháború idején tűnt el végleg a hadihajókról. Harcban nem sok sikert arattak vele, viszont békebeli hadgyakorlatokon, véletlen ütközések során, többször is sikerült így saját hajót elsüllyeszteni.

 

És egy riasztó méretű újkori döfőorr, az amerikai Alarm torpedónaszádon.
És egy riasztó méretű újkori döfőorr, az amerikai Alarm torpedónaszádon.

 

És akkor ennyit Dékányról.

A végén megint hozzátenném, senkit nem akarok lebeszélni Dékány olvasásáról, csak arra inteném az olvasókat, ne szakkönyvként, és történelmi forrásként kezeljék a leírtakat, mert azok nagyjából annyira hiteles történelmi források, mint a Mátyás királyról szóló népmesék. A szerző sem volt soha nagy tengerész, sem pedig nagy író. Tekintsük inkább nagy mesemondónak.

 

 

 

Forrás:

http://epa.oszk.hu/00000/00018/00005/pdf/kramli.pdf

http://www.kriegsmarine.hu/hk/km01001m.html

http://www.klub-susacana.hr/revija/clanak.asp?Num=61&C=25

http://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Kossuth-kossuth-lajos-osszes-munkai-1/kossuth-lajos-osszes-munkai-xii-DDF2/kossuth-lajos-184849-ben-ii-kossuth-lajos-az-elso-magyar-felelos-miniszteriumban-1848-aprilisszeptember-DDFD/435-budapest-1848-augusztus-28-kossuth-rendelete-erdody-janos-magyar-tengerparti-kormanyzohoz-hozzajarul-az-implacabile-nevu-tengeri-hajo-megvasarlasahoz-F856/

 

 

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr8012479409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lyanoka 2017.05.07. 20:30:39

Hali!

Az írás szuper, a könyvet olvastam gyerekként.
Viszont! Van egy Széchényi idézeted. Meg tudnád mondani, hogy honnan származik és melyik évből? Fontos lenne....sajnos nem találom.
Köszönöm!

savanyújóska 2017.05.08. 12:58:05

@lyanoka: Azt hiszem, a Politikai Programmtöredékekből való, 1847-ből. Szekfű Gyula idézi a Három nemzedékben, de nem jelöli meg, honnan való az idézet. A teljes szöveg amúgy így hangzik:
"A jelen nemzedéknek megbocsáthatatlan bűne az, melyért talán megérdemli minden jobb ember neheztelését, ki szabad institutiók divatba hozataláért vív, hogy a százszorta jobb idők és kedvezőbb körülmények daczára, mégis újra azon gyümölcstelen kurucz szellemet buzgólkodik felébreszteni, melynek nem volt egyéb eredménye, mint az, hogy gyásznapokat hozott hazánkra és századokra lökte vissza nemzetünk kifejlését."

lyanoka 2017.05.08. 20:17:25

@savanyújóska: Köszönöm szépen. A könyvre rákerestem... tess :)
mek.oszk.hu/07900/07911/pdf/szechenyi2.pdf

Crip Lee 2017.05.10. 20:46:07

Szuper. Dékány felnőttként már mókás. Várjuk a következőt.

eMM2 2018.02.23. 23:58:04

Hát szerintem a Dékány korrektúrád szórakoztatóbb mint maga Dékány:)
Félelmetes nagy baromságokat írkált össze. Persze lehet meseírónak is tekinteni csak az a baj hogy a meséről ezt tudjuk, az átkosban meg ő volt az etalon.Nagyon nem mindegy. Én csak egy regényt olvastam tőle anno tizenéves koromban a delfin könyvek sorozatban megjelent S.O.S. Titanicot és jót röhögtem rajta.
De csak azért mert volt szerencsém előtte elolvasni a Népszerű történelem sorozatban megjelent Walter Lord Titanic pusztulása c. művét,(ajándékba kaptam a könyvet a szüleimtől) aminek ugyan vannak hiányosságai (pld elfelejti megemlíteni a versenyt a kékszalagért) de legalább tényeken alapul.Ha nem így lett volna én is "megeszem" Dékány irományát és szentül meg lettem volna róla győződve hogy de bizony az úgy volt ahogy leírta. Ez már akkor is káros volt meglátásom szerint.

regos1 2018.05.12. 16:53:12

@eMM2: "vagy A Fekete Herceg-ről, melyben Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra, kibővítve számos egzotikus és kalandos elemmel, és a jachtok helyére klippereket állítva. (A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, "

terebess.hu/tea/klipperek.html

en.wikipedia.org/wiki/Great_Tea_Race_of_1866

en.wikipedia.org/wiki/Taitsing_(clipper)

en.wikipedia.org/wiki/Taeping

szerintem Dékány jobban tudta, mint ti...

H

savanyújóska 2018.05.12. 18:23:28

@regos1: Az utolsó idézett mondat teljes egészében így hangzik: „A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, vagy legalábbis nem a regényben olvasható formában.” A mondat második felét nagyvonalúan kifelejtetted.
Akkor megismétlem egyszerűbb formában. Nem voltak olyan klipperregatták, ahol a hajók felsorakoztak a rajtvonalon, és a startpisztoly – jelzőágyú – lövésére indultak. Amennyire én tudom, nem volt versenyszabályzat, versenybiztos, és nem mérték a részidőket Szingapúrnál meg Fokvárosnál. A berakodás után az egyes hajók azonnal indultak, néha többheti eltéréssel. (A 66-os versenynél május 29 és június 6 között.) Bár az első befutó díjat/prémiumot kapott, nem biztos, hogy ő volt a leggyorsabb. A 67-es versenyen a Taeping kilenc nappal az Ariel után futott be, viszonyt annyival is később indult, és a menetideje ha jól emlékszem félórával kevesebb volt.

regos1 2018.05.14. 20:26:01

Kedves Savanyújóska!

Te sem pontosan idézel:
"Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra,"
Hát nem. Dékány egy igazi teaklipper versenyt írt le. Még ez is stimmel:
"In May 1866, 16 of the best clippers had assembled at the Pagoda Anchorage on the Min River, "
Abban biztosan igazad van, hogy nem volt jelzőágyú és rajtvonal.
És persze nem Monostory Balázs vezényelt a Taitsingon.
De ha minden pontos lenne, akkor nem kalandregényt olvasnánk, hanem versenyleírást.
Egyébként nagyon pozitívnak tartom, hogy pontosítod azokat a dolgokat amiket Dékány másképpen írt le, mint a valóságban történt.
A Kossuth Lajos tengerésze beköszöntője így hangzik:
"Már akkor belém rögződött e név: Implacabile, Kérlelhetetlen!...
S íme, a hajó megnagyobbodott, formát öltött , vitorlákat bontott. Kitűnő férfiak népesítették be a fedélzetét"...
Vajon kit érdekelne az a száraz történet, hogy az Implacabilét Londonban a császáriak lefoglalták...

Üdvözlettel:regos1

Pájer Csaba 2018.05.15. 01:08:26

@regos1: Aha. De amúgy érted, miről szólt a cikk?

savanyújóska 2018.05.15. 12:33:37

@regos1: „Dékány egy igazi teaklipper versenyt írt le.”

Persze. A Csillagok háborúja pedig az űrhajózásról szól.

„Még ez is stimmel”

Nem stimmel. A könyv 1858-ban játszódik, a Pagodát meg 1866-ban használták először kiindulási pontként. Egyébként a Taitsing is ebben az évben, 1866-ban tette meg az első útját. (Vagyis amikor Monostory Balázs már Mexikóban irtotta az imperialistákat.)

„De ha minden pontos lenne, akkor nem kalandregényt olvasnánk, hanem versenyleírást”

Ha minden pontos lenne, akkor valóban történelmi regényt olvasnánk, nem mesekönyvet. Ellenpéldaként Rónaszegi Miklós könyveit tudnám felhozni, például A királynő kalózát, ami egy kitalált ember kitalált történetét meséli el, de a kerettörténet, a Golden Hind világkörüli útja, illetve a korabeli Anglia, hitelesen van ábrázolva.

regos1 2018.05.15. 17:46:21

@Pájer Csaba:

Kedves Pájer Csaba!

Azt hiszem, igen. Nagyra tartom, hogy Savanyújóska történelmi szempontból pontosítja, amit Dékány leírt.
Ugyanakkor néhány következtetésével nem értek egyet. Mint pl. a balatoni Kékszalag verseny.
És ezzel sem:
"A könyvből árad az osztrákok/németek iránti zsigeri, fogcsikorgató gyűlölet, és egyáltalán, a minden iránti gyűlölet, ami osztrák/német. A csúcspont számomra talán az, amikor kiderül, a szuperkuruc Monostory Balázs igazából idegennek érzi magát az egyébként színes, nyüzsgő nagyvárosként leírt Triesztben, mivelhogy az mégiscsak egy császári, osztrák város. De bezzeg Verona, vagy Velence, a hős olasz szabadságharcosok városa! Na az való egy hivatásos magyar szabadságharcosnak!"
Én most olvastam el sokadszor ezt a könyvet és nem éreztem ilyet.
Tudom ajánlani Nemeskürty: Kik érted haltak, szent Világszabadság című könyvét "A negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárai" amelynek egyik főszereplője Mészáros Lázár

Üdvözlettel:regos1