Hét tenger

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók.3.

2016. november 11. 08:57 - savanyújóska

Fegyverzet.

 A csatacirkálókon a Bismarck osztályon is használt, 1939-ben szolgálatba állított 38cm/52 SK/C34 jelű löveget alkalmazták volna, melyek a német hadihajók fedélzetén addig –és azóta- használt legnagyobb ágyúk voltak. (Miután a 406 mm-es löveg soha nem került fel hadihajók fedélzetére, csak a partvédelem használta.)

A 19,63 méter hosszú, 110,7 tonnás ágyúk tűzgyorsasága a korabeli, nagykaliberű hajóágyúk között a legnagyobb volt, ezekből a lövegekből a papírforma szerint akár 18 másodpercenként is lehetett tüzelni. Ezt a tűzgyorsaságot a gyakorlatban persze csak az első néhány sortűznél lehetett tartani, amíg a toronyban felhalmozott készenléti lőszert el nem használták. Így is csak akkor, ha kis távolságra, alacsony csőemeléssel tüzeltek. Az ágyúkat ugyanis csak 2,5 fokos szögben lehetett utántölteni, tehát ha ennél jóval magasabb csőállásnál tüzeltek, időbe tellett a csövek újratöltéshez való leengedése, majd ismét tüzelőállásba való emelése is. A tűzgyorsaság a gyakorlatban inkább 25-30 sec/lövés volt, ami egyébként még mindig nagyon jónak számított. A csövek számított élettartama 242 lövés volt, a normál lőszerellátmány feltehetően itt is csövenként 108 gránát lett volna, mint a korábbi hajóosztálynál. (Amennyiben a barbettákon belül is tároltak lőszert, ami például az amerikai haditengerészetnél a szokásos gyakorlatnak számított, a lőszerellátmány csövenként 130 lövésre volt elegendő.)A Tirpitz egyik 38 cm-es ágyúja, beépítés közben.

Az ágyúkhoz háromféle gránátot lehetett használni, az erősen páncélozott célpontok ellen használatos páncéltörő -AP-Armor Piercing, a német terminológiában Panzersprenggranate L/4,4 mit Haube- gránátot, a gyengébben páncélozott célpontok elleni nagy robbanóerejű –HE-High Explosive, azaz Sprenggranate L/4,5 Bodenzünder mit Haube - gránátot, és az úgynevezett „lágy” célpontok, vagyis a páncélozatlan kereskedelmi hajók, illetve rombolók ellen használt HE gránátokat (Sprenggranate L/4,6 Kopfzünder mit Haube). Mindhárom gránát 800 kg tömegű volt. A fő különbség köztük a robbanótöltet tömegében, és a gyutacs elhelyezésében volt. A fenékgyújtóval szerelt páncéltörő AP gránát töltetének tömege mindössze 18,8 kg volt, a gránát tömegének nagyobbik részét a vastag és igen erős lövedékhéj tette ki, ami a célpontok erős páncélzatának átütéséhez szükséges volt. A gyújtó 0,035 sec késleltetéssel lépett működésbe, hogy a lövedéknek legyen elég ideje arra, hogy átüsse a páncéllemezeket, és csak az ellenséges hajó belsejében robbanjon fel. A késleltetés persze gyakran azzal a mellékhatással járt, hogy kisebb és gyengébben páncélozott célpontok esetében a gránát csak akkor robbant fel, amikor már keresztülment a hajón. Az erősen páncélozott célpontok ellen használatos lövedék gyújtóját ráadásul nagy erejű becsapódásra tervezték, tehát ha gyengébben páncélozott célpontok ellen használták, vagy a hajónak ilyen részét találta el, a gyújtó gyakran nem is lépett működésbe.

A gyengébben páncélozott célpontok, például cirkálók ellen használt HE gránátokat szintén fenékgyújtóval látták el, a lövedékhéj valamivel gyengébb volt, viszont a robbanótöltet tömege 32,6 kg. A harmadik típust késleltetés nélküli orrgyújtóval szerelték fel, vagyis becsapódáskor azonnal robbant. A robbanótöltet tömege ennél volt a legnagyobb, 64,2 kg, viszont mivel a gránát páncélátütési képessége minimális volt, csak páncélozatlan célpontok ellen volt eredményes.

A kivetőtöltetet két részben töltötték be a gránát mögé, a bársonyzsákba csomagolt, 99,5 kg súlyú töltet került előre, a rézhüvelybe rakott, 112,5 kg súlyú fő töltet pedig hátulra. A rézhüvelynek az volt a feladata, hogy kilövéskor tömítse a závárzatot, és megakadályozza, hogy a lőporgázok kifújjanak annak résein. A két töltet 820 méter/sec kezdősebességet adott a lövedékeknek, ami maximális csőemelkedésnél 36.520 méteres lőtávolságot tett lehetővé.A Tirpitz egyik 38 cm-es gránátja.

A csövek emelkedési szögét elvileg a központból, távvezérléssel is be lehetett állítani, a gyakorlatban azonban a német hajókon nem éltek ezt a lehetőséggel, a csöveket a központból érkező lőelemek alapján helyileg állították be tüzelési helyzetbe. Az ágyúkat automata berendezésekkel tölthették újra, ami ennél a kalibernél alapkövetelmény volt, hiszen a kézi utántöltéshez –amire szükség esetén szintén volt lehetőség- 14 ember munkájára volt szükség, és természetesen nagyon sok időre. A tornyokon belül az ágyúkat jól elkülönítették egymástól, hogy esetleges működési zavaraik ne hassanak egymásra, illetve hogy ezzel is növeljék a tornyok sérülésállóságát. Minden cső a másiktól függetlenül mozoghatott, és tüzelhetett. A lövegtornyok forgatási sebessége 5,4 fok/sec volt, a csöveket 6 fok/sec sebességgel, a -5,5/+30 fokos szögtartományban lehetett emelni. (A Bismarck osztály adatai, amik feltehetően az „O” osztályon is hasonlók lettek volna.)

A tornyok fel voltak szerelve egy-egy 10,5 méteres bázistávolságú optikai távolságmérővel is, melyekkel szükség esetén a központi tűzvezetéstől függetlenül is célra lehetett irányítani a lövegeket. A csatacirkálók a korábbi hajókéhoz képest lényegesen jobb tengerállóságát mutatja, hogy a tervek alapján mindhárom torony fel lett volna szerelve ilyen távolságmérőkkel, noha a Scharnhorst és Bismarck osztály hajóin az elülső, A lövegtoronyból ezt az első próbajáratok után kiszerelték, mivel a nagy sebességnél az orrfedélzetre felcsapódó víz miatt az a gyakorlatban szinte használhatatlan volt.

Egy 38 cm-es lövegtorony metszetrajza.

A csatacirkálók másodlagos tüzérsége számára az eredetileg a rombolóknak kifejlesztett, 1939-ben szolgálatba állított 15 cm-es löveg módosított változatát választották ki, mely végül 1942-ben állt rendszerbe, 15cm/48 Tbts KC/36T jelöléssel. A tervezők, feltehetően a súlycsökkentés miatt, komolyan mérlegelték a felszíni és légi célok ellen egyaránt használható, úgynevezett „dual purpose” lövegek használatának gondolatát, ám az adott időpontban nem állt rendelkezésükre megfelelő löveg. A mérnökök alighanem a fejlesztés alatt álló 127 mm-es ágyúk alkalmazására gondoltak, erre azonban még éveket kellett volna várni, ami elfogadhatatlan volt a haditengerészet számára. A flotta vezetése sem rajongott a „dual purpose” lövegekért, mivel úgy gondolták, kisebb kaliberük miatt ezek nem képviselnek olyan tűzerőt, ami az ellenséges rombolókkal és cirkálókkal szemben hatásos védelmet adna a hajóknak. Az egységesítés helyett így végül maradtak a közepes tüzérség megosztásánál, vagyis az addigi gyakorlatnak megfelelően ezúttal is kétféle kalibert használtak, a 15 cm-eset a felszíni célpontok ellen, és a 10 centiset a nehéz légvédelemnél.

A KC/36T a korábbi 15 centis típusokhoz képest könnyebb és rövidebb csövű fegyver volt, hogy a rombolókon való használatra jobban megfeleljen. A 15 cm-es megjelölést ebben az esetben is csak könnyebbség kedvéért használták, a tényleges kaliber, a többi német 15 cm-eshez hasonlóan, itt is 149,1 mm volt.

A 8,5 tonnás ágyú teljes hossza 7,16 méter volt, a löveghez pedig ugyanazokat a 45,3 kilós gránátokat használták, mint a korábbi változatokhoz. A 38 cm-es gránátokhoz hasonlóan itt is háromféle lövedéket alkalmaztak, páncéltörőt, és kétféle nagy robbanóerejű gránátot. A lőszerellátmány csövenként 120 gránát volt. A rövidebb hossz növelte a cső élettartamát, 1600 lövésre, viszont a korábbi változatokhoz képest némileg csökkentette a lövedék kezdősebességét, 835 mps-re. A kisebb kezdősebességet viszont kompenzálta a nagyobb csőemelkedési szög, így a maximális lőtáv ugyanakkora volt, mint a korábbi típusoknál, 23.500 méter.Egy 15 cm-es lövegtorony műszaki rajza.

Hogy az ágyúk teljesítményén javítsanak, a csatacirkálókra, és a szintén tervezőasztalon maradt Z40/SP1 felderítő-cirkálókra tervezett lövegtornyoknál a csőemelkedési szöget jelentősen megnövelték, a lövegeket a -10/+67 fokos tartományban lehetett mozgatni. (A korábbi, a Bismarckon is használt lövegtornyoknál a legnagyobb csőemelési szög 40 fok volt.) A nagy emelkedési szög elvileg a légvédelmi célokra való korlátozott alkalmazhatóságot is lehetővé tette, bár az ágyúk így is inkább csak arra voltak jók, hogy a viszonylag alacsonyan repülő torpedóvető repülőgépek elé zárótüzet lőjenek, az időzített gyújtóval felszerelt HE gránátokkal. A légvédelmi célokra való alkalmazhatóságot tovább rontotta a lövegek viszonylag alacsony tűzgyorsasága, mivel percenként legfeljebb nyolc lövést lehetett csak leadni belőlük.

A minimális páncélzattal ellátott lövegtornyoknak alig feleakkora súlyuk volt, mint a csatahajók hasonló ikerlövegtornyainak, egy torony 60,4 tonnát nyomott. A csatacirkálókon egy-egy ilyen lövegtornyot építettek volna be a fedélzet két oldalán, az elülső kémény előtt, és egy harmadikat a hátsó felépítményen, a C lövegtorony mögött, emelt elrendezésben, vagyis ez a torony a hátsó 38 cm-es lövegtorony felett tüzelt volna. A hátsó lövegtoronynak igen jó kilövési szöge volt, majdnem teljesen körben, 330 fokban tüzelhettek volna vele. A két másik toronynak a felépítmények értelemszerűen jócskán lerontották a kilövési szögét, ezek csak 170 fokos szögben tüzelhettek. A lövegtornyokat és a lövegcsöveket egyaránt 8 fok/sec sebességgel lehetett forgatni, illetve emelni.

A csatacirkálók és a felderítő-cirkálók megépítésének törlése után a már gyártósoron levő 15 cm-es lövegtornyokat befejezték, és 1942 után az új rombolókon építették be őket.

A Z-24 rombolón beépített 15 cm-es lövegtorony.

A csatacirkálók nehéz légvédelmét a korábbi hajókon is alkalmazott 105 mm-es, SK C/33 légvédelmi ágyú biztosította volna. Az 1935-ben rendszeresített lövegek súlya 4,56 tonna volt, a cső teljes hossza 6,84 méter. A kisebb kaliberű ágyúknál elterjedt módon itt is egységes lőszert használtak, vagyis a gránátot és a kivetőtöltetet összeszerelve tárolták, és így is töltötték be. A lőszer teljes súlya így 26,5 kg-ot nyomott, ebből maga a gránát 15,1 kilót tett ki. Az alapvetően légvédelmi célokra szolgáló ágyúk elvileg felszíni célpontok ellen is használhatóak voltak. Ilyenkor a 15,8 kg súlyú páncéltörő gránátokkal tüzelhettek, a gyakorlatban azonban ezzel a lehetőséggel nem nagyon éltek.

Az ágyúk tűzgyorsasága 18 lövés/perc, a csövek számított élettartama 2.950 lövés volt. A lövedék kezdősebessége 900 mps volt, melynél a legnagyobb elérhető lőtávolság 17.700 méter volt, 45 fokos csőemelkedés mellett. Repülőgépek ellen az ágyúk 12.500 méter magasságig tüzelhettek eredményesen.

A helyszűke miatt -a felépítményeken igen nagy helyet foglaltak el a hangárak- a csatacirkálókon mindössze nyolc 105 mm-es ágyút tudtak elhelyezni, négy ikerlövegtoronyban beépítve. A korábbi hajókkal ellentétben a csatacirkálók –és a „H” osztályú csatahajók- már az új típusú, zárt lövegtornyokkal lettek volna felszerelve, melyek forgatási sebessége is valamivel nagyobb volt a korábbi típusnál. A nyitott torony ugyanis nemcsak sebezhetővé tette a kezelőszemélyzetet, hanem a fedélzetre felcsapódó víz is gyakran kárt tett a tornyok villamos berendezéseiben. Az új típusú zárt torony jóval nagyobb volt a nyitott változatnál, az ágyúk egymástól mért tengelytávolsága itt 97 cm volt, a korábbi 68 cm helyett. Ennek megfelelően a tornyok jóval nehezebbek is voltak, egy zárt lövegtorony 44 tonnát nyomott. (A nyitott torony csak 27 tonnát.)

A csatacirkálókon két lövegtornyot helyeztek volna el a fedélzet szélén, a hátsó felépítmény két oldalán, illetve kettőt az első kémény két oldalán, ez utóbbiakat kissé megemelve, hogy az előttük levő 15 cm-es tornyok ne takarják őket. Elhelyezésükből adódóan egyik toronynak sem volt igazán jó kilövési szöge, 170-180 fokban tudtak csak tüzelni.

A tornyok forgatási sebességén, és a csövek emelési sebességén egyaránt két fokot sikerült javítani a korábbi típushoz képest. A forgatási sebesség 10 fok/sec, az emelési sebesség 12 fok/sec lett volna. A csöveket a -10/+80 fokos szögtartományban lehetett emelni. Az új tornyok már teljesen távirányítással üzemeltek volna, a tornyok és a csövek mozgatását a központi irányítóállásból végezték, a tornyok személyzete lényegében csak a töltést végezte volna.

A Prinz Eugen egyik 105 mm-es lövegtornya.

A csatacirkálók könnyű légvédelme ugyanazokból a 37 és 20 mm-es gépágyúkból állt, mint a korábbi hajóosztályoké. A tervek szerint a hajókon nyolc darab (4x2) 37 mm-es, és húsz darab (10x2) 20 mm-es gépágyút helyeztek volna el a felépítményeken, főleg a két kémény körül.

A 37 mm-es ikerlöveg teljes súlya 3,67 tonna volt, a csöveket a -10/+85 fokos szögtartományban lehetett emelni. A lövedékek kezdősebessége 1000 méter/sec, a maximális lőtávolság 45 fokos csőemelkedésnél 8.500 méter, felfelé 85 fokos csőemelkedésnél 6.500 méter volt. A lőszer-javadalmazás csövenként 2000 lövedék, a csövek számított élettartama 7.500 lövés volt.3D grafika egy 37 mm-es ikergépágyúról.

A 20 mm-es C/30 Rheinmetall tűzgyorsasága körülbelül 120 lövés/perc volt, a lőtávolság 45 fokos csőemelkedésnél 4.900 méter, felfelé pedig 85 fokos csőemelkedésnél 3.700 méter volt.

A lőszer-javadalmazás csövenként 2000 lövedék, a csövek számított élettartama pedig mintegy 20 ezer lövés volt. (Ha a hajók valóban megépültek volna, a 20 mm-es ikergépágyúkat alighanem hamar lecserélték volna az 1940-ben rendszeresített négycsövű változatra, a sokkal hatékonyabb Vierling-re. A gépágyú paraméterei nagyrészt megegyeznek a kétcsövű változatéval, ám miután kétszeresére növelték a tár méretét, a tűzgyorsaság 220 lövés/percre emelkedett. A csövek emelési szögtartománya -10/+90 fok, egy négycsövű gépágyú teljes súlya pedig 2.150 kg volt.)

Mind a 37 mm-es, mind a 20 mm-es gépágyúkat kézzel töltötték, és az irányzásukat is kézzel végezték, ami eléggé lelassította a működésüket. A kézi utántöltés a 37 mm-es lövegek elméleti 80 lövés/perc tűzgyorsaságát a gyakorlatban a felére, 40 lövés/percre csökkentette, a kézi mozgatás miatt pedig a forgatási és csőemelkedési sebesség alig érte el a 4 fok/sec-ot, ami még a nehéz légvédelemnél is elfogadhatatlanul lassú lett volna. Hasonló problémák voltak a 20 mm-es ágyúval is, melynek működését tovább bonyolította, hogy a tárban csak 20 lövedék fért el, így annak sűrű cseréje lelassította a tüzelés gyorsaságát. Az ágyú závárzata ráadásul hajlamos volt a beszorulásra.

A könnyű légvédelmi fegyverek tehát már a harmincas évek végén se igazán képviselték a világszínvonalat, ám a németek érdekes módon ennek ellenére sem fejlesztették őket tovább, noha minden különösebb probléma nélkül elláthatták volna ezeket is ugyanolyan központi tűzvezetéssel és távvezérléssel, mint a 105 mm-es ágyúkat. A harmincas évek végén a csatahajók többségének légvédelmét már ilyen elvek szerint tervezték, ám a németek egészen a háború végéig megmaradtak a kézi működtetésű könnyű légvédelmi fegyvereknél.

A Prinz Eugen egyik Vierlingje.

Noha a csatacirkálókat kezdettől fogva a kereskedelmi hajózás elleni portyázó hadviselésre tervezték, a torpedófegyverzet az első kiírásban nem szerepelt, noha a teherhajókat torpedókkal sokkal egyszerűbben, gyorsabban, és olcsóbban el lehetett süllyeszteni, mint az ágyúkkal. Már tervezés közben merült fel a torpedók iránti igény, azok elhelyezése azonban nem bizonyult könnyű feladatnak. Az első elképzelés szerint négy darab négycsövű torpedóvetőt helyeztek volna el a fedélzeten, ahol azonban már nem tudtak helyet szorítani nekik. A vízvonal alatti elhelyezés szintén a helyszűke miatt nem volt lehetséges, ráadásul súlyproblémákat is okozott volna, hiszen a torpedóvető csövek plusz páncélvédelmet igényeltek. Jobb megoldás híján az 533 mm-es csöveket így végül a hajótestben, a vízvonal felett, a harmadik fedélzeten -a páncélfedélzeten- helyezték volna el, a két kémény között. A hajó jobb és bal oldalán egyaránt hat-hat, fixen beépített csövet szereltek volna fel, és a kettő között helyezték volna el a torpedóraktárt. Az elrendezés elég sebezhető lett volna, hiszen a torpedókat így csak a felső övpáncél, és a felső fedélzet gyenge páncélzata védte az ellenséges lövedékekkel szemben, de jobb megoldás nem volt az elhelyezésükre.

Ugyancsak a portyázó hadviselés miatt volt feltétlenül szükség a repülőgépekre, melyek a magányosan tevékenykedő hajók számára nélkülözhetetlen felderítést biztosították. A csatacirkálók négy repülőgépet szállíthattak volna hangárjaikban, melyeket a katapulttal együtt a Bismarck osztályéhoz hasonló módon helyeztek el, egy nagy, kétgépes hangárt az első kémény mögött, és két kisebb, egy-egy gép tárolására alkalmas hangárt a hátsó kémény két oldalán. (A Bismarcknál ez fordítva volt, a nagy hangár volt hátul, a két kicsi elöl, a kémény két oldalán.) A fixen beépített katapult a hangárak között volt elhelyezve a főfedélzeten. A két hangár között még egy csónakfedélzetet is beépítettek, biztos magasságban elhelyezve a katapult felett. A hangárakat 14 mm vastag páncéllemezekkel védték volna a repeszekkel, és a támadó repülőgépek kiskaliberű fedélzeti fegyvereivel szemben.

A hangárak elhelyezésére a tervezők többféle más megoldást is kipróbáltak, de egyik sem bizonyult megfelelőnek. A hangárak így is nagy helyet foglaltak el, elsősorban a légvédelmi fegyverek kárára, de miután a repülőgépeket nem tudták nélkülözni, még ez a megoldás volt a legelviselhetőbb kompromisszum.Az Arado Ar-196A oldalnézeti rajza.

A csatacirkálók a német hadihajókon széles körben használt Ar-196A hidroplánnal lettek volna felszerelve. A 11 méter hosszú, 12,4 méter szárnyfesztávolságú, teljesen fémépítésű gépek a maguk kategóriájában ekkoriban a világszínvonalat képviselték. Az erős szerkezetű, robusztus gépek 960 Le-ős BMW motorjukkal 310 km/h sebességre voltak képesek, hatótávolságuk pedig elérte az 1070 km-t. A teljesen feltöltve 3.730 kg súlyú repülők két, a szárnyakba beépített 20 mm-es gépágyúval, és a motor felett beépített 7,9 mm-es géppuskával voltak felfegyverezve, ezen kívül a hátsó ülésen helyet foglaló megfigyelő is kapott egy forgatható, 7,9 mm-es, kétcsövű géppuskát. A repülőgépek két 50 kg-os bombát is szállíthattak a szárnyaik alatt. A német hadihajók fedélzetéről üzemeltetett repülőgépek, és személyzetük, egyébként nem a Kriegsmarine, hanem a Luftwaffe kötelékébe tartoztak.
A csatacirkálókon használt katapult feltehetően ugyanolyan lett volna, mint amilyent a Bismarckon is alkalmaztak. A sűrített levegővel működő kettős katapultról -melynek két végét felszálláskor teleszkopikusan ki lehetett tolni, néhány méterrel a hajó oldalán túlra-, mindkét oldalra ki lehetett lőni a gépeket. A visszatérő hidroplánokat az elülső hangárak oldalán beépített darukkal –melyek egyben csónakdaruként is funkcionáltak- emelhették vissza a fedélzetre.

(Folyt. köv.)

 

Forrás:

William Garzke - Robert Dulin: Axis and neutral battleships in World War Two.

John Campbell: Naval weapons of World War Two.

http://www.navweaps.com/

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7111949647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2016.11.12. 08:51:54

Köszi a folytatást.

aluf 2016.11.12. 10:57:15

Nem volt ez rossz ha nem találkoztak csatahajóval. 203 mm ágyukkal felszerelt cirkálók vagy 155 mm ágyuval szerelt rombolók ellen jó távolról hatásos.

bontottcsirke 2016.11.12. 13:27:51

Ez volt még az igazi tengeri hadviselés nem ez a számítógépes hülyeség.

ZON 2016.11.12. 14:17:57

A képen látható lövedéken mi célt szolgál a fekete nyíl ? Előfordult, hogy fordítva töltötték be, vagy tárolták ?

Maga Lenin 2016.11.12. 17:48:25

Kellemes olvasmány, köszi!

savanyújóska 2016.11.12. 20:06:21

@ZON: Ez a gránát kiállítási tárgy valami norvég múzeumban. Sárga alapon jól látható fekete betűkkel felfestették rá az adatait, meg a nyilat, ami talán a részeg turistáknak mutatja, melyik az eleje. Eredetileg természetesen nem voltak rajta ilyen jelzések.

savanyújóska 2016.11.12. 20:07:45

@aluf: Igen, csak az én ízlésem szerint ez ilyen „ágyúval verébre” dolog. Az is hatásos, csak felesleges.

savanyújóska 2016.11.12. 20:10:26

@bontottcsirke: Lájkot nem tudok küldeni, de egyetértek. Hozzátenném, az én igazi szerelmem a vitorlás korszak. Azért mégis az volt az igazán igazi.

bontottcsirke 2016.11.13. 10:00:27

@savanyújóska: Az ám, egyszerre tüzelő ágyúk, lőporszag. Gyönyörű faanyag, igazi kaland, nem ez a videojáték-flame

Flankerr 2016.11.13. 11:02:12

Jó a blog, ment is az RSS olvasómba, gratula hozzá, tudom hogy nem 2 perc egy poszt összerakni.
Cserébe egy építő javaslat: a képe alatt mindig legyen aláírás, hogy pontosan mit látunk, hisz nem mindig egyértelmű. Ezt akár visszamenőleg is pótolnám ;)

savanyújóska 2016.11.13. 16:33:03

@Flankerr: Vannak képaláírások. Húzd rá a kurzort a képre, és hagyd rajta pár pillanatra, akkor előjönnek. Nekem legalábbis működik, Chrome és Firefox alatt is.

Flankerr 2016.11.13. 17:53:39

@savanyújóska: És tényleg :) Bevallom, erre nem gondoltam

Biro István 2016.11.17. 21:32:52

Nem értem ezt a 380mm fetisizmust. Inkább legyen 9x280 vagy 8x305 és nagyobb sebesség vagy jobb torpedóvédelem.

savanyújóska 2016.11.18. 14:25:22

@Biro István: Lényegében az történt, hogy éppen volt néhány felesleges 38 cm-es ágyújuk, és terveztek köréjük hajókat.