Hét tenger

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 1.

2016. október 19. 09:15 - savanyújóska

1935-ben az angol-német tengerészeti egyezmény ismét lehetővé tette Németország számára egy komoly haditengerészet kiépítését. Az egyezmény értelmében Németország felszíni hadihajóinak összesített vízkiszorítása elérhette a Royal Navy vízkiszorításának 35%-át. Egyebekben Németország kötelezőnek fogadta el a maga számára az 1922-es washingtoni Tengerészeti Egyezmény korlátozásait, vagyis csatahajóinak legnagyobb vízkiszorítása nem haladhatta meg a 35 ezer tonnát, a fő fegyverzet kalibere pedig a 406 mm-t.

Az első világháborút lezáró békeszerződések Németországra vonatkozó korlátozásaihoz képest ez hatalmas előrelépésnek számított, hiszen a német haditengerészetnek nem kellett tovább igazodnia a lehetetlen 10 ezer tonnás maximális vízkiszorításhoz. Ennek örömére a németek azonnal abbahagyták a zsebcsatahajók építését, és az osztály további két hajója helyett inkább nekiláttak a 26 ezer tonnás Scharnhorst és Gneisenau építéséhez, illetve a későbbi Bismarck osztályú csatahajók tervezéséhez.

Az első lelkesedés elmúltával azonban a németek ismételten kénytelenek voltak rájönni, hogy flottájuk még az új egyezmények által megengedett méretek mellett is reménytelenül hátrányban lesz a Royal Navy-vel, sőt, még a francia haditengerészettel szemben is. És miután Németország földrajzi elhelyezkedése okán kénytelen volt alapvetően a szárazföldi hadseregre koncentrálni, remény se látszott rá, hogy a német haditengerészet valaha is képes lesz a hajók számában utolérni, vagy akárcsak megközelíteni a brit haditengerészet erejét. A legjobb megoldásnak ismét az tűnt, ha a számbeli hátrányt a minőségi fölénnyel ellensúlyozzák.

A flotta vezetése 1937-ben átmenetileg ismét visszatért a zsebcsatahajókhoz. A gyengén páncélozott, de gyors és nagy tűzerejű hajók által képviselt stratégia ugyanaz maradt. A hajók tűzerőben minden ellenséges cirkálóval szemben nagy fölényben voltak, védettségük pedig megfelelő védelmet adott nekik azok lövedékeivel szemben, következésképpen jó eredménnyel támadhatták volna a cirkálók által kísért konvojokat, míg nagy sebességük lehetővé tette számukra, hogy kitérjenek minden, náluk erősebb hadihajó elől. Más szóval a németek -immár sokadszor- újramelegítették a klasszikus portyázó hadviselés doktrínáját, lerohanni a gyengébbet, és elfutni az erősebb elől. (Hitler erre célzott, amikor kijelentette: „Szárazföldön hős vagyok, de a tengeren gyáva alak.” Adolf itt nem arról beszélt, hogy ő fél a tengertől, hanem -jó diktátorként mindvégig egyes szám első személyben beszélve- a német fegyveres erők által képviselt stratégiákról nyilatkozott. Szárazföldön agresszív, támadó villámháború, a tengereken a zsebcsatahajók és tengeralattjárók által űzött portyázó hadviselés.)Az első zsebcsatahajó, a Deutschland.

A zsebcsatahajók húszas évek végén tervezett első generációjához képest azonban az új hajók jelentős továbbfejlesztést igényeltek. Míg tíz évvel korábban a 28 –hivatalosan 26- csomós sebesség még megfelelőnek tűnhetett, addig a harmincas évek második felében, amikor már az új csatahajók is elérték a 30 csomós sebességet, ezt jócskán növelni kellett. A korábbi 10 ezer tonnás limit miatti, igencsak sovány páncélzat is erősítésre szorult, amit a Deutschland-nak a spanyol polgárháborúban bombatalálatok következtében szerzett sérülései is igazoltak.

A haditengerészet végül a következő követelményeket állította fel az új hajókkal, a „P” osztályú cirkálókkal szemben:

- 20 ezer tonnás vízkiszorítás

- 34-35 csomós sebesség

- 19 csomós sebesség mellett 15 ezer mérföldes hatótávolság

- fő fegyverzet hat darab 283 mm-es löveg, másodlagos fegyverzetként 150 mm-es lövegek, illetve 105 mm-es légvédelmi ágyúk

- a cirkálók 203 mm-es lövegei ellen megfelelő védettséget biztosító páncélzat

 A P osztályú cirkálók egyik tervvázlata.

A fenti elvárásokból kiindulva, de azoktól esetenként jelentősen eltérve, a német mérnökök közel két tucat tanulmánytervet készítettek. A 20 ezer tonnás verzió mellett készítettek terveket 30 ezer tonnás, 38 cm-es ágyúkkal felfegyverzett hajókról is. Az eredeti kiírásnak megfelelő, hat 283 mm-es löveggel felfegyverzett hajó teljes hossza elérte volna a 229 métert, mivel a nagy sebesség érdekében hosszú és karcsú hajótestre volt szükség. A tervezők ezúttal is a gazdaságos, és nagy hatótávolságot lehetővé tevő dízelmeghajtást preferálták, ám a nagy helyigényű motorok a hajótest szélességét az eredetileg tervezett 25 méterről 27 méterre növelték volna, ami hosszabb hajótestet, és a nagyobb gépházak miatt hosszabb, ezért súlyosabb páncélvédelmet igényelt volna. A mérnökök tehát ismét a szokásos ördögi körbe kerültek, a követelményeknek megfelelő sebesség erősebb hajtóműveket igényelt, az erősebb hajtóművek nagyobb helyet, és hosszabb hajótestet igényeltek, ami miatt növekedett a páncélsúly is, következésképpen a hosszabb test és a több páncél miatt megint nőtt a hajó súlya, ami miatt ismét erősebb hajtóművekre volt szükség, és így tovább. Ha pedig a dízeleket gőzturbinákra cserélték, a nagyobb fogyasztás miatt csökkent a hatótávolság, és ha ezt el akarták kerülni, növelni kellett a szállítható üzemanyag mennyiségét, ami ismét a méretek növekedésével járt együtt. A mérnökök akárhogyan sakkozgattak az adatokkal, ha meg akartak felelni a kiírásokban megadott követelményeknek, a 20 ezer tonnás vízkiszorításból sehogy sem tudtak kijönni.

A páncélzat is gondokat okozott. A haditengerészet 145 mm-es övpáncélzatot, és 60 mm-es –a lőszerraktárak felett 100 mm-es- fedélzeti páncélzatot javasolt, ami jelentős fejlődést jelentett a korábbi zsebcsatahajókhoz képest, ám az alaposabb számítások szerint még ez sem jelentett volna kielégítő védelmet a 203 mm-es ágyúkkal szemben. A védettség további erősítéséhez viszont ismét csak növelni kellett volna a hajótest nagyságát, ami megint méretnövekedési lavinát indított volna el.

A „P” osztály tehát alighanem halva született projekt volt, a megadott paraméterek mellett a tervezők sehogyan sem tudták teljesíteni a megadott követelményeket, valamiből mindenképpen engedni kellett volna. Egyre kevesebb remény látszott a gyakorlati megvalósításra is. Az eredeti elképzelések szerint 12 ilyen hajót építettek volna meg három éven belül, hogy ezzel is a lehető leggyorsabban növeljék a német haditengerészet ütőképességét. A hajógyárak azonban már le voltak kötve a folyamatban levő építésekkel, a haditengerészet új csatahajói, cirkálói, és rombolói teljesen igénybe vették teljesítőképességüket, a „P” osztályra egyszerűen nem jutott kapacitás.A P osztályú cirkálók véglegesnek szánt terve.

A haditengerészet ráadásul egyre kevésbé volt megelégedve a 283 mm-es lövegekkel, és valami hatékonyabb fegyvert szeretett volna az új hajókra. Már folyamatban volt az új, 305 mm-es lövegek kifejlesztése, melyek sokkal ütőképesebb fegyverek lettek volna, mint a 28 cm-es ágyúk, ám ezekre még éveket kellett volna várni. Az adott időben a német haditengerészetnél csupán kétféle nagy kaliber volt elérhető, a 28 cm-es, és a 38 cm-es.

A két német csatacirkálót, a Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t, eleve úgy építették meg, hogy háromágyús, 28 cm-es lövegtornyaikat valamikor később majd ki lehessen cserélni 38 cm-es ikertornyokra. Eredetileg 1940 telére tervezték az átépítéseket, és az ehhez szükséges 38 cm-es lövegeket, illetve a lövegtornyokat 1938-ban már meg is rendelték a Krupp Művektől. Az egyre feszültebb politikai helyzetben azonban, amikor az Anschluss, majd a csehszlovák krízis miatt felrémlett egy időre az Anglia elleni háború veszélye is, a haditengerészet nem szívesen állította volna be két csatahajóját a szárazdokkba. Ekkor merült fel az ötlet, valamikor 1938 végén, hogy a már megrendelt lövegeket inkább a „P” osztályú cirkálókba kellene beépíteni.

Az elképzelés igazából nem volt teljesen új, előző évben már készültek tervek a cirkálók 38 cm-es lövegekkel felfegyverzett változatairól is, ezeket azonban akkor még elvetették. Most ismét elővették ezeket a vázlatterveket, s azokat teljesen átalakítva egy új hajóosztály terveit dolgozták ki, és ezzel egy időben leállították a „P” osztályú cirkálók tervein folyó munkálatokat. Az új hajóosztályt háromtagúra tervezték, a hajókat az O, P, és Q betűkkel jelölték. A szakirodalomban ezeket a hajókat az első hajó jelzése után „O” osztályú csatacirkálókként szokás említeni.

 O osztályú csatacirkáló oldalnézeti rajza.

A tervezőknek ezúttal sem volt egyszerű a dolguk. A csatahajó tűzerejét, a cirkálók védettségét, és a rombolók gyorsaságát kellett egyetlen tervben egyesíteniük. A haditengerészet által megszabott feltételek, melyeknek meg kellett felelniük, ezúttal a következők voltak:

- 30 ezer tonnás vízkiszorítás

- 34 csomós sebesség

- 19 csomós sebesség mellett 15 ezer mérföldes hatótávolság

- fő fegyverzetként hat darab 38 cm-es löveg, másodlagos fegyverzetként felszíni és légi célok ellen egyaránt használható kettős rendeltetésű (dual purpose) lövegek

- a cirkálók 203 mm-es lövegei ellen megfelelő védettséget biztosító páncélzat

 A tűzerőtől eltekintve tehát a hajók nem jelentettek semmilyen különösebb újdonságot, vagy fejlődést a „P” osztályú cirkálókhoz képest. A feladatuk ugyanúgy a kereskedelmi hajózás, illetve az azt biztosító cirkálók elleni harc volt, gyenge páncélzatuk másra nem is nagyon tette őket alkalmassá. A 38 cm-es lövegek sokkal nagyobb ütőerőt biztosítottak nekik, mint a „P” osztályú cirkálóknak, illetve a zsebcsatahajóknak, aminek persze nem sok értelme látszik, hiszen a konvojt kísérő cirkálók és rombolók ellen ekkora tűzerőre egyáltalán nem volt szükség. A hivatalos indoklás szerint a 38 cm-es ágyúkkal való felfegyverzés egyik fő oka az volt, hogy a nagy tűzerejű hajókkal szemben a briteknek hasonló kaliberű ágyúkkal felszerelt hadihajókkal kellett volna biztosítaniuk konvojaikat, vagyis csatahajókat kellett volna elkülöníteni erre a célra, amivel gyengítették volna az anyaországot védő Home Fleet erejét.

Aki egy kicsit mélyebben beleásta már magát a német haditengerészet történetébe, az bizonyára nem lepődik meg nagyon ezen az indokláson, hiszen ez a történet tele van zavaros stratégiai elképzelésekkel. A fenti indoklás is eléggé fals, hiszen már a 283 mm-es lövegekkel felfegyverzett hajók is elég nagy tűzerőt képviseltek ahhoz, hogy az értékes konvojokat az angolok csatahajókkal kísérjek. Negyed évszázaddal korábban ez a kaliber még csatahajó-lövegnek számított, és még ekkoriban is elég nagy tűzerőt képviselt ahhoz, hogy elvileg minden cirkálóval szemben elsöprő fölényben legyen.A Scharnhorst 1939-ben.

Később a németek gyakorlati tapasztalatokkal is indokolták a kaliber növelését, főleg azzal, hogy az Atlanti-óceáni portyájuk során két csatacirkálójuk sokkal nagyobb eredményeket érhetett volna el, ha 38 cm-es lövegekkel vannak felfegyverezve, mert így nem kellett volna meghátrálniuk a konvojokat kísérő angol csatahajók elől. Ez persze ugyanakkora blődség, mint az előbbi indoklás, mivel a döntő tényező ebben az esetben nem a tűzerő, hanem a védettség. Ha a hajó páncélzata csak olyan erős, mint egy cirkálóé, akkor sem szállhat szembe a csatahajókkal, ha egyébként 38 cm-es ágyúkkal felfegyverezve. A Scharnhorst és a Gneisenau viszont valójában megtehette volna, hogy felveszi a harcot a régebbi, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt angol csatahajókkal, hiszen a két német hajó páncélzata nagyon erős volt, sebességük pedig majd másfélszerese az angol veteránokénak. Sebességi fölényükkel élve a németek tehát maguk választhatták volna meg az összecsapás helyét, idejét, és irányát. És mivel a két hajó mindig közösen tevékenykedett, összesen 18 darab –egyébként nagyon jó páncélátütési képességekkel rendelkező- 283 mm-es löveget tudtak volna szembeállítani az első világháborús angol csatahajók nyolc 380 mm-es lövegével, amivel már közel egálba kerültek volna a britekkel. A sikerhez tehát a németeknek nem annyira 38 cm-es ágyúkra, hanem sokkal inkább néhány tökös parancsnokra lett volna szükségük, amiből viszont nem nagyon volt nekik.Hitler és Raeder egy kis közös csónakázáson Wilhelmshavenben.

A Z terv sem segített tisztázni a homályos német elképzeléseket. Az ebben vázolt stratégia szerint a nehézfegyverzetű német cirkálók a konvojok elleni támadásokkal a nyílt tengerre csalták volna a Royal Navy csatahajóit, ahol a német flotta két csoportra osztott főerői, mindegyik csoportban három H osztályú csatahajóval és egy anyahajóval, felvették volna a harcot a megosztott brit erőkkel.

A kissé zavaros német elképzelések mögött azonban valójában alighanem egy még balgatagabb elképzelés húzódott meg, Tirpitz kockázatelmélete. Hitler minden bizonnyal szintén abban bízott, egy erős, és veszélyes ellenfélnek számító német flottával szemben a britek nem szívesen veszik majd fel a kockázatos, és siker esetén sem sok nyereséggel kecsegtető harcot, hanem inkább megpróbálnak kiegyezni, és belemennek olyan, a németek számára kedvező kompromisszumokba is, melyeket egyértelmű és elsöprő brit erőfölény esetén nem vállalnának. A németek tehát lényegében az első világháborút akarták utólag, huszonöt évvel később ismét megvívni.Werner Fuchs tengernagy.

Sokan egyébként azt valószínűsítik, hogy a zsebcsatahajókról való áttérés a nagyobb méretek felé végső soron Hitler ötlete volt, vagy legalábbis az ő sugallatára történt. A legtöbb diktátorhoz hasonlóan a Führert is lenyűgözték a nagy hadihajók, melyek kielégítették gigantomániáját, s kiválóan reprezentálták a birodalom, és persze a birodalom Vezérének nagyságát.

A haditengerészet tisztjeit és mérnökeit az új hajók már sokkal kevesebb lelkesedéssel töltötték el. A projekt kezdettől fogva fanyalgást váltott ki az érintettek körében, a hajókat még az azokat tervező mérnökök sem tartották valami sokra. A haditengerészet tisztjei leginkább a nem megfelelő páncélzattal voltak elégedetlenek. A Kriegsmarine körein belül a csatacirkálókat betűjeleik után csak mint „Ohne Panzer Quatsch” emlegették, ami hozzávetőleg annyit jelent: Páncél nélküli hülyeség. (Szó szerint: semmi-páncél-hülyeség) A beosztott tisztek véleménye persze a felső vezetésben különösebben senkit nem érdekelt.

1939 őszén véglegesítették az új csatacirkálók paramétereit, és a részletek kidolgozása után jóváhagyásra benyújtották őket a főparancsnokságnak. Hitler és Raeder 1940 első hónapjaiban jóváhagyták a terveket. Az O jelű hajó a Deutsche Werk kieli hajógyárában, a P jelű a Kriegsmarine Werft wilhelmshaveni üzemében, a Q jelű pedig a Germania Werft kieli gyárában készült volna. Az építések felügyeletével és irányításával Werner Fuchs tengernagyot bízták meg.

(Folyt. köv.)

 

Forrás:

William Garzke - Robert Dulin: Axis and neutral battleships in World War Two.

John Campbell: Naval weapons of World War Two.

http://www.navweaps.com/

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr5011820313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

molnibalage 2016.10.19. 20:46:54

Jó írás, szokásos minőség.

PonDrow 2016.10.20. 13:57:46

" sikerhez tehát a németeknek nem annyira 38 cm-es ágyúkra, hanem sokkal inkább néhány tökös parancsnokra lett volna szükségük, amiből viszont nem nagyon volt nekik."
Igen, úgy viselkedtek, mint a mai focicsapatok többsége. Inkább egy gól nélküli döntetlenre mennek, minthogy ESETLEG elveszítsék a meccset.
A németek is jobban féltek attól, hogy elveszítenek néhány capital ship-et egy felvállalt ki-ki csatában, minthogy inkább épségben vonuljanak vissza honi kikötőbe velük...

savanyújóska 2016.10.20. 17:00:31

@PonDrow:
Az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy a kisebb haditengerészetek azok, akik ezt a minden kockázatot kerülő stratégiát gyakorolják, hiszen féltik a néhány hadihajójukat nekiereszteni a hatalmas túlerőben levő ellenségnek. De érdekes módon valami hasonlót csinált 1904-ben a Port Arthur-i orosz flotta, meg a második világháborúban az olasz haditengerészet is, pedig az oroszok nagyjából egálban voltak a japánokkal, az olaszok pedig elvileg még fölényben is voltak az alexandriai angol kötelékkel szemben. Ezt a magatartást minősítette az egyik olasz tengernagy -na persze már csak a háború után- egy német tábornok szavaival: „Aki csak olyan döntéseket mer meghozni, melyek következményei nem tartalmaznak semmi ijesztőt, az hamarosan az ellenség markában találja magát.”

gigabursch 2016.10.21. 12:52:37

Egyébként szerintem a zsebcsatahajók nem voltak rossz konstrukciók.
Ha nem marad ott Montevideóban, simán gondot okozott volna a kereskedelmi és így az adott térségi brit flottának.

maretz 2016.10.21. 14:18:19

@savanyújóska: Mondjuk ez azért jogos is. Ahhoz túl sok pénzbe is időbe került ilyen monstrumok megépítése, hogy pár óra alatt esetleg a tenger fenekén kössön ki...

A példáid egyébként ezt támasztják alá: mind az olaszok, mind az oroszok kis haditengerészettel rendelkeztek, ráadásul nagyon korlátozott pótlási kapacitásokkal. Ezért egyszerűen minden egyes hajóra oda kellett figyelniük. Amiből az embernek kevés van, és nagyon nehezen tudja pótolni, azzal nem nagyon lehet hazardírozni.

savanyújóska 2016.10.21. 16:41:05

@gigabursch: Nem is akartam leszólni őket. Szerintem is többre mentek volna, ha ezeknek az építését folytatják a Scharnhorst meg a Bismarck helyett.

Tanácsos úr 2016.10.21. 16:44:48

A 38 cm-es lövegek, amiket a Schranhorst és a Gneisenau átfegyverzésére a Kruppnál megrendeltek rendesen el is készültek. Mivel közben a hajók átalakítása a Gneisenau sorozatos bombasérülései miatt lekerült a napirendről, két partvédő ütegbe (Kritiansand/ Norvégia és Hantsholm/Dánia) építették be őket, amivel a Balti tenger ki- és bejáratát, a Skagerrak-ot szándékoztak lezárni. A dániai objektumból 1952-ben eltávolították őket, de a norvég 4 löveges ütegből (valószínűleg azért, mert a norvégok a háború után a sértetlenül kezükre jutott erődítményt Fort Møvik néven az 1959-ig aktívan tovább üzemeltették) még látható egy löveg. Ha valaki érdeklődő arra jár, feltétlenül nézze meg a Christiansand Cannon Museum-ot. A löveg és a hozzá tartozó kazamata eléggé ápolt, igaz, a többi csak rom.

savanyújóska 2016.10.21. 16:45:13

@maretz: „Ahhoz túl sok pénzbe is időbe került ilyen monstrumok megépítése, hogy pár óra alatt esetleg a tenger fenekén kössön ki…”

Pedig ez a kockázat mindenképpen fennáll. És aki nem bírja ki ennek az elviselését, az miért épít ilyen hajókat?

„mind az olaszok, mind az oroszok kis haditengerészettel rendelkeztek, ráadásul nagyon korlátozott pótlási kapacitásokkal.”

1904-ben az oroszoké volt a világ harmadik legnagyobb haditengerészete, 1940-ben az olaszoké az ötödik. A hajóépítő kapacitásuk ennek megfelelő. Az oroszok csak azért nem voltak döntő fölényben a japánokkal szemben, mert megosztották a flottájukat a Balti, a Fekete, és a Sárga-tenger között, és ezeket nem tudták időben összevonni. A Port Arthuri flotta így is körülbelül azonos erőt képviselt a japánokkal.
Az olaszoknak lényegében az alexandriai és gibraltári angol kötelékkel kellett volna megbirkózniuk, vagyis öt-hat régi csatahajóval, és két anyahajóval, melyekkel ráadásul külön-külön vehették volna fel a harcot.

savanyújóska 2016.10.21. 16:55:31

@Tanácsos úr: Kösz az infót. Hozzátenném, a norvégoknak van még egy a németek 406 mm-es ágyújából is, amit a H osztály csatahajóihoz terveztek.

en.wikipedia.org/wiki/Trondenes_Fort

És a Gneisenau egyik komplett 28 cm-es lövegtornya szintén megmaradt a norvégoknak.

en.wikipedia.org/wiki/Austr%C3%A5tt_Fort