Hét tenger

A nagy verseny 8.

2018. május 21. 08:36 - savanyújóska

Követők és kritikusok

A Dreadnought feszített tempóban lezavart építése nem pusztán csak annak volt köszönhető, hogy nem merték a sorozatot addig folytatni, amíg ki nem derült, az új technológiák beválnak e a gyakorlatban. A sietség másik oka, akárcsak a Naval Defence Act gyors építései esetében, az elrettentés volt, hogy gyorsaságukkal is demonstrálják a Royal Navy, és az angol ipar fölényét. Demonstrálni, és bizonygatni persze leginkább azt kell, ami nincs. Az angol nehézipar addigi megkérdőjelezhetetlen fölénye eddigre már lassan kezdett elolvadni a gyors tempóban növekvő német és amerikai ipar teljesítményéhez képeset. A britek már nem tehették meg azt, amit korábban, vagyis hogy megvárják, a konkurens haditengerészetek milyen újításokkal állnak elő, majd a használható újdonságokat lemásolják, továbbfejlesztik, és tömeges gyártásukkal saját haditengerészetüket erősítik. A XIX. században addig mindig ez történt, a franciák által eredetileg a brit tengerészeti fölény megtörésére kitalált találmányok végső soron mindig csak a britek fölényét növelték még tovább.

A század végére azonban lassan kezdett eltűnni az az ipari fölény, melyre az angolok addig alapoztak. A Royal Navy már nem tehette meg, hogy önelégült nyugalommal várja, mit találnak ki a többiek. A brit tengernagyok és politikusok tartottak attól, ha előnyt adnak a riválisoknak, soha többé nem fogják utolérni őket. Az angoloknak muszáj volt saját kezükbe ragadniuk a kezdeményezést, különösen hogy ekkor már tudták, több vetélytársuk maga is hozzáfogott csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajók építéséhez.

Tovább
57 komment

A nagy verseny 7.

2018. május 20. 11:25 - savanyújóska

Ne félj semmitől

 

A század végére az angol tengerésztisztek új generációja már kezdte felismerni, hogy a megváltozott helyzetben, az új, ambiciózus haditengerészetek egyre növekvő fenyegetésétől övezve, a Royal Navy nem engedheti meg magának tovább azt a renyhe önelégültséget, mellyel magától értetődőnek veszi vezető és irányító szerepét, s úgy véli, ennek fenntartásáért neki nem kell erőfeszítéseket tennie, változtatnia, és áldozatokat hoznia. Ezek a tisztek, a sajtó, és a politikusok egy részének hatékony támogatásával, átfogó reformokat tartottak szükségesnek, és miután maguk is vezető pozíciókba kerültek, hozzá is láttak azok végrehajtásához.

A reformerek kicsiny, ám annál hangosabb csoportja rövidesen megtalálta a maga hivatott vezérét is, a flotta egyik legszínesebb egyéniségében, John Arbuthnot Fisherben, vagy ahogy mindenki ismerte, Jacky Fisherben.

75.jpg

            Jacky – vagy Jackie – Fisher, a Royal Navy megújítója.

 

Fisher 1904 októberében ért fel a csúcsra, amikor kinevezték Első Tengeri Lordnak, vagyis a Royal Navy főparancsnokának. Most végre megvalósíthatta azokat a reformokat, melyeket társaival már évtizedek óta tervezgettek, s melyekkel ki akarták végre szabadítani a Royal Navy-t a vitorlás korszakból. Hogy a flotta működési költségeit csökkentse, Fisher kilencven régi hadihajót leselejteztetett, további 64-et pedig kivont az aktív szolgálatból, és tartalékba állított. A Csendes-óceáni támaszpontokat megszüntette, a Távol-Keleten és Ausztráliában állomásozó hajórajokat pedig egyetlen kötelékbe vonta össze, mely ettől fogva Szingapúrban állomásozott. Az afrikai, dél-atlanti, és Karib-tengeri flottákat szintén egyetlen, Fokvárosban állomásozó kötelékbe vonta össze. Az összevont hajórajok létszámát a korábbihoz képest jelentősen csökkentették, az addig ott állomásozó, többnyire régi, másodosztályú hajók többségét leselejtezték. Mindez jelentős megtakarítást jelentett a fenntartási költségekben, amit Fisher a szolgálatban maradt hajók harckészségének fokozására, azok gyakorlatoztatására költött. Ahogy később mondták: „Több bummot, ugyanannyi bagóért.

A régi építésű, elavultnak számító hadihajók további szolgálatban tartása Fisher szerint merő pénzpocsékolás lett volna csupán, hiszen komoly harcértékkel már nem bírtak. Ahogy Fisher mondta róluk: „Túl gyengék a harchoz, és túl lassúak a futáshoz.” A felesleges hajók leselejtezésével felszabaduló emberi és anyagi erőforrásokat átcsoportosították a hazai vizek védelmére szolgáló Csatorna Flottához, melynek állományát Fisher, a többi flotta rovására, jelentősen megnövelte. 1906-ban a Doverben állomásozó Csatorna Flotta állományába 32 csatahajó tartozott. Nyolc csatahajó teljesített szolgálatot a gibraltári Atlanti Flottában, és úgyszintén nyolc a Földközi-tengeri Flottában. Ez utóbbiak támaszpontját ráadásul Máltáról később áthelyezték Gibraltárba – a gibraltári flottát pedig hazai kikötőkbe irányították –, tehát ha a szükség úgy hozta, könnyen és gyorsan át lehetett őket vezényelni a hazai vizek védelmére.

A változtatásokra elsősorban azért volt szükség, mert a Birodalom prioritásai, és a veszélyzónák időközben jelentősen eltolódtak a néhány évvel korábbihoz képest. A német flotta gyors növekedése, és a németekkel való viszony romlása együtt járt a francia és az orosz kapcsolatok gyors javulásával. Franciaország és Oroszország ismét barát lett, Németország pedig megbízhatatlan, gyanús rivális. A flotta fő erejét a távoli tengerek helyett a hazai vizekre kellett átcsoportosítani, hogy az egyre erősebb, és egyre ellenségesebb német flottával szemben védelmet biztosítsanak az anyaországnak.

Ezt végül is sikerült elérni, a brit haditengerészet a hazai vizeken mindvégig meggyőző fölényben volt a németekkel szemben. Azzal viszont, hogy az angolok ezt csak úgy tudták megoldani, hogy más térségekben állomásozó flottáik erejét jelentősen csökkentették, lényegében saját gyengeségüket bizonyították. Azzal, hogy a Royal Navy jelenléte az Európán kívüli vizeken számottevően meggyengült, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a brit flotta többé nem a világ csendőre, és a rend fenntartója. Miután a brit csatahajók eltűntek partjaik elől, a távoli országok úgy érezték, a jövőben nagyobb cselekvési szabadságra lesz lehetőségük, s lassan elkezdték feszegetni a XIX. századi világrend, a Pax Britannica kereteit.

76.jpg



A Birodalom, mely felett sosem nyugszik le a Nap.

 

A szervezeti reformokkal egy időben tehát az angolok hadihajóik harckészségét is igyekeztek feljavítani. Fisher és társai a korábbi felfogással ellentétben úgy vélték, a csatahajók elsődleges feladata mégiscsak a harc, nem pedig a parádézás és az elrettentés. A hajók és a legénység fő feladata nem az, hogy jól nézzenek ki, hanem hogy eltalálják a célpontot.

A tüzérségi reformok motorja Percy Scott kapitány volt, Fisher egyik bizalmasa. Fishernek köszönhetően Scottot 1902-ben megbízták a flotta tüzérségi iskolájának vezetésével, majd 1905-ben ellentengernaggyá léptették elő, és kinevezték egy külön a számára létrehozott új beosztásba, a lőgyakorlatok felügyelőjének (inspector of target practice). Új beosztásában Scott végre meg tudta honosítani újításait a flottánál. A tüzérek alaposabb képzését elősegítő találmányaival nagymértékben növelte a célzás pontosságát, és azok segítségével a lőgyakorlatokon sikerült kétszeresére növelni a találati arányt. (A központosított tűzvezetés bevezetését azonban az Admiralitás egészen az első világháborúig sikeresen szabotálta.) Scott újításainak, valamint a Barr&Stround új optikai távolságmérőinek köszönhetően a hatásos lőtávolság, melyre még megfelelő pontossággal célozni lehetett, kétezer yardról hétezer yardra – vagyis nagyjából hat és fél kilométerre – növekedett.

A Fisher féle elgondolás szerint a csatahajók legalább hatezer yard távolságról – de lehetőleg ennél is messzebbről – vették volna fel a harcot az ellenséggel. Ilyen távolságról viszont már csupán a nagykaliberű ágyúk rendelkeztek olyan tűzerővel, amivel a távoli célpontokra is képesek voltak csapást mérni. Ez a stratégia éles ellentétben állt az addigi, kis lőtávolságokra alapozó gyakorlattal, mely a legnagyobb, csatadöntő tűzerőt a közepes lövegeknek tulajdonította.

Fisher és Scott tehát szembementek az uralkodó trenddel, amikor a lőtávolság drasztikus növekedésére, és ezzel együtt a közepes tüzérség jelentőségének csökkenésére számítottak. Úgy vélték, ha az új tűzvezető eszközökkel sikerül a brit hadihajókat képessé tenni a nagy távolságokról való eredményes tüzelésre, azzal olyan előnyhöz jutnak a többi haditengerészettel szemben, amit azok sokáig nem lesznek képesek behozni. Az már világosan látszott, hogy a riválisokkal szemben Nagy-Britannia haditengerészete, ha csak nem akarják megkockáztatni a pénzügyi összeomlást, nem tudja tovább fenntartani az addigi mennyiségi fölényét. Viszont szert tehet a minőségi fölényre, ami a Royal Navy vezető szerepét továbbra is vitathatatlanná tenné.

77.jpg



Sir Percy Scott.

 

A nagy lőtávolság értelemszerűen azzal a következménnyel járt, hogy a másodlagos tüzérség szerepe mellékessé vált. Nagy távolságokról csak a nagy kaliberű gránátok lehettek képesek komolyabb károkat okozni egy erősen páncélozott hajóban, adódott tehát a következtetés, a közepes kaliberű lövegeket mellőzve a nagy kaliberű ágyúk számát kell növelni, és a csatahajókat csak ilyenekkel felszerelni. (Nagy kaliber alatt ekkoriban a 23-30 centit értették.)

Az ötlet igazából nem volt olyan forradalmi újdonság, mint amilyennek elsőre tűnhet. Korábban már a németek és az oroszok is építettek gyenge másodlagos tüzérséggel, viszont hat nehézágyúval felszerelt csatahajókat, melyek építését csak azért nem folytatták, mert az addigi tapasztalatok alapján ők is arra a következtetésre jutottak, az ütközetekben a kisebb kaliberű, de nagyobb tűzgyorsaságú lövegeké a fő szerep. Most azonban ismét előkerült a nem sokkal korábban egyszer már elvetett koncepció, a csupa nagy ágyúval felfegyverzett csatahajókról. Az elsőség kérdését nehéz volna eldönteni, valószínű, hogy az ötlet nagyjából egy időben jutott eszébe többeknek is, a világ különböző pontjain. Ami biztos, hogy az amerikai haditengerészetnél már 1902-ben felmerült az ötlet ilyen csatahajók megépítéséről, s a rá következő évben a flotta vezetése meg is rendelte egy „all big gun” hajó terveit. A kevéssé fontosnak tartott projekt munkálatai azonban csigalassúsággal haladtak előre, és végül a britek megelőzték az amerikaiakat.

A japánoknál is nagyjából ugyanekkor került elő a nagy tűzerejű csatahajó megépítésének gondolata, és 1904 második felében meg is rendelték az első két hajót. A 20 ezer tonnás csatahajók, melyeket 12 darab 305 mm-es löveggel szándékoztak felfegyverezni, már hazai hajógyárakban épültek, az elsőnek, a későbbi Satsumának, 1905 májusában kezdték el az építését.

A haditengerészetekre egy olasz mérnök, Vittorio Cuniberti gyakorolta a legnagyobb hatást, aki a Jane’s Fighting Ships 1903-as kiadásában ismertette a közvéleménnyel hazájában korábban elutasított elképzelését egy „all big gun” csatahajóról. Cuniberti ambiciózus elképzelései szerint álmai hajója nem egyszerűen csak erős tüzérségével, hanem páncélzatával és sebességével is társai fölé emelkedett volna.

Legalábbis erősen vitatható, hogy a Cuniberti által elképzelt 17 ezer tonnás hajóba valóban bezsúfolható e lett volna a 12 darab 305 mm-es löveg, az erős, a vízvonalon 305 mm vastag páncélzat, és a 24 csomós sebességet lehetővé tevő hajtómű, de az ötlet így is nagy visszhangot váltott ki világszerte. (A japánok egyértelműen innen másolták a Satsuma elrendezését.) Sokak titkon dédelgetett elképzelése először kapott nyilvánosságot, és a pozitív fogadtatás felbátorította az ötlet támogatóit.

78.jpg



Cuniberti tengeri kolosszusának vázlatterve.

 

A nemzetek karakteréről árulkodik, hogy míg például az amerikaiak minden további nélkül elismerik, hogy Cuniberti cikke nagy hatással volt a gondolkodásukra, addig az angolok mai napig nemcsak határozottan tagadják, hogy Cuniberti bármilyen hatással lett volna rájuk, hanem rendszerint hozzá is teszik, nekik sokkal előbb jutott eszükbe ugyanez az ötlet, és minden hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Angol részről az „all big gun battleship” szülőatyjának Jacky Fishert tartják, aki saját állítása szerint a Földközi-tengeri Flotta parancsnokaként, tehát nagyjából a századforduló körül kezdte el tervezgetni saját, csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajóját. Aki akarja, elhiszi, hogy mindez valóban így történt, de az első dokumentálható feljegyzés az új típusú brit hajókról mégis csak 1903-ból származik. (Ami történetesen éppen a Cuniberti tanulmány megjelenésének éve is.)

Az első elképzelés egy 16 ezer tonnás, 134 méter hosszú, 25 méter széles csatahajóról szólt, melyet 16 darab 10 hüvelykes, vagyis 254 mm-es löveggel szereltek volna fel. Az ágyúkat nyolc darab ikerlövegtoronyban helyezték volna el, melyekből kettőt a szokásos módon az orr és a tatrészen, hármat-hármat pedig a hajó két oldalán építettek volna be. A 30 ezer lóerő teljesítményű gépek 21 csomós sebességet tettek lehetővé, a páncélzat vastagsága a vízvonalon és a lövegtornyoknál egyaránt 254 mm lett volna. A szokásosnál kisebb kalibert Fisher a kisebb súly, és a nagyobb tűzgyorsaság végett választotta. Az ágyúk átütőereje már elég nagy volt ahhoz, hogy leküzdjék a korabeli csatahajók páncélzatát, ugyanakkor a kis súly miatt több löveget lehetett elhelyezni a hajón, s a több ágyú és a nagyobb tűzgyorsaság miatt azonos idő alatt nagyobb lövedéksúlyt tudtak kilőni, mintha a nagyobb kaliberű, de alacsonyabb tűzgyorsaságú, és kisebb számban beépíthető 305 mm-es lövegeket használták volna.

Az Első Lordi kinevezése után Fisher 1904 végén egy bizottságot állított fel, melynek feladata az új csatahajó terveinek kidolgozása volt. A hajóról ekkor már többé-kevésbé konkrét elképzelések léteztek, melyeket Fisher, és William Henry Gard, a portsmouth-i hajógyár igazgatója, valamint Alexander Gracie, a fairfield-i hajógyár igazgatója alakított ki. Az eredeti elképzelést a 254 mm-es lövegekről eddigre már elvetették, az új terv szerint a csatahajót, az eredeti, 16 ezer tonnás vízkiszorítás megtartása mellett, nyolc darab 305 mm-es ágyúval szerelték volna fel, négy lövegtoronyban elhelyezve. Egy tornyot a hajó orrán, egyet a tatján, kettőt pedig kétoldalt, a fedélzet szélén építettek volna be, így a hajó bármely oldalra hat ágyúból tudott volna oldalsortüzet lőni, illetve előre és hátrafelé szintén hat ágyúból tudott volna tüzelni. A nagyobb kaliber mellett szólt a lövedékek nagyobb átütőereje, valamint az, hogy a tervezők utóbb helyesnek bizonyuló értesülései szerint az amerikaiak és a japánok szintén ezzel a kaliberrel tervezték felszerelni új csatahajóikat, és az angolok szuperhajója nem maradhatott el ezek mögött. Míg az első elképzelés szerint a csatahajó 152 mm-es kisegítő tüzérséggel is el lett volna látva, az új változatból ezeket már elhagyták, s csupán a torpedónaszádok ellen terveztek néhány kiskaliberű gyorstüzelőt felszerelni.

79.JPG



A nyolcágyús előtervek lövegtorony elrendezései.

 

A tervezetnek ekkor már neve is volt, az új hajót Fisher az Untakeable névre keresztelte. A sebességnek továbbra is nagy jelentőséget tulajdonítottak, a 21 csomót ennek a hajónak is el kellett érnie. A páncélvastagságot a lövegkaliberrel együtt növelték meg, a lövegtornyokat, a vízvonalat, és a hajó parancsnoki hídját 305 mm vastag lemezekkel védték volna. A páncéllal védett területek nagyságát igyekeztek a szükséges minimumra szorítani. A hosszú, a korábbi csatahajókéhoz képest karcsú, és áramvonalas hajótest, valamint a viszonylag kis merülés a nagyobb sebesség elérését szolgálta. A szabad oldalmagasságot ugyanakkor igyekeztek növelni, hogy javítsák a hajó tengerálló-képességét, és jobb kilövést biztosítsanak a tüzérségnek. A magasan beépített lövegtornyokat így az erős hullámzás is kevésbé zavarta.

A hajótest belső rekeszelése a korábbiakénál sokkal alaposabb volt. A keresztválaszfalakat nem gyengítették vízzáró ajtókkal, és más nyílásokkal, azokon csak a gőzcsövek haladhattak keresztül. Minden rekeszt csak felfelé lehetett elhagyni, ami a legénység munkáját megnehezítette, de a hajó túlélőképességét nagyban növelte. A hajón igyekeztek az olajtüzelésre átállni, nagyrészt szintén azért, hogy sérülésállóságát ne rontsák le a széntároló bunkerek ajtóival. A teljes olajtüzelés azonban technológiai okok miatt ekkor még nem volt kivitelezhető. 
A csatahajó, hogy a tűzvezető állás nagy súlyát elbírja, háromlábú tripód árboccal volt felszerelve, a döfőorrt pedig teljesen elhagyták volna. Az indoklás szerint ennek a nagy lőtávolságok mellett már úgysem volt semmi jelentősége, viszont balesetveszélyes, rontja a hajó manőverező képességét, többletsúlyt jelent, és megnehezíti a hajó dokkolását.

Alapvetően ez volt az a tervezet, melyet Fisherék az először 1905 január harmadikán összeülő bizottság elé terjesztettek. Előző év végén a haditengerészet egyik vezető tervezője, John Harper Narbeth, az eredeti elképzelés alapján négy másik lehetséges elrendezés vázlattervét dolgozta ki. Ezek közül kettő nagyjából megtartotta az eredeti elképzelést, a másik kettőn viszont Narbeth már 12 darab 305 mm-es löveg beépítésével számolt, ami a hajók méretének növekedését is magával vonta. Ez utóbbi tervezetekben szereplő hajók már 18-19 ezer tonnásak lettek volna. A 12 ágyús hajó ötletét azonban még előnytelennek találták, mivel a vízkiszorítás növekedése veszélyeztette volna a Fisher által elsődleges fontosságúnak tartott nagy sebesség elérését, és túl drágává tette a hajókat. (Egyébként ekkor merült fel először a turbinás hajtóművek használatának gondolata.)

Narbeth így végül három nyolcágyús tervet készített, melyeket aztán Fisher és Gard az utolsó pillanatokban mégis kiegészíttetett néhány 10-12 ágyús tervezettel.(Narbeth egyébként már 1903-ban javasolta az Admiralitásnak, a tervezés alatt álló új, Lord Nelson osztályú csatahajókat egységes, 305 mm-es kaliberű főtüzérséggel kellene felszerelni. Elképzelése szerint az oldalsó, 254 mm-es szárnytornyok helyett a hajók mindkét oldalon két-két, 305 mm-es ikerlövegtornyot kaptak volna, így összesen 12 darab 305 mm-es ágyúval lettek volna felszerelve. Az ötletet azonban az Admiralitás túl merésznek találta, és elutasította.)

Mire azonban az új csatahajó vázlattervei a bizottság elé kerültek, Fishert már egy másik tervezet foglalkoztatta, és elvesztette érdeklődését az „all big gun battleship” iránt. Sőt, egyesek azt állítják, igazából az soha nem is érdekelte, és kezdettől fogva egy más típusú hajót akart rendszeresíteni a flottánál. Az új csatahajó tervei mellett ugyanis Fisher még a Földközi-tengeri évek alatt hozzálátott egy másik elképzelés kidolgozásához is, mellyel eleinte az Angliába vezető tengeri kereskedelmi útvonalak megbízható védelmét kívánta megoldani.

Eredetileg egyszerűen csak egy a korábbi típusoknál erősebb és gyorsabb páncéloscirkálót szeretett volna, azonban valamikor 1903-1904 körül feladta a vegyes tüzérség gondolatát, és ezt a hajóját is uniformizált tüzérséggel kívánta felszerelni. Úgy tűnik, Fisher egyszerűen csak az Untakeable eredeti terveit gondolta tovább, s új, Unapproachable – Megközelíthetetlen - névre keresztelt hajója ennek a továbbfejlesztett változata. Sokak szerint Fisher csak gumicsontnak dobta oda az „all big gun battleship” ötletét az Admiralitásnak, hogy míg azok rajta rágódnak, addig ő nyugodtan tudjon tovább dolgozni álmai igazi hajójának tervein.

Az Unapproachable 1904 végére elkészült vázlatterve egy 15 ezer tonnás hajóról szólt, mely nyolc ikerlövegtoronyban 16 darab 234 vagy 254 mm-es ágyúval volt felszerelve, sebessége elérte a 25 csomót, viszont kis területet védő páncélzata mindössze 15 cm vastag volt. Ez lett volna az igazi univerzális hajó, mely Fisher tervei szerint – amik feltűnően hasonlítottak a francia Ernest Fournier tengernagy korábbi elképzeléseire, bár az angolok természetesen ezúttal is tagadnak minden összefüggést - egyszerre el tudta volna látni a korábbi csatahajók és cirkálók feladatait.

80.JPG



Az első csatacirkáló tervek.

 

Az új típusú hajókkal Fisher egyben Mahant is megpróbálta túlhaladni. Idejétmúltnak vélte azt az elképzelést, mely a jövő tengeri ütközeteit is úgy képzelte el, hogy az erősen páncélozott, lassú és lomha csatahajók libasora egymással párhuzamosan haladva addig lövi egymást, amíg valamelyikük visszavonulásra nem kényszerül. Ehelyett Fisher a kisebb kötelékekben haladó, gyorsan mozgó, váratlanul lecsapó, és gyorsan eltűnő csatacirkálók rajtaütéseiben látta a jövő stratégiáját, azt sokkal komplexebbnek és rugalmasabbnak képzelve el, mint a régi csatahajók méltóságteljes és lassú felvonulásait.

A tervezetet az all big gun csatahajóéval egy időben, 1905 januárjában nyújtották be a bizottság elé. Az utolsó pillanatokban Fisher valamiért végül itt is hagyta magát meggyőzni a nagyobb tűzerőt jelentő 305 mm-es löveg alkalmazásának előnyeiről, és a végső tervekben a hajót már nyolc darab ilyen ágyúval látták el. A tervezetet, komoly viták és több módosítás után, a bizottság végül jóváhagyta, s a hajó végül Invincible néven épült meg, a csatacirkálók első példányaként.

Fisher feltehetően ezt a típust kívánta a jövendőbeli Royal Navy fő ütőerejévé tenni, és ha rajta múlik, a Dreadnoughton kívül egyáltalán nem épített volna több csatahajót. A tengernagy eredeti szándékai szerint a Dreadnought ugyanúgy csak az elrettentés célját szolgálta volna, mint korábban a Naval Defence Act. Fisher titokban abban bízott, a Dreadnought lesz a világ utolsó csatahajója, melynek megépítésével végérvényesen elveszik a rivális haditengerészetek kedvét attól, hogy versenyezni próbáljanak a Royal Navy-vel. (Valójában azonban később ennek pont az ellenkezőjét érték el.)

Fisher alighanem úgy tervezte, befolyását és pozícióját kihasználva a Dreadnought után teljesen átállítja a brit hajógyárakat a csatacirkálók építésére. A leendő Dreadnought terveit kidolgozó bizottságnak Fisher nem is volt a tagja, bár annak ülésein többször is részt vett.

Azonban ha tényleg ez volt a terve, akkor azzal kudarcot vallott. A csatahajó-építés leállítását, és az új típusra való áttérést gyakorlatilag senki nem támogatta, még Fisher közvetlen munkatársai sem. A tengernagy pedig, miután a Royal Navy azért alapvetően mégis demokratikus intézmény volt, természetesen nem tehette meg, hogy egymaga, parancsszóval felülbírálja a vezérkar és az Admiralitás véleményét. A csatahajók építése így tovább folytatódott, és Fisher csak annyit tehetett, hogy ezek mellett igyekezett a lehető legnagyobb számban csatacirkálókkal is ellátni a flottát.

81.jpg



Fisher igazi forradalmi hajója, az Invincible.

 

A csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajó terveit felülvizsgáló bizottság 1905 január harmadikán tartotta első ülését. A bizottság által javasolt változtatások figyelembevételével készített új, H jelű tervezetet a január tizenharmadikai ülésen mutatták be. A bizottság a terveket jóváhagyta, és elrendelte annak részletes kidolgozását, két változatban, gőzgépes és turbinás meghajtással is. A tizennyolcadikai ülésre a tervezők már nagyjából kiszámították a leendő csatahajó főbb paramétereit is. A gőzgépes változat 152 méter hosszú, 18.670 tonnás hajó lett volna, a turbinákkal felszerelt hajó ennél valamivel rövidebb, 149 méteres, 17.750 tonnás vízkiszorítással. A fő különbség a gépek súlyában volt, ugyanis a gőzgépes változat gépeinek összsúlya 700 tonnával nagyobb volt, mint a turbinával szerelt hajóé.

A hajók többi adata, a kiírásnak megfelelően, azonos volt. Mindketten 21 csomós sebességre voltak képesek, fegyverzetük tíz darab 305 mm-es, és 14 darab 102 mm-es lövegből állt, páncélzatuk a vízvonalon, a lövegtornyoknál, és a parancsnoki hídnál egyaránt 305 mm vastag volt.

Némi vita után a bizottság végül a könnyebb, és kisebb helyet igénylő turbinás meghajtás mellett döntött. Ez igencsak merész döntés volt, hiszen a még mindig újdonságnak számító turbinákat addig még soha nem használták nagy hajók hajtóműveként. Az adott időpontban igazából csupán a Royal Navy két rombolója, a Viper és a Cobra volt turbinákkal felszerelve, és bár azokkal mindkét hajó elérhette a 36 csomós sebességet, senki nem volt benne biztos, a turbina be fog e válni nagy hadihajók meghajtására is.

A korábbi elképzeléseket nagyrészt átvitték az új tervekbe is. A vízvonal alatt a lehető legtöbb vízzáró keresztválaszfalat kívánták beépíteni, melyeken teljesen elhagyták az ajtókat. A válaszfalakat csak a gőzcsövek és az elektromos vezetékek törhették át. Minden rekesz saját szellőző és víztelenítő rendszerrel volt ellátva. Ettől az elvtől csak néhány hátsó válaszfalnál tértek el, melyeken, a kormányszerkezet jobb megközelíthetősége érdekében, beépítettek néhány vízzáró ajtót.

A lőszerraktárak oldalfalait, hogy a víz alatti robbanások, vagyis az akna és torpedótalálatok ellen jobb védelmet biztosítsanak nekik, páncélzattal látták el. Hogy az ehhez szükséges súlyt valahogyan kigazdálkodják, a többi páncélzat legnagyobb vastagságát a korábbi 305 helyett 279 mm-re, vagyis 11 hüvelykre csökkentették.

82.jpg



A Dreadnought páncélelrendezési rajza.

 

A hajó eredetileg klipper orral készült volna, azonban Fisher javaslatára a végső terveken visszahelyezték a döfőorrt, ami némileg megnövelte a hajó hosszát. Hogy Fisher miért érezte ennek szükségét, amikor pedig ő is tisztában volt vele, hogy a nagy lőtávolságok mellett a döfőorrnak már semmi haszna, azt nem lehet tudni.

A hajó háromlábú árbocot kapott, ami masszív és sérülésálló volt, elbírta a tűzvezető állás súlyát, és csökkentette a gépek által okozott vibrációt. Miután azonban a felépítményeknek a lövegtornyok miatt elég szűkös hely jutott, ami gondokat okozott a csónakok elhelyezésénél is, az árbocnak végül csak az első kémény mögött találtak helyet. Ez utóbb súlyos hibának bizonyult, mivel a kémény füstje, és annak hője, nagymértékben akadályozta, gyakran egyszerűen lehetetlenné tette a tűzvezető állás munkáját.

A hajón beépíteni szándékozott 102 mm-es lövegeket a végső terveken végül a Narbeth által eredetileg is tervezett 12 fontos, vagyis 76 mm-es ágyúkra cserélték, melyek könnyebbek voltak, és nagyobb tűzgyorsaságuk miatt alkalmasabbnak látszottak a torpedónaszádok elleni harcra. A lövegek számát 14-ről először 12-re csökkentették, majd a végleges terveken 18-ra növelték.

A javasolt változtatásokkal elkészült végleges tervet a bizottság 1905 február 22-én hagyta jóvá, és nyújtotta be jóváhagyásra az Admiralitásnak. A tervek szerint a hajót a lehető legrövidebb idő alatt, lehetőleg egy éven belül, meg kellett építeni, és utána a próbajáratok elvégzéséig nem kezdték el újabb, hasonló típusú hajók építését. A tengernagyok ugyanis továbbra is kissé bizonytalanok voltak afelől, a hajó majd valóban megfelel e az elvárásoknak, és egy esetleges balsiker esetén, ha a konstrukció hibásnak bizonyul, nem akarták folytatni a sorozatot. Éppen ezért nem állították le a már folyamatban levő építéseket sem, így a már elkezdett régi stílusú csatahajókat, mint a Swiftsure és Lord Nelson osztály, vagy a King Edward VII. osztály utolsó egységei, szintén befejezték.

Az 1905 május 12-én jóváhagyott, és a hajógyárnak átadott végleges terveken végül egy 160 méter hosszú, 17.900 tonnás hajó szerepelt, tíz darab 305 mm-es, és 18 darab 76 mm-es ágyúval felszerelve. A tervezési munkák során végül úgy találták, az eredetileg tervezett 30, majd 28 ezer lóerős teljesítmény helyett 23 ezer lóerő is elég lesz a 21 csomós sebesség eléréséhez. Ezzel egy sornyi kazánt sikerült kispórolni a gépházakból, amivel ismét súlyt és helyet takarítottak meg. A hajót a jobb manőverező képesség elérése végett, Charles Parsons javaslatára, négy hajócsavarral, és két, párhuzamosan beépített kormánylapáttal szerelték fel. Az utolsó módosítások egyikeként a csatahajó kazánjait, Fisher eredeti szándékának megfelelően, kiegészítő olajtüzeléssel is ellátták. A hatótávolság a 10 csomós gazdaságos sebesség mellett 6.620 mérföld volt. 

83.jpg



A Dreadnought, közvetlenül szolgálatba állítása után. A fényképen a tervezőbizottság tagjainak aláírásai láthatók.

 


A szakirodalomban általában azt állítják, a Dreadnought valódi paramétereit építés közben titokban tartották. Ezek csak a hajó szolgálatba állítása után váltak ismertté, és azokkal az angolok teljesen meglepték a rivális haditengerészeteket. Ez a meglepetés azonban valójában mégsem lehetett olyan teljes, már csak azért sem, mert ekkoriban már szinte minden nagyobb haditengerészet foglalkozott az „all big gun battleship” gondolatával. Ezen kívül az angol újságokban már 1905 tavaszán megjelentek az első cikkek az új hajóról, melyekben elég pontosan és részletesen ismertették annak adatait. Ha tehát volt valami, ami mégis meglepetésként érhette a többi haditengerészetet, úgy az nem maga a hajó volt, hanem az a viharos gyorsaság, amivel az angolok annak építését lebonyolították.

Az új csatahajó megépítésével a haditengerészet portsmouthi hajógyárát bízták meg, melynek korábban egy ideig Fisher is az igazgatója volt. A hajógyár ekkori főnöke, Thomas Mitchell, alaposan előkészítette az építést, melynek gyors és eredményes lebonyolítása később lovagi címet hozott neki. A hajó építéséhez szükséges gépeket és szerkezeti anyagokat már hónapokkal a gerincfektetés előtt, 1905 nyarán elkezdték legyártani. Mikor 1905 október másodikán lefektették a csatahajó gerincét, már több mint ötezer tonnányi építési anyagot megrendeltek, és előkészítettek, s ezek a sólya mellett kétoldalt, magasra tornyozva várakoztak a beépítésre. Amennyire lehetett, igyekeztek előregyártott szerkezeti elemeket használni, melyeket, a későbbi futószalag módszert megelőlegezve, már az acélművekben összeszereltek, és a hajógyárban már szinte csak a helyére kellett tenni őket. Úgyszintén törekedtek arra, hogy a hajó vázszerkezetének építésénél a lehető legegyszerűbb megoldásokat használják, ne kelljen időt vesztegetni túl bonyolult szerkezetek összeállítására.

A csatahajó építését a gyár 1100 munkással kezdte meg, ahogy azonban a munkálatok kezdtek előrehaladni, ezt a számot megháromszorozták, és néhány héttel később már háromezer munkás dolgozott a hajó építésén, napi 12 órát, heti hat napon át. (A szokásos munkaidő hétfőtől péntekig nyolc és fél óra volt, és öt óra szombaton.) Nem tartottak pihenőt az ünnepnapokon, karácsonykor és újévkor sem. Képzelhető, mindez milyen gondos előkészítést, és körültekintő, alapos szervezést igényelt a hajógyár vezetésének részéről. Mitchell és emberei azonban, páratlan teljesítményt nyújtva, sikeresen megbirkóztak a feladattal. A feljegyzések szerint az építésen dolgozó munkások is lankadatlan buzgalommal és kitartó lelkesedéssel végezték a dolgukat, a korabeli vélemény szerint főleg hazafias lelkesedésük okán, na meg persze nyilván azért is, mert megbecsülték a jól fizető munkát.

84.jpg



A hajófenék és a bordázat, mindössze két nappal a gerincfektetés után.

 

Mindössze 13 héttel a gerincfektetés után, 1906 február 10-én, a csatahajó készen állt a vízrebocsátásra. A szokásosnál is nagyobb felhajtással megtartott ünnepségen maga az uralkodó, VII. Edward keresztelte meg egy palack ausztrál borral a hajót, mely a Dreadnought nevet kapta. De nem Fisher családi jelmondata után – Fear God, dread nought. Vagyis kb.: Istentől félj, semmi mástól –, hanem mert a néhány nappal korábban leselejtezett csatahajó nevét örökölte meg. A név tradicionális hajónévnek számított a Royal Navy-nél, ez a csatahajó volt a nyolcadik Dreadnought a brit haditengerészet történetében.

Miután a borospalack a második kísérletre széttört a hajó orrán, a király, egy a Victory anyagából készült fakalapáccsal, jelképesen kiütötte az utolsó éket a hajó alól, s a hatalmas hajótest, a közönség lelkes éljenzése közepette, a sólyáról problémamentesen az öböl vizébe csúszott.

A hajógyár a sikeres vízrebocsátás után sem ünnepelt sokáig. Miután a már vízen úszó hajótesten elvégezték az annak állapotát felmérő szokásos vizsgálatokat, és mindent rendben találtak, 15-én már folytatták is a hajó építését, és ugyanekkor a szolgálatba állítás dátumát is előbbre hozták, következő év februárjának közepéről január elsejére.

85.jpg



A vízrebocsátás, egy korabeli grafikán.

 

Az építés nyaktörő tempóban folytatódott tovább. Márciusra beépítették az összes kazánt, és megkezdték a páncéllemezek felszerelését. Júniusra helyükre kerültek a turbinák, júliusra a 305 mm-es lövegtornyok. A szokásos gyakorlatnak megfelelően már építés közben, július másodikán kinevezték a csatahajó első kapitányát, Reginald Bacon sorhajókapitány személyében. Bacon Fisher egyik bizalmi embere volt, részben éppen ő javasolta, hogy az új hajót 254 mm-es helyett 305 mm-es lövegekkel szereljék fel, és tagja volt a terveket előkészítő bizottságnak is. Miután maga is közreműködött a hajó tervezésében, és széles körű műszaki ismeretekkel rendelkezett, személye ideálisnak látszott erre a posztra, melyben legfontosabb feladata az volt, hogy alapos próbáknak vesse alá az új típusú hajót, megállapítandó, megfelel e az a követelményeknek, és ha nem, miben kell módosítani a tervein. Ez nagyon fontos feladat volt, hiszen a következő „all big gun” csatahajók építését csak a próbajáratok után akarták elkezdeni, ha azok a várt eredménnyel zárulnak.

Augusztusban a már majdnem teljesen kész hajót dokkba állították, felszerelték rá a hajócsavarokat, és beüzemelték a gépeket. Megérkeztek a 692 fős legénység első tagjai is. 1906 szeptember elsején a csatahajót, egyelőre még csak csökkentett létszámú legénységgel, üzembe helyezték, és megkezdték vele az első teszteket. 1906 szeptemberének közepére, alig kilenc hónappal a vízrebocsátása után, a Dreadnought készen állt az első próbajáratok elvégzésére.

Szeptember 17-én kezdődtek meg a hajó állópróbái, a gépek és egyéb berendezések tesztelései. A hónap végén a csatahajót ismét dokkba állították, hogy még egyszer átvizsgálják a hajótestet, majd október elsején a Dreadnought első ízben hagyta el a portsmouthi kikötőt. A csatahajó 13 csomós sebességet elérve Spithead-ig hajózott, ahol horgonyt vetett. Miután beállították tájolóit, következő napon több rövid futópróbát tartottak, melyek során kipróbálták a kormányszerkezetet, és egészen 19 csomóig fokozták a hajó sebességét. A tesztek során semmilyen komolyabb probléma nem merült fel, így másnap, október harmadikán, megkezdhették a tényleges próbajáratokat. A csatahajót hivatalosan 1906 december 11-én adták át a haditengerészetnek.

86.jpg



A majdnem teljesen kész csatahajó, a hajógyár kikötőjében.

 

A hazai vizeken végzett első próbajáratok után Dreadnought másfél hónapig tartózkodott a Trinidad körüli vizeken, ahol intenzíven gyakorlatoztatták a legénységet, s tesztelték a gépeket és fegyvereket. A számos, apró kis hiba ellenére Reginald Bacon kapitány rendkívül elégedett volt hajójával. Ahogy jelentésében írta: „A tervező bizottság egyetlen tagja sem merte remélni, hogy az új technológiák olyan sikeresek lesznek, mint ahogy végül az történt.

A próbajáratok végső soron határozottan pozitív eredményei megnyitották az utat a következő egységek építése előtt is, melyeket ezt követően már gyors egymásutánban bocsátottak vízre. A következő két hajóosztály, a Bellerophon és a St. Vincent osztály négy-négy egysége, alapvetően a Dreadnought mintájára épült, a Bacon kapitány által javasolt kisebb változtatásokkal. A hajók, főleg a Bellerophon osztály, annyira hasonlítottak a Dreadnoughtra, hogy igazából akár egyetlen osztálynak is lehetne tekinteni őket. Az angolok talán éppen azért kezelték őket mégis külön, hogy ezzel is kihangsúlyozzák a Dreadnought különleges, egyedi mivoltát.

 

(Folyt. köv.)

 (Miközben próbáltam - sikertelenül - az új posztot feltölteni, véletlenül töröltem ezt a régit. Magát a posztot sikerült helyreállítani, de a kommentek odavesztek. Elnézést.)

6 komment

Égés

2018. április 26. 09:38 - savanyújóska

Kötelékben manőverező hajók esetében mindig komoly kockázata van az összeütközés veszélyének, az ókortól kezdve napjainkig tipikus, és meglehetősen gyakori balesetnek számít az ilyesmi minden tengerészetnél. Az ilyesféle koccanások a modern korban sem mennek ritkaságszámba, a radar használata nem tudja kiküszöbölni őket. A hajók időnként, például tankolásnál, kénytelenek szorosan megközelíteni egymást, és ilyenkor egy váratlan, erős hullám, vagy egy véletlen kormánymozdulat elég ahhoz, hogy az érintésnyi távolságból érintés legyen. És miután a sok ezer tonnás hajók nem manővereznek olyan fürgén, mint egy kocsi az autópályán, egy fordulás rosszul kiszámított íve – és a tehetetlenségi erő – akkor is beleviheti őket egymásba, ha már jóval az ütközés előtt felismerik a veszélyt, és megpróbálnak kitérni.

A haditengerészetek kötelékében a legújabb korban a nyílt tengeri tankolás mellett az anyahajókat, és az őket kísérő hadihajókat fenyegeti leginkább az ütközés veszélye, miután a kísérőhajóknak időként muszáj egészen közel menniük az anyahajóhoz, leginkább azért, hogy a fel és leszálló gépek esetleges – és nem túl ritka – balesetei után kimentsék a vízbe zuhanó gépek pilótáit. Ezenkívül az anyahajónak a gépek indításához és fogadásához egyaránt szélbe kell fordulnia, vagyis a szélirányt követve gyakran kell hirtelen, éles fordulatokat tennie, melyekről nem mindig tudja jó előre értesíteni a kísérőhajókat. Utóbbiak parancsnokainak mindig éberen kell figyelniük, és azonnal reagálniuk, hogy követni tudják az anyahajó mozgását, és a fordulást követően a lehető leghamarabb ismét elfoglalják mellette a megadott pozíciót. Az ütközésveszély ilyenkor különösen nagy, és még nagyobb lett a második világháború után, amikor az új, korszerű radartechnológiának köszönhetően lehetővé váltak a repülőgépek éjszakai bevetései is. A háború után ennek köszönhetően valóban sok kisebb-nagyobb baleset történt, a legsúlyosabb talán 1952 április 26-án éjszaka, amikor a Wasp legázolta egyik kísérőrombolóját, a Hobsont. A romboló kettétört, és szinte pillanatok alatt elsüllyedt, 237 fős legénységéből 176 embert rántva magával.

Az esetek többségében az ütközések persze nem frontálisak, és nem járnak ilyen súlyos következményekkel, gyakran csak egy kis horpadással a hajótesten. 1975 novemberében azonban egy olyan különleges ütközésre került sor, ami önmagában szintén nem volt igazán súlyos, mégis majdnem az egyik hajó elvesztéséhez vezetett, és az addigi hadihajó-építési elvek átgondolására késztette az US Navy mérnökeit.

Tovább
45 komment

A nagy verseny 6.

2018. április 21. 09:25 - savanyújóska

Oszd meg, és uralkodj

 

Az elsősorban az orosz, német, és amerikai hajóépítések miatt aggódó angolok a század végére maguk is kénytelenek voltak növelni csatahajóik számát, és felgyorsítani építésüket, ha állni akarták a versenyt a riválisokkal szemben.

A britek 1898-ban kezdték el a Formidable osztály nyolc csatahajójának építését. A 15 ezer tonnás hajóosztály, melynek tagjai elég nagy eltérésekkel épültek, a már szokásosnak mondható négy darab 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveggel volt felszerelve, és 18 csomós sebességre volt képes. Az őket követő hat Duncan osztályú csatahajó valamelyest könnyített változat volt, ugyanezzel a fegyverzettel, de gyengébb, a vízvonalon a korábbi 229 mm helyett csupán 178 mm vastag páncélzattal. A páncélzaton megtakarított súlyt a sebesség növelésére használták fel, mely elérte a 19 csomót. A Duncan osztályt elsősorban a Földközi-tengerre tervezték, a gyors francia csatahajók elleni harcra.

A csatahajók sorozatát az angolok a King Edward VII. osztály nyolc egységével folytatták. A hajók a korábbi típusok által képviselt vonalat vitték tovább, de másodlagos fegyverzetüket némileg módosították. A kor divatjának megfelelően, mely az erős másodlagos tüzérségnek döntő szerepet tulajdonított, a hajókat négy zárt, egyes lövegtoronyban elhelyezett 254 mm-es ágyúval is felszerelték, és ugyanekkor tízre csökkentették a 152 mm-es lövegek számát.

A következő kettő, 1904-ben megrendelt csatahajón, a Lord Nelson osztály egységein, szintén a közepes tüzérséget erősítették tovább. A végül csak 1908-ban, már a Dreadnought után elkészült hajók a szabványos főfegyverzeten kívül -négy darab 12 hüvelykes ágyú- összesen tíz darab, szárnytornyokban elhelyezett, 234 mm-es ágyút kaptak. Az erősebb fegyverzet miatt a korábbiaknál nagyobb méretű, közel 18 ezer tonnás hajóknak a páncélzata is erősebb volt a szokásosnál, a vízvonalon elérte a 305 mm-es vastagságot is.

A Royal Navy mindezeken felül kapott még két másik csatahajót is, előre be nem tervezett módon. Az eredetileg a chilei haditengerészetnek szánt két hajó, a későbbi Swiftsure és a Triumph, a Duncan osztályhoz hasonló, gyenge fegyverzetű és páncélzatú, de gyors csatahajó volt. Mivel építésük közben a háborúval fenyegető dél-amerikai helyzet konszolidálódott, és szomszédaik is sorra lemondták hadihajó rendeléseiket, a chileiek is úgy érezték, mégsincs szükségük ezekre a hajókra, és felkínálták őket eladásra. A Royal Navy eleinte nem érezte szükségét ezeknek a csatahajóknak, ám amikor az oroszok is vételi ajánlatot tettek Chilének, hirtelen feltámadt az angolok érdeklődése is. Az épülőfélben levő hajókat 1903 decemberében gyorsan megvásárolták, nehogy azok az oroszok kezére jussanak, és felhasználhassák őket a britek új szövetségese, Japán ellen.

Tovább
12 komment

Közlemény

2018. április 10. 09:22 - savanyújóska

 

 

Hosszas vajúdás után megszületett végre első könyvecském, az orosz-japán háború tengeri harcairól szóló „Port Arthurtól Csuzimáig”. Akik annak idején látogatták az acélmonstrumot is, nagyrészt ismerhetik már a szöveget, az anyag nagyobbik része az ott megjelent írásokból áll össze, ezeket bővítettem ki, és írtam át. A könyv nyomtatásban nem jelenik meg, csak E-book-ként kapható, elég sok helyen, például itt:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Zoltan_Horvath_Port_Arthurtol_Csuzimaig&id=44859&type=250

 https://www.libri.hu/konyv/horvath_zoltan₁66434.port-arthurtol-csuzimaig-tengeri-harcok-az-orosz-japan-haboruban.html

 http://www.eletoltes.hu/port-arthurtol-csuzimaig

 https://books.google.hu/books/about/Port_Arthurt%C3%B3l_Csuzim%C3%A1ig.html?id=ggFUDwAAQBAJ&redir_esc=y

 A könyv ára 1750 forint. Úgy véltem, a terjedelme alapján – e-bookban 1250 oldal – talán nem túlzás ennyit kérni érte. Remélem, a leendő olvasók is így gondolják. Arra kérnék mindenkit, akit érdekel a téma, amennyire tud, csapjon egy kis reklámot a könyvnek. (Mármint ha érdemesnek tartja rá.) Keveseket érdeklő rétegtémáról van szó, nem ártana egy kis hírverés, hogy felfigyeljenek rá. És ezúttal is köszönöm mindenkinek, aki eddig megtisztelte a blogot az érdeklődésével, hogy életben tartották a munkakedvemet, és a hitet, hogy van értelme ezzel foglalkoznom.

 

 

91 komment

A nagy verseny 5.

2018. április 02. 10:16 - savanyújóska

A trónkövetelő, és a jó tanítvány

Bár a történetírás szereti azt állítani, hogy az Egyesült Államok az első világháborúig izolacionista politikát folytatott, ez valójában így nem igaz. Az ország tulajdonképpen mindig is terjeszkedni próbált, és születése pillanatától kezdve egyre újabb és újabb területeket nyelt el. (Többnyire az őslakos indiánoktól, amit a történetírás legfeljebb csak a lábjegyzetekben említ meg.) Miután pedig, nagyjából az 1860-as évekre, terjeszkedése a kontinensen elérte lehetséges határait, az Államok távolabbi, tengerentúli területeken igyekezett folytatni az expanziós politikát. Ekkor vetődött fel a probléma, melybe nagyjából ugyanekkor a németek is beleütköztek, nevezetesen hogy az ezeken a területeken való érdekérvényesítéshez szükséges egy ütőképes, távoli vizeken is bevethető flotta. Ilyennel, a németekhez hasonlóan, az amerikaiak sem rendelkeztek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének egészen a XIX. század végéig a partvédelem, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselés volt a feladata, és a polgárháborút követően legfőbb ütőerejét évtizedekig a monitorok alkották. A maguk idejében ezek a hajók a partmenti vizeken és folyótorkolatokban védelmi feladatokra kiválóan megfeleltek, ám alacsony építésük miatt használhatatlanok voltak a nyílt tengeren. A nyílt vizekre épített amerikai hadihajók viszont főleg a kereskedelmi hajózás elleni portyázó, félkalóz hadviselésre készült kisebb egységek voltak, melyek a többi nagyhatalom nagy hadihajóival szemben nem állhattak volna helyt.

Az amerikai Kongresszus sokáig makacsul ellenállt a roppant költséges flottaépítési terveknek, és csupán 1883-ban járult hozzá nagy hadihajók megépítéséhez, amikor gyors egymásutánban Brazília, Chile, és Argentína is páncélos hadihajókat építtetett az európai hajógyárakban. Az amerikaiakban ekkor tudatosult a kínos felismerés, hogy az adott pillanatban még ezeknek a dél-amerikai banánköztársaságoknak a hajóhada is erősebb, mint az övék.

Tovább
40 komment

A nagy verseny 4.

2018. március 21. 08:42 - savanyújóska

A többi játékos

Oroszország a németek Első Tengerészeti Törvényének elfogadása idején, 1898-ban indította be új, még a korábbiaknál is nagyobb szabású flottaépítési programját, azonban nem a német törekvésekre adott válaszlépésként. Erre már az új program neve is utalt, ami úgy hangzott: „A Távol-Kelet igényeinek kielégítésére szolgáló program”.

Az oroszok 1897-ben szerezték meg az addig kínai kézen levő Liaotung-félszigetet, és annak két, jó adottságokkal rendelkező kikötőjét, Dalnyijt és Port Arthurt. A papírforma szerint ugyan csak 25 évre bérbe vették a területet, ám valójában persze orosz megszállásról volt szó. Az oroszok csak a kínai kormány kérésére mentek bele abba, hogy a látszat kedvéért hivatalosan bérbeadásként rendezzék a kérdést, mivel a kínaiaknak ez így kevésbé volt megalázó. A szerződésben Kína engedélyezte, hogy a frissen okkupált területeket egy Mandzsúrián keresztülvezető vasútvonallal kössék össze az orosz anyaországgal. Mandzsúria sorsát ekkor már egyébként is előre borítékolni lehetett, s várható volt, hogy az oroszok az első lehetséges alkalommal ráteszik a kezüket erre a területre is. (Ami végül 1900-ban, a boxer lázadás leverésének ürügyén történt meg.)

A két kikötő megszerzésével úgy tűnt, teljesült az oroszok Nagy Péter óta dédelgetett évszázados álma, s végre megszerezték azokat a meleg vizű, egész évben használható kikötőket, melyek révén kitörhetnek a szárazföldi elszigeteltségből, s a nyílt tengerekre kijutva bekapcsolódhatnak a tengeri kereskedelem vérkeringésébe. Az orosz kormány ennek megfelelő jelentőséget tulajdonított az új területeknek, s nagy erővel, anyagi áldozatokat nem kímélve kezdte meg a kikötők, és az oda vezető vasútvonalak kiépítését.

A dolog szépséghibája csak az volt, hogy az orosz terjeszkedés keresztezte a térségben érdekelt másik nagyhatalom, a feltörekvő Japán ambícióit. A japánok nem sokkal korábban egyszer már maguk is elfoglalták Port Arthurt, ám akkor, nagyrészt éppen az orosz tiltakozás hatására, kénytelenek voltak onnan visszavonulni. Most a dél felé nyomuló Oroszország, és a nyugat felé terjeszkedő Japán itt, Korea északi határvidékén ütközött egymásba.

Tovább
13 komment

A nagy verseny 3.

2018. március 12. 15:40 - savanyújóska

Az új versenyző

 

A bonyolult stratégiai helyzetben az angolok számára kézenfekvő megoldást jelenthetett volna egy szövetséges bevonása. Erre magától értetődően Németország volt a legmegfelelőbb jelölt, melynek számára a francia-orosz szövetség legalább akkora fenyegetést jelentett, mint az angolok számára. Úgy tűnt, az együttműködésnek nem lesz semmi akadálya, és a francia-orosz koalíciót a britek semlegesíthetik a németekkel való katonai együttműködéssel, és szövetségkötéssel.

A másik oldal érzelmei azonban korántsem voltak egyértelműen testvériek. A németek valóban csodálták Angliát, ám egyúttal féltékenyek is voltak rá, mint a sikeresebb idősebb testvérre. Az arrogáns angolok lekezelő stílusa, és fölényeskedése is gyakran irritálta a német vezetést. Rohamosan fejlődő iparuk és gazdaságuk lassan lekörözni látszott Angliáét, szárazföldi hadseregük kétségkívül a kontinens legnagyobb hadipotenciálját képviselte, ám mégis úgy érezték, háttérbe vannak szorítva az angolok által. II. Vilmos, aki – azóta is egyetlen külföldi állampolgárként – a Royal Navy tengernagya volt, ekkoriban még ezt írta nagyanyjának: „A brit páncélosok, az én hajóimmal és hadseregemmel együtt, a béke legerősebb garanciái.” Vilmos azonban nem sokáig érte be a hűséges csatlós szerepével, s egyenrangú fél kívánt lenni.

Tovább
33 komment

A nagy verseny 2.

2018. március 05. 10:37 - savanyújóska

A Naval Defence Act

A két világháború után a történészek között, és a közvéleményben is széles körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Európa XIX. század végén kezdődő válságáért, majd az első világháború kitöréséért Németországot terheli a felelősség, méghozzá elsősorban a fegyverkezési versenyt kirobbantó német flottafejlesztések miatt. E vélemény szerint az a nagy flottaépítési verseny, mely a világ minden haditengerészetét megfertőzte, és komoly szerepet játszott az első világháború kirobbanásában – bár ez utóbbi állítást a történészek nagy része ma már nem tartja megalapozottnak –, az 1898-ban elfogadott német tengerészeti törvénnyel, és a német haditengerészet ezt követő gyors növekedésével indult el. Azonban ha az ember jobban utánanéz a történteknek, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy ennek a flottaépítési láznak a kezdete igazából tíz évvel korábbra vezethető vissza, és annak első résztvevői nem a németek voltak, hanem az angolok, és a velük szemben álló francia-orosz szövetség.

Tovább
28 komment

A nagy verseny 1.

2018. március 01. 11:35 - savanyújóska

Mahanizmus

 Az előző két poszt eredetileg egy sorozat első részeinek készült, melyben azt akartam volna szemléltetni, a két világháború pusztításaiért nem csak és kizárólag a németek, illetve a japánok a vétkesek, hanem a győztes nagyhatalmak is igen nagy mértékben osztoznak ezen a felelősségen. Menet közben aztán úgy találtam – és nem azért, mert egyesek vallási érzékenységét sértettem vele –, hogy erre ez a módszer, az angolszász erők által elkövetett egyes háborús bűntettek bemutatása, nem igazán célravezető, és helyesebb lenne más irányból megközelíteni a kérdést. A két megírt rész után ezt a sorozatot tehát most nem folytatom -a harmadik részt később azért majd befejezem-, és inkább indítok egy másikat.

Úgy gondoltam, annak megvilágítására, hogy hogyan jutottunk el idáig, talán menjünk vissza kicsit hátrébb az időben, s az első világháború előtti nagy flottaépítő versenyen keresztül mutassuk be az európai nagyhatalmak közti viszony elmérgesedését, a politikai erőegyensúly felborulását. Valószínűleg ez nem lesz olyan izgalmas, mint a lövöldözős történetek, de a történelem iránt valóban érdeklődők számára alighanem többet mond majd, és talán tanulságosabb is lesz. (Bár előre jelzem, elég hosszú is lesz.)

Tovább
28 komment