Hét tenger

Egynémely nevezetes bálnák

2017. augusztus 09. 11:30 - savanyújóska

A bálnavadászatot manapság általában az elmúlt korokra jellemző barbarizmusnak tekintik, bár a japánok, az eszkimók, és a Feröer-szigetiek máig űzik ezt a mesterséget, azzal az indokkal, miszerint nekik ez népi hagyományuk, melynek gyakorlásával nemzeti identitásukat őrzik. A szakma viszont nem is olyan régen még nem holmi „népi hagyomány” volt, hanem jól jövedelmező iparág, melyet nagyipari szinten űztek világszerte.

Az európai vizeken már a XVII. századra sikerült annyira megritkítani az állományt, hogy a bálnavadászoknak a gazdag zsákmányért távolabbi területekre kellett hajózniuk, először az északi vizekre, és az amerikai partokhoz, majd még messzebb, a déli tengerekre. Egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a bálnavadászhajó útja több évig is eltartott, és a zsákmányt hajszolva megkerülte az egész Földet.

A vadászok természetesen nem kalandvágyból, hanem a jó fizetésért vállalták ezt a nehéz mesterséget. A bálna zsírjából kiolvasztott olajat lámpaolajként használták, illetve szappant készítettek belőle, majd később főleg különféle főzőzsiradékok, például a margarin gyártásánál használták fel. A cetvelőt kozmetikai termékek készítéséhez használták, ugyanúgy, mint az ámbráscetek beleiben képződő ámbrát, ami a bálnákból kinyert anyagok közül a legjobban jövedelmezett. (Most is jól fizet, egy kiló ámbra körülbelül kétmillió forintot ér.)

A bálnavadászat egészen a szigonyágyú, és a robbanófejes szigony megjelenéséig, vagyis a XIX. század második feléig, valóban vadászat volt, melyben a vadnak is voltak esélyei, ha nem is túl jók. A bálnavadász szakma nem volt egy életbiztosítás, egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy az egyébként békés jószágok rátámadtak a rájuk vadászó hajókra és csónakokra. Ritka szerencsés esetnek számított, ha a hosszú, gyakran többéves útról visszatérő bálnavadászhajó ugyanazzal a létszámmal tért vissza a kikötőbe, mint amellyel annak idején kifutott onnan. Ahogy Melville egy helyen írja: „Mikor a Csendes-óceánon utaztam, többek között harminc különböző hajóval találkoztunk, s mindegyiken veszett el ember bálna által, némelyiken több is, három hajón pedig egy teljes csónak legénysége.

A bálnavadászat veszélyes, de éppen ezért izgalmas, sőt, bizonyos mértékig romantikus mesterségnek számított, legalábbis a korabeli úri közönség szemében, akik bálnavadászhajót legfeljebb csak az újságban láttak. A sajtó gyakran számolt be izgalmas tengeri vadásztörténetekről, melyek korántsem mindig a vadász győzelmével végződtek. Valószínűleg ezt az érdeklődést akarta meglovagolni egy fiatal amerikai író, Herman Melville, amikor 1852-ben megjelent új könyvében bálnavadászokról, és egy általuk üldözött, titokzatos fehér bálnáról írt.

A könyv nagy bukás volt, mely csődbe vitte íróját. Csak jóval később, már a szerző halála után fedezték fel újra, és lett belőle az amerikai irodalom egyik kultkönyve. Népszerűségét növelte az 1956-ban elkészült filmváltozat is, bár az eléggé eltért az eredeti sztoritól. (A későbbi hollywoodi utánzatok szóra se nagyon érdemesek mellette.)

Az már kevésbé ismert, hogy a könyv nem teljesen irodalmi fikció. Melville, aki fiatalkorában maga is szolgált bálnavadászhajókon, valódi eseményekből merített ihletet, és regényének főhőse, a hatalmas fehér bálna, Moby Dick, sem kitalált „személy”. Valóban létezett, és valóban évtizedeken át mumusa volt a világ minden bálnavadászának.

Tovább
46 komment

A harmadik forradalom 2.

2017. július 20. 14:38 - savanyújóska

A kronstadti felkelés, 1921.

A Központi Bizottság, miután a felkelők a megismételt ultimátumot is elutasították, március ötödikén adta ki az utasítást a lázadás mielőbbi leverésére. A hadművelet irányításával a Vörös Hadsereg legnagyobb aduászát, az ekkor 28 éves Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij tábornokot bízták meg, akinek különvonata ezen a napon érkezett meg Pétervárra.

Tuhacsevszkij megkapta a Finn-öböl térségében állomásozó valamennyi fegyveres erő főparancsnokságát, azonban a jól hangzó cím mögött valójában nem sok minden rejlett. Az addig biztonságosnak hitt Pétervár környékén alig voltak csapatok, és azok többsége is megbízhatatlan volt. Ráadásul ezt a kis létszámot is meg kellett osztani a Finn-öböl északi és dél partja között, hogy Kronstadtot minden irányból körül tudják zárni. A csapatok harci morálja többnyire nagyon rossz volt, különösen az öböl déli oldalán, ahol sebtében összegyűjtött, szedett-vedett alakulatok álltak. A rendelkezésre álló rövid időben amennyire lehetett, fokozták a katonák „politikai nevelését”, és minden század saját komisszárt kapott.

Tovább
5 komment

A harmadik forradalom 1.

2017. július 15. 14:15 - savanyújóska

A kronstadti felkelés, 1921.

Az orosz haditengerészet újkori történetéről a legnagyobb jóindulattal sem lehetne azt mondani, hogy az valamiféle sikertörténet. A nagy flottaépítéseket mindig nagy összeomlások követték, vagy vesztes háborúk, mint a krími és a japán háború miatt, vagy pedig a gazdaság válságok miatt, amilyenek az első világháborút, vagy a Szovjetunió bukását követték. Az oroszok irdatlan mennyiségű munkát és pénzt öltek bele, hogy az elmúlt 150 évben legalább ötször építsék újjá a flottájukat, hogy aztán az a következő háborút, vagy gazdasági válságot követően ismét semmivé váljon, anélkül hogy megépítőinek bármilyen hasznot hajtott volna.

Azonkívül, hogy elpocsékolták rá az ország erőforrásait, a flotta más szempontból is sok gondot okozott Oroszországnak. Az év nagy részét a laktanyákban töltő matrózok körében könnyen és gyorsan terjedtek, s váltak népszerűvé a forradalmi gondolatok. A baloldali propaganda különösen a japánoktól elszenvedett megalázó vereséget követően nyert teret a hajókon. 1905-öt követően egymást érték a matrózlázadások, elsősorban a Balti és a Fekete-tengeren. Az 1917-es sajnálatos események során is a matrózok voltak az elsők, akik fegyvert fogtak a régi rendszer ellen, februárban és novemberben egyaránt.

A Balti Flotta tengerészei sokáig az új rezsim fegyveres erőinek legmegbízhatóbb elit alakulatát alkották, a külföldi sajtóban csak a bolsevikok „pretoriánus gárdájaként” emlegették őket. A Párt ennek megfelelően kegyeivel tüntette ki a flotta állományát, mely megkapta a megtisztelőnek szánt „a munkásosztály élcsapata” jelzőt. A propaganda gyakran hangoztatta: „A tengerész szó annyit jelent: bolsevik.” És aminek a tengerészek feltehetően ennél is jobban örültek, a civilekhez és a katonákhoz képest sokkal jobb ellátásban is részesültek.

Ezek után nyilván már érthető, 1921 márciusában az országon belül és kívül egyaránt nagy megdöbbenést váltott ki a hír, hogy a Balti Flotta Kronstadtban állomásozó hajói, illetve a támaszpont katonái fellázadtak, és fegyvert fogtak a bolsevik uralom ellen.

Tovább
26 komment

Faláb admirális

2017. június 30. 10:01 - savanyújóska

Blas de Lezo y Olavarrieta

Forget Nelson! What about Blas de Lezo?”- olvasható a hősünkkel foglalkozó weblapok egyikén. Tehát úgy látszik, nemcsak én gondolom úgy, hogy az angolok igen nagy mértékben túlzásba viszik a Royal Navy szupersztárjának a tömjénezését. Az egyébként valóban kiemelkedő jelentőségű Nelsonból akkora gigászt csináltak, hogy óriásira duzzasztott alakja mellett láthatatlanná törpül a vitorlás korszak szinte összes többi nagy admirálisa. (Köztük sok angol is.)

Különösen nagy a hendikepjük a nem angolszász nemzetek tengerészeinek, akik saját nyelvterületükön kívül jóformán teljesen ismeretlenek, köszönhetően annak, hogy a világtörténelmet az elmúlt száz évben angolul írták. Sokan közülük csak a közelmúltban bukkantak elő ismét a feledés homályából, köszönhetően annak, hogy a globalizációs folyamatok egyféle ellenhatásaként sok ország újra keresni kezdte nemzeti identitását.

Ezek közé az elfeledett, ám napjainkban újra feltámadó hősök közé tartozik az a spanyol/baszk tengerész is, aki 39 éven át szolgálta odaadóan hazáját a világ szinte összes tengerein, tucatnyi tengeri és szárazföldi ütközetben diadalmaskodott, a sokszoros túlerővel szemben megvédte a dél-amerikai spanyol gyarmatokat a brit betöréstől, s mindezekért a jutalma a feledés, és egy jeltelen tömegsír lett.

Tovább
13 komment

A polai rajtaütés 2.

2017. június 13. 07:38 - savanyújóska

A csatahajók közül a bejárathoz legközelebb a Zrínyi és a Babenberg állt, Rossettiéknek azonban nagyobb vadra fájt a foguk. Ők az egyik osztrák-magyar dreadnoughtot szerették volna elsüllyeszteni, lehetőleg a zászlóshajót, a Viribus Unitist. Bár a felderítésnek köszönhetően tudták, hogy a sorban a Viribus Unitis áll leghátrább, a kikötő belsejében, nem fordult meg a fejükben, hogy inkább valamelyik közelebbi hadihajóra erősítik a robbanótölteteket. A Mignattával lassan végigúsztak a kikötőben álló csatahajók sora mellett, egészen, amíg el nem jutottak az utolsó hajóig, a part és a Sant Andrea sziget között álló zászlóshajóig. Mire eljutottak a csatahajóig, már háromnegyed öt volt, és a keleti égbolt kezdett világosodni.

Tovább
3 komment

A polai rajtaütés 1.

2017. június 06. 10:28 - savanyújóska

 

A közelgő szép kerek, 99-ik évforduló kapcsán nyilván lesz majd néhány megemlékezés a neten az egyetlen magyar építésű csatahajó, a Szent István meglehetősen dicstelen pusztulásáról. A hajóról az elmúlt években örvendetes módon számos publikáció, könyv, újságcikk, tanulmány született, és talán elmondható, története viszonylag jól fel van dolgozva. Nem hiszem, hogy ehhez én bármit is hozzá tudnék tenni, amit meg mégis, azt már megírtam máshol.

Míg azonban a „mi” csatahajónkat érthető módon kiemelt figyelemben részesítjük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni annak három testvérhajójáról. Ezek története pedig, noha a háborúban ők se sok mindent csináltak, valamelyest azért mégiscsak érdekesebb, mint a gyakorlatilag a teljes pályafutását a polai kikötőben ácsorogva töltő Szent Istváné. Különösen érdekes a zászlóshajó, a Viribus Unitis története, és főleg ennek a történetnek a vége, mely egészen hasonló a Szent Istvánéhoz. A „magyar” csatahajó elsüllyedésének már sokszor megénekelt története helyett ezúttal tehát inkább a K. und K. Kriegsmarine zászlóshajójának szomorú végéről szeretnék itt írni.

Tovább
36 komment

Az új Kolombusz Kristóf

2017. május 21. 10:10 - savanyújóska

Kerguelen lovag csodálatos utazásai, és jeles cselekedetei

A történelemkönyvek lapjain a felfedezések története általában folyamatos diadalmenetnek tűnik, a távoli vidékek megismerésének vágyától fűtött, merész és kalandvágyó utazók ezer veszéllyel dacolva hősiesen törnek előre a földgolyón, míg végül annak minden szegletét be nem járják.

Az újabb könyvek persze már kitérnek arra, hogy a merész felfedezőket az esetek túlnyomó többségében nem annyira a megismerés, hanem sokkal inkább a meggazdagodás vágya hajtotta, de teljesítményükből ez igazából olyan nagyon sokat nem von le. Minden jellemhibájuk dacára Kolombusz, Magellán, Vasco de Gama, és társaik nagy emberek voltak, akik megérdemlik a nekik állított szobrokat, még akkor is, ha cselekedeteik egy része a mai normák szerint megítélve erősen kifogásolható.

Vannak azonban a felfedezések történetének különös mellékszálai, melyeket a jótékony feledés homálya borít az utókor számára. A korabeli krónikák igen gyakran nem a ma olyan nagyra tartott utazók dicséretét harsogták, hanem felültek különös alakok, csalók, szélhámosok, vagy szimpla futóbolondok beszámolóinak, melyek távoli mesés tájak felfedezéseiről szóltak.

Az ember talán hajlamos volna azt hinni, ilyesmi nyilván jobbára csak a setét középkorban, vagy a babonákra, boszorkányüldözésekre, vallásháborúkra hajlamos kora újkorban történhetett meg. Pedig nem is kell olyan messzire visszamennünk az időben, hogy saját idejükben nagy megbecsülésnek örvendő kóklerekre találjunk a felfedezők között. Talán elég, ha Frederick Albert Cook-ra gondolunk, akiről sok amerikai máig azt hiszi, ő érte el először az Északi-sarkot.

A mi történetünk hőse ennél korábban alkotott nagyot, a felvilágosodás évszázadában, az 1700-as évek második felében, amikor a józan ész és az értelem állítólag már diadalmaskodott a babonák, és az emberi hiszékenység felett. Utólag persze már tudhatjuk, ez mind a mai napig csak távoli vágyálom.

Tovább
12 komment

Dékány korrektúra 5.

2017. május 04. 13:25 - savanyújóska

Kossuth Lajos tengerésze

Könnyű és hálás feladat a Dékány könyvekben található szakmai és történelmi tévedésekből mazsolázgatni, és még jó sokáig meg tudnék élni belőle, de nem mutatna jól, ha az egész blog erről szólna. Eredetileg még írni akartam a SOS Titanic blődségeiről, vagy A Fekete Herceg-ről, melyben Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra, kibővítve számos egzotikus és kalandos elemmel, és a jachtok helyére klippereket állítva. (A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, vagy legalábbis nem a regényben olvasható formában.)

Tartsunk azonban mértéket, és elégedjünk meg ennyivel. Végülis csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy ne tekintsük szakirodalomnak és történelmi forrásnak a Dékány könyveket, és természetesen a korabeli ifjúsági irodalom többi szerzőjének könyveit se. (Bár megjegyzem, a méltatlanul elfeledett Rónaszegi Miklós azért sokkal megbízhatóbb forrás, és szerintem irodalmi szempontból is sokkal jobb Dékánynál.) Ezek kellemes kis szórakoztató könyvek, olvasás után nyugodtan elfelejthetők.

Még egy könyvre azonban szeretnék visszatérni, már csak azért is, mert ezt a sorozat első részében már megígértem. A „Kossuth Lajos tengerésze” ugyanis az a könyv, melyben nem csupán a szakmai és történelmi tévedéseket, hanem a benne közvetített világképet is rendkívül bosszantónak, mondhatnám visszataszítónak tartom.

Tovább
4 komment

Az igazi Trapp lovag

2017. április 19. 11:55 - savanyújóska

Azt hiszem, a legnagyobb jóindulattal se nagyon lehet olyasmit állítani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete különösebben sok nyomot hagyott volna maga után a világtörténelemben, sőt, még a közép-európai történelemben sem. Időnként azonban az emberfia mégis a legváratlanabb helyeken botlik bele az o-m haditengerészet valamilyen hagyatékába.

Az egyik ilyen hely, ahol tényleg meglepetést okozhat a K. und K. Kriegsmarine felbukkanása, a hollywoodi giccsművészet örökbecsű remekműve, „A muzsika hangjai” című filmopusz. (Talán félórát néztem meg belőle, de távol álljon tőlem, hogy leszóljam. Korrekt iparosmunka, különösen ha a másik, történelminek álcázott borzadállyal, a Sissy filmekkel hasonlítjuk össze.) Annak idején eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy a film úgymond „igaz történeten alapszik”, és a filmbeli Trapp kapitány valóban létező személy volt. Létező személy, és az o-m haditengerészet tisztje, még ha nagyon sok köze nincs is filmbeli alteregójához.

Tovább
27 komment

Tengerész történetek

2017. március 31. 21:33 - savanyújóska

Mint az egyik előző posztban már volt róla szó, Sir James Bisset emlékirataiban számos érdekes, bár nem biztos, hogy teljesen hiteles tengerésztörténet található. Ezek megbízhatóságáról maga a szerző így vélekedik: „Sok hasonló rémtörténetet hallottam öreg tengeri medvéktől, és semmi okom rá, hogy hazugságnak véljem őket, hiszen minden tengerész tudja, több dolgok vannak földön és égen -és különösen a tengeren-, mintsem szárazföldi patkányok bölcselme álmodni képes.”

Következzen akkor most még egy ilyen tengerésztörténet, melyet Bisset egy finn tengerésztől hallott. A sztori, ha talán nem is igaz, de mindenképpen nagyon jól hangzik, pont jó lesz április elsejére.

Tovább
2 komment