Hét tenger

A nagy verseny 7.

2018. május 20. 11:25 - savanyújóska

Ne félj semmitől

 

A század végére az angol tengerésztisztek új generációja már kezdte felismerni, hogy a megváltozott helyzetben, az új, ambiciózus haditengerészetek egyre növekvő fenyegetésétől övezve, a Royal Navy nem engedheti meg magának tovább azt a renyhe önelégültséget, mellyel magától értetődőnek veszi vezető és irányító szerepét, s úgy véli, ennek fenntartásáért neki nem kell erőfeszítéseket tennie, változtatnia, és áldozatokat hoznia. Ezek a tisztek, a sajtó, és a politikusok egy részének hatékony támogatásával, átfogó reformokat tartottak szükségesnek, és miután maguk is vezető pozíciókba kerültek, hozzá is láttak azok végrehajtásához.

A reformerek kicsiny, ám annál hangosabb csoportja rövidesen megtalálta a maga hivatott vezérét is, a flotta egyik legszínesebb egyéniségében, John Arbuthnot Fisherben, vagy ahogy mindenki ismerte, Jacky Fisherben.

75.jpg

            Jacky – vagy Jackie – Fisher, a Royal Navy megújítója.

 

Fisher 1904 októberében ért fel a csúcsra, amikor kinevezték Első Tengeri Lordnak, vagyis a Royal Navy főparancsnokának. Most végre megvalósíthatta azokat a reformokat, melyeket társaival már évtizedek óta tervezgettek, s melyekkel ki akarták végre szabadítani a Royal Navy-t a vitorlás korszakból. Hogy a flotta működési költségeit csökkentse, Fisher kilencven régi hadihajót leselejteztetett, további 64-et pedig kivont az aktív szolgálatból, és tartalékba állított. A Csendes-óceáni támaszpontokat megszüntette, a Távol-Keleten és Ausztráliában állomásozó hajórajokat pedig egyetlen kötelékbe vonta össze, mely ettől fogva Szingapúrban állomásozott. Az afrikai, dél-atlanti, és Karib-tengeri flottákat szintén egyetlen, Fokvárosban állomásozó kötelékbe vonta össze. Az összevont hajórajok létszámát a korábbihoz képest jelentősen csökkentették, az addig ott állomásozó, többnyire régi, másodosztályú hajók többségét leselejtezték. Mindez jelentős megtakarítást jelentett a fenntartási költségekben, amit Fisher a szolgálatban maradt hajók harckészségének fokozására, azok gyakorlatoztatására költött. Ahogy később mondták: „Több bummot, ugyanannyi bagóért.

A régi építésű, elavultnak számító hadihajók további szolgálatban tartása Fisher szerint merő pénzpocsékolás lett volna csupán, hiszen komoly harcértékkel már nem bírtak. Ahogy Fisher mondta róluk: „Túl gyengék a harchoz, és túl lassúak a futáshoz.” A felesleges hajók leselejtezésével felszabaduló emberi és anyagi erőforrásokat átcsoportosították a hazai vizek védelmére szolgáló Csatorna Flottához, melynek állományát Fisher, a többi flotta rovására, jelentősen megnövelte. 1906-ban a Doverben állomásozó Csatorna Flotta állományába 32 csatahajó tartozott. Nyolc csatahajó teljesített szolgálatot a gibraltári Atlanti Flottában, és úgyszintén nyolc a Földközi-tengeri Flottában. Ez utóbbiak támaszpontját ráadásul Máltáról később áthelyezték Gibraltárba – a gibraltári flottát pedig hazai kikötőkbe irányították –, tehát ha a szükség úgy hozta, könnyen és gyorsan át lehetett őket vezényelni a hazai vizek védelmére.

A változtatásokra elsősorban azért volt szükség, mert a Birodalom prioritásai, és a veszélyzónák időközben jelentősen eltolódtak a néhány évvel korábbihoz képest. A német flotta gyors növekedése, és a németekkel való viszony romlása együtt járt a francia és az orosz kapcsolatok gyors javulásával. Franciaország és Oroszország ismét barát lett, Németország pedig megbízhatatlan, gyanús rivális. A flotta fő erejét a távoli tengerek helyett a hazai vizekre kellett átcsoportosítani, hogy az egyre erősebb, és egyre ellenségesebb német flottával szemben védelmet biztosítsanak az anyaországnak.

Ezt végül is sikerült elérni, a brit haditengerészet a hazai vizeken mindvégig meggyőző fölényben volt a németekkel szemben. Azzal viszont, hogy az angolok ezt csak úgy tudták megoldani, hogy más térségekben állomásozó flottáik erejét jelentősen csökkentették, lényegében saját gyengeségüket bizonyították. Azzal, hogy a Royal Navy jelenléte az Európán kívüli vizeken számottevően meggyengült, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a brit flotta többé nem a világ csendőre, és a rend fenntartója. Miután a brit csatahajók eltűntek partjaik elől, a távoli országok úgy érezték, a jövőben nagyobb cselekvési szabadságra lesz lehetőségük, s lassan elkezdték feszegetni a XIX. századi világrend, a Pax Britannica kereteit.

76.jpg



A Birodalom, mely felett sosem nyugszik le a Nap.

 

A szervezeti reformokkal egy időben tehát az angolok hadihajóik harckészségét is igyekeztek feljavítani. Fisher és társai a korábbi felfogással ellentétben úgy vélték, a csatahajók elsődleges feladata mégiscsak a harc, nem pedig a parádézás és az elrettentés. A hajók és a legénység fő feladata nem az, hogy jól nézzenek ki, hanem hogy eltalálják a célpontot.

A tüzérségi reformok motorja Percy Scott kapitány volt, Fisher egyik bizalmasa. Fishernek köszönhetően Scottot 1902-ben megbízták a flotta tüzérségi iskolájának vezetésével, majd 1905-ben ellentengernaggyá léptették elő, és kinevezték egy külön a számára létrehozott új beosztásba, a lőgyakorlatok felügyelőjének (inspector of target practice). Új beosztásában Scott végre meg tudta honosítani újításait a flottánál. A tüzérek alaposabb képzését elősegítő találmányaival nagymértékben növelte a célzás pontosságát, és azok segítségével a lőgyakorlatokon sikerült kétszeresére növelni a találati arányt. (A központosított tűzvezetés bevezetését azonban az Admiralitás egészen az első világháborúig sikeresen szabotálta.) Scott újításainak, valamint a Barr&Stround új optikai távolságmérőinek köszönhetően a hatásos lőtávolság, melyre még megfelelő pontossággal célozni lehetett, kétezer yardról hétezer yardra – vagyis nagyjából hat és fél kilométerre – növekedett.

A Fisher féle elgondolás szerint a csatahajók legalább hatezer yard távolságról – de lehetőleg ennél is messzebbről – vették volna fel a harcot az ellenséggel. Ilyen távolságról viszont már csupán a nagykaliberű ágyúk rendelkeztek olyan tűzerővel, amivel a távoli célpontokra is képesek voltak csapást mérni. Ez a stratégia éles ellentétben állt az addigi, kis lőtávolságokra alapozó gyakorlattal, mely a legnagyobb, csatadöntő tűzerőt a közepes lövegeknek tulajdonította.

Fisher és Scott tehát szembementek az uralkodó trenddel, amikor a lőtávolság drasztikus növekedésére, és ezzel együtt a közepes tüzérség jelentőségének csökkenésére számítottak. Úgy vélték, ha az új tűzvezető eszközökkel sikerül a brit hadihajókat képessé tenni a nagy távolságokról való eredményes tüzelésre, azzal olyan előnyhöz jutnak a többi haditengerészettel szemben, amit azok sokáig nem lesznek képesek behozni. Az már világosan látszott, hogy a riválisokkal szemben Nagy-Britannia haditengerészete, ha csak nem akarják megkockáztatni a pénzügyi összeomlást, nem tudja tovább fenntartani az addigi mennyiségi fölényét. Viszont szert tehet a minőségi fölényre, ami a Royal Navy vezető szerepét továbbra is vitathatatlanná tenné.

77.jpg



Sir Percy Scott.

 

A nagy lőtávolság értelemszerűen azzal a következménnyel járt, hogy a másodlagos tüzérség szerepe mellékessé vált. Nagy távolságokról csak a nagy kaliberű gránátok lehettek képesek komolyabb károkat okozni egy erősen páncélozott hajóban, adódott tehát a következtetés, a közepes kaliberű lövegeket mellőzve a nagy kaliberű ágyúk számát kell növelni, és a csatahajókat csak ilyenekkel felszerelni. (Nagy kaliber alatt ekkoriban a 23-30 centit értették.)

Az ötlet igazából nem volt olyan forradalmi újdonság, mint amilyennek elsőre tűnhet. Korábban már a németek és az oroszok is építettek gyenge másodlagos tüzérséggel, viszont hat nehézágyúval felszerelt csatahajókat, melyek építését csak azért nem folytatták, mert az addigi tapasztalatok alapján ők is arra a következtetésre jutottak, az ütközetekben a kisebb kaliberű, de nagyobb tűzgyorsaságú lövegeké a fő szerep. Most azonban ismét előkerült a nem sokkal korábban egyszer már elvetett koncepció, a csupa nagy ágyúval felfegyverzett csatahajókról. Az elsőség kérdését nehéz volna eldönteni, valószínű, hogy az ötlet nagyjából egy időben jutott eszébe többeknek is, a világ különböző pontjain. Ami biztos, hogy az amerikai haditengerészetnél már 1902-ben felmerült az ötlet ilyen csatahajók megépítéséről, s a rá következő évben a flotta vezetése meg is rendelte egy „all big gun” hajó terveit. A kevéssé fontosnak tartott projekt munkálatai azonban csigalassúsággal haladtak előre, és végül a britek megelőzték az amerikaiakat.

A japánoknál is nagyjából ugyanekkor került elő a nagy tűzerejű csatahajó megépítésének gondolata, és 1904 második felében meg is rendelték az első két hajót. A 20 ezer tonnás csatahajók, melyeket 12 darab 305 mm-es löveggel szándékoztak felfegyverezni, már hazai hajógyárakban épültek, az elsőnek, a későbbi Satsumának, 1905 májusában kezdték el az építését.

A haditengerészetekre egy olasz mérnök, Vittorio Cuniberti gyakorolta a legnagyobb hatást, aki a Jane’s Fighting Ships 1903-as kiadásában ismertette a közvéleménnyel hazájában korábban elutasított elképzelését egy „all big gun” csatahajóról. Cuniberti ambiciózus elképzelései szerint álmai hajója nem egyszerűen csak erős tüzérségével, hanem páncélzatával és sebességével is társai fölé emelkedett volna.

Legalábbis erősen vitatható, hogy a Cuniberti által elképzelt 17 ezer tonnás hajóba valóban bezsúfolható e lett volna a 12 darab 305 mm-es löveg, az erős, a vízvonalon 305 mm vastag páncélzat, és a 24 csomós sebességet lehetővé tevő hajtómű, de az ötlet így is nagy visszhangot váltott ki világszerte. (A japánok egyértelműen innen másolták a Satsuma elrendezését.) Sokak titkon dédelgetett elképzelése először kapott nyilvánosságot, és a pozitív fogadtatás felbátorította az ötlet támogatóit.

78.jpg



Cuniberti tengeri kolosszusának vázlatterve.

 

A nemzetek karakteréről árulkodik, hogy míg például az amerikaiak minden további nélkül elismerik, hogy Cuniberti cikke nagy hatással volt a gondolkodásukra, addig az angolok mai napig nemcsak határozottan tagadják, hogy Cuniberti bármilyen hatással lett volna rájuk, hanem rendszerint hozzá is teszik, nekik sokkal előbb jutott eszükbe ugyanez az ötlet, és minden hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Angol részről az „all big gun battleship” szülőatyjának Jacky Fishert tartják, aki saját állítása szerint a Földközi-tengeri Flotta parancsnokaként, tehát nagyjából a századforduló körül kezdte el tervezgetni saját, csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajóját. Aki akarja, elhiszi, hogy mindez valóban így történt, de az első dokumentálható feljegyzés az új típusú brit hajókról mégis csak 1903-ból származik. (Ami történetesen éppen a Cuniberti tanulmány megjelenésének éve is.)

Az első elképzelés egy 16 ezer tonnás, 134 méter hosszú, 25 méter széles csatahajóról szólt, melyet 16 darab 10 hüvelykes, vagyis 254 mm-es löveggel szereltek volna fel. Az ágyúkat nyolc darab ikerlövegtoronyban helyezték volna el, melyekből kettőt a szokásos módon az orr és a tatrészen, hármat-hármat pedig a hajó két oldalán építettek volna be. A 30 ezer lóerő teljesítményű gépek 21 csomós sebességet tettek lehetővé, a páncélzat vastagsága a vízvonalon és a lövegtornyoknál egyaránt 254 mm lett volna. A szokásosnál kisebb kalibert Fisher a kisebb súly, és a nagyobb tűzgyorsaság végett választotta. Az ágyúk átütőereje már elég nagy volt ahhoz, hogy leküzdjék a korabeli csatahajók páncélzatát, ugyanakkor a kis súly miatt több löveget lehetett elhelyezni a hajón, s a több ágyú és a nagyobb tűzgyorsaság miatt azonos idő alatt nagyobb lövedéksúlyt tudtak kilőni, mintha a nagyobb kaliberű, de alacsonyabb tűzgyorsaságú, és kisebb számban beépíthető 305 mm-es lövegeket használták volna.

Az Első Lordi kinevezése után Fisher 1904 végén egy bizottságot állított fel, melynek feladata az új csatahajó terveinek kidolgozása volt. A hajóról ekkor már többé-kevésbé konkrét elképzelések léteztek, melyeket Fisher, és William Henry Gard, a portsmouth-i hajógyár igazgatója, valamint Alexander Gracie, a fairfield-i hajógyár igazgatója alakított ki. Az eredeti elképzelést a 254 mm-es lövegekről eddigre már elvetették, az új terv szerint a csatahajót, az eredeti, 16 ezer tonnás vízkiszorítás megtartása mellett, nyolc darab 305 mm-es ágyúval szerelték volna fel, négy lövegtoronyban elhelyezve. Egy tornyot a hajó orrán, egyet a tatján, kettőt pedig kétoldalt, a fedélzet szélén építettek volna be, így a hajó bármely oldalra hat ágyúból tudott volna oldalsortüzet lőni, illetve előre és hátrafelé szintén hat ágyúból tudott volna tüzelni. A nagyobb kaliber mellett szólt a lövedékek nagyobb átütőereje, valamint az, hogy a tervezők utóbb helyesnek bizonyuló értesülései szerint az amerikaiak és a japánok szintén ezzel a kaliberrel tervezték felszerelni új csatahajóikat, és az angolok szuperhajója nem maradhatott el ezek mögött. Míg az első elképzelés szerint a csatahajó 152 mm-es kisegítő tüzérséggel is el lett volna látva, az új változatból ezeket már elhagyták, s csupán a torpedónaszádok ellen terveztek néhány kiskaliberű gyorstüzelőt felszerelni.

79.JPG



A nyolcágyús előtervek lövegtorony elrendezései.

 

A tervezetnek ekkor már neve is volt, az új hajót Fisher az Untakeable névre keresztelte. A sebességnek továbbra is nagy jelentőséget tulajdonítottak, a 21 csomót ennek a hajónak is el kellett érnie. A páncélvastagságot a lövegkaliberrel együtt növelték meg, a lövegtornyokat, a vízvonalat, és a hajó parancsnoki hídját 305 mm vastag lemezekkel védték volna. A páncéllal védett területek nagyságát igyekeztek a szükséges minimumra szorítani. A hosszú, a korábbi csatahajókéhoz képest karcsú, és áramvonalas hajótest, valamint a viszonylag kis merülés a nagyobb sebesség elérését szolgálta. A szabad oldalmagasságot ugyanakkor igyekeztek növelni, hogy javítsák a hajó tengerálló-képességét, és jobb kilövést biztosítsanak a tüzérségnek. A magasan beépített lövegtornyokat így az erős hullámzás is kevésbé zavarta.

A hajótest belső rekeszelése a korábbiakénál sokkal alaposabb volt. A keresztválaszfalakat nem gyengítették vízzáró ajtókkal, és más nyílásokkal, azokon csak a gőzcsövek haladhattak keresztül. Minden rekeszt csak felfelé lehetett elhagyni, ami a legénység munkáját megnehezítette, de a hajó túlélőképességét nagyban növelte. A hajón igyekeztek az olajtüzelésre átállni, nagyrészt szintén azért, hogy sérülésállóságát ne rontsák le a széntároló bunkerek ajtóival. A teljes olajtüzelés azonban technológiai okok miatt ekkor még nem volt kivitelezhető. 
A csatahajó, hogy a tűzvezető állás nagy súlyát elbírja, háromlábú tripód árboccal volt felszerelve, a döfőorrt pedig teljesen elhagyták volna. Az indoklás szerint ennek a nagy lőtávolságok mellett már úgysem volt semmi jelentősége, viszont balesetveszélyes, rontja a hajó manőverező képességét, többletsúlyt jelent, és megnehezíti a hajó dokkolását.

Alapvetően ez volt az a tervezet, melyet Fisherék az először 1905 január harmadikán összeülő bizottság elé terjesztettek. Előző év végén a haditengerészet egyik vezető tervezője, John Harper Narbeth, az eredeti elképzelés alapján négy másik lehetséges elrendezés vázlattervét dolgozta ki. Ezek közül kettő nagyjából megtartotta az eredeti elképzelést, a másik kettőn viszont Narbeth már 12 darab 305 mm-es löveg beépítésével számolt, ami a hajók méretének növekedését is magával vonta. Ez utóbbi tervezetekben szereplő hajók már 18-19 ezer tonnásak lettek volna. A 12 ágyús hajó ötletét azonban még előnytelennek találták, mivel a vízkiszorítás növekedése veszélyeztette volna a Fisher által elsődleges fontosságúnak tartott nagy sebesség elérését, és túl drágává tette a hajókat. (Egyébként ekkor merült fel először a turbinás hajtóművek használatának gondolata.)

Narbeth így végül három nyolcágyús tervet készített, melyeket aztán Fisher és Gard az utolsó pillanatokban mégis kiegészíttetett néhány 10-12 ágyús tervezettel.(Narbeth egyébként már 1903-ban javasolta az Admiralitásnak, a tervezés alatt álló új, Lord Nelson osztályú csatahajókat egységes, 305 mm-es kaliberű főtüzérséggel kellene felszerelni. Elképzelése szerint az oldalsó, 254 mm-es szárnytornyok helyett a hajók mindkét oldalon két-két, 305 mm-es ikerlövegtornyot kaptak volna, így összesen 12 darab 305 mm-es ágyúval lettek volna felszerelve. Az ötletet azonban az Admiralitás túl merésznek találta, és elutasította.)

Mire azonban az új csatahajó vázlattervei a bizottság elé kerültek, Fishert már egy másik tervezet foglalkoztatta, és elvesztette érdeklődését az „all big gun battleship” iránt. Sőt, egyesek azt állítják, igazából az soha nem is érdekelte, és kezdettől fogva egy más típusú hajót akart rendszeresíteni a flottánál. Az új csatahajó tervei mellett ugyanis Fisher még a Földközi-tengeri évek alatt hozzálátott egy másik elképzelés kidolgozásához is, mellyel eleinte az Angliába vezető tengeri kereskedelmi útvonalak megbízható védelmét kívánta megoldani.

Eredetileg egyszerűen csak egy a korábbi típusoknál erősebb és gyorsabb páncéloscirkálót szeretett volna, azonban valamikor 1903-1904 körül feladta a vegyes tüzérség gondolatát, és ezt a hajóját is uniformizált tüzérséggel kívánta felszerelni. Úgy tűnik, Fisher egyszerűen csak az Untakeable eredeti terveit gondolta tovább, s új, Unapproachable – Megközelíthetetlen - névre keresztelt hajója ennek a továbbfejlesztett változata. Sokak szerint Fisher csak gumicsontnak dobta oda az „all big gun battleship” ötletét az Admiralitásnak, hogy míg azok rajta rágódnak, addig ő nyugodtan tudjon tovább dolgozni álmai igazi hajójának tervein.

Az Unapproachable 1904 végére elkészült vázlatterve egy 15 ezer tonnás hajóról szólt, mely nyolc ikerlövegtoronyban 16 darab 234 vagy 254 mm-es ágyúval volt felszerelve, sebessége elérte a 25 csomót, viszont kis területet védő páncélzata mindössze 15 cm vastag volt. Ez lett volna az igazi univerzális hajó, mely Fisher tervei szerint – amik feltűnően hasonlítottak a francia Ernest Fournier tengernagy korábbi elképzeléseire, bár az angolok természetesen ezúttal is tagadnak minden összefüggést - egyszerre el tudta volna látni a korábbi csatahajók és cirkálók feladatait.

80.JPG



Az első csatacirkáló tervek.

 

Az új típusú hajókkal Fisher egyben Mahant is megpróbálta túlhaladni. Idejétmúltnak vélte azt az elképzelést, mely a jövő tengeri ütközeteit is úgy képzelte el, hogy az erősen páncélozott, lassú és lomha csatahajók libasora egymással párhuzamosan haladva addig lövi egymást, amíg valamelyikük visszavonulásra nem kényszerül. Ehelyett Fisher a kisebb kötelékekben haladó, gyorsan mozgó, váratlanul lecsapó, és gyorsan eltűnő csatacirkálók rajtaütéseiben látta a jövő stratégiáját, azt sokkal komplexebbnek és rugalmasabbnak képzelve el, mint a régi csatahajók méltóságteljes és lassú felvonulásait.

A tervezetet az all big gun csatahajóéval egy időben, 1905 januárjában nyújtották be a bizottság elé. Az utolsó pillanatokban Fisher valamiért végül itt is hagyta magát meggyőzni a nagyobb tűzerőt jelentő 305 mm-es löveg alkalmazásának előnyeiről, és a végső tervekben a hajót már nyolc darab ilyen ágyúval látták el. A tervezetet, komoly viták és több módosítás után, a bizottság végül jóváhagyta, s a hajó végül Invincible néven épült meg, a csatacirkálók első példányaként.

Fisher feltehetően ezt a típust kívánta a jövendőbeli Royal Navy fő ütőerejévé tenni, és ha rajta múlik, a Dreadnoughton kívül egyáltalán nem épített volna több csatahajót. A tengernagy eredeti szándékai szerint a Dreadnought ugyanúgy csak az elrettentés célját szolgálta volna, mint korábban a Naval Defence Act. Fisher titokban abban bízott, a Dreadnought lesz a világ utolsó csatahajója, melynek megépítésével végérvényesen elveszik a rivális haditengerészetek kedvét attól, hogy versenyezni próbáljanak a Royal Navy-vel. (Valójában azonban később ennek pont az ellenkezőjét érték el.)

Fisher alighanem úgy tervezte, befolyását és pozícióját kihasználva a Dreadnought után teljesen átállítja a brit hajógyárakat a csatacirkálók építésére. A leendő Dreadnought terveit kidolgozó bizottságnak Fisher nem is volt a tagja, bár annak ülésein többször is részt vett.

Azonban ha tényleg ez volt a terve, akkor azzal kudarcot vallott. A csatahajó-építés leállítását, és az új típusra való áttérést gyakorlatilag senki nem támogatta, még Fisher közvetlen munkatársai sem. A tengernagy pedig, miután a Royal Navy azért alapvetően mégis demokratikus intézmény volt, természetesen nem tehette meg, hogy egymaga, parancsszóval felülbírálja a vezérkar és az Admiralitás véleményét. A csatahajók építése így tovább folytatódott, és Fisher csak annyit tehetett, hogy ezek mellett igyekezett a lehető legnagyobb számban csatacirkálókkal is ellátni a flottát.

81.jpg



Fisher igazi forradalmi hajója, az Invincible.

 

A csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajó terveit felülvizsgáló bizottság 1905 január harmadikán tartotta első ülését. A bizottság által javasolt változtatások figyelembevételével készített új, H jelű tervezetet a január tizenharmadikai ülésen mutatták be. A bizottság a terveket jóváhagyta, és elrendelte annak részletes kidolgozását, két változatban, gőzgépes és turbinás meghajtással is. A tizennyolcadikai ülésre a tervezők már nagyjából kiszámították a leendő csatahajó főbb paramétereit is. A gőzgépes változat 152 méter hosszú, 18.670 tonnás hajó lett volna, a turbinákkal felszerelt hajó ennél valamivel rövidebb, 149 méteres, 17.750 tonnás vízkiszorítással. A fő különbség a gépek súlyában volt, ugyanis a gőzgépes változat gépeinek összsúlya 700 tonnával nagyobb volt, mint a turbinával szerelt hajóé.

A hajók többi adata, a kiírásnak megfelelően, azonos volt. Mindketten 21 csomós sebességre voltak képesek, fegyverzetük tíz darab 305 mm-es, és 14 darab 102 mm-es lövegből állt, páncélzatuk a vízvonalon, a lövegtornyoknál, és a parancsnoki hídnál egyaránt 305 mm vastag volt.

Némi vita után a bizottság végül a könnyebb, és kisebb helyet igénylő turbinás meghajtás mellett döntött. Ez igencsak merész döntés volt, hiszen a még mindig újdonságnak számító turbinákat addig még soha nem használták nagy hajók hajtóműveként. Az adott időpontban igazából csupán a Royal Navy két rombolója, a Viper és a Cobra volt turbinákkal felszerelve, és bár azokkal mindkét hajó elérhette a 36 csomós sebességet, senki nem volt benne biztos, a turbina be fog e válni nagy hadihajók meghajtására is.

A korábbi elképzeléseket nagyrészt átvitték az új tervekbe is. A vízvonal alatt a lehető legtöbb vízzáró keresztválaszfalat kívánták beépíteni, melyeken teljesen elhagyták az ajtókat. A válaszfalakat csak a gőzcsövek és az elektromos vezetékek törhették át. Minden rekesz saját szellőző és víztelenítő rendszerrel volt ellátva. Ettől az elvtől csak néhány hátsó válaszfalnál tértek el, melyeken, a kormányszerkezet jobb megközelíthetősége érdekében, beépítettek néhány vízzáró ajtót.

A lőszerraktárak oldalfalait, hogy a víz alatti robbanások, vagyis az akna és torpedótalálatok ellen jobb védelmet biztosítsanak nekik, páncélzattal látták el. Hogy az ehhez szükséges súlyt valahogyan kigazdálkodják, a többi páncélzat legnagyobb vastagságát a korábbi 305 helyett 279 mm-re, vagyis 11 hüvelykre csökkentették.

82.jpg



A Dreadnought páncélelrendezési rajza.

 

A hajó eredetileg klipper orral készült volna, azonban Fisher javaslatára a végső terveken visszahelyezték a döfőorrt, ami némileg megnövelte a hajó hosszát. Hogy Fisher miért érezte ennek szükségét, amikor pedig ő is tisztában volt vele, hogy a nagy lőtávolságok mellett a döfőorrnak már semmi haszna, azt nem lehet tudni.

A hajó háromlábú árbocot kapott, ami masszív és sérülésálló volt, elbírta a tűzvezető állás súlyát, és csökkentette a gépek által okozott vibrációt. Miután azonban a felépítményeknek a lövegtornyok miatt elég szűkös hely jutott, ami gondokat okozott a csónakok elhelyezésénél is, az árbocnak végül csak az első kémény mögött találtak helyet. Ez utóbb súlyos hibának bizonyult, mivel a kémény füstje, és annak hője, nagymértékben akadályozta, gyakran egyszerűen lehetetlenné tette a tűzvezető állás munkáját.

A hajón beépíteni szándékozott 102 mm-es lövegeket a végső terveken végül a Narbeth által eredetileg is tervezett 12 fontos, vagyis 76 mm-es ágyúkra cserélték, melyek könnyebbek voltak, és nagyobb tűzgyorsaságuk miatt alkalmasabbnak látszottak a torpedónaszádok elleni harcra. A lövegek számát 14-ről először 12-re csökkentették, majd a végleges terveken 18-ra növelték.

A javasolt változtatásokkal elkészült végleges tervet a bizottság 1905 február 22-én hagyta jóvá, és nyújtotta be jóváhagyásra az Admiralitásnak. A tervek szerint a hajót a lehető legrövidebb idő alatt, lehetőleg egy éven belül, meg kellett építeni, és utána a próbajáratok elvégzéséig nem kezdték el újabb, hasonló típusú hajók építését. A tengernagyok ugyanis továbbra is kissé bizonytalanok voltak afelől, a hajó majd valóban megfelel e az elvárásoknak, és egy esetleges balsiker esetén, ha a konstrukció hibásnak bizonyul, nem akarták folytatni a sorozatot. Éppen ezért nem állították le a már folyamatban levő építéseket sem, így a már elkezdett régi stílusú csatahajókat, mint a Swiftsure és Lord Nelson osztály, vagy a King Edward VII. osztály utolsó egységei, szintén befejezték.

Az 1905 május 12-én jóváhagyott, és a hajógyárnak átadott végleges terveken végül egy 160 méter hosszú, 17.900 tonnás hajó szerepelt, tíz darab 305 mm-es, és 18 darab 76 mm-es ágyúval felszerelve. A tervezési munkák során végül úgy találták, az eredetileg tervezett 30, majd 28 ezer lóerős teljesítmény helyett 23 ezer lóerő is elég lesz a 21 csomós sebesség eléréséhez. Ezzel egy sornyi kazánt sikerült kispórolni a gépházakból, amivel ismét súlyt és helyet takarítottak meg. A hajót a jobb manőverező képesség elérése végett, Charles Parsons javaslatára, négy hajócsavarral, és két, párhuzamosan beépített kormánylapáttal szerelték fel. Az utolsó módosítások egyikeként a csatahajó kazánjait, Fisher eredeti szándékának megfelelően, kiegészítő olajtüzeléssel is ellátták. A hatótávolság a 10 csomós gazdaságos sebesség mellett 6.620 mérföld volt. 

83.jpg



A Dreadnought, közvetlenül szolgálatba állítása után. A fényképen a tervezőbizottság tagjainak aláírásai láthatók.

 


A szakirodalomban általában azt állítják, a Dreadnought valódi paramétereit építés közben titokban tartották. Ezek csak a hajó szolgálatba állítása után váltak ismertté, és azokkal az angolok teljesen meglepték a rivális haditengerészeteket. Ez a meglepetés azonban valójában mégsem lehetett olyan teljes, már csak azért sem, mert ekkoriban már szinte minden nagyobb haditengerészet foglalkozott az „all big gun battleship” gondolatával. Ezen kívül az angol újságokban már 1905 tavaszán megjelentek az első cikkek az új hajóról, melyekben elég pontosan és részletesen ismertették annak adatait. Ha tehát volt valami, ami mégis meglepetésként érhette a többi haditengerészetet, úgy az nem maga a hajó volt, hanem az a viharos gyorsaság, amivel az angolok annak építését lebonyolították.

Az új csatahajó megépítésével a haditengerészet portsmouthi hajógyárát bízták meg, melynek korábban egy ideig Fisher is az igazgatója volt. A hajógyár ekkori főnöke, Thomas Mitchell, alaposan előkészítette az építést, melynek gyors és eredményes lebonyolítása később lovagi címet hozott neki. A hajó építéséhez szükséges gépeket és szerkezeti anyagokat már hónapokkal a gerincfektetés előtt, 1905 nyarán elkezdték legyártani. Mikor 1905 október másodikán lefektették a csatahajó gerincét, már több mint ötezer tonnányi építési anyagot megrendeltek, és előkészítettek, s ezek a sólya mellett kétoldalt, magasra tornyozva várakoztak a beépítésre. Amennyire lehetett, igyekeztek előregyártott szerkezeti elemeket használni, melyeket, a későbbi futószalag módszert megelőlegezve, már az acélművekben összeszereltek, és a hajógyárban már szinte csak a helyére kellett tenni őket. Úgyszintén törekedtek arra, hogy a hajó vázszerkezetének építésénél a lehető legegyszerűbb megoldásokat használják, ne kelljen időt vesztegetni túl bonyolult szerkezetek összeállítására.

A csatahajó építését a gyár 1100 munkással kezdte meg, ahogy azonban a munkálatok kezdtek előrehaladni, ezt a számot megháromszorozták, és néhány héttel később már háromezer munkás dolgozott a hajó építésén, napi 12 órát, heti hat napon át. (A szokásos munkaidő hétfőtől péntekig nyolc és fél óra volt, és öt óra szombaton.) Nem tartottak pihenőt az ünnepnapokon, karácsonykor és újévkor sem. Képzelhető, mindez milyen gondos előkészítést, és körültekintő, alapos szervezést igényelt a hajógyár vezetésének részéről. Mitchell és emberei azonban, páratlan teljesítményt nyújtva, sikeresen megbirkóztak a feladattal. A feljegyzések szerint az építésen dolgozó munkások is lankadatlan buzgalommal és kitartó lelkesedéssel végezték a dolgukat, a korabeli vélemény szerint főleg hazafias lelkesedésük okán, na meg persze nyilván azért is, mert megbecsülték a jól fizető munkát.

84.jpg



A hajófenék és a bordázat, mindössze két nappal a gerincfektetés után.

 

Mindössze 13 héttel a gerincfektetés után, 1906 február 10-én, a csatahajó készen állt a vízrebocsátásra. A szokásosnál is nagyobb felhajtással megtartott ünnepségen maga az uralkodó, VII. Edward keresztelte meg egy palack ausztrál borral a hajót, mely a Dreadnought nevet kapta. De nem Fisher családi jelmondata után – Fear God, dread nought. Vagyis kb.: Istentől félj, semmi mástól –, hanem mert a néhány nappal korábban leselejtezett csatahajó nevét örökölte meg. A név tradicionális hajónévnek számított a Royal Navy-nél, ez a csatahajó volt a nyolcadik Dreadnought a brit haditengerészet történetében.

Miután a borospalack a második kísérletre széttört a hajó orrán, a király, egy a Victory anyagából készült fakalapáccsal, jelképesen kiütötte az utolsó éket a hajó alól, s a hatalmas hajótest, a közönség lelkes éljenzése közepette, a sólyáról problémamentesen az öböl vizébe csúszott.

A hajógyár a sikeres vízrebocsátás után sem ünnepelt sokáig. Miután a már vízen úszó hajótesten elvégezték az annak állapotát felmérő szokásos vizsgálatokat, és mindent rendben találtak, 15-én már folytatták is a hajó építését, és ugyanekkor a szolgálatba állítás dátumát is előbbre hozták, következő év februárjának közepéről január elsejére.

85.jpg



A vízrebocsátás, egy korabeli grafikán.

 

Az építés nyaktörő tempóban folytatódott tovább. Márciusra beépítették az összes kazánt, és megkezdték a páncéllemezek felszerelését. Júniusra helyükre kerültek a turbinák, júliusra a 305 mm-es lövegtornyok. A szokásos gyakorlatnak megfelelően már építés közben, július másodikán kinevezték a csatahajó első kapitányát, Reginald Bacon sorhajókapitány személyében. Bacon Fisher egyik bizalmi embere volt, részben éppen ő javasolta, hogy az új hajót 254 mm-es helyett 305 mm-es lövegekkel szereljék fel, és tagja volt a terveket előkészítő bizottságnak is. Miután maga is közreműködött a hajó tervezésében, és széles körű műszaki ismeretekkel rendelkezett, személye ideálisnak látszott erre a posztra, melyben legfontosabb feladata az volt, hogy alapos próbáknak vesse alá az új típusú hajót, megállapítandó, megfelel e az a követelményeknek, és ha nem, miben kell módosítani a tervein. Ez nagyon fontos feladat volt, hiszen a következő „all big gun” csatahajók építését csak a próbajáratok után akarták elkezdeni, ha azok a várt eredménnyel zárulnak.

Augusztusban a már majdnem teljesen kész hajót dokkba állították, felszerelték rá a hajócsavarokat, és beüzemelték a gépeket. Megérkeztek a 692 fős legénység első tagjai is. 1906 szeptember elsején a csatahajót, egyelőre még csak csökkentett létszámú legénységgel, üzembe helyezték, és megkezdték vele az első teszteket. 1906 szeptemberének közepére, alig kilenc hónappal a vízrebocsátása után, a Dreadnought készen állt az első próbajáratok elvégzésére.

Szeptember 17-én kezdődtek meg a hajó állópróbái, a gépek és egyéb berendezések tesztelései. A hónap végén a csatahajót ismét dokkba állították, hogy még egyszer átvizsgálják a hajótestet, majd október elsején a Dreadnought első ízben hagyta el a portsmouthi kikötőt. A csatahajó 13 csomós sebességet elérve Spithead-ig hajózott, ahol horgonyt vetett. Miután beállították tájolóit, következő napon több rövid futópróbát tartottak, melyek során kipróbálták a kormányszerkezetet, és egészen 19 csomóig fokozták a hajó sebességét. A tesztek során semmilyen komolyabb probléma nem merült fel, így másnap, október harmadikán, megkezdhették a tényleges próbajáratokat. A csatahajót hivatalosan 1906 december 11-én adták át a haditengerészetnek.

86.jpg



A majdnem teljesen kész csatahajó, a hajógyár kikötőjében.

 

A hazai vizeken végzett első próbajáratok után Dreadnought másfél hónapig tartózkodott a Trinidad körüli vizeken, ahol intenzíven gyakorlatoztatták a legénységet, s tesztelték a gépeket és fegyvereket. A számos, apró kis hiba ellenére Reginald Bacon kapitány rendkívül elégedett volt hajójával. Ahogy jelentésében írta: „A tervező bizottság egyetlen tagja sem merte remélni, hogy az új technológiák olyan sikeresek lesznek, mint ahogy végül az történt.

A próbajáratok végső soron határozottan pozitív eredményei megnyitották az utat a következő egységek építése előtt is, melyeket ezt követően már gyors egymásutánban bocsátottak vízre. A következő két hajóosztály, a Bellerophon és a St. Vincent osztály négy-négy egysége, alapvetően a Dreadnought mintájára épült, a Bacon kapitány által javasolt kisebb változtatásokkal. A hajók, főleg a Bellerophon osztály, annyira hasonlítottak a Dreadnoughtra, hogy igazából akár egyetlen osztálynak is lehetne tekinteni őket. Az angolok talán éppen azért kezelték őket mégis külön, hogy ezzel is kihangsúlyozzák a Dreadnought különleges, egyedi mivoltát.

 

(Folyt. köv.)

 (Miközben próbáltam - sikertelenül - az új posztot feltölteni, véletlenül töröltem ezt a régit. Magát a posztot sikerült helyreállítani, de a kommentek odavesztek. Elnézést.)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr613984738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Madnezz · http://sorfigyelo.blog.hu 2018.05.20. 11:35:53

Tehát akkor hamarosan jön az új poszt? Már várós. :)

savanyújóska 2018.05.20. 11:39:08

@Madnezz: Jönne, csak a rendszer nem engedi feltölteni, mert szerinte túl nagy méretű. Pedig csak hét és fél oldal, korábban tettem már fel tíz oldalas szöveget is.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2018.05.20. 12:25:44

@savanyújóska: Ezt jelzi új posztnak, de ez már régi +1 hetes. Gebasz van a rendszerben?

savanyújóska 2018.05.20. 12:34:41

@molnibalage: Én töröltem véletlenül, miközben az újjal vesződtem. A szöveget újra feltöltöttem, de a kommentek odalettek.

Head Honcho 2018.05.20. 16:04:05

Akkor ezért volt ismerős... egy ideig. :)

Flankerr 2018.05.20. 19:24:00

Akkor mindent értek

backbencher 2018.05.26. 18:16:58

@savanyújóska:

Sajnalom, csak ma vettem eszre hogy elszalltak az eredeti kommentek ehhez a cikkhez.
Pedig ez volt a 8. resz mellett szerintem a legjobban sikerult resz a cikksorozatban.

Viszont a fenti cikkben irtakhoz nehany reszben cafolat, illetve kiegeszites.

1. A Royal Navy-n (RN) belul nem John 'Jacky' Fisher (1841-1920, JF) es kovetoi voltak az egyeduli reformerek, viszont JF volt az aki egyreszt kiemelkedo korabeli ujszeru technikai tudassal (navigacio, gepeszet, tuzerseg) birt mar a hadnagyi vizsgajatol kezdve, es azt tudta ES MERTE a RN-n belul megfeleloen alkalmazni.
Masreszt pedig ahogy onallo kapitany lett (1869), az altala parancsnokolt hajokon mar alkalmazta azt az uj taktikai es kepzesi dolgokat, amiket kesobb a RN admin. vezetoi pozicioiban is kovetkezetesen bevezetett.

2. Fontos uj elemnek szamitott, hogy JF hajo- es kesobb flottaparancsnokkent (North American Squadron 1896-1897, Mediterranean Fleet 1899-1902) egyarant ragaszkodott a RN eves kotelezo flottagyakorlatain
(a) egyreszt a manoverezesi es logyakorlatok teljes sebesseggel es harci korulmenyeket szimulalva torteno vegrehajtasahoz, messze a RN eves flottagyakorlati kvota felett; es
(b) masreszt ahhoz hogy az alatta szolgalo aktiv tengeresz es mernoktisztek egymas munkajanak vegzeseben is gyakorlatot szerezzenek, lehetove teve harci veszteseg eseten a gyors helyszini tisztpotlast vagy cseret.
Ezenkivul flottaparancsnokkent SAJAT ZSEBBOL DIJAT ALAPITOTT (Fisher's Award 1900-1902), amit a legjobb rovid taktikai tanulmanyt iro tengeresz- vagy mernoktiszt nyerhetett el, es azt mindig ki is osztotta.
Ezzel szamos alatta szolgalo tisztnek mutatott kovetendo peldat, es a RN harci szellemet is jelentosen emelte.

3. A Royal Sovereign osztaly hajoinak epitesekor JF volt az epitest RN reszrol ellenorzo portsmouth-i Admiral Superintendent, es biztositotta hogy ezek a csatahajok akkoriban rekordgyorsasagnak szamito ido alatt es jom minosegben keszuljenek el. Ebben azert jelentosen besegitett Thomas Mitchell akkori portsmouth-i 2. fomernok, aki a HMS Dreadnought epiteseert felelos fomernoki posztot is kesobb megkapta.

4. A RN Dartmouth-i fo tuzersegi kikepzo poziciojaban (HMS Excellent, 1872-1874, 1882-1885) JF mar kadetok es fiatal tisztek szazait oktatta az uj technologiak, taktikak alkalmazasara, es 1885-re alakult ki korulotte az egyre novekvo letszamu fiatal tisztekbol allo un. 'Fishpond'.
A Fishpondbol JF kituno erzekkel a kiemelkedo kepessegu tiszteket emelte maga melle beosztasokba 1892-tol. Ide tartozott tobbek kozott Percy Scott, John Jellicoe, Reginald Bacon, es (amig JF 1900-ban es 1907-ben helyre nem tette) Charles Beresford.

5. A RN-n belul 1885-tol sem a Fishpond, sem JF nem volt a "hangos kisebbseg", sot miutan JF Director of Naval Ordnance lett (1886-1890), egyre meghatarozobb, de nem a korabeli sajtonak nyilatkozgato erosodo letszamu es befolyasu csoportta valt.

6. JF Third Sea Lordkent (1892-1897), elinditotta egy uj hajotipus a torpedorombolo kifejleszteset es bevezeteset.
Second Sea Lordkent (1902-1903) atalakitotta a RN kepzesi rdsz-et, forradalmi ujitaskent bevezetve a mernoki es tengereszkadetok reszben osszevont kepzeset (13-22 eves koruk kozott), vegso soron lehetove teve mernoktiszteknek is a parancsnoki vizsga letetelet, es igy RN hajok tenyleges iranyitasat. Ezt egyetlen mas akkori haditengereszetnel sem mertek meglepni.
First Sea Lordkent (1904-1911) megreformalta a RN tartalekosi rdsz-et es kepzeset (1903-1910), eletre hivta a Royal Fleet Auxiliary-t (1905), a Royal Naval Volunteer Reserve-t (1905) es a RNVR Trawler Section-t (1910), mindharom haboru eseten kepzett tengereszek tartalekakent szolgalt a RN es a Merchant Navy szamara.

7. A RN a HMS Dreadnought terveit NEM Cuniberti 1903-as tervebol, hanem egyreszt JF 1899-1901 kozott MF flottaparancsnokkent keszult elso vazlata es a Vickersnel 1902-ben keszult nagykaliberu agyukkal felszerelt csatahajo terveibol gyurta ossze 1903-1905 kozott.
süti beállítások módosítása