Az elsősorban az orosz, német, és amerikai hajóépítések miatt aggódó angolok a század végére maguk is kénytelenek voltak növelni csatahajóik számát, és felgyorsítani építésüket, ha állni akarták a versenyt a riválisokkal szemben.

A britek 1898-ban kezdték el a Formidable osztály nyolc csatahajójának építését. A 15 ezer tonnás hajóosztály, melynek tagjai elég nagy eltérésekkel épültek, a már szokásosnak mondható négy darab 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveggel volt felszerelve, és 18 csomós sebességre volt képes. Az őket követő hat Duncan osztályú csatahajó valamelyest könnyített változat volt, ugyanezzel a fegyverzettel, de gyengébb, a vízvonalon a korábbi 229 mm helyett csupán 178 mm vastag páncélzattal. A páncélzaton megtakarított súlyt a sebesség növelésére használták fel, mely elérte a 19 csomót. A Duncan osztályt elsősorban a Földközi-tengerre tervezték, a gyors francia csatahajók elleni harcra.

A csatahajók sorozatát az angolok a King Edward VII. osztály nyolc egységével folytatták. A hajók a korábbi típusok által képviselt vonalat vitték tovább, de másodlagos fegyverzetüket némileg módosították. A kor divatjának megfelelően, mely az erős másodlagos tüzérségnek döntő szerepet tulajdonított, a hajókat négy zárt, egyes lövegtoronyban elhelyezett 254 mm-es ágyúval is felszerelték, és ugyanekkor tízre csökkentették a 152 mm-es lövegek számát.

A következő kettő, 1904-ben megrendelt csatahajón, a Lord Nelson osztály egységein, szintén a közepes tüzérséget erősítették tovább. A végül csak 1908-ban, már a Dreadnought után elkészült hajók a szabványos főfegyverzeten kívül -négy darab 12 hüvelykes ágyú- összesen tíz darab, szárnytornyokban elhelyezett, 234 mm-es ágyút kaptak. Az erősebb fegyverzet miatt a korábbiaknál nagyobb méretű, közel 18 ezer tonnás hajóknak a páncélzata is erősebb volt a szokásosnál, a vízvonalon elérte a 305 mm-es vastagságot is.

A Royal Navy mindezeken felül kapott még két másik csatahajót is, előre be nem tervezett módon. Az eredetileg a chilei haditengerészetnek szánt két hajó, a későbbi Swiftsure és a Triumph, a Duncan osztályhoz hasonló, gyenge fegyverzetű és páncélzatú, de gyors csatahajó volt. Mivel építésük közben a háborúval fenyegető dél-amerikai helyzet konszolidálódott, és szomszédaik is sorra lemondták hadihajó rendeléseiket, a chileiek is úgy érezték, mégsincs szükségük ezekre a hajókra, és felkínálták őket eladásra. A Royal Navy eleinte nem érezte szükségét ezeknek a csatahajóknak, ám amikor az oroszok is vételi ajánlatot tettek Chilének, hirtelen feltámadt az angolok érdeklődése is. Az épülőfélben levő hajókat 1903 decemberében gyorsan megvásárolták, nehogy azok az oroszok kezére jussanak, és felhasználhassák őket a britek új szövetségese, Japán ellen.

Az angolok tehát jól állták a hajóépítési versenyt, és egyik riválisuk sem tudta megszorongatni őket. A britek azonban korántsem érezték annyira nyeregben magukat, mint néhány évtizeddel korábban. Nem sokkal azelőtt, a nyolcvanas évek környékén, a Royal Navy még jócskán túlteljesítette a „two power standard” célkitűzését, és felülmúlta az utána következő három legerősebb haditengerészet egyesített erejét is. A Királyi Haditengerészet csatahajóflottája 1883-ban 41-33 arányú túlerőben volt az utána következő három flotta összes csatahajójával szemben.

A század végére azonban az angolok fölénye lassan, de biztosan csökkenni kezdett. 1905-ben Nagy-Britannia haditengerészete 66, már szolgálatban álló, vagy még épülő csatahajót tudhatott magáénak, melyek közül a legöregebb az 1879-ben szolgálatba állított Dreadnought volt. Ezzel a számmal a britek még mindig messze felülmúlták az utánuk következő második haditengerészetet, a franciát, mely negyven csatahajót tudott felsorakoztatni, melyek közül a legöregebbet 1878-ban állították szolgálatba. Azonban ha a francia hajók számához hozzáadjuk a következő, harmadik legnagyobb haditengerészet hajóinak számát, a brit fölény máris megszűnik, vagyis 1905-re a Royal Navy már a „two power standard” elvének sem tudott megfelelni.

Miután az addigi harmadik, az orosz haditengerészet hajóállományát a japánok 1905-re leamortizálták, az oroszok visszacsúsztak a hetedik helyre a megmaradt 15 csatahajójukkal, melyek java amúgy is be volt zárva a Fekete-tengerre. A harmadik helyre a lendületes tempóban fejlődő német haditengerészet jött fel a maga 37 csatahajójával, és szorosan mögötte ott hajrázott az US Navy is, 36 csatahajóval. Bármelyikükkel is léptek volna szövetségre a franciák – és Anglia ellen még a német szövetség sem volt teljesen kizárható –, 76-77 csatahajót tudtak volna szembeállítani a 66 angollal. (Az adatokat Lawrence Sondhaus „Naval Warfare, 1815-1914” című könyvéből vettem át, bár igazából azok némileg megtévesztőek. A szerző ugyanis a csatahajók számába minden elavult kacatot beleszámít, német oldalon például a Sachsen osztály páncélos fregattjait, vagy az Odin és Siegfried osztályú partvédő páncélosokat, amerikai részről pedig a még szolgálatban álló monitorokat.)

De a dobogóról lemaradt haditengerészetek is számottevő harci erőt tudtak felmutatni. Az ötödik helyezett olaszok 18 csatahajóval rendelkeztek, az 1880-ban szolgálatba állított Duilio-ig visszamenően. A japánoknak 16 csatahajójuk volt, már beleszámítva az oroszoktól zsákmányolt egységeket is. A megmaradt 15 hajójukkal hetedik helyre visszaesett oroszokat követve az osztrák-magyar haditengerészet zárta a sort, mely a maga 12 csatahajójával a nyolcadik helyet foglalta el. (A hazai szakirodalomban ezt a nyolcadik helyet mint valami nagy teljesítményt és sikert ünneplik, pedig ez csak annyit jelent, hogy a komoly fegyveres erőként nyilvántartott haditengerészetek között, vagyis azok között, akik önerőből is képesek voltak nagy hadihajók építésére, az osztrák-magyar volt az utolsó. Esetleg ha kis jóindulattal kilencedikként beleszámítjuk a később szintén csatahajókat építő Spanyolországot is, akkor az utolsó előtti. Ez a helyezés egyébként teljesen megfelel a Monarchia lehetőségeinek, és tényleges tengeri szükségleteinek, tehát semmi pejoratív nincs benne.)

Az adatokat átnézve láthatjuk, elvileg még a Hármas Szövetség csatahajóinak a száma is felülmúlta, 67-66 arányban, az angol csatahajók számát. Persze csupán számszerűen és elméletileg, hiszen nem nagyon lehetett olyan eshetőséggel számolni, hogy a német flottát sikerül egyesíteni az olasszal és az osztrák-magyarral. Az angolokat ennek ellenére mély nyugtalansággal töltötte el a dolgok ilyetén alakulása, annál is inkább, mert a tendencia folytatódására lehetett számítani. Az angol ipari fölény, mely a XIX. század során végig biztosította a Royal Navy előnyét a rivális haditengerészetekkel szemben, ekkor már jól láthatóan kezdett olvadozni, és az előzetes számítások azt mutatták, az új század húszas éveire a német és az amerikai ipar teljesítménye egyaránt felül fogja majd múlni az angolét.

Britannia többé nem volt képes egymaga uralni a világ összes tengerét, és ezt a brit politikusok dicséretre méltó éleslátással felismerték. Nagy-Britannia nem gyakorolhatta tovább a „splendid isolation” politikáját, és nem volt képes többé egymaga szembeszállni a kialakulóban levő szövetségi rendszerekkel, következésképpen csatlakoznia kellett valamelyikhez.

A legkézenfekvőbb megoldás a német szövetség volt, hiszen azon kívül, hogy az európai országok közül Németország lett volna a legértékesebb szövetséges, a briteket a közös származás, és a közös uralkodócsalád is összekötötte a németekkel. Az angolok ekkoriban még büszkék voltak a közös germán eredetre, és az északi népek nagy családján belüli testvérnépként tekintettek a németekre. Ezen kívül a két ország érdekei szinte mindenben megegyeztek. Gyarmati ellentéteik nem voltak –vagy csak egészen jelentéktelenek –, és mindkettejük számára adott volt a közös ellenség, Franciaország és Oroszország.

Az angolok a századforduló körül több alkalommal is konkrét szövetségi ajánlatot tettek a németeknek, amit azonban azok minden alkalommal visszautasítottak. Ez olyan bődületes diplomáciai balfogás volt, amire mentséget, vagy akárcsak magyarázatot nem nagyon lehet találni. A németek általában az angolok beképzeltsége és arroganciája miatt panaszkodtak, amivel azok minden egyes alkalommal megsértették a német tárgyalófelet. Ez azonban nem lehet indok egy minden szempontból roppant előnyös szerződés aláírásával szemben. (Különösen, hogy a németek másokkal szemben maguk is az angoloktól ellesett arroganciával léptek fel.) A másik német magyarázat a szerződések elvetésére az volt, hogy az angolok azt csak arra akarták felhasználni, hogy azokkal is korlátokat szabjanak a német nagyhatalmi terjeszkedés számára. Ami egyébként kétségtelenül így is volt, a britek a szövetséggel valóban kézben akarták tartani a német ambíciókat. Csakhogy az angolok által megszabott korlátok valójában Németország minden valódi igényének kielégítését lehetővé tették volna. (Ahogy Bismarck nem sokkal korábban fogalmazott: „Németországnak van elég szénája a vasvillájára.”) Ezek között a korlátok között egyvalami nem fért el, a németek orbitális méretű felfuvalkodottsága.

II. Vilmos egész egyszerűen semmilyen feltételbe nem volt hajlandó belemenni, amit az angolok a szövetségkötés fejében támasztottak. Vilmos egy feltételek nélküli szövetséget képzelt el, ami Németország számára mindenben szabad kezet ad. Amit akart, az hegemónia volt a kontinensen, és a britekkel való egyenrangúság a világ összes többi részén. Az elsőbe az angolok még, korlátozásokkal bár, de talán-talán belementek volna, de a másodikba semmiképp. Vilmos pedig semmiről nem akart lemondani, mindent akart egyszerre. Ezen kívül nem is kívánta egyértelműen elkötelezni magát, bár a Viktória temetése utáni elérzékenyülés idején egy darabig komolyan foglalkozott az angol szövetség gondolatával. Végül azonban úgy döntött, inkább nyitott marad minden irányban, és amíg a britekkel tárgyalt, ugyanakkor kokettált az oroszokkal is. A császár nyilván úgy képzelte, a Németországgal való szövetségnek olyan nagy értéke van, hogy az után bármikor kapva-kapnak majd a többiek. Németországnak tehát nem kell idő előtt elköteleznie magát, hanem megteheti, hogy kivárja a döntés idejét, és csak akkor csatlakozik majd a számára előnyösebb oldalhoz, mely nyilván tárt karokkal fogadja majd őket. Vilmos ezt alighanem ügyes diplomáciának hitte, ám addig taktikázott, mígnem a végén két szék között a pad alá esett.

Az 1901-es tárgyalások kudarca után az újonnan trónra lépett angol uralkodó, VII. Edward, úgy döntött, a továbbiakban nem foglalkozik a megbízhatatlan németekkel, és uralkodójukkal, az általa finoman fogalmazva is nem sokra tartott – és megvetően csak Viliként emlegetett – unokaöccsével. Edward úgy gondolta, ha a németek nem akarnak szövetkezni a franciák ellen, majd szövetkeznek a franciák a németek ellen. Az angoloknak végül is mindegy volt, az ő fő céljuk az volt, hogy Európa megosztottságát fenntartva megakadályozzák, hogy valamelyik kontinentális nagyhatalom egyeduralmat szerezzen a földrész felett. (A németek egyébként nem a kontinens területi megszállásával akarták a hegemóniát megszerezni, hanem egy Németország, Monarchia, a Benelux és a skandináv államok, valamint az oroszoktól felszabadítandó Lengyelország, és esetleg Olaszország részvételével felállítandó vámunióval. Vagyis lényegében ugyanazt akarták, amivel ma is próbálkoznak, egy német irányítás alatt álló európai gazdasági egység létrehozását. A századforduló körül, valószínűleg hirtelen ötlettől vezérelve, II. Vilmos egyébként egyszer indítványozta egy Európai Egyesült Államok létrehozását is.)

Az angolok számára szerencsésnek bizonyult, hogy 1898-ban az angolbarát Theophile Delcasse került Franciaország miniszterelnöki tisztségébe, aki határozott érdeklődést tanúsított az angol puhatolózások iránt. A közeledés fokozatos volt, Edward és Delcasse kölcsönös udvariassági látogatásait követően először a vitás gyarmati kérdéseket rendezték, mialatt a két ország sajtója igyekezett ráhangolni a közvéleményt az új irányvonalra. A ráhangolás egyik legfontosabb eszköze természetesen a német invázió fenyegető veszélyének a falra festése volt.

Az alapos előkészületek után 1904 áprilisában írták alá az Entente Cordiale első szerződését, melyben az angolok szabad kezet adtak a franciáknak Marokkóban, míg cserébe azok elismerték a brit fennhatóságot Egyiptomban és a Szuezi-csatornán, mely utóbbin az angolok természetesen szabad átjárást biztosítottak a francia hajók számára. A második szerződésben Franciaország lemondott a kanadai területekre érvényes jogairól, cserébe az angolok területeket engedtek át nekik afrikai gyarmataikon. A harmadik szerződésben az angolok elismerték a Madagaszkár feletti francia fennhatóságot, és felosztották egymás között a távol-keleti területeiket.

A franciák tehát képesek voltak arra, amire a németek nem, vagyis kompromisszumokra, és kisebb áldozatok meghozatalával számukra minden szempontból igen előnyös kapcsolatokat alakítottak ki a világ vezető szuperhatalmával. Az Entente Cordiale formailag persze nem szövetség volt a két állam között, hanem csupán a kapcsolatok és a vitás kérdések rendezése. Kölcsönös kötelezettségvállalásokról, vagy katonai együttműködésről szó sem volt. Az angol külügyminiszter még 1911-ben is úgy nyilatkozott: „Alapvető tény, hogy az Entente nem egy szövetség. A végső vészhelyzetek megoldására egyáltalán nincsenek eszközei. Az Entente nem több közös gondolkodásnál, az általános biztonságpolitika alapelveinél, melyeket mindkét ország kormánya magáénak vall. Ám ha arról van szó, mit is kellene tenni, az egész annyira homályossá válik, hogy elveszti minden tartalmát." (Egyesek persze nagyon is próbáltak határozott tartalmat adni az Ententének. Egy a brit külügyminiszter, Edward Grey vezette csoport, az angol kormány és a Parlament tudta nélkül, 1906 januárjában titkos tárgyalásokat folytatott a franciákkal, és ígéretet tettek arra, egy Németországgal való háború esetén Anglia azonnal a franciák mellé áll, és hadat üzen a németeknek. A titkos megállapodásról csak néhány kormánytag tudott. 1911-ben két új minisztert is beavattak, David Lloyd George pénzügyminisztert, és a belügyminisztert, a későbbi tengerészeti minisztert, Winston Churchillt.)

Az angol-francia közeledés ennek ellenére is nagy hatással volt az európai politikára, és a szövetségi rendszerekre. A két ország együttműködésével olyan szövetség jött létre –mert de facto azért mégis az volt –, amely túlsúlyban volt az addigi vezető kontinentális hatalommal, Németországgal szemben, mely sorra kezdte elveszíteni addigi szövetségeseit. Maga a Hármas Szövetség is megrendült. Az olaszok már 1902-ben fontolóra vették a szövetség felmondását, amit ugyan még nem mertek megtenni, de az év végén semlegességi szerződést kötöttek Franciaországgal, mellyel a Hármas Szövetségben fenntartott tagságukat lényegében értelmetlenné tették.

Az Entente megkötésével nagyjából egy időben az angolok a Föld túlsó felén is szert tettek egy rendkívül értékes szövetségesre. Az 1902-ben Japánnal megkötött szövetség később nagyobb haszonnal járt Anglia számára, mint azt korábban bármely angol politikus remélni merte. A japánok lenullázták az orosz haditengerészetet, és ezzel Nagy-Britannia egyik legveszélyesebbnek tartott vetélytársát semlegesítették a tengereken. A britek a későbbiekben is bízhattak benne, egy oroszokkal való konfliktus esetén Japán készségesen vállalni fogja, hogy hátba támadja Oroszországot. (És az angolok minden bizonnyal azt is figyelembe vették, hogy a japánok ugyanezt megtehetik az Egyesült Államokkal is.)

Az angol-japán szövetség megkötése alapvetően ugyanúgy a németek ostobaságának volt köszönhető, mint az Entente létrejötte. Tengerészeti ügyekben Japán kezdettől az angol haditengerészetet tekintette mintának és példaképnek, de a hadsereget már alapvetően német mintára szervezték meg –minden szakterületen a legjobbtól igyekezve tanulni-, és az új Japán alkotmánya szintén német példa alapján készült, a porosz alkotmányt másolva. Az iparfejlesztés terén szintén sokat tanultak a németektől, akikre a japánok kezdettől rokonszenvvel tekintettek, hiszen tekintélyelvű, militarista államberendezkedésük számos hasonló vonást mutatott az övékével.

Az együttműködés egészen II. Vilmos trónra lépéséig eredményes és hasznos volt mindkét fél számára. Az új német császár azonban a tőle megszokott bunkó stílusával egykettőre elintézte a japán kérdést. Sértő, és rasszista megjegyzéseivel hamar fagyossá tette a két ország közötti diplomáciai viszonyt, majd a kínai-japán háború idején nyíltan Japán ellen fordult. A megszállt kínai területek kiürítését a német, orosz, és francia kormány közösen követelte, Vilmos azonban ezúttal is igyekezett megragadni az alkalmat, hogy magát tolja az előtérbe. A tárgyalásokon, ha lehet így fogalmazni, ő verte a leghangosabban az asztalt, s minden lehetséges és lehetetlen alkalommal szónoklatokat tartott az európai civilizációt fenyegető sárga veszedelemről.

Vilmos ugyanebben a hangnemben beszélt a keletiekről a boxer lázadás idején is, és bár akkor a kínaiakról volt szó, a császár kardcsörtető stílusa, a sárga faj alacsonyabbrendűségéről alkotott véleményének állandó hangoztatása, ismét nagyon kedvezőtlen benyomást tett a japánokra. A németek 1901-ben az angollal együtt elutasították a japán szövetségi ajánlatot is, majd az orosz-japán háború idején nyíltan az oroszokat támogatták, és nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Az orosz Balti Flotta Távol-Keletre vezető útját például német szénszállítók biztosították. Mindennek eredményeként a kezdetben baráti német-japán viszony a századforduló utánra kimondottan hűvössé vált, és Anglia ismét nyert egy értékes szövetségest, akit akár a németek ellen is fel tudott használni.

Úgyszintén ekkoriban került sor az addig nem igazán baráti angol-amerikai viszony rendezésére is. Cserébe Anglia elismerte az amerikaiak kizárólagos jogait a Panama-csatorna felett, támogatta az Egyesült Államokat a spanyolok elleni háborúban, véglegesen rendezték az alaszkai-kanadai határkérdést, és beleegyeztek abba, hogy az amerikaiak közvetítsenek a Brit-Guyana és Venezuela közti határviszály rendezésében.

A századforduló körüli években tehát Nagy-Britannia a diplomáciával pótolta azt, amit puszta erővel már nem tudott elérni. Kiváló stratégiai érzékről téve tanúságot kisebb áldozatok árán rendkívül értékes szövetségeket kötött, melyekkel ügyesen maga mellé állította hajdani ellenségeit, a németeket pedig, akikkel nem tudott megegyezni, újdonsült szövetségeseivel vette körül. Ahogy Egon Friedell fogalmaz: „Sem a cári udvarban, sem Rómában és Párizsban, sem Bécsben és Berlinben nem törekedtek egységes és céltudatos politikára, ilyet csak Londonban csináltak.”

A kedvező fejlemények dacára a londoni politikusok egyáltalán nem dőltek hátra elégedetten karosszékeikben, és nem érezték úgy, hogy hivatali idejük hátralevő részét most már malmozással tölthetik. A nagypolitika terén az ország biztonságban volt, a Royal Navy pedig meggyőző mennyiségi fölényben volt minden vetélytársával szemben. Azok a koalíciók, melyek egyesített tengeri hadereje veszélyt jelenthetett volna az angol tengeri uralomra, megszűntek, vagy angol szövetségesekké változtak. A briteknek azonban még mindig hiányérzetük volt, ugyanis a Royal Navy állapotát illetően súlyos kétségek merültek fel.

Az angolok jól tudták, hogy nyersanyagokban szegény, viszonylag kis területű szigetországuk nagyrészt elsőosztályú hadiflottájának köszönheti kiváltságos helyzetét. A flotta mindig is kiemelt jelentőséggel bírt a britek gondolkodásában, s jelentőségéről Churchill a következőket írta: „Ha jobban belegondolunk, ezek a hajók, amilyen hatalmasak önmagukban nézve, olyan parányiak a tenger hullámain, ahol könnyen szem elől téveszthetjük őket. … Egész hosszú történelmünk során, évszázadról évszázadra, minden nagy ügyünkben a földgolyó minden pontján, hűséges, szorgalmas, tevékeny népünk jóléte és biztonsága teljesen tőlük függött. Nyisd ki a fenékszelepeket, és hagyd őket elsüllyedni… s néhány percen, de legfeljebb egy félórán belül az egész világ meg fog változni.
A Brit Birodalom szertefoszlik, akár egy álom. Minden elszigetelt közösség magára hagyva fog küzdeni, a szövetség központi ereje széttörik, a Birodalmat alkotó nagyszerű tartományok reménytelenül kicsúsznak az ellenőrzés alól, és idegenek prédájául esnek. Európa egy hirtelen megrázkódtatást követően a teutonok vasmarkú szorításába kerül, és mindabba, amit a teuton rendszer jelent. Csak a messze, az óceán túlsó partján levő fegyvertelen, felkészületlen, és tájékozatlan Amerika fog megmaradni a törvényes rend és az emberi szabadság védelmezőjének.”
(Az első világháború után íródott szöveg némileg érzékelteti Churchill másodikvilmosi méretű üldözési mániáját, és heveny germanofóbiáját, amit még közvetlen munkatársai is „németellenes megszállottságnak” minősítettek. A derék Winston megfeledkezett róla, hogy alig néhány évvel korábban a britek még kimondottan büszkék voltak „teuton” származásukra, és úton-útfélen dicsekedtek vele.)

A Navy-nek nem egyszerűen a legnagyobbnak kellett lennie, hanem a legjobbnak is. A britek büszkék voltak rá, hogy tengerészeik és parancsnokaik mindig magasan felette álltak az ellenség emberállományának, és akkor is képesek voltak győzelemre vinni a flottát, amikor az anyagi eszközök terén mennyiségi fölénnyel álltak szemben. Ám amikor a XIX. század végén a bennfentesek végignéztek a Royal Navy hajóin és azok legénységén, súlyos kétségek gyötörték őket afelől, vajon tényleg ez e a legjobb azok közül, amit a világ haditengerészetei fel tudnak mutatni?

Az angolok hajóik képességeit tekintve is bizonytalanok voltak. Az első, igazán jól sikerült brit csatahajók tulajdonképpen csak a Majestic osztály egységei voltak, az addigi hajók, elavult barbettás tüzérségükkel, műszaki szempontokból elmaradtak a riválisok hasonló egységei mögött. A régi, már elavult hajók, valamint a korszerű, új egységek meglehetősen heterogén kollekciót alkottak, melyből elég nehezen lehetett egy hatékony, ütőképes köteléket összeállítani. (Bár ez szinte minden más haditengerészetre is igaz volt.)

Mindebben még nem volt semmi végzetes, a Royal Navy története során addig is többször előfordult már, hogy az ellenség hajói jobbak voltak. A csatadöntő tényező mindig az emberanyag minősége volt, s ezen a téren a XVII. századi angol-holland háborúk óta senki nem tudott versenyre kelni a britekkel. A Királyi Haditengerészet azonban 1827 óta nem vett részt flottaütközetben, s a napóleoni háborúk óta nem talált olyan ellenfélre, amelyik akárcsak komolyabb kihívást tudott volna jelenteni a britek számára. Angol tengerésztisztek generációi nőttek fel abban a tudatban, hogy a Royal Navy, mint fegyveres erő számára nincsenek kihívások, s a flotta fő feladata nem is az, hogy tengeri csatákat vívjon –hiszen nincsen számára méltó ellenfél-, hanem hogy a világrendet fenntartsa. Ahogy az egyik tiszt megfogalmazta az általános véleményt: „Úgy gondoltuk, a mi feladatunk az, hogy világszerte biztosítsuk a törvényt és a rendet, óvjuk a civilizációt, lőjük az ellenség állásait a parton, és barátai, védelmezői, útmutatói legyünk valamennyi nemzet kereskedelmi hajóinak.”

Mindenki elintézett tényként tartotta számon, hogy a Royal Navy a világ első haditengerészete, nemcsak méreteit, hanem harci erejét, ütőképességét, és általános színvonalát tekintve is. Miután ez további bizonyításra nem szoruló alapaxióma volt, a brit haditengerészet, legyőzendő ellenség híján, nem győztes csatákkal, hanem puccparádéval igyekezett saját nagyszerűségét demonstrálni. A hadihajók így nem annyira harci, mint inkább demonstratív célokra szolgáló egységek voltak, az elsődleges szempont tehát az erőt sugárzó, és mégis elegáns megjelenés volt, amivel mély benyomást lehetett kelteni a szemlélőkben. A fontossági sorrendet Edward Seymour tengernagy a következőképpen állította fel: „A legfontosabb dolgok, melyek bármely hadihajón számítanak, az elegánsan öltözött legénység az árbocokon, a hajó általános tisztasága, a tengerészek ágyneműjének állapota, és a csónakok tisztasága. A tüzérség teljesítménye nagyon másodlagos kérdés.”

Ez a fontossági sorrend egészen a XX. század elejéig jellemző volt a Royal Navy hadihajóira. A legénység szolgálati idejének túlnyomó részét az állandó felmosás, sikálás, rozsdakaparás, festés, és sepregetés tette ki. A tisztasági mánia a század végére már patológiás méreteket öltött. A gyakorlatokat, különösen a lőgyakorlatokat, amennyire csak lehetett, igyekeztek elkerülni, mivel azok óhatatlanul a gondosan ápolt hajók bepiszkolódásához vezettek volna. A hajók állandóan tipp-top állapotban voltak, a kapitány pedig rendszeresen tartott tisztasági szemléket, melyeken a legénység munkájának minőségét általában úgy ellenőrizte, hogy fehér kesztyűs kezét végighúzta a korlátokon, falakon, és különféle berendezéseken. Ha a kesztyűn piszokfolt maradt, a legénység állhatott neki újra a takarításnak. Képzelhető, hogy a széntüzelésű hajókon ez micsoda erőfeszítést, és milyen komoly munkát igényelt a hajók személyzetétől.

A tiszteket, egészen a XX. század első feléig, vitorlás hajókon képezték ki, mert az uralkodó vélemény szerint az ezeken való szolgálat biztosította leginkább a megfelelő jellemformáló hatást. A rendszerint középosztálybeli, polgári családokból származó gépészek megvetett kasztnak számítottak, és igyekeztek elkülöníteni őket a nemességet reprezentáló tisztikartól.

A legénység szolgálati ideje nagy részét a kikötőkben álló hajókon, vagy a szárazföldön töltötte. Adott időpontban a Royal Navy állományának alig fele teljesített csak tengeri szolgálatot, a hajók többsége leszerelve, tartalékban állt. A statisztika szerint egy brit haditengerész átlagban évente csupán 60-90 napot töltött a tengeren.

Ezt az értékrendet értelemszerűen a hajók valódi harci képességei sínylették meg. A hadihajók fedélzetén a tüzérség volt talán a legelhanyagoltabb terület. Az ágyúk egy nagy része elavult volt, a célzókészülékek nem voltak rendesen beállítva, a gránátok közül sok selejtes volt, kevés töltettel, és rossz gyújtókkal ellátva. Ennek megfelelően abban a néhány esetben, amikor a Royal Navy hadihajói harci cselekményekben vettek részt, rendszerint szárazföldi célpontokat támadva, a tüzérség kimondottan csapnivaló eredményeket produkált. Az Alexandria elleni támadás során, 1882-ben, az angol csatahajók mintegy háromezer gránátot lőttek ki a parti erődökre, ám mindössze tíz telitalálatot értek el. A valószínűségszámítás szerint ennél akkor is jobb eredményt kellett volna felmutatniuk, ha minden célzás nélkül, találomra lövöldöznek. Miután azonban a hadművelet így is sikerrel járt, az Admiralitás elégedett volt a flotta teljesítményével.

A Royal Navy tisztképzése is a fenti követelményekhez igazodott. A tisztek nagy többsége, miután a képzés olyan sokba került, hogy alacsonyabb osztálybeliek nemigen engedhették meg maguknak, a nemesi osztályból került ki, és magukkal hozták a viktoriánus arisztokráciára jellemző arrogancia és dekadencia minden vonását. A tiszt legfontosabb erénye nem a szakértelem, hanem az úriemberhez méltó viselkedés volt. A jellem számított, nem a tudás. A legfontosabb dolog, amit kezdettől a tisztjelöltek fejébe sulykoltak, a parancsoknak való feltétlen engedelmesség volt. A vakfegyelem olyan méreteket öltött, hogy amikor 1893-ban, egy hadgyakorlaton, a Földközi-tengeri Flotta parancsnoka, George Tryon tengernagy, két oszlopban haladó hajóinak olyan fordulóra adott parancsot, amiről minden beosztott tisztje tudta, hogy a hajók összeütközésével fog végződni, a tengernagyot senki nem merte erre figyelmeztetni. A parancs ki lett adva, és azt senki sem próbálta megkérdőjelezni. A tisztek a hídon állva várták az ütközést – ami be is következett, és a zászlóshajó, a Victoria elsüllyedésével végződött –, de senki meg sem próbálta a tengernaggyal visszavonatni a hibás parancsot. A hadbíróság később – a hajójával együtt elsüllyedő Tryon kivételével – mindenkit felmentett, de azt azért megjegyezte, Tryon helyettesének, Hastings Markham ellentengernagynak, legalább rá kellett volna kérdeznie a parancsra. Sokan még ezt a megjegyzést is sérelmezték. Ahogy az egyik tengernagy mondta: „Törvényünk csakis a fegyelem lehet, és annak mindig érvényesülnie kell. Jobb parancsra rosszat tenni, mint parancs ellenére jót.”

A XIX. század brit haditengerészetét nagyrészt konzervativizmusba belekövült aggastyánok, a vitorlás korszak veteránjai irányították. 1840-ben például a flotta 41 tengernagyának kétharmada a hetvenes éveit taposta, egyikük már 90 felett járt, és csupán egyetlen tengernagy volt 65 évnél fiatalabb. Kötelező nyugdíjazás nem volt, egy tengernagy – ha nem követett el valamilyen súlyos vétséget – csak önként vonulhatott vissza a szolgálattól, még egészségügyi okok miatt sem lehetett elrendelni nyugdíjazásukat. Ennek megfelelően a kiérdemesült hadastyánok elállták az utat a ranglétrán a fiatalabb tisztek előtt, amikor pedig némelyikük mégis kidőlt a sorból, helyére, a többi veterán által kiválasztva, olyanok kerültek, akik tovább folytatták a brit haditengerészet „nemes hagyományait”.

A század végére azonban az angol tengerésztisztek új generációja már kezdte felismerni, hogy a megváltozott helyzetben, az új, ambiciózus haditengerészetek egyre növekvő fenyegetésétől övezve, a Royal Navy nem engedheti meg magának tovább azt a renyhe önelégültséget, mellyel magától értetődőnek veszi vezető és irányító szerepét, s úgy véli, ennek fenntartásáért neki nem kell erőfeszítéseket tennie, változtatnia, és áldozatokat hoznia. Ezek a tisztek, a sajtó, és a politikusok egy részének hatékony támogatásával, átfogó reformokat tartottak szükségesnek, és miután maguk is vezető pozíciókba kerültek, hozzá is láttak azok végrehajtásához.

(Folyt. köv.)