Hét tenger

A nagy verseny 3.

2018. március 12. 15:40 - savanyújóska

Az új versenyző

 

A bonyolult stratégiai helyzetben az angolok számára kézenfekvő megoldást jelenthetett volna egy szövetséges bevonása. Erre magától értetődően Németország volt a legmegfelelőbb jelölt, melynek számára a francia-orosz szövetség legalább akkora fenyegetést jelentett, mint az angolok számára. Úgy tűnt, az együttműködésnek nem lesz semmi akadálya, és a francia-orosz koalíciót a britek semlegesíthetik a németekkel való katonai együttműködéssel, és szövetségkötéssel.

A másik oldal érzelmei azonban korántsem voltak egyértelműen testvériek. A németek valóban csodálták Angliát, ám egyúttal féltékenyek is voltak rá, mint a sikeresebb idősebb testvérre. Az arrogáns angolok lekezelő stílusa, és fölényeskedése is gyakran irritálta a német vezetést. Rohamosan fejlődő iparuk és gazdaságuk lassan lekörözni látszott Angliáét, szárazföldi hadseregük kétségkívül a kontinens legnagyobb hadipotenciálját képviselte, ám mégis úgy érezték, háttérbe vannak szorítva az angolok által. II. Vilmos, aki – azóta is egyetlen külföldi állampolgárként – a Royal Navy tengernagya volt, ekkoriban még ezt írta nagyanyjának: „A brit páncélosok, az én hajóimmal és hadseregemmel együtt, a béke legerősebb garanciái.” Vilmos azonban nem sokáig érte be a hűséges csatlós szerepével, s egyenrangú fél kívánt lenni.


A nagyhatalmi megjelenéshez akkoriban két dolog tartozott hozzá elengedhetetlenül, a gyarmatok, és a csatahajók. A klubban nem számított egyenrangú partnernek az, aki ezekkel nem rendelkezett. Vilmos komoly erőfeszítéseket tett rá, hogy mindkét téren felzárkózzon a többiek mellé, sőt, lehetőleg meg is előzze őket. Sikerült komoly területeket szereznie Kelet- és Dél-Afrikában, valamint a Csendes-óceán térségében. Itt ütközött először az angolokkal, akik 1889-ben az amerikaiakkal együtt megakadályozták Szamoa német megszállását. A németek távlati terveiben a sziget pedig fontos állomás lett volna a távol-keleti német gyarmatok, és a dél-amerikai országok között, melyeket a német vezetés szintén afféle potenciális gyarmatoknak tekintett. A térség országaiban igen jelentős, nagy lélekszámú német kolóniák léteztek –mai napig megvannak-, melyeket az anyaországban úgy tekintettek, mint a germanizáció előretolt helyőrségeit. Hogy ezeket a kolóniákat benn tartsák a pángermán vérkeringésben, erősíteni kellett az anyaország jelenlétét a térségben. Erre a feladatra szintén a haditengerészet tűnt a legmegfelelőbbnek. Úgy vélték, a német hadihajók gyakori jelenléte a dél-amerikai kikötőkben segít fenntartani a német nemzettudatot a kivándorlókban. A flottára természetesen az újonnan szerzett gyarmatokkal való kapcsolattartás végett is nagy szükség volt.

Mindezen feladatokra a legmegfelelőbb hadihajóknak a cirkálók látszottak, s kezdetben mind Vilmos, mind pedig a német haditengerészet vezetése ezeket favorizálta a csatahajókkal szemben. A stratégia az volt, hogy a hazai partok védelmére egy kisebb, partvédő páncélosokból álló erőt tartanak fenn, torpedónaszád flottillákkal kiegészítve, míg a távoli térségekben a cirkálók tevékenykednek majd.

Ez lényegében a klasszikus Jeune École doktrína volt. Annak oka, hogy ezt a kilencvenes évek elejétől lassan felváltotta egy agresszívebb, csatahajókra alapozó elképzelés, alighanem egyszerűen csak Mahan könyve volt. Vilmos és Tirpitz olvasták már az első, angol nyelvű kiadást is, és ahogy később elmondták, a könyv szinte afféle Bibliájukká vált. Számtalanszor elolvasták, és állandóan maguk mellett tartották. Mahan könyve állítólag mindig ott volt Vilmos éjjeliszekrényén, hogy este lefekvés előtt még olvasgassa egy kicsit. Természetesen gondoskodtak a könyv nagy példányszámban történő német kiadásáról és terjesztéséről is, olvasását pedig kötelezővé tették a flotta tisztjei számára.

A nagy, birodalomépítő német flotta első fecskéi a Brandenburg osztály még 1890-ben elkezdett egységei voltak. Ezek voltak az első igazi német csatahajók, melyeket már nem parti vizeken, szűkebb értelemben vett partvédelmi feladatokra kívántak alkalmazni, hanem nyílt tengeri bevetéseken. A tízezer tonnás, 115 méter hosszú, kissé nehézkesen irányítható csatahajók alapvetően jó tengerállósággal rendelkeztek, bár hajlamosak voltak a bukdácsolásra, és nagy sebességnél fedélzetüket gyakran elöntötték a hullámok. A nagyképű angolok gúnyosan csak bálnavadászhajónak nevezték őket.

A csatahajók fegyverzete különösen erősnek számított, fedélzetükön három lövegtoronyban hat darab 280 mm-es ágyút hordoztak, melyeket másodlagos tüzérségként csupán nyolc darab 105 mm-es ágyú egészített ki. Az osztály első két hajója még compound lemezekből készült páncélzatot kapott, míg a következő két hajó már Harvey féle nikkelacél lemezekkel volt páncélozva. A páncél vastagsága a vízvonalon elérte a 406 mm-t, a lövegtornyoknál a 300 mm-t. A hajtóművek 17,5 csomós sebesség elérését tették lehetővé.

Brandenburg osztályú csatahajó jellegrajza.

Brandenburg osztályú csatahajó jellegrajza.


A következő, öt egységből álló német csatahajóosztály a Kaiser Friedrich III. osztály volt, melynek első hajóját 1895 márciusában kezdték építeni. A 12 ezer tonnás, elődeiknél jobb manőverező és tengerálló képességgel rendelkező hajók az elsők voltak, melyek páncélzatát a Krupp Művek által 1892-ben kifejlesztett, cementált nikkelacél lemezekből építették fel. Ezek ellenálló képessége lényegesen felülmúlta a korábban használt legjobb minőségű Harvey lemezekét is. A hajók abban is elsők voltak, hogy a csatahajók közül ezek kaptak először háromcsavaros meghajtást, mely aztán minden későbbi német csatahajó jellegzetes vonása lett. (Az első háromcsavaros hadihajó az 1892-ben vízrebocsátott Kaiserin Augusta cirkáló volt.) Az erős, a vízvonalon a 300 mm vastagságot is elérő páncélvédelem, és viszonylag nagy, 17,5 csomós sebesség azonban a tűzerő rovására volt csak elérhető. Az erős, 18 darab 15 cm-es ágyúból álló másodlagos tüzérség mellett a hajók mindössze 24 cm-es kaliberű főtüzérséget kaptak, amivel – az ugyanilyen kaliberű lövegekkel szerelt, kortárs osztrák-magyar csatahajókkal együtt – a leggyengébb fegyverzetű csatahajók voltak Európában. (A kis kaliber, és az erős másodlagos tüzérség másik oka az volt, hogy ekkoriban vált uralkodóvá az a felfogás, mely a tűzgyorsaságnak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint a lövedéksúlynak, vagyis úgy vélték, jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint.) A kis kalibert a nagy lőtávolsággal próbálták meg valamelyest kompenzálni. Az akkoriban szokatlanul nagy, harminc fokos maximális csőemelkedés mellett a 24 cm-es lövegek legnagyobb lőtávolsága elérte a 16.900 métert, ami akkor rendkívül nagynak számított, és igazából jóval túl volt azon a távolságon, ameddig a korabeli eszközökkel célozni tudtak. A hajók összességében véve nagyon jól sikerült konstrukciók voltak, harcértéküket azonban gyenge tüzérségük jelentősen lerontotta.

A csatahajók építése idején a német haditengerészetnél már érlelődött a változás. Az egyre nagyobb befolyásra szert tevő Tirpitz, és az uralkodó, II. Vilmos, teljesen Mahan hatása alá kerültek, és buzgón keresték, hogyan támaszthatnák alá a mahani elméletet a Parlamentet is meggyőző tényekkel. Ekkor kerültek elő a kalapból a legrosszabb fajta szociáldarwinista elméletek, melyekkel a német nemzet felsőbbrendűségét, és uralomra való hivatottságát igyekeztek igazolni, rögtön hozzátéve, ennek az uralomnak az egyik legfontosabb eszköze a nagy hadiflotta. (A szociáldarwinizmus a XIX. század egyik elterjedt ideológiája volt, mely a darwini evolúciós elmélet érvényességét kiterjesztette a társadalomra is. Az elképzelés szerint az egyes nemzetek éppúgy evolúciós harcban állnak egymással, mint a természetben az egyes fajok. A rátermettebb, mondhatni, az uralkodásra alkalmasabb győz, a gyenge elbukik, és eltűnik a történelemből. A háború, vagyis a létért folytatott küzdelem, így jó dolog, mert segít a természetes kiválasztódás érvényesülésében. A szociáldarwinizmus, sőt, úgy általában maga a darwinizmus is, ilyen értelemben a későbbi náci ideológia egyik alapja.)

A német faj felsőbbrendűségét és világuralomra való elhivatottságát bizonyítani hivatott -és úgy mellesleg Angliából importált- szociáldarwinizmus rövidesen nagyon népszerű lett Németországban. Az ország egyre lendületesebb gazdasági fejlődését látva a németek már nem elégedtek meg azzal, amit addig elértek, hanem tovább akartak terjeszkedni. Úgy vélték, a német egység létrehozása nem a német nép végső célja volt, hanem csupán az első lépés a világhatalommá válás útján. Ezt a hitet sugallta és terjesztette a sajtó felülről irányított propagandája is. Egyre hangosabbá váltak a szónoklatok, melyek helyet követeltek Németországnak a Nap alatt –mintha addig nem lett volna…-, és ekkoriban került elő először az élettér fogalma is. Még maga Tirpitz is a nemzet tisztaságának megóvását tekintette a legfontosabbnak, ekkoriban még nem annyira genetikai, mint inkább ideológiai vonalon.

A szociáldarwinizmus egy másik tétele már Mahan könyvében is jelen volt: A nemzeti terjeszkedésnek csak egy alternatívája van, a nemzet halála. A Mahantól és a szociáldarwinizmustól egyaránt lenyűgözött német vezetés úgy gondolta, egy életerős, feltörekvő nemzet számára létfontosságú a terjeszkedés, melynek az elmélet szerint csak egy alternatívája van, a sorvadás. Ennek a terjeszkedésnek pedig a Mahan által megénekelt nagy, birodalomépítő hadiflotta az egyik legbiztosabb eszköze. Ahogy Tirpitz később egyik parlamenti beszédében kijelentette: „Egy hatalmas hadiflotta építésének elutasítása először a Birodalom gazdasági, majd politikai hanyatlását eredményezné.

A német haditengerészetre ez az ideológia nagy hatással volt, ami egyebek mellett a német flottára különösen jellemző merev hierarchiában is megnyilvánult. A történészek szerint még a porosz hadsereg is liberálisabb intézmény volt, mint a Kaiserliche Marine. Ahogy Ronald Spector a korabeli viszonyokat jellemzi: „Ahogy a császári udvar és a feudális nemesség oda nem illő módon megmaradt a német társadalom tetején, a reakciós nézeteket valló tisztikar is rátelepedett a német technológiai vívmányokat felvonultató haditengerészetre. … Ahogy Ludwig Schröder porosz admirális mondta, a katonai vezetőknek nem tudással, hanem jellemmel kell rendelkezniük.

Ennek az attitűdnek volt köszönhető az is, hogy a német hadihajókon a gépészek lenézett, szinte már megvetett kasztnak számítottak, akiktől a nemesi családokból kikerülő tisztikar igyekezett minél élesebben elhatárolni magát. A két csoport közti szakadékot a flotta vezetése nemcsak megtűrte, hanem azt tudatosan igyekezett fenntartani, és elmélyíteni. A műszaki területet úriemberhez nem méltó hivatásnak tartó felfogás miatt a német haditengerészet technológiai fejlesztéseit nem a haditengerészet saját mérnökei és hajógyárai végezték, mint a briteknél, hanem a haditengerészet megrendeléseire dolgozó, civil kézben levő hajógyárak, és azok civil mérnökei.

A Kaiserliche Marine egy gyakorlaton, a háború előtt.

A Kaiserliche Marine egy gyakorlaton, a háború előtt.


A németek felfuvalkodottsága remekül tükröződött császárukban. II. Vilmos intelligens, és alapjában véve jószándékú uralkodó volt, ám valószínűleg nehéz gyermekkora, és testi fogyatékossága –béna bal karja- miatt egyféle túlkompenzált kisebbrendűségi komplexusa lehetett. Állandóan feltűnősködött, mindig és mindenhol ő akart a középpontban állni. Ahogy Bismarck mondta róla: „Mindennap születésnapot akar tartani.” Emellett betegesen hiú volt, képtelen volt elviselni minden kritikát, akár személyét, akár az általa képviselt politikát illetően. Önmaga túlértékelésével együtt birodalmának képességeit is túlértékelte. Meg volt róla győződve –ugyanúgy, mint alattvalói nagy része-, hogy a német a világ vezető népe, és ebből fakadóan világuralomra hivatott. Ha nem is egyedül, de legalábbis egyenrangú félként a nagy testvér és példakép, Nagy-Britannia oldalán. Viktória királynő temetését követően egy díszvacsorán az elképedt vendégek, köztük VII. Edward, és Európa vezető diplomatái előtt a pohárköszöntőjében ezt mondta: „Meggyőződésem, hogy a két teuton nép lassanként megismeri majd egymást, és összefognak annak érdekében, hogy segítsék a világbéke fenntartását. Képesek vagyunk kialakítani egy angol-német szövetséget. Önök védik a tengereket, mialatt mi a szárazföldért leszünk felelősek. Egy ilyen szövetség esetén egy egér sem moccanhat Európában a mi engedélyünk nélkül.

Vilmosnak a trónra lépése utáni egyik első dolga az volt, hogy ellehetetlenítse, és lemondásra kényszerítse a birodalom addigi tényleges irányítóját, Bismarckot. A császár úgy vélte, az öreg kancellár a múlt relikviája, politikája elavult. A vezetést át kell adnia a fiataloknak, elsősorban természetesen neki magának. A császár, és a maga köré gyűjtött új vezető garnitúra, a birodalom külpolitikáját arra a feltevésre építette, hogy egy francia-orosz szövetség hosszú távon nem lesz képes fennmaradni, valamint arra, hogy Anglia soha nem fog szövetségre lépni Oroszországgal, legveszélyesebb szárazföldi riválisával, hanem inkább Németország barátságát fogja keresni. Mindebből csak az utolsó pont jött be, ám amikor Nagy-Britannia szövetséget ajánlott a németeknek, azok mégis elutasították azt.A feltehetően a németek miatt ilyen gondterhelt Lord Salisbury.

A feltehetően a németek miatt ilyen gondterhelt Lord Salisbury.

 

Erre először 1895-ben került sor, amikor az angol miniszterelnök, Lord Salisbury, szövetségi ajánlattal fordult a németekhez, melyben felajánlotta a Hármas Szövetséghez való csatlakozását, és Törökország egymás közti felosztását. Németország megkapta volna az Anatólia feletti fennhatóságot, míg Anglia elsősorban Egyiptomra, és a mai Irak területére tartott volna igényt. A németek, máig sem egészen világos okokból, elutasították az angol javaslatot. A hivatalos indoklás szerint azért, mert a török kérdés ilyen rendezése a szintén szövetséges olasz és osztrák-magyar partnerrel való viszony megromlását vonta volna maga után, valamint azért, mert nem akarták a német-orosz barátságot ezzel veszélyeztetni! Az igazi ok persze inkább az lehetett, hogy Németország ekkor már jó ideje kacsingatott a Közel-Kelet felé, elkészült a Berlin-Bagdad vasútvonal terve, s nyilván úgy gondolták, minek osztozzanak Angliával Törökországon, amikor kis idő múlva az egész országot saját befolyásuk alá vonhatják. Ha így történt, akkor is elképesztő rövidlátásra vallott a Törökország nyújtotta lehetőségeket egy angol szövetség előnyei fölé helyezni.

A második angol próbálkozásra 1898-ban került sor, amikor elsősorban az oroszok közép-ázsiai terjeszkedésének magakadályozása céljából szerettek volna katonai szövetséget kötni Németországgal. A németek ezt az ajánlatot is azzal utasították vissza, hogy nem akarják a baráti német-orosz viszonyt veszélyeztetni. Egy évvel később a franciákkal Szudánban, az oroszokkal Perzsiában a háború szélére sodródó, a búr háborúban megalázó vereségeket szenvedő Nagy-Britannia újból megismételte ajánlatát, ami újból elutasításra talált.

1901 tavaszán az angolok az addigi legnagyobb szabású védelmi szövetség tervével hozakodtak elő. Ezúttal nemcsak a saját maguk, hanem Japán csatlakozását is felkínálták a Hármas Szövetséghez, mely ezzel Ötös Szövetséggé alakult volna át. (A japánok egyébként maguk álltak elő a csatlakozás ötletével.) Törökország felosztásán kívül a németeknek ezúttal felkínálták Marokkót is. A németek egyszerűen blöffnek tartották az egész javaslatot, és olyan teljesíthetetlen feltételeket támasztottak, hogy a tényleges tárgyalások el sem kezdődtek.
Az angolok, ha lehet így fogalmazni, köpni-nyelni nem tudtak a németek arroganciája láttán. Joseph Chamberlain, az 1901-es tárgyalások kezdeményezője, a kudarc után dühösen kijelentette: „Elveszítettem minden kedvemet. Szóba nem állok többé a berlini urakkal. Ha ennyire rövidlátók, és nem veszik észre, hogy egy egészen új világkonstelláció múlik rajtuk, akkor egyszerűen nem lehet segíteni rajtuk.

Míg a németek ellökték maguktól az angolok kezét, ugyanakkor nem fogadták a francia-orosz békejobbot sem. A Szudánban az angolokkal összetűző franciák az úgynevezett fashodai incidens idején úgy vélték, kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy a Dél-Afrikában lekötött angolokat jól megszorongassák. Tárgyalásokat kezdeményeztek Németországgal, hogy egy angolellenes francia-német-orosz tengelyt létrehozva nyomást gyakoroljanak Angliára, és a vitatott pontokon, Szudánban és Perzsiában, meghátrálásra kényszerítsék. A németek tárgyalni sem voltak hajlandóak az ötletről.

Mindez a diplomáciai idiotizmus olyan példája, melyhez fogható aligha akad még egy az újkori történelemben! A németek, és II. Vilmos, úgy látszik meg voltak győződve róla, hogy ők a világ vezető nagyhatalma – vagy legalábbis nagyon rövid időn belül azok lesznek –, tehát nekik mindent lehet, nekik minden sikerül, és nincs szükségük szövetségesekre. Az angol-német szövetség elutasítása az a bűncselekmény, melyért a németek valóban kiérdemelnék az utókor ítéletét. A kontinens történelme egészen másként alakult volna, ha ez a koalíció létrejön. Az, hogy ez nem történt meg, az túlnyomórészt a németek felelőssége.A germán hadisten. II. Vilmos Max Koner festményén.

A germán hadisten. II. Vilmos Max Koner festményén.

 

 II. Vilmos egyik beszédében már 1896-ban kijelentette, Németország igényt tart az őt megillető világhatalmi státuszra. Ennek elérését szolgálta a tényleges jelentőséggel és anyagi haszonnal nem nagyon járó gyarmatok mohó gyűjtögetése, valamint a nagy csatahajó-flotta felépítése. A nagy hadiflotta egy másik előnyös tulajdonságát Vilmos így fejtette ki olasz kollégájának, Viktor Emánuelnek: „Uralkodásom hosszú évei alatt kollégáim, Európa monarchái, sosem fordítottak figyelmet arra, amit mondtam. Nemsokára, ha szavaimnak nagy haditengerészetem fog nyomatékot adni, sokkal figyelmesebbek lesznek majd.”

A császár a kilencvenes évek elején talált lelki társára a flotta hozzá hasonlóan Mahan rajongó tengernagyának, Alfred von Tirpitz-nek a személyében. Tirpitz kezdetben a Jeune École híve volt, Mahan olvastát követően azonban ő is megtért, és a csatahajók prófétájává vált. Úgy vélte, Németország nem rendelkezik olyan nagy gyarmatbirodalommal, ami egy nagy cirkálóflotta, és az erre alapozó hadviselés fenntartását indokolttá tenné. A világ minden táján szétszórt cirkálók helyett célszerűbb inkább a hazai kikötőkben állomásoztatni egy erős csatahajóflottát, melynek létezése legalább olyan jó védelmet jelent a gyarmatoknak, mint a partjaik előtt járőröző cirkálók.

Pontosan ez volt az, amit a császár hallani akart. 1897-ben új kegyence, Tirpitz került a Tengerészeti Minisztérium élére, ahol azonnal megkezdte a flottaépítés felgyorsításának előkészítését. 1897 végén, a császár feltétlen támogatását maga mögött tudva, beterjesztette a parlament elé az Első Tengerészeti Törvényt, melynek értelmében a német flotta állományában 1904 áprilisára 19 csatahajónak, és 50, különböző kategóriájú cirkálónak kellett szolgálatban állnia. A program megvalósításának összköltsége 58 millió márkát tett ki. (A törvény egyik passzusa szerint a csatahajókat huszonöt, a cirkálókat húsz, a könnyűcirkálókat pedig tizenöt évnyi szolgálati idő után automatikusan cserélni kellett, anélkül hogy a cserék költségvetését a parlamentnek jóvá kellett volna hagynia.) A Reichstag következő év áprilisában heves viták után, szűk többséggel ugyan, de elfogadta a tervezetet.

Az Első Tengerészeti Törvény igazából még nem töltötte el különösebb aggodalommal az angolokat. Németország erejének megfelelő hadiflottát akart felépíteni, ami ha nem is örömteli, de valamennyire érthető és respektálható törekvésnek tűnt az angolok szemében. A német flotta még a törvényben említett új csatahajók megépítése után sem érte el azt a méretet, ami már veszélyesnek tűnhetett volna a britek számára, különösen hogy a német hajókat műszaki színvonalukat és tűzerejüket tekintve is jóval gyengébbnek tartották az angol flotta hasonló egységeinél. Ezenkívül a 19 csatahajóban benne foglaltattak a régebben épült egységek is, egészen az 1883-ban szolgálatba állított, már ekkor elavultnak számító Sachsens-ig visszamenően. A páncéloscirkálók között úgyszintén szerepelt néhány régi, vén teknő, melyeket a németek igyekeztek modernizálni.

Az Első Tengerészeti Törvény tehát még nem okozott jóvátehetetlen törést Németország és Anglia között, ám jelezte a német politika végleges szakítását a korábbi irányvonallal. Bismarcknak legvadabb lázálmaiban sem jutott volna eszébe, hogy egy végső soron értelmetlen és haszontalan flottaépítéssel kihívja maga ellen Németország természetes szövetségesének, Nagy-Britanniának a gyanakvását, majd a haragját. A flottaépítést, a baloldali politikai pártokon kívül, erősen ellenezték a hadsereg tábornokai is, akik úgy vélték, Németország végzetes módon elpazarolja anyagi erőforrásait egy pusztán presztízs okokból épített nagy hadiflottára, és eközben elhanyagolja a szárazföldi hadsereget, melytől pedig a minden oldalról ellenségekkel körülvett ország fennmaradása függ.Tirpitz, a szürke eminenciás.

Tirpitz, a szürke eminenciás.

 

Az iparbárók többsége, Krupp-al az élen, természetesen támogatta a hatalmas üzletet jelentő flottaépítést, ám köztük is voltak, akik előre látták ennek veszélyeit. Albert Ballin, hajógyáros, a Hamburg-America Line vezérigazgatója, igyekezett is rávenni Vilmost, a végső soron semmi hasznot nem hajtó csatahajók helyett a hajóépítési versenyt inkább korlátozzák az utasszállítókra és a teherhajókra. Németországnak ez konkrét anyagi hasznot hajtana, hiszen sikerülhetne a kereskedelmi forgalom egy részét elhalászni az angolok elől, viszont ugyanakkor a német kereskedelmi hajók miatt a britek nem hivatkozhatnának háborús fenyegetésre. (Ballin-nak alighanem rossz előérzete lehetett, és nem is ok nélkül. A háború végén, a birodalom és a cége összeomlását látva, öngyilkos lett. A csatahajók építésével egyidejűleg egyébként tényleg folyt egy másik, kevésbé megénekelt építési verseny a németek és angolok között, az utasszállító hajók terén. Ennek csúcspontja a közvetlenül a háború előtt vízrebocsátott, 50 ezer tonnás, közel 300 méter hosszú Bismarck volt. Egyébként lehetett abban valami célzatosság, hogy a császár nem egy csatahajót, hanem csak egy utasszállítót neveztetett el hajdani kancellárjáról.) A Mahan-tól teljesen megszédült Vilmost és Tirpitz-et azonban nem lehetett jobb belátásra téríteni. A nagy, a Royal Navy-vel versenyezni képes hadiflotta szükségességét ráadásul a következő hónapok eseményei még jobban megerősítették számukra.

A németeket már korábban is ingerelte az Egyesült Államok egyre növekvő befolyása Közép és Dél-Amerikában, melyre pedig ők is szemet vetettek. A német emigráció igen nagy szerepet játszott ezekben az országokban, melyeknek gazdasági elitjében és műszaki értelmiségében a lakosságban betöltött számarányukat messze meghaladó mértékben voltak reprezentálva. Az amerikaiak azonban, nem kis mértékben éppen a növekvő német befolyástól megriadva, maguk is saját érdekszférájukba kívánták vonni ezeket az országokat. A különböző „forradalmi” erők és puccsisták nem hivatalos, vagy félhivatalos támogatása után az Egyesült Államok 1898-ban vállalt először nyílt fegyveres konfliktust egy amerikai ország, Kuba törvényes kormányával. Ennek a törvényes kormánynak a székhelye azonban történetesen nem Amerikában, hanem Európában volt.

A Spanyolország elleni háború Kuba és a Fülöp-szigetek megszerzéséért zajlott, s az Egyesült Államok gyors és könnyű győzelmet aratott. A spanyolok után ez valószínűleg a németeket érintette a legérzékenyebben. Kuba és Puerto Rico megszerzésével az amerikaiak úgyszólván elállták az utat a közép-amerikai kikötők felé, és az egész térséget besöpörték a saját hátsó udvarukba. A Fülöp-szigetek megszerzésével pedig beékelődtek a kínai és a Csendes-óceáni német gyarmatok közé, meghiúsítva ezzel azt a német elképzelést, hogy ezeket területileg is egységbe vonják. A német Kelet-Ázsiai Hajóraj ugyan próbálta menteni a menthetőt, hogy legalább a szigetcsoport egy részét megszerezzék a maguk számára, a George Dewey vezette amerikai flottakötelék azonban határozottan eltessékelte a németeket a környékről. A német hajóraj parancsnoka, Otto von Diederichs, hazaküldött távirataiban a helyzetet a valóságosnál sötétebbnek festve le azt a benyomást keltette, háborús helyzet alakult ki, és az amerikaiak fegyveresen fenyegetik az ő hajóraját.Dewey hajóraja a Manilai-öbölben megsemmisíti a spanyol flottát.

Dewey hajóraja a Manilai-öbölben megsemmisíti a spanyol flottát.

 

II. Vilmos Diederichs táviratai nélkül is épp eléggé dühöngött a spanyoloknak való hadüzenet, majd a gyors amerikai siker miatt. A császár úgy gondolta, az Egyesült Államok ezzel nemcsak Spanyolország, hanem egész Európa ellen intézett támadást, és tulajdonképpen Európa belügyeibe avatkozott bele. Vilmos arról is meg volt győződve, igazából az angolok állnak az egész mögött, s titokban ők támogatják, és közvetve irányítják az amerikai politikát. Úgy gondolta, most lett volna igazán szükség egy nagy német flottára, melynek kiküldésével nyomást tudtak volna gyakorolni az amerikaiakra, vagy szükség esetén akár be is tudtak volna avatkozni a spanyolok oldalán. A németek olyannyira meg voltak sértődve, hogy a haditengerészet terveket készített New York bombázására, és az USA elleni invázióra. A tervek létezése természetesen nem maradt titokban az Államok vezetése előtt sem. Az amerikai újságok nemsokára már úgy beszéltek Németországról, mint: „a mi könyörtelen, hajthatatlan, zord ellenségünk.

Nem sokkal később ismét olyan események zajlottak le a távoli vizeken, melyek nyomós érvet látszottak adni a flottaépítés támogatóinak kezébe. 1900 első hónapjaiban a dél-afrikai vizeken az angolok több német kereskedelmi hajót feltartóztattak és átkutattak, azt feltételezve, hogy azok hadiárut szállítanak a búrok részére. Az angol akciók nem voltak egészen jogszerűek, és a németek számára meglehetősen megalázó módon bonyolították le azokat. Az angol kormány ugyan azonnal bocsánatot kért az incidensek miatt, az eset azonban mégis óriási felháborodást keltett Németországban. II. Vilmos egyik levelében így kesergett: „Ismét kiderült, milyen ostobaság volt egy évtizeddel ezelőtt elkezdeni gyarmati politikánkat, anélkül hogy flottánk lenne. Kereskedelmünk élet-halál küzdelmet folytat az angolokkal, és a sajtónk hangosan dicsekszik ezzel mindennap, de valójában a zászlónk alatt hajózó kereskedelmi hajók kénytelenek teljes tehetetlenségre kárhoztatni magukat az ő 130 cirkálójuk előtt, melyekkel mi nagy büszkén négy cirkálót tudunk szembeállítani.

Vilmos és Tirpitz természetesen igyekezett kihasználni az esetet, hogy arra hivatkozva egy újabb flottabővítési programot verjenek át a vonakodó Parlamenten. A megfelelő helyekről érkező sugallat hatására a német sajtó hatalmas felhajtást csapott a tulajdonképpen jelentéktelen dél-afrikai incidensek körül, olyan angolellenes hisztériát keltve a közvéleményben, amilyenre addig még nem volt példa. Nem kis részben a közhangulat hatására a Reichstag 1900 június 14-én, ezúttal nagy többséggel, elfogadta a Második Tengerészeti Törvényt is.
Tirpitz nagyot emelt a téten. A csatahajók számát megduplázva 1906-ra 38 csatahajót akart a flotta kötelékében tudni. (Ebbe a számba ismét beleszámítottak a régebben épült egységek is.) A hatalmas költségek fedezésére az adóbevételek már nem voltak elegendőek, a hajóépítéseket nagyrészt kölcsönökből fedezték. (De Tirpitz még ezzel sem volt elégedett. A törvényt még el sem fogadták, máris újabb csatahajókat szeretett volna, és felvetette, hogy 1909-re 48 darabra kellene növelni a számukat.) Az új flottaépítési programok keretén belül épült első egységek a Wittelsbach osztályú csatahajók voltak, melyek építését még az Első Tengerészeti Törvény elfogadása után, 1899-ben kezdték meg. Az öt hajó a korábbi, Kaiser Friedrich III. osztály javított változata volt, kicsit nagyobb méretben, és nagyobb területet védő, bár valamivel vékonyabb páncélzattal. A kiváló manőverezőképességű, és jó tengerállóságú hajók sebessége elérhette a 18 csomót. Ezeken a hajókon is nagy figyelmet fordítottak a hajótest belső rekeszelésére, páncélzatuk már szintén a Krupp féle cementált lemezekből készült, de fő fegyverzetük ezeknek is csak 24 cm-es lövegekből állt.A Deutschland.

A Deutschland.

 

A következő öt csatahajó, a Braunschweig osztály, melyek építését a Második Tengerészeti Törvény elfogadása után, 1901-ben kezdték el, ugyanezt a vonalat vitte tovább. A hajók méretét ismét megnövelték, teljes vízkiszorításuk elérte a 14.400 tonnát. A csatahajók tengerállósága nem volt olyan jó, mint az előző osztályé, ám valamivel erősebb páncélzatot kaptak, és nehezebb fegyverzetet hordoztak, miután a főtüzérséget itt már az újonnan kifejlesztett 28 cm-es kaliberű ágyúk képviselték. A kaliber ugyan még mindig elmaradt a többi nemzetnél általánosan használt 305 mm-es lövegekhez képest, azonban az ágyúk ettől eltekintve igen kiváló paraméterekkel rendelkeztek. A nagy emelkedési szögnek, és a nagy, 820 mps kezdősebességnek köszönhetően akár 18,8 km-es, akkor szenzációsnak számító távolságra is képesek voltak eljuttatni 240 kg-os gránátjaikat. A másodlagos tüzérség kaliberét szintén növelték, a csatahajók 15 cm-es helyett 17 cm-es lövegeket kaptak, hajónként 14 darabot.

A nagyobb tömegű hajók meghajtásához szükséges nagyobb teljesítményhez több kazánt kellett beállítani, így a korábbi kétkéményes csatahajóktól eltérően a Braunschweig osztály már három kéménnyel épült. A hajtóművek 16 ezer lóerős teljesítményével a hajók a próbajáratokon elérték a 18,7 csomós sebességet. Hivatalosan azonban csúcssebességként 18 csomót adtak meg, elindítva ezzel azt a hagyományt, hogy mindig kisebb sebességet adtak meg a német csatahajók csúcssebességeként, mint amit azok a próbajáratokon ténylegesen elértek. (Ellentétben az angolokkal, akik rendszerint felfelé kerekítettek.)

A következő csatahajó osztály öt hajója, melyek építéséhez 1903-ban láttak hozzá, a jól sikerült Braunschweig osztály módosított változata volt. A 14.200 tonnás Deutschland osztályú csatahajók legtöbb paramétere közel azonos volt az előző osztályéval, csupán páncélzatukat erősítették meg kissé, és hajtóműveik elrendezése volt más. Méreteiket nem növelhették tovább, ugyanis a kiszélesítés előtt álló kieli Vilmos császár Csatorna nagyobb hajókat ekkor még nem tudott átengedni.

Az eseményeken végignézve az tehát megállapítható, a németek nem elindították a nagy flottaépítő versenyt, hanem csupán utólag beszálltak abba, igen nagy – és roppantul eltúlzott – ambíciókkal, és nagy lelkesedéssel. A verseny éppen ekkor, a század utolsó éveiben, valóban új lendületet kapott, azonban még erre sem lehet azt mondani, hogy csak a németeknek volt köszönhető

(Folyt. köv.)

 

33 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr713733790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2018.03.12. 17:25:33

"A nagyhatalmi megjelenéshez akkoriban két dolog tartozott hozzá elengedhetetlenül, a gyarmatok, és a csatahajók."
Ha ezt a kettőt kihagyták volna a németek, most egy német világban élnénk. Persze ezt időben fel kellett volna ismerni. Ehez kellett volna egy komoly államférfi, vagy teoretikus.
" És mi lessz, ha az angolok partraszálnak? Hát majd a rendőrség letartóztatja őket."

David Bowman 2018.03.12. 17:56:54

Ezek mind hogy nem ismerték fel, hogy Olaszország egy paprikajancsi?

David Bowman 2018.03.12. 18:11:38

" Németország végzetes módon elpazarolja anyagi erőforrásait egy pusztán presztízs okokból épített nagy hadiflottára, és eközben elhanyagolja a szárazföldi hadsereget, melytől pedig a minden oldalról ellenségekkel körülvett ország fennmaradása függ."
Szerinted a Monarchia mennyiben volt Németország ellenségének tekinthető?

hátramozdító 2018.03.12. 23:19:59

Kár, hogy a transzatlanti utasszállítók terén prezentált versengés nem fér bele a poszt kereteibe, de érthető. Lehet, hogy csak én látom hasonlatosnak a szovjet-amerikai űrversenyhez, igaz, sokkal egyszerűbb volt, bibibí, az enyém nagyobb, bibibí, az enyém gyorsabb... De ha minden igaz, utasszállítókban is lehet majd mélyedni: techstory.blog.hu/2016/12/11/konyvajanlo_liners#more12033951
Itt viszont rettenetesen nagyon várom a folytatást, különösen azért, mert ezek a szövetkezést célzó kísérletek valahogy kimaradtak, kimaradnak a fősodorból, pedig módfelett elgondolkodtatóak.

kumisz3 2018.03.13. 16:02:13

@David Bowman: "Szerinted a Monarchia mennyiben volt Németország ellenségének tekinthető?"

Utólag könnyű elfeledkezni róla, de az 1866-os porosz-osztrák háború ekkor még csak kb. 30 éve ért véget. Nekünk így utólag sziklaszilárdnak tűnhet a szövetség, mert tudjuk hogy hogy végződött, de én nem hibáztatnám őket egy kis paranoiáért.

Akos Gergely 2018.03.13. 18:03:10

Ismét jó írás. Egy rövid kiegészítés.

Anélkül, hogy túlságosan mély összeesküvés elméletekbe mennék bele, azért a hossz távú kimentelét a dolognak érdemes vizsgálni (angol-német flottaépítés és az USA terjeszkedése). Egy flottaépítésnek csak és kizárólag akkor van értelme (mint minden fegyverkezésnél), ha a legjobbat, legerősebbet, de legalábbis az ellenfeleknél erősebbet van lehetőség létrehozni. Ha ez nem áll fent akkor tényleg kidobott pénz.
Namost az I Vh előtt (akárcsak a II Vh elején), egyáltalán nem volt világos, hogy ki kivel és ki-ki ellen lesz, ezt a résztvevő felek maguk sem láthatták előre. Így persze lehet mondani utólag, hogy az angolok voltak a kihívók, mert ők voltak az etalon, de a két szf ellenfélnek, Franciaországnak és az oroszoknak is volt nem is annyira elhanyagolható flottája, utóbbiakkal ugyebár volt is némi csetepaté. Tehát szerintem így utólagos tudással felvértezve én nem merném állítani, hogy annyira eltúlzott dolog volt ez a csatahajó építés (persze valamennyire igen), de nem egy elmebeteg lázálom volt szerintem.
Ráadásul azt se a németek, se az angolok nem tudhatták (sőt akkor még az amerikaik se), hogy ki fogja tovább bírni anyagilag és ki fogja tudni gyorsabban építeni a hajókat hosszú távon. Ezt még az I Vh előtt sem lehetett tisztán sejteni, mert a békeidős tempó nem mérvadó.

Végül az angolok bírták, bele is roppantak, azt meg ki-ki döntse el magában, hogy vajh miért nekik hiteleztek tovább az akkor már buzgón a háttérben tevékenykedő nemzetközi nagytőkés pénzügyi "erők". Valóban új világrend épült, de majdnem mind1 volt, hogy a németek "lefekszenek-e" az angolokkal vagy nem.

Plusz adalék: az utóbbi 1-2 évben olvasott anyagok alapján egyre inkább az a véleményem, hogy igazából a csatacirkálók száma volt a meghatározó az angol-német I Vhs viszonyokat illetőleg és bizony ott messze nem volt annyira elsöprő a fölény, mint a csatahajóknál. Ajánlom nagyon ezt az írást, bár elég pro-Fisher, de van benne nagyon sok értelmes gondolat: www.tapatalk.com/groups/alltheworldsbattlecruisers/battle-cruisers-fast-battleships-t8622.html

savanyújóska 2018.03.13. 18:07:16

@David Bowman: És hogy egészen pontosak legyünk, Luxemburg felől se voltak ellenségekkel körülvéve.

@hátramozdító: „ezek a szövetkezést célzó kísérletek valahogy kimaradtak, kimaradnak a fősodorból”

Mert nem érdekelnek senkit. A történelemnek ez az unalmasabb része, és itt még nácizni se nagyon lehet, nem is izgul fel rajta senki.

A linket és az infót kösz. Kissé szkeptikus vagyok, de reméljük, kijön belőle valami.

savanyújóska 2018.03.13. 18:23:42

@Akos Gergely:
„a két szf ellenfélnek, Franciaországnak és az oroszoknak is volt nem is annyira elhanyagolható flottája”

Jön még jónéhány rész, lesznek ott tárgyalva ezek is. Említve lesz majd az is, hogy a német flotta inkább az oroszok és a franciák ellen épült, az angolokkal szemben csak a politikai zsarolás eszköze lett volna.

„se a németek, se az angolok nem tudhatták (sőt akkor még az amerikaik se), hogy ki fogja tovább bírni anyagilag és ki fogja tudni gyorsabban építeni a hajókat hosszú távon”

Azért azt gondolni lehetett előre is, hogy a szárazföldi Németország, melynek csak egy viszonylag rövid, sekély vizű, zátonyos tengerpartja van egy beltengeren, hosszú távon nem lehet kihívója az ország -elvileg- szinte teljes katonai költségvetését a flottára áldozni tudó angoloknak.

„majdnem mind1 volt, hogy a németek "lefekszenek-e" az angolokkal vagy nem”

Nem gondolnám. Ha létrejön az angol-német-japán szövetség, a húszas évek körül alighanem összejött volna egy háború az amerikai-orosz-francia tengellyel, de az olyan szélsőségeket, mint a nácizmus/bolsevizmus, talán sikerült volna elkerülni. Persze ez csak találgatás, de alig hinném, hogy járhattunk volna rosszabbul, mint ahogy végül valóban történt.

„igazából a csatacirkálók száma volt a meghatározó az angol-német I Vhs viszonyokat illetőleg és bizony ott messze nem volt annyira elsöprő a fölény, mint a csatahajóknál”

Ezzel megint nem értek egyet, de nagyon hosszú volna ebbe belemenni. Egyébként a csatahajóknál se volt elsöprő fölény, az első félévben időnként majdnem egyenlő volt az állás.

savanyújóska 2018.03.13. 18:31:11

@savanyújóska: " Németország, melynek csak egy viszonylag rövid, sekély vizű, zátonyos tengerpartja van egy beltengeren"

Kettő beltengeren.

Akos Gergely 2018.03.13. 19:21:36

"Ha létrejön az angol-német-japán szövetség, a húszas évek körül alighanem összejött volna egy háború az amerikai-orosz-francia tengellyel, " - ebben én nem értek egyet, de ez azt hiszem tényleg messzire visz :). Maradjunk abban, hogy az angol-amerikai valós szembenállásra reális esély nem volt, pont a fentebb említett pénzügyi háttérhatalmak miatt.

"Egyébként a csatahajóknál se volt elsöprő fölény, az első félévben időnként majdnem egyenlő volt az állás." 1916-ra azért a 3:1-hez csatahajó arány szerintem elég elsöprő, és mindezt úgy, hogy a lövegkalibert nem számolom. A legrosszabb időkben is ~50% fölényük volt az angoloknak (nem nyálaztam végig évre lebontva, hogy stimel-e de itt egy összehasonlítás (igaz csak a dreadnought korszakra vonatkozik, a tárgyalt időszakra nem releváns).

Dreadnoughts Great Britain Germany
1906 1 0
1907 3 0
1908 2 4
1909 2 3
1910 3 1
1911 5 3
1912 3 2
1913 7 3
1914 3 1
Total 29 17

És ehhez még hozzájött a megvásárolt 3 csatahajó (Agincourt, Erin, Canada) plusz a QE-k és az R-k elkészült egységei 1916-ra. A Krupp gyorsabban gyártotta a lövegeket és a páncélt mint a brit cégek, de az angol hajógyárakat az összeszerelésben egyszerűen nem tudták verni a németek (bár amennyire tudom próbálkozni sem próbálkoztak ezzel igazán..)

A csatacirkálók képe már máshogy fest. Ha időd engedi olvasd el a linkelt írást, elég jó.

Dreadnought
battle-cruisers Great Britain Germany
1906 0 0
1907 3 0
1908 0 0
1909 1 0
1910 1 2
1911 2 1
1912 1 2
1913 1 2
1914 0 0
Total 9 7

savanyújóska 2018.03.13. 19:33:04

@Akos Gergely: „az angol-amerikai valós szembenállásra reális esély nem volt”

Eric Grove is elmélkedett valahol az 1928-as angol-amerikai háborúról, amit szerinte bravúrosan elhárítottak a washingtoni szerződéssel.

„1916-ra azért a 3:1-hez csatahajó arány szerintem elég elsöprő, és mindezt úgy, hogy a lövegkalibert nem számolom. A legrosszabb időkben is ~50% fölényük volt az angoloknak „

Ez 1916, és te beleszámolsz mindent. A hajók az első évben szanaszét voltak szórva, és mindig legalább 3-4 csatahajó volt javításon. 1914 végén állítólag volt néhány olyan hét, amikor az Északi-tengeren bevethető nagy hadihajók számát tekintve a németek vezettek 19-18-ra.

Akos Gergely 2018.03.13. 20:03:26

@savanyújóska: Nézd, a tengerészeti szempont egy dolog, az alapján lehetne mondani, hogy ellentétek voltak, de szerintem a valós politikai háttér nem arrafelé mutatott, hogy ott vlaódi, mély konfliktus legyen.

Ha a táblázatot elfogadjuk valósnak (amit sajnos nem sikerült rendesen beilleszteni) jól mutatja az évenkénti bontást, 1914-re is már közel 2X fölény volt a csatahajókban. és igen mindent számolok, mert amiket írsz az ugyan jogos érv, de ugyanúgy iagz a német hajókra is, lásd pl Goeben. És náluk is volt nem egyszer torpedó/aknatalálat vagy egyéb okokból dokkban álló hajó. Nem mondom, hogy nem lehetett olyan átmeneti pillanat napokra/hetekre amikor nem volt nagyon közel az aktív hajók száma, de szerintem a csatahajók terén igen komoly angol fölény volt már 1914-ben is, '16-ra meg aztán durván (a HOOD-os írásomban említettem is Jellicoe, már mint First Sea Lord, hallani sem akart csatahajó tervekről, annál inkább csatacirkálókról).

David Bowman 2018.03.14. 02:10:04

@kumisz3: Erről akartam bővebben olvasni.

savanyújóska 2018.03.14. 17:00:44

@Akos Gergely:
Ilyen mi lett volna ha dolgokról elég reménytelen vitázni. Én úgy vélem, az USA és Anglia között voltak olyan komoly érdekellentétek, amik más körülmények között háborúhoz is vezethettek volna, te meg nem. Nem hiszem, hogy innen el tudnánk mozdulni.
Az angol fölény az egy dolog, az meg egy másik, az adott helyen mennyit tudnak ebből érvényesíteni. A napóleoni háborúk idején is hiába volt a Royal Navy papíron elsöprő fölényben, az erők szétforgácsoltsága miatt mégis úgyszólván az összes ütközetben kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, vagy éppen a franciák/spanyolok voltak számbeli fölényben. (Talán csak az első algecirasi csatát leszámítva, ahol az angol hajók kétszeres túlerőben voltak. Vicces, hogy pont ezt a csatát vesztették el.) Ugyanígy nagyjából 1915 tavaszáig az Északi-tengeren is viszonylag kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, vagy legalábbis az angol fölény nem volt olyan nagy, amit a német hajók jobb páncélzata, jobb tüzérsége, és általában jobb vezetése ne tudott volna kiegyenlíteni. Scarboroughnál például 21-18 arányú volt az angol fölény, ami önmagában sem nagy, és bele sincs számítva a nyolc sorhajó, amit a németek ekkor is magukkal cipeltek, és ami plusz 32 darab 280 mm-es ágyút jelentett. Vagyis az első 6-8 hónapban -főleg november, december, január környékén- a német flottának lettek volna győzelmi esélyei a Grand Fleet-el szemben. Aztán hogy mire mentek volna egy ilyen győzelemmel, az megint más kérdés.

David Bowman 2018.03.14. 18:09:59

Nem értem, a németek miért nem támadtak rá minden erővel Angliára. Semmi vesztenivalójuk nem volt. Ha elveszik a flottájuk, egy gonddal kevesebb. Ha az angoloké veszik el, elveszett Anglia.

savanyújóska 2018.03.14. 19:24:03

@David Bowman: A flotta nem egy gond volt, hanem hatalmas érték, aminek a felépítéséért rengeteg áldozatot hoztak. (Új adók, miegymás.) Nem akarták feleslegesen kockáztatni, különösen hogy az első hónapokban még úgy gondolták, a szárazföldön úgyis nemsokára eldől a háború. A kedvező lehetőségeket meg azért nem használták ki, mert nem tudtak róluk. Az angolok erejét nagyon túlbecsülték, ahogy azok is az övéket.
A Grand Fleet-et meg megverhették volna, de akkora győzelmet, ami úrrá teszi őket az Atlanti-óceán felett, aligha érhettek volna el. Ha egy csuzimai méretű győzelmet aratnak, az angolok akkor is viszonylag hamar fel tudtak volna állítani egy új flottát a megmaradt hajóikból, és ha kell, akár francia és japán segítséget is igénybe vehettek volna. Végső esetben az amerikaiak sem tűrték volna el, hogy Britannia német megszállás, vagy befolyás alá kerüljön.
Egy tengeri győzelem esetleg segíthetett volna tárgyalóasztalhoz ültetni a briteket, de az is lehet, éppen ellenkező hatást értek volna el, és az angolok már csak a presztízs okok miatt is, még elszántabban folytatták volna a háborút.

backbencher 2018.03.14. 20:32:02

@savanyújóska:

Ez a sorozat eddig reszrol reszre javulo tendenciat mutat a haditechnikai torteneti reszt illetoen.

De sajnos tobb tenybeli teves megallapitas is van, es tobb olyan tortenelmi teny is kihagyasra kerult, amik ismereteben realis helyere kerul a cikk tobb megallapitasa.

1. Haromhatalmi (orosz-francia-nemet) Intervencio Japan ellen (1895)
Japan a Kina elleni elso kinai-japan haboruban (1894-1895) megverte Kinat, es a haborut lezaro Simonoszeki bekeszerzodessel (1895.04.17.) megszerezte Tajvant, erositette befolyasat Korea felett, tovabba megszerezte a Liaodong-fsz-et, es Port Arthurt.
Oroszo. viszont szinten meg akarta szerezni maganak Port Arthurt, es Koreat, ezert 1895.04.23-an (!) - Franciao-t ES Nemeto-t maga melle allitva - diplomaciai nyomasgyakorlassal KENYSZERITETTE Japant a Simonoszeki bekeszerzodesben megszerzett teruletek kozul a Liaodong-fsz. es Port Arthur Oroszo-nak ATENGEDESERE, csereben a kinaiak altal Japannak fizetendo jovatetel osszeget megnovelte.

Ennek 3 hosszutavu kovetkezmenye lett:
(a) Japan fo politikaja innentol kezdve az volt, hogy a a japan terjeszkedeshez Azsiaban a nyugati hatalmak es az USA ilyen esetleges osszefogasat mindenkeppen megakadalyozza -> angol-japan szovetseg (1902-1923) -> csatlakozas az Antikomintern Paktumhoz (1936).
(b) Japan elsodleges celja a Liaodong-fsz., Port Arthur es Korea megszerzese -> orosz-japan haboru (1904-1905), es Korea japan megszallasa (1910-1945).
(c) Japan Oroszo-t tekintette fo rivalisanak a Kinaban valo terjeszkedesenel -> orosz-japan haboru (1904-1905), orosz-mongol-japan haboru (1939).

2. Brit reakcio a Haromhatalmi Intervenciora
Brit reszrol elsodleges cel volt annak megakadalyozasa, hogy a Haromhatalmi Intervencio Eu-ban is ervenyesuljon. Mivel 1895 majus vegere a britek megbizhato infokat szereztek arrol, hogy az orosz-francia-nemet egyuttmukodes csak erre az egy esetre szolt, ezert NEM VOLT UK KORMANY RESZEROL szovetsegkotesi ajanlat Nemeto. felé.
Ezenkivul a brit kormany 1895-ben kedvezo ajanlatot tett a japan kormanynak uj hadihajok epitesere es flottatisztek kikepzesere, es ez vezetett egyreszt a japan hadiflotta gyors modernizaciojahoz, es az angol-japan egyezmenyhez (1902).

3. Joseph Chamberlain nemetek fele puhatolozasai (1895, 1898, 1901)
Joseph Chamberlain 1895-1903 kozott brit gyarmatugyi min. volt, es egy erosen tulmozgasos, nemetbarat konzervativ politikus. Eppen azert valasztotta 1895-ben a gyarmatugyi min. tarcat a neki felkinalt penzugymin., ill. belugymin. helyett (a kulugymin. posztot Lord Salisbury maganak tartotta fenn), mert ugy gondolta, hogy innen is ervenyesitheti sajat nezeteit.

Az 1895-os Haromhatalmi Intervencio mar megszunt mire gyarmatugyi min. lett (1895.06.24.), igy kenytelen volt varni a kedvezo alkalomra.
Az elso ket alkalommal (1898.03.29., 1899.11.21.) a nemetek nem vettek komolyan Chamberlaint.
A harmadik alkalommal (1901) pedig maga Chamberlain cseszte el a puhatolozast egy ontelt nyilatkozattal.

Link: en.wikipedia.org/wiki/Joseph_Chamberlain

4. Az elso globalizacio
A vilag felosztasa 1900-ra lenyegeben befejezodott; ezt tanitjak Ny-Eu-ban az elmult 15 evben az "elso globalizaciokent".
1900-1914 kozott 4 terulet maradt, ami meg nem kerult vmelyik eu-i vagy eu-n kivuli nagyhatalom uralma vagy befolyasa ala: Etiopia, Marokko, Ottoman Birodalom, Kina.
Etiopia felig brit, felig olasz befolyas ala kerult.
Marokkoert Nemeto., Franciao. es Spanyolo. kuzdott, vegul 1912-ben nagyobb resze francia kisebb resze spanyol gyarmat lett.
Ottoman Birodalom elvesztette az europai teruleteit (2 Balkan haboru 1912-1913), es Libiat (1911).
Kinaban pedig a Boxerlazadas (1899-1901) levereset kovetoen az osszes nagyhatalom kereskedelmi privilegiumokat es sajat teruleteket szerzett a Kuomintang Forradalomig (1911).

Az Ottoman Birodalom es Kina feletti nagyhatalmi marakodas aztan 1914-1945 kozott tovabb folytatodott, csak a legtobb szereplo 1936-1941 kozott "kiesett a jatekbol".

Akos Gergely 2018.03.15. 01:31:19

@savanyújóska: Zoli, nem kötekedésből, de egy ilyet mondj kérlek: "Én úgy vélem, az USA és Anglia között voltak olyan komoly érdekellentétek, amik más körülmények között háborúhoz is vezethettek volna, te meg nem." - pont ez az hogy más körülmények közt azt írod, illetve, hogy mi lett volna ha. De ez az, hogy nem volt, történelmileg, de facto. Persze ment az üzengetés a tengerészeti miniszterek közt is, hogy mi minden angol csatahajóra 2-vel válaszolunk, vagy 5-tel ha kell, de ezek felületes dolgok, olyan ami miatt egy transz-atlanti konfliktusra sor kerülhetett volna nem hiszem, hogy lett volna (területi követelés egymás felé pl.).

A 18 dreadnought-ba Scarborough-nál a csatacirkálókat is beleszámoltad gondolom, mert csak úgy jöhet ki...az hogy helyi erőfölényt tudott a kisebb fél kialakítani rövid időre ezt nem vitatom, de ez csak ezt bizonyítja semmi mást. Ettől még, ahogy utána David Bowmannek is írtad a maradék hajókból elég szép kéis flottát tudtak volna újra összeállítani. Persze a németek pontosan erre játszottak végig, hogy helyi számbeli fölényt tudjanak létrehozni és annyi angol hajót legyűrni így, hogy a Grand Fleet kellőleg meggyengüljön.
De mondjuk hogy rendben van ,csatahajókból sem volt akkora a fölény, viszont ezzel a logikával látszik, hogy csatacirkálókból viszont még sokkal szorosabb volt a dolog - ha megnézed a fentebb beillesztett táblázatom, jól látszik hogy elég szoros volt a versenyfutás, főleg ha ott is hozzávesszük, hogy időnként azokból is küldtek felújításra, más vizekre stb.

savanyújóska 2018.03.15. 05:35:15

@Akos Gergely:
Úgy gondoltam, eddig is nyilvánvaló, hogy feltételes, mi lett volna ha teóriákról beszélünk. Ha a századforduló körül máshogy alakulnak a szövetségi rendszerek, az angolok kerülhettek volna a másik oldalra is, a németek mellé. Az angol-amerikai viszonyt a flottaépítési verseny -ebben az esetben US Navy/Royal Navy- tovább ronthatta volna, és feszültségeket gerjesztett a harmadik világbeli befolyási övezetek felosztása, illetve a Commonwealth protekcionista gazdaságpolitikája. (És miután szövetségi rendszerekről beszélünk, a francia revansizmus, és az orosz terjeszkedés a Dardanellák és Perzsia felé szintén casus belli lehetett volna.) Ez persze mind csak feltételezés, és találgatás, hogy a valóságban ezek az ellentétek sosem eszkalálódtak, és a XX. század során nem került sor háborúra az USA és Anglia között, az nekem is feltűnt.
A másik ügyben is csak arról van szó, hogy a németek egy időben tudtak volna helyi erőfölényt kialakítani az Északi-tengeren, és győzelmet aratni a Grand Fleet-el szemben, ami talán segíthetett volna nekik kedvező feltételekkel békét kötni. Vagy nem. Nem azt mondtam, hogy tönkreverhették volna az egész Royal Navyt, és aztán megszállhatták volna Angliát.
A 21-18-ban mindkét fél részéről benne vannak a csatacirkálók is.

sítábor 2018.03.15. 11:15:50

köszi a munkát!!! várom a folytatást!

Akos Gergely 2018.03.15. 11:38:51

@savanyújóska: Maradok tisztelettel, de attól, hogy alternatív szálat, cselekményt teoretizálunk csak a valós, történelmileg is megtörtént eseményekből tudunk feltételezni, tehát valahol abból kell kiindulni az ún. "point of divergence" utáni eseményeket illetőleg is. Nyilván ezeken vitatkozni felesleges ahogy írtad is, de azért jó eséllyel feltételezhetőek, illetve kizárhatóak dolgok, csak erre utaltam azzal, h de facto nem volt mély konfliktus az angolok és az amerikaik közt és én nem látom be, hogy ezen egy angol-német szövetség mit változtatott volna, legalábbis 10-15 éves távlatban.

David Bowman 2018.03.15. 12:39:34

@savanyújóska: Az óriási értéket horgonyláncon ette a rozsda, és még több erőforrás kötött le a puszta őrzése. Ha partra szállnak Angliában a többiek fújhattak volna a seggükbe.

Untermensch4 2018.03.16. 08:10:23

@Akos Gergely: Egy angol-német-japán szövetség a csendes-óceánon biztosan keresztezte volna az usa útját. Kínában is.

backbencher 2018.03.18. 19:55:19

@savanyújóska:

Kar, hogy a fenti cikkbol kimaradt nehany lenyeges info a fenti 2018.03.14. 20:32:02-es kommentemben irtakon kivul.

1. Szamoa nemet gyarmat lett
A cikkben irtakkal ellentetben Szamoa ny-i fele 1900-ban nemet gyarmat lett (Nemet Szamoa 1900-1914) UK es USA jovahagyassal, a k-i fele meg Amerikai Szamoa (USA tarsult terulet) mindmaig.

2. Nemeto. teruletszerzese a szeteso spanyol gyarmatbirodalombol
A cikkben irtakkal ellentetben Nemeto. maga is kivette a reszet a szethullo gyarmatbirodalombol, amihez UK es USA szinten hozzajarult.
Szerzodessel (1899.02.12.) 17mio aranymarkaert (25mio peseta) MEGVETTE Spanyolo-tol a Carolinas szigetcsoportot (mai E-Mariana szk, Palau), duplajara novelve Nemet Uj-Guinea teruletet.

3. A hires-hirhedt "Hunok es Attila beszed"
II. Vilmos Bremerhavenben adott 1900.07.27-i beszedevel, amelyben a Boxerlazadas leveresere Kinaba indulo nemet kontingenst bucsuztatta, arra biztatva oket, hogy ne ejtsenek foglyokat, ne hatraljanak meg, es ahogy ezer evvel ezelott a hunok Attila alatt, ugy lepjenek fel a kinaiak ellen Kinaban.
A beszed nemet ujsagokban lekozolt hivatalos valtozatabol ugyan a fenti kinos reszeket kihagytak, de az megjelent a kulfoldi (brit, francia, USA, olasz, orosz) lapokban.
Ez volt az alapja annak, hogy az I. vh-ban a brit es USA sajtoban (aggressziv es barbar) hunokkent emlegettek a nemeteket.

4. Nemet globalis flottatamaszpont halozat (1887-1905) kiepitese a brit rendszer lemasolasaval
Nemeto. 1890-tol mint a 4. legnagyobb gyarmattartova valt hatalom, elsosorban nem a gyarmataival, hanem a flottafejlesztesei mellett eppen a globalis brit flotta tamaszpont rendszert lemasolni igyekvo sajat nemet flottatamaszpont rendszer kiepitesevel jelentett novekvo fenyegetest nemcsak az eu-i hatalmi egyensulyra, hanem mar kozvetlenul UK globalis pozicioira is.
Ilyen globalis flottatamaszpont rendszert ugyanis EGYETLEN MAS AKKORI HATALOM NEM EPITETT KI, bar a lehetosege mind az USA-nak, mind Franciao-nak meglett volna ra.

5. II. Vilmos kiszamithatatlan, bombasztikus nyilatkozatai
II. Vilmos nemet diplomaciaba valo beavatkozasai a legjobb esetben passziv ertetlenseggel (ld. Haromhatalmi Intervencio Triple Intervention 1895, Bjorkoi Egyezmeny 1905) talalkoztak.
Azonban legtobbszor diplomaciai botranyok, ill. ket- vagy tobboldalu nk. valsagok kirobbanasat eredmenyeztek (ld. Kruger tavirat 1896, Jeruzsalemi beszed 1898, Tangeri beszed 1905, Daily Telegraph interju 1908).
Ezekkel a bombasztikusnak szant, de sokszor katasztrofalis hatasu nyilatkozataival nemcsak sajat magarol alakitott ki egy agressziv, kiszamithatatlan, vilaghatalmi poziciora toro kepet, hanem a nemet diplomaciarol, a nemet kormanyrol, es vegso soron a nemetekrol is.
Ilyen nyilatkozatokat, ill. stilust egyetlen mas akkori orszag uralkodoja, elnoke, min. elnoke sem engedett meg maganak, meg nk. valsaghelyzetekben sem.

SimanCsakBálint 2018.03.19. 09:35:51

Az amerikaiak, meglepő módon hasonlóan más nemzetekhez, mindig rendelkeztek egy ellenségképpel. Samuel Huntington kevéssé ismert "Kik vagyunk mi?" című könyve ezt a kérdést járja körül. A XIX. második felétől, kis írektől és a pápától való rettegést követően a sztenderd ellenség a németek voltak. Márpedig olyan háborúba belevinni az amcsikat -ami a túlfejlett- igazságérzetükkel szembe megy nem lehetett volna. Ugyan volt a Royal Navy elleni haditerv is, de csak olyan kötelező jelleggel. Egy önmagában álló brit birodalom vs. usa háborút nem tudok elképzelni. Egy I. vh. nélküli Zoli által felvázolt összecsapás... Nos az egy jó kérdés. Megérne egy sztorit.

molnibalage 2018.03.19. 17:45:15

@SimanCsakBálint: Kifejtenéd, hogy 1898-1917 között ki volt az ellenségképp?

Aztán a két vh között, ahol kvázi egész fejlett Ny-e eleste után is kvázi 1 évig nem csináltak semmit?

Aztán a Szu széthullása után ki volt az ellenségkép? Tényleg érdekelne...

savanyújóska 2018.03.19. 20:01:01

@backbencher: Ezek részben voltak említve, részben lesznek említve – még legalább öt rész hátravan –, részben meg nem tartoznak annyira szorosan a témához, hogy részletesebben is érdemes lenne taglalni őket. Itt alapvetően a flottaversenyről lenne szó, nem a gyarmatosításról. Kiegészítésnek persze hasznos infók, kösz.

backbencher 2018.03.20. 04:02:19

@savanyújóska: 2018.03.19. 20:01:01

Ugy legyen. Kivancsian varom a kovetkezo reszeket is.
A cikksorozat elso reszenek elejen indokkent az I. vh kirobbanasaert valo felelosseg arnyalt megkozelitese szerepelt az akkori hatalmak flottaepitesi (fegyverkezesi) versenyen keresztul.

Ny-Eu-ban mar kb. 20 eve elkezdodott az I. vh-ert valo felelosseg atertekelese, es az akkori hatalmak kozos felelossegenek hangsulyozasa - ld. John Keegan: The First World War (Hutchinson 1998) muve (magyarul Az elso vilaghaboru, Europa 2010, Akademiai 2014). Ez 2010-tol kezdve felgyorsult - ld. Max Hastings: Catastrophe - Europe Goes To War 1914 (William Collins 2011) muve (magyarul 1914 Europa Langba Borul, Gabo 2013).
Ez a kozos felelosseg atertekeles pedig most az I. vh 100 eves evforduloja kapcsan tobb europai orszagban is megkezdodott.

SimanCsakBálint 2018.03.20. 09:45:14

@molnibalage:

A németek már 1890 környékén (az írek és a katolikusok után) kezdtek feljönni közellenségnek, nem kis mértékben a Zoli által is említett Karibi/Dél-Amerikai versenyfutás miatt. Pl. Chile hadserege az 1870-es évektől egészen kb. 1968-ig teljesen német elvekre épült, sőt a Stahhelmet is hordták még Pinochet alatt is. Az I. vh.-ra egyértelműen ők voltak a "barbárok" és a páratlan nyugati civilizációt fenyegető veszély ("hunok"). Hitler megerősödéásével és hatalomra jutásával ez tovább erősödött (ld. Eisenhower Keresztes háború Európában) és ez így is maradt 1945-ig amikor a szovjetek átvették a helyüket, némi joggal tegyük hozzá.

A Szovjetunió bukása nagy hoppá volt ld. Woolsey hasonlata a sárkányról, de alig 10 év után kapóra jött Bin Ladin (Michael Schuer: Imperial Hubris - ez a sztori tuti csak töredéke az igazságnak, de így is hányingertkeltő). Aztán gondolom az emberi jogi harcos ős cimbi szaúdiak beszóltak a feddhetetlen demokrácia exportőrnek, hogy ácsi, és ekkor kerültek elő újra a feltápászkodó oroszok (cca. 2006 körül). És azóta újra ők a rossz fiúk.

savanyújóska 2018.03.20. 10:19:01

@SimanCsakBálint: És persze az utolsó évekre tekintettel ne hagyjuk ki a kínaiakat se. Trumpék igen gazdagok ellenségekben.

@molnibalage: Ellenségkép alatt itt azért ne olyan totális társadalmi tébolyt érts, mint ami nálunk van a „migránsok” körül.

molnibalage 2018.03.20. 10:48:12

@savanyújóska: Én a fenti komment alapján azt látom, hogy ő bizony ilyenre gondolt..

SimanCsakBálint 2018.03.20. 12:33:28

@molnibalage:

Miért most nem ez megy az oroszokkal?

Egyébiránt az ellenségkép különösen az olyan fanatikus vallási szélsőségesnél, mint az amerikai lakosság többsége (vagy protestáns, vagy emberi jogi mániákus) az szó szerinti ellenséget jelent.

Nekünk újdonság ez a fajta heccelés és gyűlölködés (okkal vagy ok nélkül), de pl. a környező országokban 1920 óta ez megy a magyarsággal szemben.

@savanyújóska
Az amcsiknak még nem esett le, vagy nem akarnak szembe menni a kínaiakkal. Ők még nem váltak ellenségképpé. Az egy dolog katonai/diplomáciai téren mi zajlik. Ez sokkal inkább, sőt elsősorban társadalmi jelenség, Huntington is így foglalkozik vele.

savanyújóska 2018.03.20. 19:58:50

@SimanCsakBálint: „Egyébiránt az ellenségkép különösen az olyan fanatikus vallási szélsőségesnél, mint az amerikai lakosság többsége (vagy protestáns, vagy emberi jogi mániákus) az szó szerinti ellenséget jelent.”

Ez így azért vaskos túlzás. Az ellenségkép az inkább csak orientációs pont az amerikaiak fekete-fehér-igen-nem világképében. Oroszország lenni jó, Németország lenni rossz. Vagy fordítva. Ez, ritka kivételektől -például a japánok- eltekintve, nem jelent népi gyűlölködést. A legtovább az oroszok voltak ellenségek, és az amerikaiak imádták őket.

„Nekünk újdonság ez a fajta heccelés és gyűlölködés”

Na ne már...