Miután Ausztráliában befejezte az adománygyűjtést, Scott Új-Zélandon csatlakozott ismét a Terra Novához. Itt rakodták be a felszerelés zömét is, közte a 34 kutyát, 19 pónit, és a három motoros vontatót. Az út az Antarktisz felé egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A Terra Nova igen erős viharba került, melyben kis híján elsüllyedt, majd az Antarktiszhoz megérkezve csaknem három hétre beszorult a jégtáblák közé. A hajó végül csak 1911 januárjában érkezett meg a Ross-tengerre, a McMurdo szorosnál korábban létesített bázishoz.
A balszerencse azonban tovább üldözte az expedíciót. A legnagyobb és legerősebb vontató, melyre Scott reményeit alapozta, már az első napokban elveszett, amikor a kirakodás közben beszakadt alatta a jég. Nem szerepeltek jól Scott kedvenc pónijai sem. Már a kiválasztásuk sem a legjobban sikerült, mivel a lovak gondozásával megbízott Lawrence Oates, a hadsereg lovasságának kapitánya, csak késve tudott az expedícióhoz csatlakozni, ezért a pónik kiválasztásával Scott végül Cecil Mearest bízta meg, aki viszont a kutyák trénere volt, és a lovakhoz nem sokat értett. Meares korántsem a legjobb példányokat válogatta ki, bár valószínűleg a leghasználhatóbb pónik sem teljesítettek volna sokkal jobban. A lovak, melyeket a viharos tengeri út is nagyon megviselt, a vártnál sokkal rosszabbul viselték a finoman fogalmazva is nagyon zord antarktiszi klímát, állandóan betegeskedtek, és végül nem sok hasznukat vették a szánok vontatásánál.
Oates rendkívül lesújtó véleménnyel volt a Meares által vásárolt lovakról, és Scott hozzáértéséről egyaránt. Ahogy naplójában írta: „Scott tudatlansága az állatokkal való munkáról egyszerűen kolosszális.” Az expedíció vezetőjéről egyébként sem volt jó véleménnyel: „Én magam kimondottan nem kedvelem Scottot, és legszívesebben itt hagynám az egészet, ha nem az lenne a helyzet, hogy ez mégiscsak egy brit expedíció.” Oates és Scott között a későbbiekben is rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb összetűzések, ám ennek ellenére viszonylag jó munkakapcsolatot alakítottak ki, és ha emberként nem is kedvelték, kollégaként azért mégis tisztelték egymást. Naplójában Oates azért gyakran kifakadt Scottra, akinek különösen az egocentrikusságát kifogásolta. „Nem egyenes jellemű ember. Mindig ő az első, a többiek számára sehol sincsenek.”
Scott jóval diplomatikusabban fogalmazott Oatesról. Naplójában ő a „vidám, öreg pesszimista”, aki „mindent sötétben lát, de úgy látom, ez hozzátartozik a személyiségéhez.”
Az expedíció azon tagjai, összesen 33-an, akik átteleltek az Antarktiszon -a Terra Nova visszatért Új-Zélandra-, a támaszpont egyetlen, nagy lakóépületében lettek elszállásolva. Scottnak arra is volt gondja, hogy az addigi szokásoktól eltérően a barakk egyetlen belső terét egy válaszfallal kettéossza, hogy külön térbe kerüljenek a tiszt urak és a tudós urak, illetve a közönséges közmatrózok és közlegények. A korabeli viszonyokra jellemző módon ezt az intézkedését senki sem kifogásolta, azt még a matrózok sem érezték bántónak, és Scott egyébként igen nagy népszerűsége egyáltalán nem szenvedett csorbát közöttük sem.
Az expedíció tagjai nem egyetlen csapatban, és egyetlen helyen tevékenykedtek. Amikor erre lehetőség adódott, több kisebb csoport különvált, és felfedező utakra indult, távolabbi területekre. Az egyik ilyen csoport találkozott Amundsenékkel is, akik a Ross-tenger túlsó oldalán, a Bálna-öbölben állították fel táborukat. A helyet, mely 110 kilométerrel közelebb volt a sarkhoz, mint a McMurdó bázis, korábban az angolok is megvizsgálták -három évvel korábban eredetileg Shackleton is itt akart tábort verni-, de túl veszélyesnek találták. Amundsen felajánlotta a briteknek, hogy használhatják a táborhelyét, és ha szükség van rá, kutyákkal is kisegíti őket, de ajánlatát udvariasan elutasították.
Az első nyarat -a március végéig tartó időszakot- elsősorban arra használták, hogy a pólus felé előrenyomulva élelmiszer és petróleum készleteket halmozzanak fel a meghatározott pontokon, azon az útvonalon, melyen a Sark meghódítására indított, a következő nyárra tervezett expedíció haladni akart. Az utolsó, legnagyobb lerakatot, a One Ton Depot-ot -mely nevének megfelelően egy tonnányi élelmiszert, petróleumot, és tartalék felszerelést tartalmazott-, a 80-ik szélességi körön akarták elhelyezni. A pónik rossz állapota miatt aggódó Scott azonban végül a tervezettnél mintegy 50 kilométerrel előrébb, a 790 29'-nél állította fel a raktárat. Oates ugyan javasolta, hogy áldozzák fel a kimerült pónikat, és azokat levágva a húsukkal is növeljék az élelmiszerkészletet, ám Scott fontosabbnak tartotta, hogy a pónikat megmentse a következő nyári szezonra. A döntés utóbb végzetesnek bizonyult.
Időközben Scott újításainak csaknem mindegyikéről kiderült, hogy jókora baklövések. Az már az első napokban nyilvánvalóvá vált, hogy a motoros vontatókkal és a pónikkal melléfogtak. Később az is kiderült, rosszul lettek kiszámítva az élelmiszer fejadagok, nem jók az új, acél bakancsszögek, a gyapjúruha átázott, ha pedig vízhatlan kabátot vettek föléje, menet közben beleizzadtak. A szarvasbőr hálózsák helyett használt tollbéléses zsák szintén nem vált be, a toll este magába szívta az izzadságot, ami aztán napközben kopogós keményre fagyott. A petróleumfőző kétszer-háromszor lassabban melegítette fel az ételt, mint a spirituszfőző, és ennek megfelelően a petróleumból több is fogyott. Scottnak minderről többnyire nem is mertek szólni, hiszen tudták róla, sosem hajlandó elfogadni, hogy ő tévedett valamiben. A parancsnok így elégedetten jegyezhette fel naplójába: „Az a mély meggyőződés alakult ki bennem, hogy minden szempontból közel járunk a tökéletességhez.”
Scott 1911 szeptember 13-án ismertette először társaival a Sark meghódítására készített tervét. Eszerint 16 ember indult volna útnak a McMurdo bázisról, és együtt haladnak egészen a Beardmore gleccserig. Itt négy ember leválik a csoportról, és a kutyákkal visszatér McMurdóra. A többiek lelövik a pónikat, és húsukkal kiegészítik az élelmiszerkészletet, majd három csoportban indulnak tovább, az út hátralevő részén már maguk húzva a szánokat. Útközben a magukkal hozott élelmiszerből kisebb lerakatokat hagynak hátra, a visszaútra. A háromból csak egy csoport megy végig, egészen a Sarkig, a többiek útközben leválnak a menetről, és visszatérnek a bázisra. A végső szakaszra vele tartókat Scott csak útközben választja ki. Az eredeti menetterv szerint a csapat karácsony táján érte volna el a Déli-sarkot, tehát a sarki nyár legmelegebb időszakában, ami a legkedvezőbb lett volna a visszatéréshez. Scott már ekkor utasítást adott, hogy a támaszpontra visszatérők a kutyákkal februárban induljanak eléjük, hogy március elején a 82-ik szélességi körnél találkozzanak a Sarkról visszatérőkkel. A csapat minden tagja meg volt győződve róla, hogy sikerrel fognak járni.
Az indulás tervezett dátumát Scott október végében jelölte meg, ami elég késői időpont volt, és azzal a következménnyel járt, hogy a csapat március közepénél nem tudott előbb visszatérni. Ez viszont már a nyár végét, és a rossz időjárás kezdetét jelentette. Nem maradt tehát biztonsági ráhagyás az ütemtervben, és várható volt, hogy az előre nem látható okok miatt bekövetkező kisebb-nagyobb késedelmek esetén a visszatérők belecsúsznak a nyár végi, tél eleji viharokba. (Ahogy aztán később történt is.) Mindezt Scott is előre látta, ám kénytelen volt várni az indulással, hogy a pónik, melyek nem bírták az éghajlatot, a már viszonylag melegebb nyári időben indulhassanak útnak. Azt, hogy súlyos hiba volt a kutyák helyett a pónikat választani, Scott még ekkor sem volt hajlandó belátni. Rendíthetetlenül bízott abban, csak időt kell adni az állatoknak, hogy hozzászokjanak az éghajlathoz, és meg volt róla győződve, hogy a bajok fő oka nem a pónik feladatra való alkalmatlansága, hanem hogy a tapasztalatlan Meares nem a legmegfelelőbb állatokat választotta.
A Sarkra indulók végül nagyjából a fenti terv szerint jártak el. Néhány nappal az indulás előtt, október huszadikán, Scott írásban is utasította Mearest, február elején induljon a visszatérők elé: „Február első hete körül szeretném ha elindulna harmadik útjára dél felé, azzal a céllal, hogy megkönnyítsék a harmadik déli csoport visszatérését, és esélyt adjanak a hajó elérésére. Indulásának időpontja a visszatérő csoportról érkező hírektől, a kutyák élelmének mennyiségétől, a kutyák állapotától, stb., függ. Jelenleg úgy tűnik, március elseje körül találkozhat a visszatérő csoporttal, a 82-ik szélességi körnél, vagy a 820 30'-nél.”
A Sark meghódítására induló csapat végül 1911 november elsején indult útnak. A szerencse azonban ezúttal sem pártolt Scott mellé. Alig 80 kilométer megtétele után mindkét vontató, melyeknek a Beardmore gleccserig kellett volna szállítaniuk a lovak takarmányát, tönkrement, majd heves viharok késleltették a különítmény előrejutását. Az időjárás az évszakhoz képest rendkívül pocsék volt, tomboló szél, és szüntelen havazás keserítette meg a csapat életét, és nehezítette meg előrejutásukat. Meares csapata a kutyákkal december 11-én fordult vissza a támaszpontra, magukkal víve Scott üzenetét: „A helyzet nem olyan rózsás, mint lehetne, de őrizzük meg hitünket abban, hogy a szerencse megfordul majd.”
Az idő ezt követően javult valamelyest, azonban a frissen leesett, laza hóban, melybe belesüppedtek az emberek és a szánok, továbbra is csak nagy nehézségek árán lehetett előrejutni. December 22-én, amikorra az eredeti tervek szerint már a pólus környékén kellett volna lenniük, még mindig csak a 85-ik szélességi körnél jártak. Itt visszafordult a második csoport is, akiket indulás előtt Scott ismét figyelmeztetett arra, februárban küldjék vissza eléje a kutyás csapatot, hogy segítsék a visszatérését. Az őt mentegetni akaró történészek később azt feltételezték, azzal, hogy nyomatékosan a kutyás csoportot kérte maga elé, Scott lényegében beismerte tévedését a pónikkal kapcsolatban, és elfogadta, a sarkvidéki viszonyok között a kutyák az alkalmasabbak. Valójában persze nem erről volt szó, hanem arról, hogy Scott nem is kérhetett mást a kutyákon kívül, mivel a vontatók már mind tönkrementek, a pónik pedig gyakorlatilag elfogytak. Novemberre már csak kilenc póni maradt, és ezek is nagyrészt odavesztek a Beardmore gleccserig vezető úton. Scott azonban naplójában még decemberben is azt írta a pónikról: „Remekül megállták a helyüket, ha figyelembe vesszük, milyen borzalmas körülmények között kellett dolgozniuk.” A következő évben sem kutyákkal, hanem öszvérekkel kívánta lecserélni a pónikat.
A pólus ellen végső rohamra induló csoport tagjait Scott január harmadikán jelölte ki. Rajta kívül Edward Wilson, Henry Bowers, Lawrence Oates, és Edgar Evans folytatta az utat, a többiek visszafordultak McMurdóra. A választás Scott egyéni ízlésén alapult, és sok szempontból nélkülözte a rációt. Wilson még az áttelelés alatt szerzett fagyási sérüléseiből sem épült fel teljesen, az idevezető úton pedig hóvakságot kapott, és alig látott. Azonban Scott legközelebbi barátja volt, akit a parancsnok minden bizonnyal maga mellett akart tudni. Ezenkívül talán úgy vélhette, szükség van egy orvosra is a csapatban.
Oates és Evans csak az áttelelés során szerzett tapasztalatokra támaszkodhattak, egyébként kezdők voltak a sarkvidéken. (Ugyanekkor viszont a tapasztalt veterán Thomas Creant, aki már a Discovery expedícióban is részt vett, Scott visszatérésre utasította.) Viszont ők voltak a csapat legerősebb emberei, akik a szánok vontatásánál nélkülözhetetlenek voltak. Később azonban éppen termetük miatt kerültek bajba, ugyanis az átlagosnál több táplálékra tartottak volna igényt, és a visszaúton nem bírták jól a nélkülözést. Nagy fizikai erőkifejtésre voltak képesek, de a tartós terhelést, és a koplalást az átlagnál rosszabbul bírták.
Az eredeti tervek szerint az utolsó csoport, mely végig ment a Sarkig, négy főből állt volna. Scott azonban váratlanul egy ötödik embert is bevett a csapatba, az apró termetű, ám rendkívül energikus, életvidám, fáradhatatlan Bowers főhadnagyot. Bowers később jó választásnak bizonyult, ám az eredetileg négy fő részére kiszámított élelmiszerkészlet szűkösnek bizonyult öt ember számára, és öt főnek az étel elkészítése is több időt, és több petróleumot vett igénybe, mint ahogy Scott eredetileg kiszámolta.
A Déli-sarkig vezető út utolsó szakaszán tehát csak ez az öt ember ment végig. Az utolsó napokban végre az idő is jobbra fordult. Az erős szél, és az időnkénti havazások némileg megnehezítették ugyan az utat, de az első hetek szörnyű időjárásához képest ezek már szinte idillikus körülmények voltak. Scott bizakodva jegyezte fel naplójába: „Most már elérjük, biztosnak látszik. Az egyetlen riasztó lehetőség a norvég zászló, amit előttünk tűztek ki.”
A csapat 1912 január 17-én érte el a Déli-sarkot. Bowers már messziről észrevette, hogy valami nincs rendben, kis fekete foltot látott a horizonton. Közelebb érve aztán kiderült, hogy legrosszabb rémálmaik váltak valóra, a Sarkon már egy kis sátor várta őket, a tetején a norvég zászlóval. Amundsen egy teljes hónappal megelőzte az angolokat, előző év december 15-én érte el a Sarkot. Scott mélyen megalázva érezte magát: „Legyőzötten távozom a helyről, mely vágyaim, és minden törekvésem célpontja volt. Ég veletek, életem ábrándjai!”
A nyomok világossá tehették Scott számára, mi volt vereségének egyik fő oka. A sátor körül mindenfelé kutyák lábnyomai látszottak. Amundsen nem kísérletezett pónikkal, és motoros vontatókkal, 118, gondosan kiválogatott grönlandi kutyát vitt magával az expedícióra, és csak kilenc embert. Nem vesztegette idejét tudományos kutatásokra, útjának egyetlen célja volt csak, a Sark elérése. Előző útjai során a norvég éveket töltött már az Északi-sarkvidéken, s a faji és osztály-előítéletektől mélyen áthatott Scottal ellentétben nagy érdeklődéssel tanulmányozta az ott élő emberek életét, és mindig igyekezett tanulni tőlük. Nem íróasztal mellett, logarléccel tervezte meg az expedíciót, mint angol riválisa, hanem a sarkvidéken szerzett saját tapasztalataira, s a lappoktól, eszkimóktól, a szibériai őslakosoktól tanultakra alapozott. (De gondosan tanulmányozta Shackleton és Scott útleírásait is, s igyekezett hasznosítani az ott leírtakat, és tanulni az angol kollégái által elkövetett hibákból.)
A kutyák által vontatott szánokon a norvég alig 55 nap alatt érte el a Déli-sarkot, míg Scotték 78 napig kínlódtak, miközben az út nagyobbik részén saját maguk húzták a felszereléssel megrakott szánokat. Ahogy az ilyen esetekben általában lenni szokott, a szerencse ezúttal is a rátermettebb mellé állt. Amundsenéknek majdnem végig jó idejük volt, a Sarkig vezető út számukra eseménymentes, majdhogynem unalmas volt.
Scottéknak viszont sem oda, sem vissza nem volt szerencséjük, melyre pedig nagyon rá lettek volna utalva. A visszafelé vezető út versenyfutás volt az idővel, hiszen márciusban már véget ér az antarktiszi nyár, és az idő, mely addig is elég pocsék volt, még rosszabbra fordul. Scott ráadásul még a tervezettnél is három héttel később ért el a Sarkra, és indult visszafelé, a március eleji visszaérkezésre tehát alig volt már esély.
A túlzottan is precíz, mindent másodpercre és grammra kiszámoló tervezés ráadásul ezúttal is visszaütött a csoportra. Scott nemcsak a napi élelmiszer-fejadagokat számította ki rosszul, alábecsülve a zord éghajlat alatt egy embernek szükséges napi kalóriamennyiséget, hanem még ezekből a szűkös fejadagokból sem halmozott fel tartalékokat, váratlan helyzetekre. Minden pontosan ki volt számítva, és ki volt mérve, nem volt semmilyen biztonsági ráhagyás. Éppen csak annyi élelmiszer volt náluk, ami a legközelebbi raktárig elég volt, és a legközelebbi raktárban is éppen csak annyi élelmiszert tároltak, ami az utána következő raktárig vezető úton szűkösen elég volt.
Scott ráadásul átlagos fejadagokkal számolt, és nem gondolt arra, hogy ami az apró termetű Bowersnek kiadós étkezést jelent, az az olyan nagydarab emberek számára, mint Evans és Oates, koplalásnak számít. Nem meglepő tehát, hogy éppen ők ketten, akiket pedig a fizikai erejük miatt választottak be a csapatba, dőltek ki először a sorból. Legrosszabb állapotban Evans volt, aki igen súlyos fagyási sérülései, és a skorbut mellett egy esés miatt súlyos fejsebeket is szerzett.
A nehéz terep, az erős szél, és a szokásosnál is hidegebb, mínusz 20-30 fokos hőmérséklet ellenére, a visszafelé vezető út első szakaszán a csapat viszonylag jó tempóban haladt, és február elejére elérték a Beardmore gleccsert. Evans állapota azonban fokozatosan romlott, fizikailag és lelkileg egyaránt összeomlott, és február 17-én, egy nappal azelőtt, hogy elérték volna a gleccser lábánál levő élelmiszerraktárt, meghalt.
Scott úgy vélte, az út hátralevő része már könnyebb lesz, hiszen innentől már ismerős terepen haladnak, a Ross-tenger jegén. Az időjárás azonban ezúttal sem kímélte őket, a vártnál is korábban beköszöntöttek az első téli viharok, a hőmérséklet pedig időnként -40 fok alá csökkent. A csapat raktártól raktárig vánszorgott előre, ám újabb csapás érte őket, a lerakatoknál hátrahagyott petróleumos kannák gumi zárótömítése az extrém hidegben összezsugorodott, és nem tömített megfelelően. A petróleum nagy része elfolyt, elpárolgott a kannákból, és nem volt mivel felmelegíteni az ételt.
Ettől kezdve már csak abban bízhattak, hogy a mentőcsapat, melynek Scott utasításainak megfelelően február elején meg kellett indulni eléjük, idejében rájuk talál, és kimenti őket. Az előre megbeszélt helyen, a 820 30' környékén, azonban senkit nem találnak. Scott azonban még mindig bizakodó: „Hisszük, hogy az Evans-fokról kutyafogatot küldtek elénk, hogy már úton van, közeledik, várni fog ránk a Hooker-hegynél, a következő raktárnál, és megkönnyíti visszatérésünket.”
Azonban a Hooker-hegynél sem várja őket senki, sőt, nyomát sem találják annak, hogy valaki járt volna itt előttük. A következő napokban sincs nyoma sem a mentőexpedíciónak. Scott lassan kénytelen szembenézni a tényekkel: „Egyáltalán nem értem, hogy lehetséges ez. Ha a Gondviselés nem könyörül rajtunk, végünk van. Az emberektől már nincs mit várnunk.”
Az utolsó remény, hogy valahogy sikerül eljutniuk a legnagyobb élelmiszer lerakatig, a One Ton Depot-ig, ahol bőséges, egytonnányi élelmiszer, és petróleum várja őket, ami minden számítás szerint elég kellene, hogy legyen a visszatéréshez. (Amundsen minden raktárában három tonna élelmiszert halmozott fel, embereinek és a kutyáknak.) A teljesen kimerült, koplaló emberek azonban már napi tíz kilométert is alig bírtak megtenni, noha a magukkal húzott szán már majdnem teljesen üres. Lassan Scott is kezdi elveszíteni a reményt: „Reszketek a gondolatra, mit hoz a holnap. Közeledik a vég. Csak ne legyen túl könyörtelen. … Ez iszonyú. Harcolni fogunk az utolsó kétszersültig.”
Március közepére Oates teljesen kifogyott az erejéből. Szellemi frissességét végig megőrizte, és kérte társait, hagyják magára, hogy ne hátráltassa tovább a többieket. Kérését elutasították, és Oates még két napig valahogy a csapattal tartott. Március 16-án reggel aztán a következő szavakkal ment ki a sátorból: „Kimegyek, járok egyet. Lehet, hogy kicsit tovább maradok.” Többé senki nem látta. Scott ezt írta naplójába: „Tudtuk, hogy nem fog visszatérni, hogy ezt a halálnemet választotta. Megpróbáltuk visszatartani, de tisztában voltunk vele, hogy bátor férfihoz, angol úriemberhez méltón cselekedett. Mi is éppily férfiasan akarjuk fogadni a halált. Tőlünk sem lehet már messze.”
Március 21-én a három túlélő már csak 18 kilométerre járt a One Ton Depot-tól, amikor olyan tomboló vihar tört ki, hogy még a sátrat sem tudták elhagyni. Most bizonyult tragikus következményekkel járó tévedésnek, hogy Scott, a pónikat kímélve, ötven kilométerrel a tervezett pont előtt hozta létre a One Ton Depotot. Ha akkor kitartanak, és az eredetileg tervezett helyen rakják le a készleteket, eddigre már rég elérték volna a menekülést jelentő tartalékokat.
A vihar a következő napokban sem csitult, a három ember a sátorba szorult be, az élelmiszer pedig lassan kezdett kifogyni. A szörnyű idő miatt arra sem volt lehetőség, hogy a még viszonylag jó fizikai állapotban levő Bowers előremenjen a raktárig élelemért.
A napok múlásával Scott kénytelen volt szembenézni azzal, hogy sorsuk megpecsételődött. Utolsó naplóbejegyzését március 29-én keltezte: „A sátorfalon túl egyre dúl a vihar. Reményünk utolsó szikrája is kihunyt. Kitartunk a végsőkig, de erőnk percről percre fogy. Nem lehet már messze a halál. Kár, de azt hiszem, nem sokáig tudok már írni.” És az utóirat: „Az Isten szerelmére, gondoskodjatok szeretteinkről!”
Scott más leveleket, és levéltöredékeket is hátrahagyott, melyeket feltehetően az utolsó napokban írt társai családjának, barátainak, az Admiralitásnak, és a feleségének. Az Admiralitásnak címzett levélben ezt írta: „Elértük a Sarkot, és úriemberhez méltón halunk meg. Csak asszonyainkat sajnálom kimondhatatlanul, akiket árván hagyunk. Ha naplómat megtalálják, az majd elbeszéli, mily híven álltunk haldokló társaink mellett, és hogy utolsó leheletünkig harcoltunk. Nem sok hiányzott, hogy kijussunk, nagy kár, hogy nem sikerült. Az utóbbi időben éreztem, hogy túlbecsültük erőnket. Itt senki nem hibás. Könyörgök, támogassák özvegyemet az Admiralitástól függő ügyekben. Ha biztonságban tudhatnám feleségemet és fiamat, minden sajnálkozás nélkül hagynám el ezt az árnyékvilágot, mert úgy érzem, a Hazának nem kell miattunk szégyenkeznie.”
Scott nem hibáztatta a McMurdo bázison levő társait sem azért, mert nem küldték ki eléje a mentőcsapatot. Úgy vélte, nyilván valami súlyos dolog történhetett, és nem emberi mulasztások miatt nem teljesítették utasításait.
Hogy pontosan mi is történt, az igazából máig sem teljesen tisztázott. Scott a kutyák trénerét, Cecil Meares-t bízta meg azzal, hogy februárban menjen a pólusról visszaérkező csapat elé. Meares azonban időközben elhagyta az expedíciót, nem tudni pontosan miért. Egyesek szerint családi okok miatt kellett visszatérnie Angliába, mások szerint a többiekkel való nézeteltérései miatt lépett ki a vállalkozásból. (Ami megint azt látszik alátámasztani, hogy bár Scott feljegyzéseiben állandóan ódákat zengett az emberei közti csodálatos összhangról és együttműködésről, az expedíció egyes tagjai közt valójában komoly ellentétek feszültek.) Távozása után Edward Leicester Atkinson, a haditengerészet orvosa vette át az irányítást, február elején neki kellett volna intézkednie a felmentő csapat útnak indításáról. Atkinson azonban fontosabbnak tartotta, hogy az éppen ekkor megérkezett Terra Novát mielőbb kirakodják, és minden emberét erre a feladatra állította be. Csak február közepén indult útnak másodmagával, hogy Scotték elé menjen. Útközben azonban értesítést kaptak, hogy az egyik külső kutatócsoport tagja, Edward Evans hadnagy -a Scottal tartó Evansnak csak névrokona- megbetegedett. Atkinson nem folytatta tovább az utat, helyette inkább a valóban súlyos állapotban levő Evanst mentette ki, és szállította vissza McMurdóra.
A február 26-án induló harmadik mentési kísérletben Atkinson már részt sem vett. Eddigre már nyilvánvalóan lemondott Scottékról, és fontosabbnak tartotta, hogy embereit és a kutyákat átmentse a következő nyárra. Az útra azt a két embert küldte ki, akit a leginkább nélkülözni tudott, az orosz Dimitrij Gerovot, a kutyák egyik gondozóját, és Apsley Cherry-Garrardot, aki zoológusként csatlakozott az expedícióhoz, de felvételét igazából inkább csak annak az ezerfontos adománynak köszönhette, mellyel az út költségeihez hozzájárult. Egyikük sem volt tapasztalt sarkkutató, és önállóan addig nem is vezettek utakat a sarkvidék belsejébe.
Atkinson nem adott részletes utasításokat. Azzal indította útnak Cherry-Garrardot, menjenek a One Tone Depotig, és ott a körülmények ismeretében döntsék el, mit tesznek a továbbiakban. A két ember március negyedikén érte el az élelmiszer raktárt, de onnan nem mentek tovább. Hatnapi várakozás után, március tizedikén, amikor az idő kezdett rosszra fordulni, visszaindultak a táborba. Scotték ekkor 110 kilométerre jártak tőlük.
Március végén tettek még egy kísérletet, hogy megtalálják Scottékat, ám a rossz idő miatt nem sokkal az indulás után vissza is fordultak. Scott csoportját ekkor már mindenki elveszettnek tekintette.
A McMurdóban maradtak tehát egyértelműen figyelmen kívül hagyták Scott szóban és írásban korábban többször megismételt utasításait. Hogy pontosan mi is történt, és miért, igazából máig sem teljesen világos. A felelősök, Meares, Atkinson, és Cherry-Garrard, feljegyzéseikben és jelentéseikben általában egymásra mutogatnak.
A britekre jellemző módon a parancsmegtagadásért nem vontak senkit felelősségre, hanem inkább gondosan eltussolták az egész ügyet. A vonatkozó iratokat olyan ügyesen elsüllyesztették a levéltárakban, hogy azokat csak több mint fél évszázaddal az expedíció után kezdték előásni a kutatók. (Cherry-Garrard is csak az ötvenes években, már Scott özvegyének halála után, emlékiratai harmadik kiadásában mert egyáltalán csak említést tenni a felmentő expedícióra vonatkozó utasításokról.) Alighanem kínos lett volna annak beismerése, hogy Scotték tragédiáját nem kizárólag a balszerencse és a rossz idő, hanem egyes angol úriemberek hanyagsága és hozzá nem értése okozta.
A következő nyár beköszönte, 1912 októbere után, ismét több kutatócsoportot indítottak útnak, most már csak azzal a céllal, hogy Scotték holttestét megtalálják. Mindenki meg volt róla győződve, hogy a végzet valahol távol, a Beardmore gleccsernél, vagy azon túl érte utol őket. Nagy megdöbbenést okozott tehát, amikor november 12-én az eltűntek felkutatására indított új expedíció tagjai, Atkinson, Cherry-Garrard, és Gerov, a One Ton Depottól alig 18 kilométerre, dél felé tartva véletlenül rábukkantak a sátorra.
A megrendítő jelenetet Centkiewiczék így írják le: „Atkinson, Cherry-Garrard, és Dmitrij lekapja sapkáját, és némán, födetlen fővel állnak a behavazott sátor előtt. Aztán óvatosan leválasztják a jégréteget, és lassan kizsinórozzák a fagytól törékennyé merevült ponyvát, mintha félnének megbolygatni a holtak nyugalmát. Csak Atkinson lép a sátorba, és letérdel.
Scott a sátorrúdnak támasztott fejjel pihen, hálózsákjának szárnyai szétvetve, zekéje kigombolva a mellén. Bal karja testvéri mozdulattal átfogja Wilsont, aki mellett Bowers alussza örök álmát. Csak ők hárman. Fagytól merev öltözékük, amíg éltek, meglágyulhatott a testmeleg hatására, a sátorponyva pedig megvédte őket a förgeteg tombolásától. Az Antarktisz, mint fehér szemfedőt, áttetsző, üveges jégbevonatot borított rájuk. A dús szőrzet alatt alig látszó, fagymarásokkal barázdált, sovány arcok bámulatosan nyugodtak.”
A holttesteket nem szállították el. A sátorponyvát rájuk borítva havat halmoztak föléjük, annak tetejére pedig egyszerű fakeresztet állítottak. Scott és társai máig ott pihennek, a becslések szerint mára már mintegy 23 méter vastaggá nőtt hó és jégréteg alatt. (A Ross-tenger jégtakarójával együtt mozogva már mintegy ötven kilométerre vannak haláluk eredeti helyétől, és a számítások szerint jó 250 év múlva majd leszakadnak a jégről, és elnyeli őket az óceán.) Atkinsonék Oates holttestét is keresték, de csak a hálózsákját találták meg.
A testeket csak Atkinson vizsgálta meg, és ő is csak felületesen. Nem tudni tehát, pontosan mikor haltak meg, s a fagytól és a kimerültségtől vesztették életüket, vagy bevették az erre a célra magukkal vitt ópiumtablettákat. Utóbbit valószínűsíti, hogy a Bowers és Wilson családjának címzett leveleiben Scott múlt időben beszél társairól, ugyanakkor viszont egyik barátjának azt írta: „Eleinte végezni akartunk magunkkal, ha a helyzet reménytelenre fordul. Most ez megtörtént, végső döntésünk értelmében azonban mégis a természetes, expedíciós halált választottuk”.
A Terra Nova, az expedíció életben maradt tagjaival a fedélzetén, 1913 február 10-én érkezett meg Új-Zélandra. Innen táviratozták meg Londonba, mi történt Scottékkal. A hír szabályos nacionalista/soviniszta hisztériahullámot keltett Anglia szerte. Scott szinte órákon belül nemzeti hőssé, és ikonná vált, az újságok hónapokon át róla, és dicsőséges haláláról cikkeztek, mely a britek szerint ismét bizonyította saját felsőbbrendűségüket. Ahogy Robert Baden-Powell hangot adott az általános véleménynek: „Lejtőn vannak a britek? Nem! Van még mindig sok bátorság és lelkierő a britekben. Scott kapitány és Oates kapitány megmutatta ezt nekünk”.
Az expedíció tagjaira, élőkre és halottakra, szórták a kitüntetéseket, az elhunytak emlékére pedig a Szent Pál katedrálisban tartottak gyászistentiszteletet. A közintézményekben és iskolákban sorra tartották a megemlékezéseket, követendő példaként állítva Scottékat az egész nemzet elé. A következő néhány évben csak Angliában több mint 30 emlékművet állítottak Scottnak.
Ezzel párhuzamosan persze a megvetés áradata zúdult Amundsenre -legalábbis Angliában-, aki a vérig sértett britek szerint „sportszerűtlenül” járt el, és közvetve ő okozta Scotték tragédiáját. Amundsennek egyébként valóban nem hozott szerencsét a Déli-sark. Következő útjain elhagyta az addig mindig mellette álló szerencse, s további pályafutását már csak kudarcok és félsikerek övezték. Hőn áhított célját, az Északi-sarkot, soha nem érte el. 1926-ban ugyan léghajóval átrepült felette, ám a rossz idő miatt leszállni nem tudtak, s hazaérve kiderült, az amerikai Richard Byrd két nappal megelőzte őket. (Bár máig vitatják, Byrd repülője valóban elérte e a Sarkot.) Megkeseredett emberré válva Amundsen később többször is beszélt arról, mennyire irigyli Scottól a méltóságteljes, dicsőséges halát. Ami aztán 1928-ban őt is elérte, amikor egy bajba jutott olasz expedíció mentésére indulva nyomtalanul eltűnt.
Scott szinte valamennyi hátrahagyott írásában arra kérte rokonait, barátait, feletteseit, gondoskodjanak családjáról. Aggodalma teljesen megalapozott volt, ugyanis az expedíció finanszírozása érdekében gyakorlatilag mindenét pénzzé tette, és nagy összegű kölcsönöket vett fel. A család úszott az adósságban, amit a családfő halála után maguktól aligha tudtak volna törleszteni.
A hálás nemzet azonban nem hagyta cserben a hátramaradottakat. Országos gyűjtés indult az expedícióban elhunytak hozzátartozóinak megsegítésére, melyben óriási összeg, 75 ezer font -mai értékben közel hatmillió font- gyűlt össze. Ebből kifizették az expedíció adósságait, egy részét emlékművekre, illetve az expedíció eredményeinek publikálására fordították, a többit szétosztották az elhunytak családjai között. A britekre mélyen jellemző módon az elosztás persze teljesen aránytalan volt. A legtöbbet természetesen Scott özvegye kapta, 18 ezer fontot -többet, mint a többiek együttvéve-, míg Edgar Evans családja mindössze 1500 fonthoz jutott, ami persze még mindig tisztes vagyonnak számított. (Mai értékben nagyjából 110 ezer font.)
Scott csillaga évtizedeken át fényesen ragyogott az angol történelem egén. Az első komoly kritikák a hatvanas-hetvenes években kezdték érni, amikor az újabb kori kutatók bírálni kezdték az általa elkövetett súlyos szervezési hibákat. Ugyanekkor vált kritika tárgyává az a beképzelt arrogancia, és a felsőbbrendűségnek az az attitűdje, mely Scott cselekedeteit is meghatározta. Ez utóbbi viszont nem valamiféle csak Scottra jellemző hiba volt, hanem az egész korabeli angol társadalmat átitató korszellemiség. Scott megfizetett hibáiért -bár hogy azok valóban az ő hibái, valószínűleg soha nem látta be-, és képes volt emelt fővel, méltósággal elviselni vereségét. Ugyanígy nézett szembe az elkerülhetetlen végzettel is, s halála a legnemesebb sztoikus hagyományok szellemét idézi. A Sarkról való visszatérés nem a legyőzöttek szánalmas visszavonulása lett, hanem ahogy a kortársak fogalmazták: „Menetelés a halhatatlanságba.”
A legnagyobb elismerést azonban alighanem a nagy rivális, Shackleton szavai jelentették: „Halálával olyan emlékművet emelt magának, amilyen egyetlen angolnak sem volt, és nem is lesz soha.”