Hét tenger

A jégmezők lovagja 1.

2017. december 27. 10:18 - savanyújóska

 

A gatyarohasztó augusztusi hőségben hidegebb égtájakra kívánkozva kezembe került az Antarktisz felfedezőiről szóló „A sarkcsillag nem vezérelte őket” című könyv, boldogult fiatalkorom egyik kedves olvasmánya. (A Világjárók sorozatban 1978-ban megjelent könyv Alina és Czeslaw Centkiewicz munkája.) A könyvet átlapozgatva rögtön néhány blogbejegyzés kecsegtető lehetősége merült fel bennem, bár a téma igazából csak mellékszálon kapcsolódik a tengerhez. A legérdekesebb sztori talán a nagy vesztes, Robert Falcon Scott története, és nemcsak a tragikus, ám dicsőséges vég miatt.

Scott az utóbbi évtizedekben bálványból ellentmondásos, és sokak számára ellenszenves figurává vált, s glóriáját alaposan megtépázták. Egy 2002-es közvélemény-kutatás során például felmérték, a britek kit tartanak a 100 legnagyobb angolnak, és ezen a listán Scott az 54-ik helyezést érte el. Ez nem is tűnik rossz eredménynek, amíg észre nem vesszük, hogy ugyanezen a listán a nagy rivális Shackleton a 11-ik helyen végzett.

Az angol történetírók természetesen próbálnak úgy tenni, mintha Scott romló megítélése kizárólag csak annak volna köszönhető, hogy a sarki expedíciók szervezése során több súlyos hibát is vétett, elsősorban azt, hogy kezdeti rossz tapasztalatai után mereven elutasította a kutyák alkalmazását, és helyettük mandzsúriai pónikkal próbálkozott, ami utóbb végzetes tévedésnek bizonyult. A XXI. századi publikum persze nem pusztán csak ezért tekint kissé fanyalogva Scottra, hősünk egyes jellemvonásai és cselekedetei mai szemmel nézve valóban nem túl rokonszenvesek, és érdekes módon nagyrészt pont azok, melyek bő egy évszázaddal ezelőtt ünnepelt hőssé tették Britannia szerte.

A viktoriánus úriember mintaképe. Robert Falcon Scott hivatalos portréja, 1905-ből.

A viktoriánus úriember mintaképe. Robert Falcon Scott hivatalos portréja, 1905-ből.

 

Robert Falcon Scott 1868 június hatodikán született, a Devenport melletti Stoke Damerelben, egy kisbirtokos család harmadik gyermekeként. A család komoly katonai hagyományokkal rendelkezett, Scott anyja régi tengerészcsaládból származott, míg három nagybátyja a hadseregben, nagyapja pedig, még a napóleoni háborúk idején, a haditengerészet kötelékében szolgált. A nagypapinak sikerült igen jó állást szereznie a flottánál, pályafutása nagy részében pénztárnokként tevékenykedett. Ez egyrészt igen jól fizetett állás volt, másrészt pedig időnként alkalmat adott egy kis mellékesre is, ahogy az angol szerzők a rájuk jellemző szemérmességgel fogalmaznak, „a lehetőségek kihasználásával”.

Robert papa a háború végére egy kisebb vagyont kuporgatott össze, s leszerelése után birtokot, és egy kis sörfőzdét vásárolt Plymouth közelében. Ez igen jó befektetésnek bizonyult, a család generációkon át megélt belőle. (A Scott család egyébként oldalágon távoli rokona volt a neves írónak, Walter Scottnak, amire igen büszkék voltak.)

A család harmadik gyermeke, és egyben legidősebb fia, Robert Falcon, az iskolában közepes tanuló volt. Nem azért, mert értelmi képességei gyengék voltak, hanem szórakozott, ábrándozó természete miatt. Képtelen volt odafigyelni a tananyagra, és amikor felelni szólították, sokszor azt sem tudta megmondani, a tanár addig miről beszélt. Az iskolában kapta az Old Mooney, vagyis a Vén Álmodozó gúnynevet, ami aztán élete végéig rajta ragadt. (Centkiewiczék könyvében legalábbis álmodozónak fordítják le a „mooney” szót, de amennyire én tudom, talán inkább az „okostojás” volna a megfelelő kifejezés.)

Miután apjuk eladta a családi sörfőzdét -ami utóbb nagyon rossz ötletnek bizonyult-, nem volt már szükség arra, hogy a két fiú tovább vigye a bizniszt, így a családi tradícióknak megfelelően inkább a katonai pályára léptek. A kisebbik fiú, Archie, belépett a hadseregbe, míg Robert, saját kívánságának megfelelően, csatlakozhatott a haditengerészethez, ahol 1881-ben, 13 évesen kezdte meg tanulmányait a Britannia iskolahajó fedélzetén.Scott, a Royal Navy 13 éves újonca.

Scott, a Royal Navy 13 éves újonca.

 

A tengerésziskola kemény kiképzése természetesen egyáltalán nem ábrándos természetű ifjaknak való volt. Ez azonban nagyon is megfelelt Scott elképzeléseinek, aki eltökélte, hogy kiirtja magából azt az ábrándozó hajlamot, melyet ekkor már megvetendőnek tekintett, és ami szerinte lusta, hanyag, felelőtlen jellemre, és „akaratgyengeségre” vallott. Egész hátralevő élete során keményen edzette és fegyelmezte magát, fizikailag és lelkileg egyaránt, hogy olyanná válhasson, amilyennek a viktoriánus korszak az igazi britet látni szerette, vagyis bátor, energikus, kötelességtudó, szenvtelen, és zárkózott. Valódi természete azonban még évekkel később is kitört a magára kényszerített önkontroll alól, és felnőtt korában is előfordult néha, hogy gondolataiba mélyedve órákon át sétált az utcákon, teljesen megfeledkezve arról, hová is indult. Az ilyen esetek után aztán mindig rettenetesen szégyellte magát, és csak még nagyobb erővel folytatta tovább az „önnevelést”, hogy végképp kiirtsa magából az ilyesfajta jellemgyengeségeket.

1886-ban Scott 26 tagú osztálya hetedik legjobbjaként végzett, és mint zászlós -midshipman- kezdte meg szolgálatát a Boadicea korvett fedélzetén. A hajóval hosszú, több évig tartó utat tett a dél-atlanti vizeken, és a Karib-tengeren. A St. Kitts szigeten tett megálló során, 1887 márciusában, egy olyan találkozásra került sor, mely később meghatározó jelentőségűnek bizonyult hősünk pályafutására nézve. A sziget kikötőjében álló hajók csónakjai versenyt tartottak, melynek egyik futamát a Scott vezette csónak nyerte meg. A verseny egyik védnöke Clements Markham volt, a Királyi Földrajzi Társaság (Royal Geographical Society) titkára, későbbi elnöke. A magas körökben nagyon jó kapcsolatokkal rendelkező, igen befolyásos Markham, korábban maga is a Royal Navy tisztje, rendszeresen támogatta a fiatal, tehetséges, de alsóbb sorból származó tiszteket, akik önerőből nehezen tudtak volna boldogulni. Markham rögtön felfigyelt a jó kiállású, megnyerő modorú Scottra, aki rövidesen az első számú kedvence lett. Markham személyében így Scott szerencsésen megtalálta magának azt a befolyásos pártfogót, akire -demokrácia ide, vagy oda- egy fiatal tisztnek feltétlenül szüksége volt az érvényesüléshez.A Boadicea, Scott első hajója.

A Boadicea, Scott első hajója.

 

Miután 1888-ban kiváló eredménnyel tette le vizsgáit, Scott alhadnagyi, majd következő évben hadnagyi rangot kapott. Ezt követően hónapokra eltűnt a Royal Navy feljegyzéseiből, jó fél évig semmi nyoma nincs annak, merre járt, és mit csinált. A különös eltűnés oka azóta sem ismert, általában valamilyen nőügyet sejtenek a háttérben.

Miután 1890 közepén Scott ismét előkerült, elvégzett egy torpedós tanfolyamot, majd nem sokkal később egy torpedónaszád parancsnoka lett. Ekkor már a flottánál is a jövő egyik nagy reménységeként tekintettek rá, és karrierjében az sem okozott törést, amikor 1893 elején naszádjával zátonyra futott.

A szépen alakuló karriert azonban hamarosan súlyos családi problémák árnyékolták be. Az eladott sörfőzdéből származó vagyont Scott apja rosszul fektette be, és a tőzsdén hatalmas veszteségeket szenvedett. A család 1894 során gyakorlatilag csődbe jutott, az idősebb Scott 63 évesen kénytelen volt ismét munkát vállalni, és a család fenntartásában fokozott teher hárult a két kenyérkereső fiúra is. Ez a teher csak tovább nőtt, amikor apjuk néhány évvel később szívrohamban meghalt. Archie kilépett a hadseregből, és a gyarmati közigazgatásnál szerzett egy jól fizető állást, ahol viszont nemsokára tífuszt kapott, és 1898-ban meghalt. Ezt követően a család fenntartásának teljes terhe Robert vállára nehezedett.Scott civilben, 1900 körül.

Scott civilben, 1900 körül.

 

Most már nemcsak a személyes ambíciók, hanem az anyagi nehézségek miatt is létfontosságú volt a jobb fizetéssel járó előléptetés, és Scott mindent ennek rendelt alá. Ahogy ő maga mondta: „Sem nyugalmat, sem békét nem ismertem, és semmivel sem tudtam törődni, csak az előléptetéssel.” Váratlan szerencseként Scott 1899-ben a londoni utcákon véletlenül találkozott régi ismerősével, a közben lovaggá ütött Clements Markhammal, aki azt javasolta neki, jelentkezzen az előkészítés alatt álló antarktiszi expedíció parancsnoki tisztségére. Scott hónapokig habozott. A természettudomány érdekelte ugyan, de nem érzett semmi vonzalmat a sarkvidék iránt, és nem is hitte, hogy egy ilyen fontos állást egy magafajta fiatal, és tapasztalatlan tiszt megkaphatna. Markham hosszas unszolásának engedve, és valószínűleg csak azért, hogy ne sértse meg befolyásos pártfogóját, Scott végül mégis beadta pályázatát, anélkül hogy egy percig is bízott volna a sikerben. Markham azonban ekkor már elég nagy befolyással bírt ahhoz, hogy képes legyen kedvencét benyomni az expedíció parancsnokának, noha erre a tisztre eredetileg ő is mást szánt. Az admiralitás hivatalnokai előtt valóságos dicshimnuszokat zengett pártfogoltja képességeiről: „Nem láttam a jelöltek között senkit, aki alkalmasabb lett volna e magas követelmények beváltására, mint Robert Falcon Scott. Ez az ember egyesíti magában a fiatalos lelkesedést a józan megfontoltsággal, az értelmes bátorságot a képességgel, hogy hogy vasfegyelmet teremtsen maga körül, ezenkívül közkedveltségnek örvend alárendeltjei körében. Habozása is a legmagasabb rendű felelősségtudatról tanúskodik. Véleményem szerint ez a fiatalember tökéletesen rátermett a nagyszabású feladatra.

Saját maga legnagyobb meglepetésére Scott 1900 május 25-én megkapta az antarktiszi expedíció, és az azt szállító háromárbocos, kimondottan erre a feladatra épült Discovery parancsnokságát. (A Discovery ma múzeumhajó, a skóciai Dundee kikötőjében.) Markham ugyanis még azt is képes volt elintézni, hogy a Royal Society ellenállását legyűrve védencét az expedíció teljes körű parancsnokává neveztesse ki. A Társaság ugyanis korábban azt szerette volna, ha Scott csak a Discovery parancsnokságát kapja meg, magát az expedíciót valamelyik tudós irányítja.Sir Clements Robert Markham, a Royal Geographical Society befolyásos elnöke.

Sir Clements Robert Markham, a Royal Geographical Society befolyásos elnöke.

 

Az Antarktiszra indított expedíció előzménye az 1899-ben Berlinben összeült Földrajztudósok Hetedik Nemzetközi Kongresszusa volt, mely egyhangúlag elfogadott határozatban szólította fel a tagállamokat, hogy az Első Antarktiszi Év keretében szervezzenek expedíciókat az utolsó, gyakorlatilag még érintetlen földrész felderítésére. A társaság hirtelen nekibuzdulása mögött valószínűleg a norvég felfedező, Carsten Borchgrevink sikere állt, aki ebben az évben elsőként telelt át az Antarktiszon.

A felhívást az angolok úgy értelmezték, itt az újabb remek alkalom arra, hogy a Brit Birodalom ismét bizonyítsa a többiekkel szembeni felsőbbrendűségét, nagyszerűségét, és vezető szerepét. A Kongresszus által szorgalmazott nemzetközi expedícióból végül semmi sem lett, az egyes államok külön-külön szervezték meg saját expedícióikat, melyekből következő években végül öt indult útnak a Hatodik Kontinens partjai felé. (Az angolon kívül német, francia, svéd, és külön expedíciót szerveztek a skótok is.) Közülük természetesen az 50 fővel induló angol expedíció volt a legnagyobb.

A britek ismeretlen terepen mozogtak, hiszen James Clark Ross 1843-as útja óta nem jártak az Antarktiszon. Az onnan ekkoriban visszatért Borchgrevink tapasztalatait teljesen figyelmen kívül hagyták, tanácsait ki sem kérték, expedíciója eredményei pedig a süllyesztőbe kerültek. Borchgrevink elvégre mégiscsak egy halzsírszagú norvég volt, akinek sikerei nem a nagyszerű és pompás Brit Birodalom glóriáját fényesítették tovább.Carsten Egeberg Borchgrevink, az elfeledett sarkkutató.

Carsten Egeberg Borchgrevink, az elfeledett sarkkutató.

 

A Brit Nemzeti Antarktisz Expedíció csak részben volt tudományos célú, a vállalkozás másik fő célkitűzése ismeretlen területek felfedezése, és a Déli-sark megközelítése volt. Az expedíciót, melynek költségeit felerészben az állam fedezte, nagy felhajtás kísérte, az indulás előtti napon, 1901 augusztus ötödikén, még az uralkodó, VII. Edward is látogatást tett a Discovery fedélzetén.

A britek a Ross-szigeten, a McMurdo szoros, és az Erebus hegy közelében állították fel táborukat, ahol két évet töltöttek. A tudósok a táborhely körül tanulmányozták a sarkvidék geológiáját és élővilágát, a tengerésztisztek pedig megpróbáltak minél beljebb jutni a kontinens belsejébe. Több próbálkozás után Scottnak két társával, Edward Wilsonnal, és Ernest Shackletonnal, végül sikerült is megdöntenie Borchgrevink rekordját, és eljutnia a déli szélesség 82 fokáig.

A sarkvidék azonban ezúttal is megszedte a maga áldozatait. Nagyrészt a skorbut, a meghűlés, és a fagyási sérülések miatt sokan megbetegedtek, egy tengerész meg is halt. Scott mihelyt lehetett, a súlyos betegeket hazaküldte Angliába. Heves tiltakozása ellenére távoznia kellett Shackletonnak is, aki mindvégig meg volt győződve róla, kényszerű távozásának igazi oka az volt, hogy a hiú és becsvágyó Scott meg akart szabadulni tőle, mivel veszélyes riválist szimatolt benne. Míg mások, aki szintén súlyos betegek voltak, maradhattak -és néhány hét múlva felépültek-, Shackletonnak mennie kellett. Ezt soha nem bocsátotta meg Scottnak, és két tiszt viszonya végzetesen megromlott.

Ha Scott valóban vetélytársától akart szabadulni, alaposan melléfogott. A hazatérőket Angliában hősökként fogadták, és országszerte ünnepelték. Shackleton ekkor szerezte meg azt a népszerűségét, melyre támaszkodva később aztán függetlenedni tudott Scottól és Markhamtól.Shackleton, Scott, és Wilson. Itt még barátságban, a Discovery expedíció idején.

Shackleton, Scott, és Wilson. Itt még barátságban, a Discovery expedíció idején.

 

A Scott és Shackleton közti ellentétek másik oka, a szakmai versengésen kívül, talán a skótok és írek közti hagyományos ellenszenv lehetett, valamint az, hogy mint a haditengerészet legtöbb tisztje, Scott is lenézte a kereskedelmi flotta tisztjeit. A hazaküldött tengerészek, Shackletonnal együtt, szinte valamennyien a kereskedelmi flotta állományából kerültek ki, akiktől Scott úgy látszik, minél előbb megakart szabadulni. (Markham és Scott egyébként kezdettől azt szerette volna, ha az expedíció legénységi állományát kizárólag a Royal Navy adja.)

A kétéves expedíció komoly tudományos sikereket ért el. Az Antarktisz újabb területeinek feltérképezésén kívül jelentős eredményeket könyvelhettek el a sarkvidék élővilágának és geológiájának tanulmányozásában, valamint a meteorológiai és csillagászati kutatásokban. Ennek ellenére utóbb sokan kritizálták a szervezést, amatőrnek minősítve azt.

Bár igyekeztek ízig-vérig brit vállalkozásként megszervezni az utat, indulás előtt Scott -némely honfitársának rosszallása ellenére- Norvégiába elutazva kikérte a sarkkutatók pápájának számító Fridtjof Nansen tanácsait. Nansen útmutatásaira alapozva a szánok vontatására kutyákat vitt magával az útra, melyek azonban végül nem váltak be. Utólag visszanézve minden bizonnyal a rossz élelmezés, és a nem megfelelő bánásmód miatt. Scottnak azonban meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ő hibázott valahol, és a kudarcért a kutyákat okolta. Ettől kezdve mélyen meg volt győződve róla, hogy az Antarktiszon, az Arktiszétól eltérő viszonyok között, a kutyák használhatatlanok.Fridtjof Nansen, és első felesége, Eva Sars.

Fridtjof Nansen, és első felesége, Eva Sars.

 

A Discovery 1904 szeptemberében tért vissza Angliába, ahol óriási ünnepléssel fogadták. (Shackleton nem ment el Scott fogadására.) Scott számos hazai és nemzetközi kitüntetést kapott, valamint megkapta sorhajókapitányi előléptetését, ami ritka gyors karriernek számított egy 36 éves tiszt esetében. Az előléptetés természetesen a megfelelő fizetésemeléssel járt, ami a Scott család anyagi helyzetét végre ismét stabilizálta.

Scott a következő évet a hivatalos jelentések írogatásával, az expedíció eredményeinek feldolgozásával, valamint nyilvános szereplésekkel és előadásokkal töltötte. Az elvárásoknak megfelelően megírta könyvét is az expedícióról, mely „The voyage of the Discovery” címmel 1906 januárjában jelent meg. Ezt követően előbb a haditengerészet hírszerzési osztályán szolgált, majd George Egerton tengernagy zászlóshajójának, a Victorious csatahajónak a parancsnokságát kapta meg. Ünnepelt hírességként bejáratos lett a legelőkelőbb körökbe is, és részben talán ennek is köszönhető, hogy hírneve és szakmai reputációja még akkor sem szenvedett csorbát, amikor új hajójával, az Albemarle-al, 1907 januárjában összeütközött egy másik csatahajóval, a Commonwealth-el.Az Albemarle csatahajó.

Az Albemarle csatahajó.

 

Az ütközésnél sokkal nagyobb megrázkódtatást jelentett Scottnak, amikor legveszélyesebb vetélytársa, Ernest Shackleton, 1906 végén bejelentette, ismét elindul az Antarktiszra, de ezúttal már a saját vezetésű expedíciójával. Scott, aki éppen Gibraltárban állomásozott hajójával, azonnal levelet írt riválisának. A rövid levél ennyiből állt: „Az újságokból véletlenül értesültem az Ön antarktiszi expedíciójának tervéről. Kérem, hogy ne vegye igénybe McMurdóban létesített bázisom építményeit.

A levél, melyet Shackleton azonnal széttépett, és a szemétbe dobott, olyan magatartást tükröz, melyből teljes mértékig hiányzik a szolidaritás, és amely még a látszatra sem adva próbálja ellehetetleníteni a rivális kutató erőfeszítéseit, és tönkretenni munkáját. Az őt mentegetni akarók utóbb azt állítják, Scott csak hirtelen indulatában írta a levelet, és nem sokkal később ezt maga is megbánta. Tisztiszolgáját elküldte a postára, hogy szerezze vissza a levelet, melyet azonban addigra már továbbküldtek onnan. A valóságban azonban korántsem csak erről az egy levélről volt szó. Scott és Markham ahol csak tudott, igyekezett keresztbe tenni Shackletonnak.

Scott több levélben is megírta volt beosztottjának, hogy a McMurdo szorosnál létesített régi bázisa az ő saját „munkaterülete”, amit csak az ő belegyezésével lehet használni. És azt is világosan jelezte, hogy ebbe nem fog beleegyezni. Rajongói teljes mértékig támogatták Scottot, legközelebbi barátja, Edward Wilson pedig még tovább ment, amikor kifejtette azon véleményét, mely szerint Scottnak a Ross-tenger teljes területére elsőbbségi jogai vannak, mondhatni, az az ő „felségterülete”.A Discovery, mint múzeumhajó, Dundee kikötőjében.

A Discovery, mint múzeumhajó, Dundee kikötőjében.

 

Scott mentora, Sir Clements Markham, szintén teljes erővel dolgozott Shackleton lejáratásán. Egyebek közt terjedelmes cikket írt a Timesba, melyben megállapította: „Emlékeztetnem kell Önöket, hogy Ernest Shackleton főhadnagyot Scott kénytelen volt egy betegcsoporttal hazaküldeni a Hatodik Kontinensről. Megállapítása szerint nem volt meg benne a kellő kitartás, s ezt súlyos idegösszeomlás követte. Ennek tudatában erősen kétségbevonható, hogy az az ember, aki akkor csődöt mondott, alkalmas e arra, hogy egy brit lobogó alatt induló antarktiszi expedíció parancsnoka legyen.

Shackleton azonban eddigre már sikeresen függetlenítette magát Markhamtól és a sleppjétől. Miután elvette a gazdag gyáriparos Charles Dorman lányát, maga is bekerült a legelőkelőbb társaságokba. Közeli barátságba került apósa barátjával és üzlettársával, Sir William Beardmore-al, akinek széleskörű támogatását élvezve maga is elő tudta teremteni az expedíció költségeit. A felső tízezer tagjaként azonban muszáj volt az angol gentlemantől elvárt „sportszerű” viselkedést tanúsítania. Scott követeléseinek jogilag semmilyen alapja nem volt, ám angol úriemberként Shackletonnak tiszteletben kellett tartania egy másik angol úriember kéréseit és kívánságait. Több levélváltást követően végül bele kellett egyeznie, nem használja a McMurdo bázist, sőt, a közelébe sem megy annak, és saját támaszpontját a 170-ik nyugati hosszúsági fokon túl állítja fel.

Végül aztán úgy adódott, a kijelölt területen Shackleton nem talált megfelelő helyet saját támaszpontjának, és miután nem volt sok ideje keresgélni, táborát a megállapodástól eltérően végül kénytelen volt Scott féltett McMurdo bázisának közelében felállítani. Odahaza ezért komoly kritikák érték, és nem csak akkor, sok hülye angol sznob az egész mizériáért a mai napig nem Scottot, hanem Shackletont ítéli el.

Shackleton végül nem jutott el a pólusig. A kifogyó élelem miatt kénytelen volt a Sarktól alig 180 kilométerre visszafordulni. Scott nyilván nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, de jól nevelt angol úriemberként ennek természetesen semmi jelét nem adta. Shackleton visszatérésekor a fogadóbizottság tagjaként az első sorból integetett a londoni Charing Cross pályaudvaron.Ernest Henry Shackleton, a legveszélyesebb rivális.

Ernest Henry Shackleton, a legveszélyesebb rivális.

 

Scott 1907 elején ismerkedett meg az ünnepelt szobrásznővel, Kathleen Bruce-al. Rögtön szerelemre lobbant, és miután kitartó udvarlással sikerült kiütnie a hölgy kegyeiből valamennyi vetélytársát, 1908 szeptember másodikán összeházasodtak. Egyetlen gyermekük, Peter Markham Scott, 1909 szeptember 14-én született.

A családi idill azonban nem elégítette ki Scott ambícióit. Erősen tartott tőle, hogy Shackleton végül mégis megelőzi, és előtte ér el a Déli-sarkra. Vetélytársa hírneve időközben egyébként is túlszárnyalta az övét, 1909 novemberében a király lovaggá is ütötte Shackletont. Majdnem ezzel egy időben Scott bejelentette, ismét útnak indul az Antarktiszra. Bár a Királyi Földrajzi Társaság kifejezte azon reményét, hogy az út kizárólag tudományos célú lesz, Scott egy pillanatig sem titkolta, hogy valódi célja a Sark meghódítása, s a Birodalom -és a saját- dicsőségének öregbítése. Ettől függetlenül persze egy válogatott tudóscsapat is csatlakozott az expedícióhoz, melynek teljes létszáma -a hajók legénységével együtt- végül elérte a 65 főt. A legénység kizárólag önkéntesekből állt, akiket nyolcezer jelentkezőből válogattak ki.

1909 decemberében Scott kilépett a szolgálatból, és a továbbiakban a szolgálaton kívüli tisztek félzsoldjából élve minden erejét és idejét az expedíció szervezésének szentelte. Bár indulás előtt ismét elutazott Norvégiába, hogy ezúttal is kikérje Nansen tanácsait, ekkorra már valószínűleg eldöntötte, hogy ezúttal a saját feje után fog menni. Korábbi rossz tapasztalatai alapján úgy döntött, a kutyák csak kisebb, kisegítő feladatokat fognak ellátni, a teherszállításnál elsősorban a zord éghajlathoz szokott mandzsúriai pónikra, és -a modernizációval haladva- vontatójárművekre fog támaszkodni. Shackleton előző útján ugyan egyik sem vált be, de Scott úgy gondolta, kizárólag csak azért, mert riválisa nem értett hozzájuk, és rosszul használta őket. Mivel akkoriban ilyen célra, sarkvidéki körülmények között való használatra tervezett járműveket még nem gyártottak, a gépeket mezőgazdasági vontatókból alakították át, Reginald Shelton tervei alapján.Scott és felesége, a Terra Nova fedélzetén.

Scott és felesége, a Terra Nova fedélzetén.

 

Scott nemcsak ezen a téren kívánt újítani. Szinte úgy tűnik, mintha szándékosan mindenben az ellenkezőjét akarta volna csinálni, mint elődei. A korábbi sarkkutatók kutyaszánokat használtak? Akkor ő pónikat visz magával! A többiek spiritusszal melegítik az ételt? Akkor ő petróleumot fog használni. A norvégok prémruhákba öltöznek? Ő gyapjúból készíttetett öltözéket, a hálózsákokat pedig tollbéléssel látta el, a korábbi szarvasbőr helyett. Láthatóan bizonyítani akarta, egy angol úriembernek nincs szüksége arra, hogy holmi sarkvidéki vadembereket utánozzon, és tőlük tanuljon. Scott mindezt civilizált úriemberhez méltatlannak találta. Ahogy társainak mondta: „Hát szabály talán, hogy a sarkkutatóknak mindig és mindenben az Északi-sarkvidék vad törzseiről kell példát venniük, és lemondani a civilizált ember szükségleteiről? Amundsen és Peary azzal vásárolták meg győzelmüket, hogy az iglu mocskában és bűzös fülledtségében élték a primitív emberek minden igénytől megfosztott életét, és minden tudásukat a fejlődés eme legalacsonyabb fokán álló emberek tapasztalataiból merítették, maguk viszont nem vezettek be semmi újat. Én ezt lealacsonyítónak tartom, tőlünk kitelik ennél jobb megoldás is.” (Ezzel a vélekedéssel persze Scott egyáltalán nem volt egyedül. Fél évszázaddal korábban egy másik finom angol úr, Sir John Franklin, szintén elutasította, hogy az evolúció alacsonyabb fokán álló bennszülötteket utánozza, és állatbőrökbe öltözzön, mint holmi vademberek. Az expedíció tagjai inkább előkelő londoni divatszalonokban készíttették el a sarkvidékre szánt ruháikat. Ott is maradtak mind, persze nemcsak emiatt.)

Bár az expedíciót a Földrajzi, és a Tudományos Társaság is támogatta, az éppen aktuális gazdasági válság miatt nem akkora összeggel, hogy pusztán ebből fedezni tudták volna a költségeket. Scott az egész országot körbejárta, előadásokat tartva és adományokat gyűjtve, ezen kívül teljes magánvagyonát az expedícióba fektette, sőt, még a házára is jelzálogkölcsönt vett fel. Az expedíció teljes, mintegy 40 ezer fontos összköltségének végül több mint felét adományokból, illetve kölcsönökből szedték össze.A Terra Nova.

A Terra Nova.

 

A szűkös költségvetés miatt le kellett mondani a Discovery-ről is, a résztvevőket egy átépített bálnavadászhajó, a Terra Nova szállította az Antarktiszra. A hajó 1910 június 15-én indult Cardiff-ból. Scott, aki az utolsó pillanatokig adományokért kalapozott, csak Dél-Afrikában csatlakozott a Terra Novához, ám Ausztráliában ismét kiszállt, hogy adománygyűjtő körútra induljon az országban. Itt, Melbourne-ben érkezett meg Scottékhoz a norvég sarkkutató, Roald Engelbregt Gravning Amundsen távirata: „Engedje meg, hogy tájékoztassam, a Fram az Antarktiszra tart.

A hír váratlanul érte Scottot. Azt tudni lehetett, hogy Amundsen is expedíciót szervez, de addig úgy tudták, az Északi-sark felé tart. Maga Amundsen is igyekezett valódi úti célját titokban tartani, valószínűleg azért, mert tartott attól, hogy a Scottal jó viszonyt ápoló Nansen, aki hajóját, a Fram-ot rendelkezésére bocsátotta, megtagadja tőle a további segítséget, és visszakéri a hajót, ha kiderül, hogy az angolokkal versenyezve a Déli-sark meghódítására indul. Amundsen egyébként nem érdeklődött különösebben az Antarktisz iránt, neki az Északi-sark volt -és maradt- a vágyálma, ahol viszont az amerikai Peary előző évben, miközben már Amundsen is javában készülődött az északi sarki expedícióra, megelőzte a norvégokat. Hosszas tépelődés után Amundsen most úgy döntött, inkább délen lesz első, mint északon második.

Miután Ausztráliában befejezte az adománygyűjtést, Scott Új-Zélandon csatlakozott ismét a Terra Novához. Itt rakodták be a felszerelés zömét is, közte a 34 kutyát, 19 pónit, és a három motoros vontatót. Az út az Antarktisz felé egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A Terra Nova igen erős viharba került, melyben kis híján elsüllyedt, majd az Antarktiszhoz megérkezve csaknem három hétre beszorult a jégtáblák közé. A hajó végül csak 1911 januárjában érkezett meg a Ross-tengerre, a McMurdo szorosnál korábban létesített bázishoz.

(Folyt. köv.)

Az expedíció résztvevőinek egy csoportja. Középen elöl a parancsnok, Robert Scott.

Az expedíció résztvevőinek egy csoportja. Középen elöl a parancsnok, Robert Scott.
9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr9513526475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flankerr 2017.12.27. 15:56:24

Az ilyen posztokért (is) szeretem ezt a blogot :)

Francoskrumpli · youtu.be/hi4spGkiPC4?t=245 2017.12.27. 19:48:13

Nagyszerű cikk. És a végére egy cliffhanger. :)

hátramozdító 2017.12.28. 00:56:53

De hol van már a folytatás? Ugyanvalóst várom már, pedig ez hosszú sorozatnak ígérkezik, szóval lesz itt várás meg csekkolgatás, hogy hol van máááááááááááár?

hátramozdító 2017.12.28. 00:58:56

Ja és már a cím is annyira odaken, hogy ihaj, tuti lesz majd Patyomkin is :)

eMM2 2017.12.28. 20:14:22

Hurrá jl poszt!
Kíváncsian várom a folytatást és BUÉK!

eMM2 2017.12.28. 20:43:23

Mondjuk ez a Scott jó önfejű alak lehetett,a hajókkal meg úgy bánt mint a dodzsemmel a torpedónaszáddal zátonyra fut, csatahajóval meg ütközik.
Mondjuk az érdekes hogy ennyire nem volt pénz az expedícióra Dreadnouhgtra meg igen ami nem "piti" 40 K fontba volt azért.

Untermensch4 2018.01.05. 00:24:35

@eMM2: "Mondjuk az érdekes hogy ennyire nem volt pénz az expedícióra Dreadnouhgtra meg igen ami nem "piti" 40 K fontba volt azért."
Nem hiszem hogy építettek egyet külön ezért. :) És sztem a haditengerészetnek jól jöhetett egy olyan expedíciós részvétel ahol jól lehet babérokat aratni, a problémákat viszont át lehet hárítani a hülye civilekre... :)

lezlidzsi84 2018.01.05. 09:37:57

Nagyon jó lett ez a poszt is, meg a második rész is. Annyit fűznék még hozzá az események angol(szász) megítéléséhez, hogy ebben a 60-as, 70-es években elég nagy kilengések voltak. Az egyik első nagy kritikus Roland Huntford volt, aki az Observer skandináv tudósítójaként jobban hozzáfért a norvég dokumentumokhoz. Ebből egyrészt írt egy baromi jó Nansen életrajzot, meg egy elég vitriolos Amundsen és Scott összehasonlítást utóbbi rovására, Last Place on Earth címmel. A könyv nem rossz, csak a végére Huntford már az objektivitást mellőzve lovallja bele magát Scott pocskondiázásába, és időnként azért hallgatott Scott pozitív vonásairól.
Ebből sorozat is lett: www.youtube.com/watch?v=P8hB3TPEJcQ
Huntfordnak volt még egy nagy hiányossága: nem járt az Antarktiszon, ráadásul az egyre jobban megismert antarktiszi viszonyok miatt pár dolgot azért azóta átértékelt a szakirodalom a sztorival kapcsolatban. A legjobb munka ebben a műfajban talán Susan Solomon : The Coldest March című könyve. Ő nemcsak járt a déli kontinensen, de még meteorológus is, úgyhogy a könyvéből iszonyat sok érdekességet lehet megtudni az Antarktiszról.

lezlidzsi84 2018.01.05. 09:38:31

@lezlidzsi84: Bocs, nem a 60-as, 70-es években, hanem azóta.
süti beállítások módosítása