Hét tenger

Hitler anyahajója 1.

2017. szeptember 02. 13:27 - savanyújóska

Mikor 1918 őszén véget ért az első világháború, még alig akadt olyan tengerészeti szakértő, aki előre látta volna, a közeljövőben milyen fölindulásszerű változásokat fog majd okozni a tengeri hadviselésben a háború végén megjelent új hadihajótípus, a repülőgép-anyahajó.

A repülőgépek a háború alatt óriási fejlődésen mentek keresztül. 1914-ben alig voltak többek, mint drótból és vászonból összetákolt repülő motorbiciklik, ám alig négy évvel később, a háború végén, már megjelentek a nehézbombázók, és az egyfedelű vadászgépek is.

A haditengerészeteknél is igyekeztek hasznosítani az új eszközt. A háború elején még csak felderítésre -másra nem is nagyon voltak még alkalmasak-, pár év múlva viszont már kezdtek támadó fegyverként tekinteni a repülőgépre. A brit flotta légiereje néhány támadást végre is hajtott német parti létesítmények, és őrhajók ellen. Már a kikötőikben horgonyzó német csatahajók elleni légitámadásokat tervezték, mikor a háború véget ért.

Indításra felkészített repülőgépek a Furious fedélzetén, 1918-ban.
Indításra felkészített repülőgépek a Furious fedélzetén, 1918-ban.

 

Úttörő szerepe ellenére a brit flotta a háború után visszatért a konzervatív elképzelésekhez, melyek a csatahajókat tekintették a flotta gerincének. Az anyahajókról úgy vélték, hasznos kisegítő egységek lehetnek, melyek kísérik és védik a csatahajókat, felderítik célpontjaikat, illetve segítik az ágyúk tűzvezetését, és esetleg üldözőbe veszik a menekülő, sérült ellenséges hajókat.

A haditengerészeti vezérkarok részéről egyáltalán nem vallott maradiságra a repülőgépek jövendő szerepének ilyetén megítélése. Az anyahajók fedélzetéről indítható korabeli repülőgépek ugyanis leginkább valóban csak ezekre a feladatokra voltak képesek. Azok a bombák például, amelyekkel a Furious gépei 1918 nyarán felgyújtották a tonderni Zeppelin hangárakat, semmilyen nagyobb hadihajó ellen nem lettek volna hatásosak. A meglehetősen mérsékelt károkat okozó tonderni támadást utólag jövőbemutatónak szokás titulálni, ám akkoriban a szakértők nyilván még jól emlékeztek rá, hogy ezt a sikeres támadást kilenc sikertelen előzte meg, ami alighanem nagymértékben mérsékelte elragadtatásukat.

Az égő Zeppelin hangár Tondernben.
Az égő Zeppelin hangár Tondernben.

 

A haditengerészeti stratégákat egyáltalán nem rendítették meg sem a leselejtezett hadihajókon a háború után végrehajtott bombázási kísérletek, sem pedig az Ostfriesland elsüllyesztése. A sajtó óriási cirkuszt csapott az esemény körül -végül is ezért rendezték meg az egészet-, és főcímekben kürtölték világgá a csatahajók korszakának végét, de az igazság az, hogy Mitchell szárazföldi repülőterekről felszálló bombázói két napon át ingajáratban bombázták a lehorgonyzott Ostfrieslandot -összesen 86 bombát ledobva-, mire az végül nagy nehezen hajlandónak mutatkozott elsüllyedni. A mozdulatlan ex-német hajónak természetesen semmilyen légvédelme nem volt, és nem működött rajta semmilyen kárelhárítás. Ezen körülmények ismeretében teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy valós, harctéri viszonyok között Mitchell bombázói képesek lettek volna bármilyen komolyabb kárt okozni egy ereje teljében levő csatahajónak.

Az anyahajókon üzemeltetett korabeli repülőgépek pedig nemhogy felszállni nem tudtak volna azokkal a 907 kg-os bombákkal, amelyek végül végeztek a német csatahajóval, hanem egyáltalán el sem bírták volna azokat. A tengerésztisztek nem is tekintették másnak az esetet, mint ami valójában volt, azaz egy drága médiacirkusznak. A háború során a repülőgép-anyahajókról felszálló gépek tengeralattjáróknál, és kis naszádoknál nagyobb hajókat nem süllyesztettek el. A tengerésztisztek nagy többsége úgy gondolta, a csatahajók védőkísérete, légi fedezete, meg a fedélzeten telepített légvédelmi ágyúk biztos védelmet jelentenek az ellenséges repülőgépek ellen. És ha minden kötél szakad, a hajók megerősített fedélzeti páncélzata képes lesz ellenállni a repülőgépek bombáinak.

Az Ostfriesland bombázása.
Az Ostfriesland bombázása.

 

Ám mint az később kiderült, a csatahajók számára a valóban halálos fenyegetést nem a bombák, hanem a torpedók jelentették. Ezt a veszélyt a tengerésztisztek kezdetben szintén hajlamosak voltak elbagatellizálni, bár az első torpedóvető repülőgépek, a Sopwith Cuckoo-k, már 1918-ban megjelentek az angol anyahajók fedélzetén. Az angol flotta pedig, Sir Murray Fraser Sueter Commodore ötletéből kiindulva, már 1917 óta tervezte a kikötőkben horgonyzó német csatahajók elleni torpedótámadásokat, melyeket 100-120 Cuckoo hajtott volna végre. Már nagyban folytak az előkészítő gyakorlatok, amikor a háború véget ért, így az 1919-re tervezett támadásból nem lett semmi.

A jövő fegyvere. Egy Sopwith Cuckoo torpedót indít.
A jövő fegyvere. Egy Sopwith Cuckoo torpedót indít.

 

A húszas évek végére már mind a repülőgépek, mind pedig azok fegyverzete eléggé fejlett volt ahhoz, hogy a siker esélyével vegyék fel a harcot akár a nyílt tengeren is a felszíni hadihajókkal. A rugalmasabb gondolkozású tengerésztisztek eddigre már rájöttek, hogy az új, korszerű repülőgépek már nemcsak a kikötőkben horgonyzó hajók elleni meglepetésszerű támadásokra alkalmasak, hanem komoly csapásmérő erőt jelenthetnek egy nyílttengeri ütközetben is. Világossá vált, hogy az anyahajó fegyverzete maga a repülőgép, és szükségtelen a hajókra 15-20 cm-es ágyúkat telepíteni. A repülőgépek többé már nem pusztán csak felderítést végeztek a tüzérség számára, hanem maguk vették át a tüzérség szerepét.


A haditengerészeti vezérkarok azonban nem ismerték fel az időközben bekövetkezett változások jelentőségét, és továbbra is ragaszkodtak a tíz évvel korábbi, akkoriban még megalapozottnak mondható harcászati doktrínákhoz. Az anyahajók szerepének megítélésében érdekes módon éppen az azok kifejlesztésében úttörő szerepet játszó Royal Navy bizonyult az egyik legkonzervatívabbnak. Ez nem annyira a brit vaskalaposságnak, hanem inkább az első világháborút követő pénzügyi válságnak volt köszönhető. A háborúban Nagy-Britannia gyakorlatilag csődbe ment, és a következő két évtizedben a flotta és a hadsereg költségvetését a pénzügyminisztérium írta meg, és ott döntötték el azt is, milyen fejlesztéseket engedhet meg magának a két fegyvernem. A felettébb szűkre szabott büdzsé a washingtoni flottaszerződés után a korábbi méretének töredékére zsugorodott Royal Navy fenntartására is alig volt elegendő, s az admirálisok ahol tudtak, spóroltak. Valamennyire érthető módon a pénzt inkább a fő csapásmérő erőnek tekintett csatahajók fenntartására és korszerűsítésére fordították, melyek mellett a másodlagos fontosságúnak tekintett anyahajók mostohagyereknek számítottak.

A Hosho, az első, modernnek tekinthető anyahajó.
A Hosho, az első, modernnek tekinthető anyahajó.


Egészen más volt a helyzet a két másik nagy haditengerészetnél, az amerikainál és a japánnál. Az US Navy hivatalos álláspontja szerint ugyan a flotta fő ütőerejének itt is a csatahajókat tekintették, ám az anyahajók híveinek egyre növekvő tábora hamarosan megtalálta a kiskaput, amelyen keresztül az új hajóosztály fejlesztése töretlen tempóban folytatódhatott tovább.

Az amerikai anyahajók a bonyolult Csendes-óceáni helyzetnek köszönhették kiváltságos helyzetüket. Japán az Egyesült Államok egyik lehetséges fő ellenfelének számított (míg a másik potenciális ellenfélnek ekkoriban Angliát tekintették), ami egy feltételezett háború esetén meglehetősen komplex stratégiai helyzetet teremtett volna a Csendes-óceánon. Az amerikai gyarmatként működő Fülöp-szigeteket, ahol erős, és nagy létszámú helyőrség állomásozott, ugyanis japán kézen fekvő szigetcsoportok vettek körbe. Háború esetén a szigetek ellátását, illetve védelmét csak úgy tudták volna megoldani, hogy a flottának át kellett volna hajóznia a jól megerősített, és repülőgépekkel bőven ellátott japán támaszpontok között.

Ezeknek a támaszpontoknak a semlegesítése a hagyományos elképzelések szerint a felszíni hadihajók tüzérségének feladata lett volna, ám a történelmi tapasztalatok rávilágítottak, hogy egy ilyen feladat, még ha sikerrel jár is, súlyos kockázatot jelent a felszíni hadihajók számára, és komoly veszteségekkel kell számolni. Erre hivatkoztak az anyahajók pártfogói, amikor azt állították, a szigeteken telepített japán repülőgépek, és a parti erődök semlegesítése az anyahajók repülőgépeivel is megoldható, anélkül hogy a drága csatahajókat feleslegesen kockáztatnák. Az elképzelések szerint a csatahajók útját az amerikai anyahajók japán szigetek elleni előkészítő támadásai söpörték volna tisztára. Ebből a célból támadó csoportokat hoztak létre, melyek anyahajókból, és őket kísérő felszíni hadihajókból, cirkálókból és rombolókból álltak.

A Lexington 1938-ban.
A Lexington 1938-ban.


A húszas évek végétől kezdve ezek az alkalmi hadműveleti csoportok meglepő eredményeket produkáltak a hadgyakorlatok alkalmával. Először a Langley repülőgépei hökkentették meg az admirálisokat, amikor 1928-ban egy meglepetésszerű hajnali „támadást” intéztek Pearl Harbor ellen. A következő évben a Saratoga tette ugyanezt a Panama-csatorna ellen, majd 1932-ben ismét Pearl Harbor vált az anyahajók „áldozatává”. Ezek a támadások aztán a következő években többször megismétlődtek, és rendszerint mindig sikerrel jártak. Az amerikai tengernagyok elégedetten veregették a pilótáik vállát, ám eszükbe sem jutott, hogy ezeket a támadásokat esetleg élesben is el kell majd szenvedniük. Fel sem merült bennük ugyanis, hogy a japánok is képesek lehetnének ilyesmire.


Pedig a másik oldalon szintén sokat vártak az anyahajóktól. Mivel a japán vezetők számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kisebb ipari kapacitásuk, valamint a washingtoni flottaszerződés miatt nem lesznek képesek az amerikai flottával szemben számbeli fölényt, vagy akárcsak egyensúlyt elérni, a hangsúlyt a mennyiségről a minőségre igyekeztek áthelyezni, valamint új harceljárásokat és harceszközöket kifejleszteni, melyekkel elképzelésük szerint kiegyenlíthették volna az amerikaiak számbeli fölényét. Különösen nagy reményeket fűztek az új, gyors, és nagy hatótávolságú torpedókhoz, valamint a repülőgép-anyahajókhoz.


Az első japán anyahajó, a Hosho, 1922-ben állt szolgálatba, egy évvel az építéséhez mintaként szolgáló angol Hermes előtt, köszönhetően annak, hogy a háború utáni pénzügyi nehézségek miatt az angol anyahajó építése az utolsó fázisban nagyon lelassult. A washingtoni flottaszerződés után befejezetlenül maradt nagy csatahajók közül kettőt, az Akagit és a Kagát, anyahajónak alakítottak át, majd a harmincas évek második felében megépítették a Soryu és a Shokaku osztály hajóit, melyek alighanem a korszak legütőképesebb anyahajói voltak.
A japánok igen nagy gondot fordítottak a repülőgépek minőségére, és a személyzet képzettségére, s ebből a célból nem sajnálták sem a pénzt, sem az időt, sem az embereket. A haditengerészeti légierő minőségét és harckészségét tekintve akkoriban senki nem versenyezhetett velük. A japán anyahajókról felszálló gépek 1931-től kezdve folyamatosan részt vettek a mandzsúriai, majd a kínai harcokban, melyek során a pilóták komoly harctéri tapasztalatokra tettek szert, ami a háború kezdeti szakaszában aztán nagy előnyt jelentett számukra.

Ugyanebben az évben, 1931-ben, az anyahajókat külön osztagokba, a Koku Sentai-okba szervezték, melyeket rendszerint két-két anyahajóból, és a melléjük rendelt kísérő hajókból állítottak össze. 1941 áprilisában a hét első vonalbeli anyahajóból megalakították az önállóan tevékenykedő csapásmérő erőt, a Dai-ichi Koku Kantait. A Japán Császári Haditengerészet a világon elsőként, és akkoriban egyedüliként, a harmincas évek végére már felismerte az anyahajók jelentőségét, és alkalmazásuk megfelelő módját, ami a későbbiek során jelentős helyzeti előnyhöz juttatta őket.

A japán Hiryu.
A japán Hiryu.

 

Ebből a fejlődésből a német hadiflotta ki volt zárva. A versaillesi békeszerződés nemcsak az anyahajók építését tiltotta meg Németországnak, hanem egyáltalán semmilyen harci repülőgép birtoklását nem engedélyezte. Mindazonáltal a szemüket nyitva tartó német tengerésztisztek hamar felismerték az anyahajók jelentőségét, és figyelemmel kísérték a más flottáknál zajló fejlesztéseket. 1933 végén a Reichsmarine tervezési osztálya elrendelte az előkészületeket egy anyahajó tanulmányterveinek elkészítésére. A tervezők számára végül 1934 márciusában felállított követelmények azonban eléggé meglepőek voltak. A flotta vezetősége egy 15.000 tonnás hajót képzelt el, 33 csomós sebességgel, 12 ezer mérföldes hatótávolsággal, egy könnyűcirkálóénak megfelelő védettséggel, és erős légvédelmi fegyverzettel. A hajón az elképzelések szerint 60 repülőgép állomásozott volna. Ugyanekkor azonban a vezetőség ragaszkodott az erős hajófedélzeti tüzérséghez is. Az anyahajót kilenc 15 cm-es, vagy hat darab 20,3 cm-es löveggel szerelték volna fel.

A kezdeti időszakban nemcsak a németek tekintették fontosnak az anyahajókon telepített erős tüzérséget. A Lexington hátsó, 203 mm-es lövegtornyai.
A kezdeti időszakban nemcsak a németek tekintették fontosnak az anyahajókon telepített erős tüzérséget. A Lexington hátsó, 203 mm-es lövegtornyai.

 

Elsősorban maga a flottaparancsnok, Erich Raeder tengernagy erőltette az erős tüzérség beépítését. Ő maga a 203 mm-es lövegeket favorizálta, melyekből legalább hatot szeretett volna elhelyezni a hajón, két darab háromágyús lövegtoronyban beépítve. Miután a nagyméretű lövegtornyok elhelyezése a viszonylag kisméretű anyahajón elég problémás volt, az elrendezést később úgy módosították, egy lövegtornyot építenek be a hajó orrán, vagy tatján, három ágyút pedig egyesével helyeznek el az anyahajó oldalán kialakított kazamatákban.

Ezek az adatok, és a későbbi történések arra utalnak, hogy a németek teljes tévedésben voltak az anyahajók harci alkalmazásának tekintetében. (Igaz, ezzel nem álltak egyedül.) Úgy képzelték, anyahajóik magányos portyázóként fognak működni, s repülőgépeik főleg az ellenséges kereskedelmi hajók felderítésére szolgálnak majd, melyeket aztán a gyors anyahajó utolér, és ágyúival elsüllyeszt.

Utólag ez elég bizarr ötletnek tűnik, akkoriban azonban a legtöbb haditengerészet bizonytalan volt abban, egy eljövendő háború során pontosan milyen módon fogják majd használni anyahajóikat. Amikor például a washingtoni flottaegyezmény után számos félig kész csatahajót anyahajóvá alakítottak át, ezt gyakran azzal a hátsó szándékkal tették, hogy az így megmentett csatahajótestet, a könnyen elbontható repülőfedélzet eltávolítása után, egy esetleges háború kitörésekor gyorsan befejezzék, és csatahajóként állítsák szolgálatba.

A német elképzelés megfelelt a német haditengerészet első világháborús tapasztalatok alapján kialakított hivatalos koncepciójának, mely a flotta elsődleges feladatát az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselésben látta. Persze nem mindenki értett egyet ezzel a koncepcióval, többek között például a tanulmányterv elkészítésével megbízott mérnökök vezetője, a fiatal, mindössze 36 éves hajómérnök, Wilhelm Hadeler sem.

Wilhelm Hadeler.
Wilhelm Hadeler.

 

Hadeler dolga nem volt egyszerű. A németeknek semmilyen tapasztalatuk sem volt az anyahajókkal kapcsolatban, a más haditengerészetek hasonló hajóiról rendelkezésükre álló adatok pedig természetesen elég korlátozottak voltak. Ugyanakkor a német haditengerészetnél az anyahajóknak voltak bizonyos előzményei, melyekre a tervezők támaszkodhattak volna. Az első világháború idején a flotta egyik mérnöke, Jürgen Reimpell, ugyanis már készített egy anyahajótervet, sőt, egy könyvet is írt a repülőgépek hajókon való alkalmazásáról.

Reimpell az olasz megrendelésre építeni kezdett, de a háború kitörése után félkész állapotban maradt, 12 ezer tonnás Ausonia utasszállító átépítésére tett javaslatot. Tervei alapján a hajó a felépítményei helyére két hangárfedélzetet kapott volna, azok fölé pedig egy repülőfedélzetet, mely nagyjából a hajó hosszának kétharmadára terjedt ki. A kéményt és a parancsnoki hidat a később is használatos elrendezésnek megfelelően a hajó jobb oldalán helyezték volna el.

Nem tisztázott, Reimpell a saját szakállára, vagy a haditengerészet felkérésére dolgozta ki az Ausonia átépítésének terveit. Miután a flotta hivatalos feljegyzéseiben semmi nyoma nincs a projektnek, és annak sem, hogy bármilyen előkészületeket tettek volna az átépítés megkezdésére, valószínű, hogy Reimpell saját mulatságára dolgozott, és tervei, ha egyáltalán bemutatta őket, nem találtak támogatásra a flotta vezérkaránál.

Az Ausonia projekt.
Az Ausonia projekt.

 

Az sem világos, Hadeler felhasználta e Reimpell terveit. Talán igen, mert első tanulmánytervei mutatnak némi hasonlóságot az Ausoniával. Reimpell munkásságát biztosan ismerte, mert a tervezés idején kereste a könyvét, melyből viszont már egyetlen példányt sem talált, sem a flotta könyvtárában, sem máshol. Hadeler így legfeljebb az Ausonia néhány megmaradt tervvázlatára támaszkodhatott, amik aligha adtak neki sok segítséget.

A flotta mérnökei nem sok segítséget kaptak a Luftwaffétól sem, amely még arra sem volt képes, hogy közölje a szállítandó repülőgépek méreteit, hogy meghatározhassák, egyáltalán milyen méretű hangárakra és liftekre van is szükség.

A tanulmányterv alapjául elvileg a brit Courageus osztály hajói szolgáltak, a 14 hónap alatt elkészült tervek azonban végül szinte semmiben nem hasonlítottak a brit hajókra.

A Graf Zeppelin gyári modellje.
A Graf Zeppelin gyári modellje.

 

A tervezőgárda a kitűzött követelményeket általában sikeresen teljesítette. Az elkészült tervek egy modern kialakítású hajót eredményeztek, 35 csomó körüli tervezett sebességgel. A német mérnökök nem azt a megoldást alkalmazták, hogy egy csatahajó, vagy cirkáló jellegű hajótest tetejére rárakják a hangárakat, és a repülőfedélzetet, hanem ezek itt eleve a hajótest részét képezték, akárcsak az Ark Royal utáni angol anyahajóknál. A repülőgépek indítását -a kiírásoknak megfelelően- két katapulttal kívánták megoldani, ami akkoriban nem volt elterjedt megoldás. (Az anyahajók általában egyszerűen csak széllel szembe álltak, teljes sebességre kapcsoltak, a repülőgépek pedig nekifutásból szálltak fel.) Az ágyúk kaliberét sikerült 15 cm-re lealkudni. Tulajdonképpen az egész projekt fő célja a tapasztalatszerzés volt, és senki nem gondolta, hogy az elkészült terveknek belátható időn belül gyakorlati jelentősége lesz.

Azonban már néhány hónappal később, 1935 június 18-án megnyílt az út a német anyahajó megépítése előtt. Ezen a napon írták alá az angol-német tengerészeti egyezményt, amely hatályon kívül helyezte a versaillesi békeszerződés rendelkezéseit, és Németország számára engedélyezte egy, az angol flotta hajóterének 35%-át kitevő flotta megépítését. A 35%-os limit minden felszíni hajóosztályra vonatkozott, így az anyahajók terén a németek számára összesen 38.500 tonna hajótér volt engedélyezve. Ez lehetővé tette két, 19.250 tonnás egység megépítését.

A tengerészet tervezőirodájában azonnal újrakezdődött a lázas tevékenység. A tanulmányterveket elővéve megállapították, hogy nem okoz nehézséget azok hozzáigazítása a 19.250 tonnás vízkiszorításhoz. Azonban eddig mégiscsak egy vázlatos tanulmánytervről volt szó, amely lehetővé tette a tervezőknek, hogy az egyszerűség kedvéért számos problémán átlépjenek, nyitva hagyva azok megoldását. Most viszont egy komplett, megvalósítandó tervdokumentációt kellett elkészíteniük. A munkát tehát újra kezdték.

Hogy legyen valamilyen összehasonlítási alapjuk, a németek a tervezőiroda egyik munkatársát Angliába küldték, ahol a Royal Navy éppen nyílt napokat tartott, mikor is a flotta erre kijelölt hajóit, köztük a Furious anyahajót, a civil érdeklődők szabadon megtekinthették. A hajón való bámészkodás azonban nem sok használható információt eredményezett.

A Furious. A képről nyilván érthető, miért nevezték ezeket a hajókat úszó pajtáknak.
A Furious. A képről nyilván érthető, miért nevezték ezeket a hajókat úszó pajtáknak.

 

Ennél jóval hasznosabbnak bizonyult a japánokkal való együttműködés. 1935 végén egy háromfős német küldöttség érkezett Japánba, ahol megtekinthették az egyik japán anyahajót, az Akagit. Az általában bizalmatlan és titkolódzó japánok még a hajó tervrajzait is a németek rendelkezésére bocsátották. Ez a japánoktól teljesen szokatlan nyíltság azonban csak annak volt köszönhető, hogy az Akagit néhány héttel később dokkba állították, és teljesen átépítették. A japánok a már teljesen elavultnak tekintett elrendezés terveit adták át a németeknek. A már átépített, és modernizált Kagának a német delegációt a közelébe sem engedték.

A látogatást a németek ennek ellenére is eredményesnek tekintették, noha annak végül nem sok hasznát vették. A német mérnökök ugyanis ezúttal sem másoltak. A japánoktól, néhány jelentéktelen részlettől eltekintve, végül csak a harmadik, a fedélzet közepén elhelyezett liftet vették át. A japán látogatás legnagyobb eredménye végül is csak az volt, hogy megbizonyosodtak róla, jó úton járnak.

Az Akagi, az átépítés előtti, eredeti felépítéssel, ahogy a németeknek is megmutatták.
Az Akagi, az átépítés előtti, eredeti felépítéssel, ahogy a németeknek is megmutatták.

 

1935 végére a tervek elkészültek. Az előzetes tanulmánytervekkel szemben a legszembetűnőbb különbség az volt, hogy a felszállófedélzetet meghosszabbították, és az immár a hajó egész hosszára kiterjedt. (A korábbi verziónál, a mintaként szolgáló Ausonia és Courageus elrendezésének megfelelően, a hangárak feletti repülőfedélzet csak nagyjából a hajó hosszának a kétharmadára terjedt ki. Egy szinttel lejjebb, a hajó orrán, a kisebb vadászgépek számára egy külön felszállófedélzetet építettek ki.)

A 15 cm-es lövegkaliber maradt, viszont a parancsnokság újabb igényei alapján a csövek számát megduplázták, így az anyahajóra 16 db ágyú került! Ez megint nyilvánvalóvá teszi, hogy a németek még ekkor sem jöttek rá, hogy az anyahajó fegyverzete egyszerűen csak maga a repülőgép.

Az első -"A" jelű- anyahajó megépítése az 1936-os költségvetési tervbe került bele, a másodiké az 1938-asba. Tervezték még két másik anyahajó megépítését is, „C” és „D” jelzéssel, melyeket 1941-ben kezdtek volna el. Ezek azonban nem az első két egység testvérhajói lettek volna, hanem kisebb méretű hajók.

A Graf Zeppelin, az építés kezdeti fázisában.
A Graf Zeppelin, az építés kezdeti fázisában.

 

A Deutsche Werke kieli hajógyárával már 1935 november 16-án megkötötték a szerződést az első anyahajó megépítéséről. Azonban ekkoriban a hajógyár teljes kapacitása le volt kötve. Számos kisebb hajó mellett itt épült a Gneisenau, és a Blücher is. A német flotta számára azonban korántsem volt sürgős az építkezés. A hivatalos fontossági sorrendben az anyahajók az utolsó helyet foglalták el -csatahajók, tengeralattjárók, rombolók, cirkálók, anyahajók-, így az első német repülőgép-anyahajó építésének ügye ráérős nyugalommal haladt előre.

A gerincfektetésre végül csak 1936 december 28-án került sor az egyes számú sólyán, melyről 20 nappal korábban bocsátották vízre a Gneisenaut. A második -"B" jelű- anyahajó megépítésére a kieli Friedrich Krupp Germania hajógyárral kötöttek szerződést, a gerincfektetés azonban csak 1938 szeptemberében történt meg. Az amúgy sem feszített tempójú építkezést még szándékosan lassították is, abból a célból, hogy az építés során majd felhasználhassák az első anyahajóval szerzett tapasztalatokat. A vízrebocsátást 1940 július elsejére tervezték. (Ez a hajó rendszerint Peter Strasser néven szerepel az irodalomban. A hajó nevére vonatkozólag azonban nem született hivatalos döntés, így minden ilyen elnevezés csupán találgatáson alapszik.) A két másik anyahajó építése 1941 áprilisában kezdődött volna.

Hitler vezér és kancellár kíséretével megérkezik a vízrebocsátási ünnepségre.
Hitler vezér és kancellár kíséretével megérkezik a vízrebocsátási ünnepségre.

 

Az „A” jelű anyahajó építése sem éppen szélvész gyorsan haladt előre, de a gerincfektetés után két évvel, 1938 december 8-án -a falklandi csata 24-ik évfordulóján- végül sor került a vízrebocsátásra. A végül Graf Zeppelin névre keresztelt hajó keresztanyja a névadó személyiség leánya, Hella von Brandenstein-Zeppelin volt. A nagy hajók vízrebocsátásakor szokásos nagyszabású ünnepségen részt vett Hitler, és még Göring is, aki hirtelen elkezdett érdeklődni a tengerészeti repülés iránt. (Ez később elég sok gondot okozott a Kriegsmarine-nak. )

A fellobogózott hajó a vízrebocsátás előtt.
A fellobogózott hajó a vízrebocsátás előtt.

(Folyt. köv.)

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr1912798246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

sítábor 2017.09.03. 21:47:52

Köszi! Jöhet a folytatás!

Az alkalmazott r.gépekről is olvasnék és azok taktikai szerepéről lehetőségeiről.

Galaric 2017.09.04. 16:17:28

A németeknek valahogy sosem feküdt ez a komplex tengerészeti dolog. Aki még a csatahajóit is kereskedelmi egységek vadászatára veti be az valamit nagyon rosszul csinál. Mentségükre legyen mondva, hogy a többi fegyvernemhez képest abszolút felkészületlen állapotban érte őket a háború.

savanyújóska 2017.09.05. 08:48:33

@Galaric: A németeknek ez a portyázó mániája nekem is teljes rejtély. Általában arra hivatkoznak, hogy az első világháborúban bevált a dolog, pedig egyáltalán nem. A felszíni portyázóik többsége szinte semmilyen sikert nem ért el, és az általuk elsüllyesztett hajók értéke összességében véve alighanem még a portyákon elvesztett német hajók értékét sem érte el, vagyis a felszíni portyázás egyáltalán nem volt rentábilis.

Galaric 2017.09.05. 14:25:47

@savanyújóska: Tudtommal voltak hajók amik komoly sikereket értek el, de ezek döntően kereskedelmi egységekből átalakított hajók voltak. Plusz ott van a levadászásukra lekötött hajók hiánya a fő hadszíntéren. De ennek alárendelni az egész haditengerészeti direktívát hatalmas hiba volt szerintem.

Maga Lenin 2017.09.06. 11:10:45

Azért azt hiszem, összesen nézve, haditengerészeti repülés szempontjából egyáltalán nem csak médiacirkusz volt a Mitchell-féle buli. Az USA a '30-as években, az izolacionista időszakban a tengerészet csatahajóin kívül bombázókkal gondolta megvédeni a partjait egy képzeletbeli inváziós flottától. Eredetileg még a B-17-eseknek is ez volt az egyik, ha nem A fő feladata. Tehát a parti telepítésű gépek szempontjából releváns volt a kísérlet, és amiatt is, mert egy partközeli flottaakció bármikor előfordulhatott volna.
Az igaz, hogy akkoriban nem állt úgy a technika, de a következő nagy háborúra épp hogy elérhetőek lettek a méretben már közelítő, 726 kg-os bombák hajófedélzeti gépeken is.

savanyújóska 2017.09.07. 10:08:28

@Galaric: Persze, volt több hajó, ami komoly sikereket ért el, és 100-200 ezer tonnányi hajóteret is elsüllyesztett, de ezek voltak a kivételek. A többiek mérsékelt sikereket értek el, vagy éppen semmilyent. Nem tudom, készült e valamiféle kimutatás, hogy a hajók, és az üzemeltetésük logisztikai költségei arányban voltak e az általuk okozott károkkal. Ha igen, a tevékenységük akkor se nagyon okozott az angoloknak olyan károkat, ami akárcsak közvetve befolyásolta volna a háború kimenetelét. Vagyis semmiképp nem volt ez akkora siker, ami igazolná, hogy később ennek a portyázó taktikának rendelték alá az egész haditengerészetet.
A portyázók levadászása meg azokat a hajókat kötötte le, amiket eleve erre a feladatra is szántak, vagyis főleg a régebbi páncéloscirkálókat, amiknek a hiánya az Északi-tengeren egyáltalán nem okozott nagy gondot. Ilyen szempontból csak Spee cirkálói voltak tényleg hasznosak, melyek egy ideig négy csatacirkálót vontak el a Grand Fleet-től. De a németek végül ezt az előnyüket se tudták kihasználni.

savanyújóska 2017.09.07. 10:10:27

@Maga Lenin: A kísérletet a haditengerészet szervezte, akik kimondottan megtiltották Mitchellnek a 2000 fontos bombák használatát. Talán mert ezt ők sem érezték életszerűnek. Az meg nem lehetett szempont, hogy technikailag ez most nem kivitelezhető, de 20 év múlva majd biztos az lesz. A flotta úgy vélte, egy mozgásban levő, működő légelhárítással és kárelhárítással rendelkező csatahajó ellen Mitchell bombázói csődöt mondtak volna, és ebben szerintem teljesen igazuk is volt. És igazából 20 évvel később se volt gyökeresen más a helyzet. Az angolok a harmincas években tartottak egy hasonló gyakorlatot, amin egy leselejtezett, lehorgonyzott csatahajót bombáztak, 2.500 méterről. A találati arány -a mozdulatlan hajón- alig négy százalék volt. Midwaynél a B-17-sek 322 bombát dobtak le a japán hajókra, de egyetlen találatot sem értek el. Egy mozgásban levő hajó ellen csak a zuhanóbombázók és a torpedóvetők lehettek eredményesek, nem a szárazföldi nehézbombázók.

Osz Apo 2017.09.07. 10:28:51

@savanyújóska: "Egy mozgásban levő hajó ellen csak a zuhanóbombázók és a torpedóvetők lehettek eredményesek, nem a szárazföldi nehézbombázók."

Fritz X?

savanyújóska 2017.09.07. 10:33:36

@Osz Apo: Az már egy másik korszak kezdete.

saetta26 2017.09.12. 09:33:38

Tulajdonképpen érdekes cikk, régen olvastam ilyen részletesen a Graf Zeppelinről. Három megjegyzést tennék hozzá - részben a komentekhez.
(1) Talán egy részletes angol nyelvű anyagban anno szerepelt, hogy a Graf Zeppelint - meglepetésemre - a németek elsősorban a franciák ellen fejlesztették, főleg a cirkálók ellen. Franciaország gyors vereségével - és a búvárhajók előtérbe kerülésével - vált kevésbé sürgőssé a megépítése. Utóbbiak pedig a kereskedelmi hajók elleni háborúnak sokkal hatékonyabb eszközei voltak.
(2) Nem szabad elfelejteni, hogy - ellentétben a nagyobb flottákal (még Olaszországgal is) - a németeknek nem volt jelentős számú cirkálójuk, így a Graf Zeppelin külön védelmére sem számolhattak sokkal. Ennek a hajónak önálló kisebb feladatokat (is) szán(hat)tak, így saját harci csoport nélkül, önmaga védelméhez akár indokolt is lehetett a cirkáló fegyverzet beépítése.
(3) A német doktrína értékeléséhez: az USA és Japán elsősorban a Csendes Óceán nagy vízterületein, a különböző szigetek elfoglalását es megtartását célzó flottát fejlesztett. A németeknek Európában a közeli ellenfelek ellen valóban szárazföldi hadsereggel és szárazföldi telepítésű légierővel kellett elsősorban készülniük. Ne felejtsük el, hogy 1935-től 1939/41-ig reális lehetősége egy a Home Fleet ellen is számottevő flotta felépítésére sem volt;
(3b) a portyázó koncepció bukását - a kevés rendelkezésre álló felszíni hajó mellett - a rádiókód feltörése, és az ellátó hajók elfogása eredményezte. Részben Japánét is, ugye....

Saetta

savanyújóska 2017.09.12. 20:21:17

@saetta26: Ezt így még nem olvastam de lehet benne valami. Az angolok sokáig partnerek voltak, és Hitler mindvégig szövetkezni próbált velük. Viszont a Zeppelin építését még a francia hadjárat előtt abbahagyták.
Pontosan nem tudom, miféle elképzeléseik voltak a németeknek, de önálló feladatokra küldeni mindenképpen tévedés lett volna, márpedig alighanem ezt tervezték. Persze utólag mindig okos az ember.

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2017.09.15. 19:37:33

@savanyújóska: Pedig előre gondolkodni akkoriban is érdemes volt...