Hét tenger

Tengerész történetek

2017. március 31. 21:33 - savanyújóska

Mint az egyik előző posztban már volt róla szó, Sir James Bisset emlékirataiban számos érdekes, bár nem biztos, hogy teljesen hiteles tengerésztörténet található. Ezek megbízhatóságáról maga a szerző így vélekedik: „Sok hasonló rémtörténetet hallottam öreg tengeri medvéktől, és semmi okom rá, hogy hazugságnak véljem őket, hiszen minden tengerész tudja, több dolgok vannak földön és égen -és különösen a tengeren-, mintsem szárazföldi patkányok bölcselme álmodni képes.”

Következzen akkor most még egy ilyen tengerésztörténet, melyet Bisset egy finn tengerésztől hallott. A sztori, ha talán nem is igaz, de mindenképpen nagyon jól hangzik, pont jó lesz április elsejére.

 

A történet egy orosz hajón játszódik, mely az elbeszélő elmondása szerint San Franciscóból szállított búzát Hamburgba. (A sztori nekem már itt sántít egy kicsit. Nem igazán tudom, tényleg volt e ráció abban, hogy Kaliforniából szállítottak búzát Hamburgba, ahol az ottani kikötő és a gabonatőzsde a lengyel és az orosz gabona egyik legnagyobb felvevőpiaca volt?) A hajó kapitánya az elbeszélő tömör jellemzése szerint: „… kronstadti barom, azt se tudta, melyik a tat, melyik az orr.” Lefordítva ez nagyjából azt jelentheti, az illető addig alighanem nagyrészt a beltengeri forgalomban tevékenykedett csak, a Balti-tengeren, és a Finn-öbölben, a nyílttengeri hajózásban nem sok tapasztalata volt. És a navigációban sem, amint az nemsokára kiderült.

A történet a Panama-csatorna elkészülte előtt játszódik, amikor Kaliforniából természetesen csak Amerika és a Horn-fok megkerülésével lehetett hajón Európába eljutni. A hajók persze használhatták volna a Magellán-szorost is, ám a szűk és kanyargós szoros igen nehezen volt csak hajózható a vitorlások számára, melyek dolgát nagyon megnehezítették a szorost övező hegyekből gyakran előtörő heves szélrohamok, a williwaw-ok is, melyek könnyen kisodorhatták őket a partmenti sziklákra. A vitorlás hajók az esetek többségében így inkább a Horn-fok és az Antarktisz között levő Drake-átjárót választották, mely ugyan viharos szeleiről híres, ám 800 kilométer széles, tehát legalább a zátonyra futás veszélye nem fenyeget. Mármint abban az esetben, ha elég nagy távolságot tartanak a Horn-fok körüli szigetektől.

A San Franciscóból induló hajó, melynek nevét Bisset nem említi -tehát a sztori hitelessége ellenőrizhetetlen-, dél felé haladva végül eljutott a Tűzföld partjaiig. Az út során végig rossz időben hajóztak, és a Horn-fokhoz közeledve a vihar csak még erősebbé vált. A kapitány nem vesztegette az idejét bonyolult navigációs számításokra. A hajó sebessége alapján egyszerűen csak megbecsülte a helyzetüket, és amikor úgy vélte, most már elég mélyen járnak délen, parancsot adott a fordulásra kelet felé. A viharos nyugati szélben a hajó minden vitorláját felhúzatta, hogy minél gyorsabban átcsússzanak a Drake-átjárón, és kijussanak az Atlanti-óceánra.

A kapitány eljárása nem aratott osztatlan sikert a hajón. Nemcsak a tisztek, hanem még a tengerészek is tartottak tőle, a becslés alapján történő helyzetmeghatározás talán nem a legjobb módszer annak megállapítására, valóban a Horn-foktól délre járnak e már? Mindenki attól félt, ha a kapitány téved, a hajó felfut a Tűzföld híresen barátságtalan partjait övező sziklazátonyokra. Miután a környék majdnem teljesen kopár és lakatlan, a legénységnek, még ha valami csoda folytán túl is élnék a hajótörést, minimálisak lennének a túlélési esélyei.

Bár a felhős időben még nappal se lehetett sokat látni, a matrózok mégis a hajó orrában gyülekeztek, és mindenki előre meresztgette a szemét, hogy időben észrevegyék az előttük esetleg felbukkanó partokat. Éjszaka még jobban fokozódott az izgalom, még a szabad őrség tagjai se mentek aludni, hanem felmentek a fedélzetre, nyilván abból a megfontolásból, ha menekülni kell, ott jobbak a túlélési esélyeik.

A borult égbolt mellett az éjszaka teljesen sötét volt, egyáltalán semmit nem lehetett látni. Ilyenkor az egyetlen esély a zátonyok előrejelzésére, ha idejében meghallják a rajtuk megtörő hullámok robaját. Ebben az esetben viszont a tomboló szél süvítése minden más hangot elnyomott, rajta kívül semmit nem lehetett hallani. A matrózok hiába füleltek a hajó orrában, nem hallottak semmit, és a sötétségben nem is láttak semmit. A hajó vakon és süketen száguldott előre, és senki sem tudta, mi felé is tartanak.

Nem sokkal éjfél után valami furcsa dolog történt. A hullámverés és a szél ereje érezhetően gyengülni kezdett, majd lassan teljesen elállt. A hajó, ameddig a lendületéből tartott, még futott előre egy darabig, majd megállt. Hirtelen teljesen csend lett. A víz a hajó körül tükörsima volt, a levegő meg se rezdült. Néma csönd volt, csak a szél halk zúgását lehetett valahonnan távolról hallani. A szuroksötét éjszakában egyáltalán semmit nem lehetett látni, csak a vizet a hajó körül. A leeresztett mélységmérő 200 méternél sem ért feneket.

A legénységnek fogalma sem volt róla, mi történhetett. A babonásabb matrózok jajveszékelni kezdtek, hogy nyilván a pokolra jutottak, a racionálisabbak úgy vélték, szellemhajó lett belőlük. A kapitány, aki igyekezett uralkodni magán, de láthatólag szintén meg volt rémülve, nem szólt semmit, az elsőtiszt azonban igyekezett lelket verni a tengerészekbe. „Az ördög vigye azt a poklot! A pokolban nincsen víz! Csónakot kilógatni, mindenki készenlétben, amíg meg nem látjuk, mi micsoda itt!

A sötétségben és rettegésben eltöltött hosszú órák után végül megvirradt, és a tengerészek láthatták, tulajdonképpen hol is vannak. Látták, de nem értették.

A hajó egy nagy tó közepén himbálódzott a vízen, melyet minden oldalról magas hegyek vettek körül. Olyan volt az egész, mintha valami békés alpesi tengerszemre kerültek volna. A megrökönyödött matrózok köpni-nyelni nem tudtak, de miután az első döbbenetből magukhoz tértek, vízre tették a csónakot, és körbeevezték a tavat, hogy lássák, tulajdonképpen, hol is vannak?

A tóról kiderült, hogy valójában egy mély vizű fjord, amilyenből a norvéghoz egészen hasonló chilei partokon rengeteg található. A tengerészek két hegy között megtalálták a fjord bejáratát is, és látták, hogy odakint a tengeren még mindig tombol a vihar, amiből ők odabent semmit nem éreztek, mivel a hegyek teljesen leárnyékolták a szelet.

Hogy hogyan kerültek ide, azon nem kellett sokat gondolkozniuk. Nyilvánvalóan az történt, hogy amikor a kapitány a hasára csapott, és keletre fordította a hajót, az valójában még jóval a Horn-fok magassága felett volt, és a szél egyenesen nekivitte a chilei partoknak. Valami isteni csoda folytán azonban a hajó nem futott fel a sziklákra, hanem teljesen véletlenül egyenesen beletalált a fjord alig néhány száz méter széles bejáratába, végigsiklott azon, majd a fjord belsejében, ahol már szélárnyékban volt, megállt. Ahogy az elsőtiszt összefoglalta a helyzetet: „Isten állt a kormánynál, de most hogy az ördögbe jutunk ki innen?

A hajónak végül meg kellett várnia, amíg odakint elült a vihar, és a szárazföld felől kezdett fújni a szél, amivel valahogy ismét kilavíroztak a tengerre. Második nekifutásra aztán már valóban sikerült megkerülniük a Horn-fokot, s épen és sértetlenül megérkeztek Hamburgba. Az elbeszélés szerint ahogy megérkeztek a kikötőbe, a kapitány azonnal elhagyta a hajót, és soha többé nem szállt újra tengerre.

 

 

A másoktól hallott hihetetlen tengerésztörténetek mellé egyébként Bisset hozzáteszi a magáét is, ami vele esett meg egyik első útján, a County of Pembroke nevű vitorlás fedélzetén. A hajó éppen Ausztrália felé haladt az Indiai-óceán déli részén, amikor erős viharba került. Bisset, mint tizenéves tisztjelölt, az ügyeletes őrség tagjaként a köteleknél állt készenlétben, amikor a hajó felett átcsapott egy nagy hullám. A többiekkel ellentétben nem bukott le idejében a mellvéd mögé, megcsúszott, a víz pedig lesodorta a hajóról. Nagy szerencséjére sikerült elkapnia az egyik vitorlakötél szabad végét, és abba kapaszkodva vergődött a hullámok között a hajó oldala mellett. Nehéz tengerészcsizmájában és viharkabátjában különben egy percig sem tudta volna magát a víz felszínén tartani. A fedélzeten tartózkodók közül azonban senki sem vette észre mi történt, hiszen amikor őt lemosta a fedélzetről a víz, mindenki éppen azzal volt elfoglalva, hogy fedezékbe bújjon ugyanazon hullám elől, ami Bisset-et elsodorta. A kiabálását sem hallotta senki, hiszen a szél süvítése és a hullámok harsogása minden más zajt elnyomott.

Bisset helyzete tehát teljesen reménytelennek látszott, a hideg vízben és az erős hullámverésben nem tarthatta magát néhány percnél tovább, és segítségre sem számíthatott. Ám ekkor jött a következő hullám, ami felemelte az ifjoncot, és egyszerűen visszadobta a fedélzet közepére. A főárbocnál őrségben levők döbbenten bámultak, amikor az égből nagy robaj közepette egyszerre csak közéjük pottyant egyik társuk, aki azonnal átkarolta az egyik kötélbakot, és görcsösen kapaszkodott abba. Az elsőtiszt, az ügyeletes őrség parancsnoka, meglepve kérdezte: „Hát te honnan kerülsz ide?

Bisset, az igazsághoz híven, jelentette: „Egy hullám lemosott a hajóról, Uram, a következő meg visszahozott!

Az elsőtiszt néhány pillanatig döbbenten hápogott, majd dühösen ráförmedt: „Ha még egyszer ilyet csinálsz, beírlak a hajónaplóba szökési kísérletért!

 

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7612392633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

David Bowman 2017.03.31. 23:14:28

Nagyon jóóó! Több ilyet kérek!