Hét tenger

Az U-12 legendája

2017. március 05. 09:58 - savanyújóska

Állítólag oly dicsőséges múltunk egyik kevéssé ismert, és a közelmúltig eléggé elfeledett eleme a magyarság tengereken való jelenléte, az első világháború előtti magyar kereskedelmi és haditengerészet története. Rögtön hozzá kell tennem, a „magyar” ebben az esetben azért erősen idézőjelben értendő, a magyar kereskedelmi tengerészet valójában legalább annyira volt horvát, mint magyar, és a gyakorlatban a „mi haditengerészetünk” is sokkal inkább osztrák volt, nem magyar.

A magyarság ráadásul csak a háború előtti utolsó két évtizedben vállalt komolyabb szerepet a tengermelléken, ekkor élénkült meg az érdeklődés a hajózás iránt, ekkor tűnt fel egyre több kereskedelmi hajó árbocán a magyar lobogó, és kerültek nagyobb számban magyar tengerészek a flotta hadihajóira. Ez a néhány év -melynek csúcspontja a Szent István majdnem teljesen önerőből való megépítése volt- valóban figyelemre méltó fejlődést eredményezett, melyre méltán lehetnénk büszkék. 1914 nyaráig minden jel arra mutatott, a Monarchia, és ezen belül Magyarország, kereskedelmi és haditengerészete egyaránt igen szép jövő előtt áll.

Régi jó szokásunknak -és valóságérzékünk tradicionális hiányának- megfelelően azonban ezúttal sem a tényleges eredményekre vagyunk büszkék, hanem kitalált legendákra és képzelgésekre. Még a tengerészettel foglalkozó szakirodalom is ilyenekkel volt tele, egészen a közelmúltig. Ezek nagy része -mint például a „soha le nem győzött flotta”- feltehetően még a háború alatti propaganda terméke, a másik része meg a Horthy korszakban keletkezett, elsősorban nyilván a Vezér dicsőségének öregbítése céljából. Amikor pedig a rendszerváltás után ismét lehetett írni a múltnak erről a darabjáról is, az akkori szerzők minden kritika nélkül átvették az ezekben az írásokban található állításokat. Néhány hivatott történész ugyan megpróbálta ezeket a fals legendákat kigyomlálni a köztudatból, de próbálkozásaik inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak.

Bár nem ezt tekintem fő célomnak, de néhány témába vágó poszttal időnként azért szeretnék én is valamivel hozzájárulni a legendák ködének eloszlatásához. Most egy olyan történetet választottam, amelyről több népmesei elem is kering nemcsak a köztudatban, hanem még a valóban komolynak tekinthető szakirodalomban is.

Az U-12, és legénysége.
Az U-12, és legénysége.

 

 Az utókor számára a Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine nyilván legizgalmasabb fegyverneme a tengeralattjáró flottilla, mely a háború kezdetén még igencsak kisded volt, és ami azt illeti, később sem nőtt sokkal nagyobbra. A flotta 1906-ban kezdett foglalkozni a tengeralattjárók rendszeresítésnek gondolatával, látva, hogy a nagy haditengerészetek -melyeket a kisebbek mindig utánozni igyekeztek- komolyan kísérleteznek ezekkel az új eszközökkel.

Miután a hazai mérnököknek nem volt tapasztalatuk a tengeralattjárókkal, a kezdeti próbálkozások, hogy saját tervek alapján építsenek ilyen hajókat, meghiúsultak, a flotta vezetése egyik benyújtott tervezetet sem találta elfogadhatónak. Ezt követően a tapasztaltabb, és jó szakmai hírnévnek örvendő külföldi mérnököktől és tervezőintézetektől rendeltek tengeralattjáró-terveket. Egyszerre több irányban is próbálkoztak, és terveket rendeltek az amerikai Simon Lake-től, az ír származású, de szintén Amerikában élő John Philip Holland-tól, és a Krupp Művek tulajdonában levő német Germaniawerft hajógyártól. Az elképzelés nyilván az volt, hogy a korban szokásos gyakorlatnak megfelelően az elkészült hajókból kiválasztják a legjobban bevált típust, amit aztán majd lemásolnak, és sorozatban gyártanak. Hogy ezeket a hajókat eredetileg nem tényleges harci egységeknek, hanem csak kísérleti járműveknek tekintették, azt az is bizonyíthatja, hogy elkészültüket követően csupán Pola, Trieszt és Fiume térségében gyakorlatoztak, távolabbi kikötők környékére parancsnokaik többszöri kérésére sem engedték őket. A tengeralattjárók nem vettek részt a flotta háború előtti hadgyakorlatain sem.

Mindhárom elkészült tengeralattjáró terv más-más típusú volt, és mindhárom terv alapján két-két hajó épült meg, 1907 és 1911 között. (A két Lake típusú hajó Polában, a Holland tervezte hajók Fiuméban, a két német tervezésű egység pedig Kielben. Ez utóbbiakat tengeri úton vontatták Polába.) Később a Germaniawerft tervei alapján épült hajók bizonyultak a legjobban sikerült típusnak, bár az elsüllyesztett hajók tonnatartalmát tekintve a Holland tervei alapján készült tengeralattjárók némileg felülmúlták őket.

John Philip Holland, a modern tengeralattjáró egyik megalkotója. (1841-1914)
John Philip Holland, a modern tengeralattjáró egyik megalkotója. (1841-1914)

 

Ehhez azonban figyelembe kell venni, hogy ez utóbbiakból az eredetileg tervezett kettő helyett végül három egység készült el. A tengeralattjárókat legyártó fiumei Whitehead gyár ugyanis, nem tudni pontosan milyen megfontolásból, megrendelés nélkül, a saját szakállára megépített még egy harmadik ilyen hajót is, az előző kettőhöz képest kisebb módosításokkal. Ezt elkészülte után, 1911 januárjában, felajánlották megvételre a haditengerészetnek, az azonban nem tartott rá igényt. Sikertelenek maradtak a külföldi értékesítésre történő próbálkozások is.

Az o-m haditengerészet valószínűleg nem volt különösebben lenyűgözve egyik elkészült tengeralattjáró képességeitől sem, ugyanis végül nem ezekből választottak ki egyet sorozatgyártásra -bár a flottilla parancsnoka a Holland típusú naszádok növelt változatát ajánlotta rendszeresítésre-, hanem inkább a legjobban bevált hajókat megépítő Germaniawerft-től rendeltek meg egy ezeknél több mint kétszer nagyobb, 700 tonnás típust. Ebből öt darabot rendeltek, melyeket az o-m hajógyáraknál sokkal olcsóbban dolgozó német gyárakban építettek meg. Ezek a hajók azonban már csak a háború kitörése után készültek el, az o-m flotta vezetése pedig úgy ítélte meg, a hajók a háborús helyzetben nem fogják tudni önállóan megtenni az utat a tengeren Kieltől Poláig, ezért kétmillió koronáért eladták őket a német haditengerészetnek. (Később a német tengeralattjárók minden gond nélkül át tudtak hajózni a Földközi-tengerre.)

A háború kitörésekor az o-m haditengerészet tehát csak hat, viszonylag kicsi, és eredetileg csupán kísérleti célokból megépített tengeralattjáróval rendelkezett, melyek közül a két Lake típusú éppen üzemképtelen állapotban volt, mivel benzinmotorjaikat dízelekre cserélték. Hogy valahogy mégis megerősítsék a flottillát, a tengerészet végül mégis megvásárolta a Whitehead-től a harmadik Holland hajót, melyet 1914 augusztusában XII jelzéssel állítottak szolgálatba. (Bár néhány fényképen a tengeralattjáró tornyán a hetes szám látható, a VII és XI közti számokat végül mégis fenntartották a német gyárakban épülő hajók számára, melyek leszállításában ekkor még reménykedtek. A római számokat valamikor 1915 tavaszán cserélték le az arab számokra, az egyszerűség kedvéért innentől ezeket használom. A tengeralattjárók száma előtti U betűt -az Unterseeboot rövidítése- az o-m haditengerészetnél egyébként nem használták, ez később német mintára terjedt el a szakirodalomban.)

A 30 méter hosszú, a felszínen 240, lemerülve 273 tonna vízkiszorítású kis tengeralattjáró két darab 45 centiméteres torpedóvető csővel volt felfegyverezve. Szolgálatba állítását követően fedélzetén még beépítettek egy 37 mm-es gyorstüzelő ágyút is. A felszínen a hajót két darab, egyenként 300 lóerős benzinmotor, lemerülve két 115 lóerős villanymotor hajtotta. A hajó a felszínen 11 csomós, lemerülve 8,5 csomós sebességre volt képes, hatótávolsága felszíni menetben 1500 kilométer, lemerülve 89 kilométer volt.

A tengeralattjáró első -és utolsó- parancsnokává az ekkor 28 éves Egon Alfred Rudolf Lerch sorhajóhadnagyot nevezték ki. (A Monarchia idejéből megörökölt magyarító hajlamoknak köszönhetően Lerch a hazai szakirodalomban mindig mint Lerch Egon szerepel.) Lerch 1886 június 19-én született Triesztben, apja, Richard Lerch, szintén a haditengerészetnél szolgált, és annak egyik ellentengernagyaként vonult nyugdíjba.

Egon Alfred Rudolf Lerch (1886-1915)
Egon Alfred Rudolf Lerch (1886-1915)

 

Egon Lerch 1900-ban kezdte meg tanulmányait a fiumei Tengerészeti Akadémián, és a tiszti vizsgák letétele után 1907-ben kezdte meg szolgálatát a Sankt Georg páncéloscirkáló fedélzetén. Először 1909 végén került a tengeralattjáró flottillához, ahol az U-6 elsőtisztjeként szolgált. Első parancsnoki beosztását 1912 végén kapta meg, amikor kinevezték a Tb.16 torpedónaszád parancsnokává. (Gyors előmenetelének feltehetően nem tett rosszat a befolyásos rokonság.) 1914 tavaszán került vissza a tengeralattjárókhoz, és augusztus 21-én nevezték ki az U-12 parancsnokává.

Bár a tengeralattjárót már 1914 augusztusában szolgálatba állították, valójában még igen távol volt attól, hogy ténylegesen is bevethető legyen. Nemcsak a legénység kiképzése tartott hónapokig, hanem a szépszámú, kisebb-nagyobb műszaki meghibásodás javítása is. A tengeralattjáró csak decemberre került bevethető állapotba.

A háború első hónapjait a tengeralattjárók Polában állva töltötték, melynek ellenséges hajó a közelében sem járt. A flottilla parancsnoka, a zágrábi születésű Franz Anton Aloys von Thierry korvettkapitány – aki érdekes módon a háború alatt végig ezt a posztot töltötte be, a háború végén már sorhajókapitányként-, többször kérte a főparancsnokságot, engedélyezzék a tengeralattjárók átvezénylését Cattaróba, ahonnan részt tudtak volna venni a montenegrói blokád fenntartásában, illetve fel tudtak volna lépni a dél-adriai partokat többször is támadó francia hajók ellen. A flotta parancsnoka, Anton Haus tengernagy, azonban csak szeptember legvégén engedélyezte először két tengeralattjáró kiküldését, de még ekkor is csak azzal a szigorú utasítással, a hajóknak kizárólag a Cattaro előtti közvetlen partvédelmi tevékenységre kell szorítkozniuk, támadniuk nem szabad…

A képen elöl Franz von Thierry, a tengeralattjáró flottilla parancsnoka, mögötte balra Egon Lerch, jobbra pedig Ernst Zaccaria, az U-12 elsőtisztje.
A képen elöl Franz von Thierry, a tengeralattjáró flottilla parancsnoka, mögötte balra Egon Lerch, jobbra pedig Ernst Zaccaria, az U-12 elsőtisztje.

 

Az U-12 december hetedikén érkezett meg Cattaróba, hogy felváltsa a javításra váró U-3-at. A naszád december huszadikán futott ki első bevetésére az Otrantói-szorosba. Hogy a viszonylag kis hatótávolságú hajónak ne legyen gondja a visszatéréssel, az odafelé vezető út első szakaszán egy romboló vontatta a tengeralattjárót. A bevetés célpontjai azok a francia cirkálók voltak, melyek feltűnését nem sokkal korábban jelentették a szoros környékén. Ez volt az o-m tengeralattjárók első igazi támadó hadművelete a háborúban. (Öt hónappal a háború kezdete után...)

A tengeralattjáró őrszemei másnap kora reggel, a Saseno-sziget -ma Sazan, az albániai Vlore előtt- közelében észlelték az ellenséges hajók füstoszlopait. Közelebb érve azonban nem a várt cirkálókat találták, az U-12 periszkópja előtt ott manőverezett a franciák teljes, az Adriára vezényelt flottakülönítménye, összesen 16 csatahajó és cirkáló. A francia hajók, miután a háború addig eltelt hónapjai alatt szinte semmilyen ellenséges tevékenységet nem tapasztaltak, teljes biztonságban érezték magukat, és éppen a kötelékben való manőverezést gyakorolták. A csatahajókat és a cirkálókat nem kísérték rombolók, mivel a franciáknak kevés ilyen hajójuk volt, és Máltáról azok sem tudták végig kísérni a nagy hadihajókat.

A Jean Bart, 1914-ben.
A Jean Bart, 1914-ben.



Lerch természetesen a legnagyobb célpontot választotta ki, a kötelék zászlóshajóját, melyről azt hitték, a 23 ezer tonnás Courbet. Később derült csak ki, a francia parancsnok aznap az azonos osztályba tartozó Jean Bart-on vonta fel zászlaját. Lerch hatszáz méteres távolságról mindkét torpedóját kilőtte a francia csatahajóra, ám csak az egyik találta el azt, a másik célt tévesztett, vagy bedöglött. Mikor kora délután az U-12 végre felmerült, a megtorpedózott hajót már nem látták, ezért azt Lerch elsüllyesztettnek jelentette.

Az U-12 másnap délután tért vissza Cattaróba, ahol természetesen nagy ünnepléssel fogadták. Talán csak az o-m flotta parancsnoka, Haus tengernagy volt elégedetlen, aki többször is bírálta Lerch-et, amiért a vetőcsövek újratöltése után nem ismételte meg a támadást a francia flotta ellen. (Szegény Hausnak nyilván nem sok elképzelése volt róla, hogyan is működnek a tengeralattjáróik. Az U-12 két tartalék torpedója kívülről volt a hajótestre erősítve, az újratöltéshez tehát a tengeralattjárónak a felszínre kellett volna emelkednie, és elég hosszú ideig fent is maradnia.) A tengeralattjáró teljes legénységét kitüntetésre terjesztették elő, Lerch a Lipótrend nagykeresztjét kapta, Ernst Zaccaria elsőtiszt a Vaskorona rend harmadik osztályát.

Az U-12 legénysége.
Az U-12 legénysége.

 

Nagyjából eddig tartanak a tények. Most jönnek a legendák.

Gyakorlatilag minden magyar nyelvű szakirodalomban, még a tényleg komolynak tekinthetőkben is, makacs következetességgel ismétlik a mondatot, ami valahogy úgy hangzik: „A Jean Bart olyan súlyosan megsérült, hogy a franciák a háború végéig sem tudták kijavítani.”

A francia csatahajó sérülései valójában azonban egyáltalán nem voltak súlyosak. A torpedó a Jean Bart orrát találta el, tulajdonképpen az egyetlen olyan pontot, ahol a hajóban a vízvonal alatt nem volt semmilyen létfontosságú berendezés. Ha a torpedó tíz méterrel hátrébb csapódik be, az elülső lőszerraktár közelében robban, ami a nagyon gyenge vízvonal alatti védettséggel rendelkező francia csatahajó számára akár végzetes is lehetett volna.

Így viszont bár a sérülés látványos volt, de nem súlyos. A hajó orr részébe mintegy 400 tonna víz ömlött, de az első ijedtség elmúltával sikerült a hajót a megfelelő ellenárasztásokkal egyensúlyba hozni, és önerőből -vagyis vontatás nélkül- visszatérni vele Máltára. Amennyire a forrásokból tudni lehet, a Jean Bart nem szenvedett emberveszteséget. A legnagyobb csapás, ami a legénységet érte, alighanem az orrban tárolt három hektó bor elvesztése volt, bár a matrózoknak csak néhány napig kellett nélkülözniük, Máltára visszatérve pótolni tudták a mulasztottakat.

A sérült Jean Bart, a máltai szárazdokkban.
A sérült Jean Bart, a máltai szárazdokkban.

 

A Jean Bart Máltán azonnal dokkba állt, ahol sérüléseit három és fél hónap alatt kijavították. A csatahajó 1915 április harmadikán ismét szolgálatba állt.

A fentiekből gondolom logikusan következik, hogy az a néhány helyen olvasható állítás sem igaz, mely szerint a csatahajót nemcsak a háború alatt nem tudták kijavítani, hanem utána sem, és a háború befejezése után szétbontották. A Jean Bart végigszolgálta a háborút -bár megfelelő ellenség hiányában harci babérokat nem tudott szerezni-, majd utána a Fekete-tengeren a bolsevikok ellen harcoló fehér csapatokat támogatta, amíg saját legénysége is fel nem lázadt. A csatahajót a húszas-harmincas években többször korszerűsítették. Véglegesen 1936-ban selejtezték ki, és mivel nevét egy új csatahajó kapta meg, átkeresztelték az Ocean névre. Az iskola és lakóhajóként működő ex-Jean Bart 1942-ben a németek hadizsákmánya lett, akik a hajót robbantási kísérleteknél használták. A hajót a háború végén amerikai bombázók süllyesztették el, a roncsot a háború után kiemelték, és lebontották.

A Jean Bart, pályafutása végén, 1934-ben.
A Jean Bart, pályafutása végén, 1934-ben.

 

Az irodalomban gyakran olvasható még egy történet, ami nekem szintén nem tűnik hitelesnek. Eszerint amikor a Jean Bart megtorpedózásának, és a Curie tengeralattjáró Polában történő elsüllyesztésének híre megérkezett Párizsba, a francia parlament ülése félbeszakadt, a képviselők izgatottan kirohantak a folyosókra, és ott az adriai eseményekkel kapcsolatban kérdőre vonták a tengerészeti minisztert.

Na most gondoljunk csak bele. 1914 decemberét írjuk. A németek száz kilométerre állnak Párizstól, napokkal korábban verték őket vissza Ypres-nél, és Joffre éppen ellentámadásra készül Soissons-nál. Az ágyúdörgést a főváros külső kerületeiben is hallani. Ebben a helyzetben vajon mennyire hangzik életszerűen, hogy a francia képviselők azon izgulnak fel, hogy az Adriai-tengeren elsüllyedt egy tengeralattjárójuk, egy csatahajójuk pedig megsérült?

Amit viszont az U-12 valóban elért a Jean Bart elleni támadással, az az volt, hogy a franciák délebbre vonták vissza flottájukat, és ezzel gyakorlatilag kivonultak az Adriáról. De persze nem azért, mert annyira megijedtek az o-m tengeralattjárók jelentette kockázattól, hanem mert a háború első hónapjainak tapasztalatai alapján kénytelenek voltak levonni azt a következtetést, hogy nincs miért vállalniuk ezt a kockázatot.

A francia flotta a háború első hónapjaiban többször is benyomult az Adria déli részére, azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy ütközetet provokáljanak ki az o-m flotta főerőivel. Öt hónap után azonban a franciáknak is rá kellett jönniük, az o-m csatahajók mozdíthatatlanul állnak Pola kikötőjében, és azt szemlátomást eszük ágában sincs elhagyni. Nem valósult meg a Cattaro ellen tervezett támadás sem, mivel a flandriai front, majd később a Dardanellák, minden erőt elszívott, és nem tudták összeszedni azt a 20 ezer katonát, akikre szükség lett volna a kikötő elfoglalásához. Nem volt tehát tovább értelme annak, hogy a francia csatahajók fel-alá hajókázzanak az Adria déli részén, kitéve magukat a megtorpedózás veszélyének. Először a csatahajókat vonták ki a térségből, majd a Leon Gambetta elsüllyesztése után a páncéloscirkálókat is. Nagy francia hadihajók ezt követően már csak a montenegrói kikötőkbe tartó értékesebb konvojokat kísérve jelentek meg néhányszor az Adrián.

Az U-12, Cattaróban.
Az U-12, Cattaróban.

 

Az U-12 nem gyarapíthatta tovább harci babérjait, mert alig néhány nappal a Jean Bart megtorpedózása után már vissza is kellett térnie Polába, javításra. A korai tengeralattjárókra jellemző módon az U-12 is állandó műszaki meghibásodásokkal küszködött, s szinte többet volt javítás alatt, mint szolgálatban. Csak február elején tért vissza Cattaróba, és folytatta a járőrözéseket a montenegrói partok előtt.

Február 27-én Antivari előtt egy francia tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a felszínen haladó U-12-re. Az őrszemek szerencsére idejében észrevették a hajó felé közeledő közeledő torpedókat, s a tengeralattjáró ki tudott térni előlük. Válaszként az U-12 is kilőtt egy torpedót, de az sem talált. Ezt követően a francia tengeralattjáró a felszínre merült, és nagyobb -13 csomós- sebességét kihasználva elmenekült. Ugyanez még aznap megismétlődött, amikor a Menders-fok előtt az U-12 egy másik francia tengeralattjáróval találkozott, mely szintén hátat fordított az o-m hajónak, és felszíni menetben faképnél hagyta azt.

Március során Lerch tengeralattjárója hét montenegrói halászbárkát fogott el, és vitt vissza zsákmányként Cattaróba. Április közepén az U-12 ismét visszatért Polába, majd az újabb javítás és az olasz hadüzenet után Trieszt közelében, San Sabba kikötőjében állomásozott, és innen indult az Adria északi vizeire járőrözni.

Május 28-án éjszaka a Trieszti-öböl előtt egy elsötétítve haladó teherhajót pillantottak meg. Miután az érvényes tengerjogi előírások szerint a semleges hajók kötelesek voltak éjszaka kivilágítani magukat, Lerch azt feltételezte, az ismeretlen hajó nyilván valamelyik antant ország gőzöse, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül megtorpedózta azt. Csak mikor a két túlélőt kihalászták, derült ki, hogy az elsüllyesztett hajó a görög zászló alatt hajózó, tehát semlegesnek számító Virginia volt.

Az U-12 a polai támaszponton.
Az U-12 a polai támaszponton.

 

Az 1874-ben épült, tehát már elég koros, 1193 tonnás gőzös rakomány nélkül éppen Trieszt felé tartott. A hajót néhány órával korábban már az U-5 tengeralattjáró is feltartóztatta, majd átvizsgálása után útjára bocsátotta. Nem tudni, a görög hajó miért elsötétítve haladt, hiszen tudhatta, olyan vizeken jár, melyeken tengeralattjárókkal is találkozhat, akik a kivilágítás nélkül haladó hajókat ellenségesnek tekinthetik.

Bár a katasztrófáért nyilván a görög kapitány is felelős volt, Lerch így is jókora baklövést követett el, amikor meg sem próbálkozott a közvetlenül a hazai partok előtt haladó hajó azonosításával. A görög legénységből 22 tengerész vesztette életét, hozzátartozóiknak és a túlélőknek a Monarchia jókora kártérítést volt kénytelen fizetni. Hogy eltussolják az ügyet, hivatalosan azt állították, a hajó aknára futott. Ez a hír került be az újságokba is.

Az U-12 legénységét tehát nem vonták felelősségre, de feltehetően nem is dicsérték meg őket. Az eset megviselte a hajó legénységét, különösen a frusztrált, és harci babérokra áhítozó Lerch-et, akit nyilván nyomasztott, hogy a Jean Bart megtorpedózása óta nem ért el említésre érdemes sikereket, miközben kollégái egymás után torpedózták meg az ellenséges hadi és kereskedelmi hajókat.

Az újabb sikerekre azonban még tovább kellett várni, mivel júniusban a tengeralattjáró ismét dokkba állt, a sokadik nagyjavításra. A naszádnak kicserélték az akkumulátorait, és a ventilátorok cseréjével próbáltak javítani a típus hírhedten rossz szellőzésén is. Hogy a tengeralattjáró harcértékét növeljék, a hajó orrára két külső, 35 cm-es torpedóvető csövet szereltek. A próbajáratok sikeres elvégzése után az U-12 augusztus elején állt ismét szolgálatba, és indult néhány nappal később, augusztus hetedikén, utolsó bevetésére.

Az U-12-ről készült, meglehetősen minimalista stílusú emlékérem.
Az U-12-ről készült, meglehetősen minimalista stílusú emlékérem.

 

A tengeralattjáró feladata az volt, derítse fel, milyen hajók állnak Velence és Chioggia kikötőjében, és ha lehetséges, állapítsa meg, hol van rés az aknazáron a kikötők előtt. Az U-12 feladata tehát szimpla felderítés volt csupán, ám néhány kortárs, és a nyomukban a történetírók, azt feltételezik, Lerch esetleg valami nagyobb fába vágta a fejszéjét.

Egyebek között Georg von Trapp, Lerch kollégája -és egyben riválisa-, is úgy emlékezett vissza, nem sokkal az U-12 indulása előtt a Cattaróba és Polába behatoló francia tengeralattjárókról beszélgettek, és Lerch kijelentette, ha a franciák meg tudták tenni ezt, ő is képes lesz rá. Úgyszintén Trapp visszaemlékezése szerint Lerch többször is méltatlankodott miatta, hogy hajóját nem engedik visszatérni Cattaróba, hanem Trieszt és Pola előtt tartják, ahol nem sok zsákmányra számíthat. Ebből kiindulva sokan azt feltételezik, Lerch igazából a velencei kikötőbe akart behatolni, hogy megtámadja az ott horgonyzó kereskedelmi és hadihajókat.

Magam részéről azonban ezt nem igazán tartom hihetőnek. Mint minden haditengerészetnél, úgy az o-m flottánál is igen szigorú fegyelem uralkodott, és igen valószínűtlen, hogy egy tengeralattjáró-parancsnok csak úgy, a saját szakállára kedve szerint felülbírálja a kapott parancsokat, és a kitűzött feladat végrehajtása helyett valami egészen másba kezd, ami szerinte nagyobb sikerrel kecsegtet, mint amire a parancsnokság utasította.

Azonkívül a velencei kikötő fekvése se kedvezett egy ilyen vállalkozásnak. A szűk és kanyargós, akna és hálózárakkal védett lagúnákon át bejutni a velencei belső kikötőbe nagyságrenddel nehezebb feladat volt, mint mondjuk a polai öbölbe való behatolás, még akkor is, ha az U-12 kis mérete és kiváló manőverezőképessége alkalmasabbá tette a hajót egy ilyen feladatra, mint a nagy és nehézkes francia tengeralattjárók. Annak esélye pedig, hogy a támadás végrehajtása, és a helyőrség felriasztása után a hajó ugyanezen az úton ki is jut a kikötőből, úgyszólván a nullával volt egyenlő. Nem hinném tehát, hogy Lerch ilyesféle szándékokkal ólálkodott Velence előtt, de abban nyilván reménykedett, hogy a megadott feladat végrehajtása után a forgalmas kikötő előtt a torpedói számára is talál majd néhány vonzó célpontot.

Lerch egyik utolsó fényképe.
Lerch egyik utolsó fényképe.

 

Hogy ezt követően mi történt, azt sokáig sűrű homály fedte. Az olasz újságokban augusztus 11-én jelentek meg az első hírek egy Velence előtt elsüllyesztett osztrák-magyar tengeralattjáróról. Miután Lerch a megadott időpontban nem tért vissza kikötőjébe, és nem adott magáról semmilyen életjelt, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szóban forgó tengeralattjáró csak az U-12 lehetett. A hajó pusztulásának körülményei azonban sokáig tisztázatlanok maradtak.

Az első hírek még arról szóltak, a hajót egy másik, olasz tengeralattjáró torpedózta meg. A sajtómunkások azonban alighanem összekeverték az esetet egy néhány nappal korábbi összecsapással, amikor Pelagosa közelében Trapp U-5-öse torpedózta meg és süllyesztette el az olasz Nereide tengeralattjárót.

A következő hír az volt, a tengeralattjárót a Rosolino Pilo torpedónaszád gázolta le, méghozzá véletlenül, miközben éppen Velencébe készült befutni. Ebből annyi igaz volt, hogy a torpedónaszád valóban nekiütközött valamilyen ismeretlen víz alatti tárgynak, ami megrongálta az egyik hajócsavarját, az eset azonban még augusztus hatodikán történt, egy nappal az U-12 kifutása előtt.

A máig legnépszerűbb sztori az U-12 pusztulásáról szintén az olasz sajtómunkások terméke, és mind a mai napig ezt ismételgetik a szakirodalom túlnyomó többségében. Eszerint a Velencébe visszatérőben levő Brondolo ágyúnaszádról észrevették a kikötő előtt leselkedő tengeralattjáró periszkópját, és rájöttek, a hajó nyilván a Brondolo nyomában haladva akarja felderíteni az aknamezők között a kikötőbe vezető utat. A naszád kapitánya ezért kis merülésű hajóját vakmerően az aknák fölé vezette, és így rácsalta az aknamezőre az U-12-őt, mely nem sokkal később fel is robbant az egyik aknán.

Az U-12 elsüllyedésének helye Velence térképén.
Az U-12 elsüllyedésének helye Velence térképén.

 

Bár a sztori máig nagy népszerűségnek örvend, első olvasatra is több hibát találhatunk benne. Vajon miféle paranormális képességekkel rendelkezett a Brondolo kapitánya, hogy a periszkóp látványából rögtön rájött arra, a periszkóp alatt leselkedő tengeralattjáró-kapitánynak mik a szándékai? Ha a kapitány háborús időkben egy periszkópot lát a hajója közelében, nem az az első gondolata, hogy a periszkóp tulajdonosa azért figyeli őt, hogy megtorpedózza? És ilyenkor nem kezd el kombinálni, hogy vajon mit akar az ellenség, hanem az az első amit tesz, hogy elfordul a periszkóptól, és tüzet nyit rá. Vagy ha elég közel van, feléje fordul, és megpróbálja legázolni. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb módja ez a tengeralattjáró elpusztításának, mint hogy saját hajóját kockára téve megpróbálja az aknákra csalni.

Az olasz hivatalos jelentésekből világosan kiderül, hogy a Brondolónak semmi köze nem volt az U-12 pusztulásához, és az adott időben a közelében sem járt a térségnek. A valóságban a tengeralattjáró pusztulásának szemtanúja a Rabaglino nevű kotróhajó volt, melyet több társával együtt azért küldtek ki a Velence előtti vizekre, hogy a hajózási útvonalakat végigvizsgálva megállapítsák, két nappal korábban minek ütközött neki a Rosolino Pilo, és eltávolítsák a hajóforgalmat veszélyeztető víz alatti akadályt. A kotróhajók azonban semmit nem találtak.

Az eredménytelen kutatás után a Rabaglino éppen visszatérőben volt Velencébe, amikor augusztus nyolcadikán délután fél négykor nagy robbanást észleltek a vízben, a hajótól mintegy három mérföldre. A robbanás helyére hajózva nagy olajfoltot találtak a vízen. Lehet, az U-12 éppen a Rabaglinót figyelte, milyen úton tér vissza Velencébe. Ahhoz azonban túl messze volt, hogy torpedótámadással próbálkozhatott volna. A tengeralattjáró periszkópja egyébként is be volt húzva, és elsüllyedésekor a hajó a part felé tartott, tehát a Rabaglinóval párhuzamosan haladt.

A kiemelt roncs a szárazdokkban.
A kiemelt roncs a szárazdokkban.

 

A Rabaglino jelentése nyomán tizedikén olasz búvárok vizsgálták át a területet, és a jelzett helyen, húszméteres mélységben, egy orral a part felé álló tengeralattjáró roncsait fedezték fel. A tengeralattjáró nyilvánvalóan aknára futott, a robbanás a hajó orra felett következett be. A naszád orr része, nyilván az akna robbanásától, teljesen összeroncsolódott, a hajóba nem lehetett bejutni. Estleges túlélők után kutatva a búvárok végigkopogtatták a hajótestet, de válasz nem érkezett.

Az U-12 végzete alighanem az volt, hogy nem tudtak róla, a Velence előtti aknamezők helyzete nem sokkal korábban megváltozott. A kikötő közelében az U-26 tengeralattjáró -német hajó, de osztrák-magyar zászló alatt- néhány héttel korábban süllyesztette el az Amalfi páncéloscirkálót, és ezt követően az olaszok új aknazárakat telepítettek a területen. Az U-12 talán egy ilyen aknamezőre futott rá, melynek létezéséről nem voltak információik.

A másnapi merülések során a parancsnoki tornyot fedő álcázófestést lekaparva előbukkant a tengeralattjáró jelzése, a 12-es szám. A búvárok néhány roncsdarabot kiemeltek, a tengeralattjáró helyzetét pedig bójával jelölték meg. A kiemelésre vonatkozó tervek hamarosan elkészültek, ám ismeretlen okokból arra végül több mint egy évvel később, 1916 decemberében került csak sor.

Az U-12 roncsa, nem sokkal a kiemelés után.
Az U-12 roncsa, nem sokkal a kiemelés után.

 

Az U-12 pályafutását övező legendagyűjtemény talán legszórakoztatóbb része a tengeralattjáró kiemelése után a hajóba behatoló olasz hajómentők elé táruló látvány leírása, amely egészen úgy hangzik, mintha valami bájosan buta XIX. századi romantikus regényből vették volna. Az eseményeket általában valahogy így írják le: „Amikor 1915-ben az olaszok kiemelték a tengeralattjárót, megdöbbentő kép tárult eléjük. Minden ember, a gépészek, a torpedisták, a két tiszt, a helyén, az ütközetállásán volt. Valamennyiük zubbonyának zsebében ott voltak a búcsúsorok. Lerch előtt felnyitva a hajónapló, az utolsó bejegyzésekkel a megfelelő rovatokban, a helyszín, a robbanás, a süllyedés, és a várakozás. Tudták, mi vár rájuk, de a helyükön maradtak, és fegyelmezetten várták a halált.”

Mint említettem, az U-12-őt valójában nem 1915-ben, hanem 1916 utolsó napjaiban emelték ki. Napjaink fiatal generációja pedig, mely nem Hedwig Courts-Mahler és báró Orczy Emma regényein, hanem a zombifilmeken és a Helyszínelőkön nőtt fel, nyilván nagyon is jól el tudja képzelni, mi marad egy langyos vízben ázó holttestből közel másfél év után. Az olasz jelentés ezt részletesen taglalja, és kitér még az olyan morbid részletekre is, minthogy a tengeralattjáró belsejében a padlót a „bomlásból származó iszap” borította. (Gondolom, nem kell részletezni, ez mit jelent.) A testekből semmi nem maradt, csak a csontok, melyek annyira szétszóródtak a hajó belsejében, hogy az utolsó koponyát csak a roncs átvizsgálásának negyedik napján találták meg.

A bontás alatt álló, szétvágott roncs hátsó része. A hajó belsejében jól látható az egyik motor.
A bontás alatt álló, szétvágott roncs hátsó része. A hajó belsejében jól látható az egyik motor.

 

Nem volt idő tehát búcsúlevelek írogatására, és az U-12 tengerészei nem feszes vigyázzállásban tisztelegve várták, hogy lassan megfulladjanak. Az orrban tartózkodók a robbanástól azonnal meghaltak, a többiekkel pedig a betörő, és a hajót pillanatok alatt elárasztó víz végzett.

A testekkel együtt a ruhák is teljesen szétbomlottak, a maradványokat nem is lehetett azonosítani. Az U-12 legénységének csontjait külön dobozokban, de közös sírban helyezték örök nyugalomra a velencei St. Michele temetőben.

A szétroncsolódott U-12, mely elkészülte idején sem tartozott a világszínvonalat képviselő hajók közé, katonai szempontból értéktelen volt, kijavításával természetesen meg sem próbálkoztak. A roncsot az olaszok szétbontották, és beolvasztották. A hajóból elég fémet nyertek ki ahhoz, hogy a kiemelés anyagilag is megtérüljön. A roncsból némi információkat kaphattak az o-m haditengerészet műszaki állapotáról is, valamint előkerültek katonai dokumentumok is, iratok, térképek, kódkönyvek, melyeket minden bizonnyal valamilyen vízmentes kazettában tároltak. Másfél évvel a süllyedés után azonban ezeknek nagy értéke már nem nagyon lehetett, hiszen a rejtjeleket rendszeresen frissítették.

Az U-12 tengerészeinek emléktáblája a velencei síron.
Az U-12 tengerészeinek emléktáblája a velencei síron.

 

Az U-12 pályafutását övező legendasorozatnak van még egy, mára már kissé feledésbe merült eleme, mely a hajó pusztulásához kapcsolódik. Eszerint a flotta parancsnoksága szándékosan küldte olyan küldetésre, a velencei kikötő megtámadására a tengeralattjárót, mely csakis a biztos pusztulással végződhetett. És mindezt azért, mert a felsőbb vezetés meg akart szabadulni Lerch-től.

És ennek oka Lerch magánéletében volna keresendő.

A jóképű, nagy szoknyavadász hírében álló tiszt ugyanis egyáltalán nem titkolt viszonyt folytatott Elizabeth Marie of Austria főhercegnővel, Rudolf trónörökös egyetlen lányával, Ferenc József kedvenc unokájával, Windisch-Gratz herceg feleségével. A korabeli pletykák szerint a szép Elizabeth -a korabeli magyar néphagyományban Erzsi hercegnő- harmadik gyermekének, az 1909-ben született Stephanie-nak, valójában Lerch volt az apja. A rendelkezésre álló adatok szerint azonban a pár igazából csak 1913-ban ismerkedett meg, egy polai bálon.

Lerch a rossz házasságban élő, nála három évvel idősebb főhercegné „hivatalos szeretője” lett, gyakorlatilag nyilvánosan együtt éltek. Ez talán magyarázza azt is, Lerch miért hajszolta annyira a sikert. A dicsőség elismerést és rangot hozott volna neki, és ha a már levegőben lógó válóper után elveszi Erzsit feleségül, megnyílt volna előtte az út az arisztokrácia legfelsőbb köreibe. Ambiciózus, és kissé naiv elképzelés -Erzsinek igazából már Windisch-Gratz herceg is rangon aluli partner volt, és a nagyanyjához hasonlóan szélsőségesen önfejű, akaratos nő csak az öngyilkossággal fenyegetőzve tudta nagyapját rákényszeríteni, hogy belegyezzen a házasságba-, de Lerch talán komolyan gondolta.

Elizabeth Maria Henriette Stephanie Gisela of Austria, vagyis magyarul: Erzsi. (1883-1963)
Elizabeth Maria Henriette Stephanie Gisela of Austria, vagyis magyarul: Erzsi. (1883-1963)

 

A legenda szerint azonban a császári udvarban ezt egyáltalán nem tartották vonzó lehetőségnek. (Ami valószínű is.) Ezért, amikor a kapcsolat kezdett komolyra fordulni, és felmerült a lehetősége annak, hogy valóban házasság lesz a dologból, elhatározták, hogy megszabadulnak Lerch-től. A flotta vezetésének készséges együttműködésével ezért olyan bevetésre küldték az U-12-őt, mely a biztos öngyilkossággal volt egyenlő.

Nagyjából ennyi a legenda. Mint a konteókat általában, ezt sem lehet egyértelműen cáfolni -ahogy bizonyítani sem-, csak azt állítani, a történet igazából teljesen valószínűtlen. A császári család nem szűkölködött a magánéleti botrányokban, és az ehhez hasonló rangon aluli házasságok igazából szinte mindennaposak voltak. Lerch tehát egyáltalán nem volt akkora tényező, melynek eltüntetése érdekében az udvar a politikai gyilkosságtól sem riadt volna vissza. És ha mégis rászánják magukat ilyesmire, egészen biztos, hogy Lerch-el együtt nem küldik a pusztulásba a flotta 16 jól képzett tengerészét, és maroknyi tengeralattjárójának egyikét. Az ilyen ügyek elintézésére akkoriban is megvoltak a jól bevált, régi módszerek. Ha Lerch tényleg ennyire útjában áll a bécsi udvarnak, akkor valószínűleg fegyvertisztítás közben véletlenül fejbe lőtte volna magát, vagy véletlenül kiesett volna egy sokadik emeleti ablakból, esetleg valamelyik pályaudvaron véletlenül a bécsi gyors elé esett volna, vagy az utcán véletlenül elgázolta volna egy véletlenül éppen arra száguldozó 80 éves osztrák nyugdíjas.

Ezen kívül még egyszer érdemes hozzátenni, az U-12 feladata nem a velencei kikötő elleni támadás volt. A tengeralattjárót egy egészen mindennapos felderítő útra küldték csak ki, és semmilyen konkrét tény nem bizonyítja, hogy Lerch valóban be akart hatolni a kikötőbe. A tengeralattjáró már a partoktól viszonylag messze elsüllyedt, pusztulását nem a velencei kikötő védelmi berendezései, hanem egy fel nem derített aknamező okozta.

Az 1918-as budapesti haditengerészeti kiállítás egyik attrakciója volt az U-12 fából készült modellje. A tengerészözvegyek és árvák részére adakozók egy szöget verhettek a hajóba.
Az 1918-as budapesti haditengerészeti kiállítás egyik attrakciója volt az U-12 fából készült modellje. A tengerészözvegyek és árvák részére adakozók egy szöget verhettek a hajóba.

 

 

 

 

Forrás:

 

Horváth Lajos: Az osztrák-magyar U12 balesetének rejtélye. Haditechnika, 2012/3-4.

Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés. Zrinyi Kiadó, 2007.

http://www.noblesseetroyautes.com/elisabeth-marie-dautriche-larchiduchesse-rouge-4eme-partie/

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr312313833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Történelem p 2017.03.05. 11:53:12

Végre egy tengeralattjárós poszt! Felvidítottad a napomat!!!! :D

Flankerr 2017.03.05. 21:34:04

Kiváló írás, szokás szerint
Kivesézed egyszer majd a "Zenta cirkálóval kezdődött"-et is?

savanyújóska 2017.03.06. 07:42:16

@Flankerr: Ha van rá igény. Bár előrebocsátom, Csonkarétit azért nem nagyon lehet egy lapon emlegetni Dékánnyal. Szakmailag teljesen jó, csak az a baja, nem tudja eldönteni, szakirodalmat, vagy szépirodalmat akar e írni. Állandóan keveri a kettőt, és az irodalmiság kedvéért gyakran feláldozza a szakmaiságot. Pedig szakírónak sokkal jobb, mint szépírónak.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2017.03.09. 09:15:16

Ez nagyon fasza lett, gratulálok!

És egy tipp, ha meg nem bántalak vele: egy ilyen hosszú posztot (legalább négyezer szavasra saccolom) talán érdemes lenne két részletben élesíteni, mondjuk két, egymást követő napion. A téma iránt kifejezetten érdeklődők mindenképpen elolvassák, viszont a teljesen laikusokat talán visszariasztja egy ekkora terjedelem.

Mégegyszer gratula, meg is futattom a FB-oldalunkon.

bloggerman77 2017.03.09. 10:32:53

Látom a szakirodalomból úgy zusammen sikerült kihagyni Krámli Mihály munkáit, aki a Csonkarétiék sokszor történelmietlen tévedéseit helyre tette. (Ui. Csonkarétiből kettő van/volt: Csonkaréti Károly, az apa, és a fia dr. Csonkaréti Károly.) Krámli hosszú vitákat folytatott a Csonkaréti családdal a legendagyártásuk ellen a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain. Tehát a Csonkaréti-féle könyvek is kritikával kezelendők, főleg az apuka által írottak.

Dékány meg egy tengerészeti meseíró volt.

bloggerman77 2017.03.09. 10:43:00

Elisabeth of Austria?

Bocs, de azért több igényességet... Nem divat ma németül tudni már, de az "of Austria" a Habsburg-ház tagjainak az angol neve. Erherzogin Elisabeth von Habsburg-Lothringen ... Magyarul szimplán Erzsébet főhercegnő. Felesleges itt kalandozni az angol névvel egy német anyanyelvű, de magyar névvel ís bíró személy esetén.)

Pola városnak van meggyökeresedett magyar neve: Póla. Így hosszú ó-val. Mint ahogy Bécs helyett se Wien-t mondunk.

savanyújóska 2017.03.09. 16:05:41

@tiboru: Köszi.
Talán hozzá vagyok szokva már a nagy terjedelemhez, de úgy gondoltam, csak a nyolc oldalnál hosszabb szövegeket érdemes már két részre osztani. Ez meg pont nyolc oldal.

savanyújóska 2017.03.09. 16:17:00

@bloggerman77: Csonkaréti(k)ről és Dékányról nagyjából ugyanazt írtam, amit te. A fenti írás nem kis részben éppen azokat a legendákat igyekszik cáfolni, amiket Csonkaréti terjeszt.
Forrásmunkák közt azokat tüntetem fel, amikből tényleg merítettem az adott poszt megírásához, és azokból is csak a fontosabbakat. Ehhez Krámli egyik írását sem használtam fel. Esetleg Bánsági Andort lehetett volna még megemlíteni. www.kriegsmarine.hu/hk/ba00703.html
Az „of Austria” meg tényleg egy angol oldalról van. Megesik.

savaz 2017.03.16. 22:32:09

No mit találtam még:
www.youtube.com/watch?v=h7nFb0bIiRg

Monarchiás hajókról még nem láttam filmet, de úgy tűnik mégis csinált valaki ilyesmit.

savanyújóska 2017.03.17. 07:10:26

@savaz: Persze ez sem játékfilm, csak egy dokumentumfilm féleség. „Halál hajnalban” címmel ment valamelyik magyar ismeretterjesztőn.

David Bowman 2017.03.31. 23:50:11

@savaz: Hű, bazz! Ehez kéne magyar felirat.

David Bowman 2017.03.31. 23:52:37

@savanyújóska: Meg is van! Már töltöm is lefelé. Érdekes.. nekem minden ilyen csatornám van, mégsem emléxem, hogy láttam volna.

savanyújóska 2017.04.02. 15:18:57

@David Bowman: A Dunán láttam úgy két éve, meg azt hiszem a Viasat Historyn ment.