Hét tenger

A Port Arthur-i bolhacsípés

2017. február 08. 19:19 - savanyújóska

 

 

Történelmi témájú blogok előszeretettel csapnak le az évfordulókra, hogy kapcsolódó témájú posztjaik érdekességét az aktualitásuk is növelje. Két hónapja, a 75-ik évforduló alkalmából jó néhány blog jelentkezett Pearl Harbor-ról szóló írásokkal. Figyelmetlenségem okán ezt a ziccert én kihagytam, majd bepótoljuk idén decemberben.

Az évfordulós cikkek némelyikében történt futó említés arról, hogy a japán támadásnak voltak bizonyos történelmi előzményei, értve ez alatt a 37 évvel korábbi japán támadást az orosz kézen levő Port Arthur, és az ott horgonyzó flotta ellen.

A hasonlóság valóban szembeötlő, és elég egyértelmű, a japánok 1941-ben Port Arthurt akarták megismételni, csak némileg nagyobb léptékben. Ez sikerült is nekik. A saját militarista nacionalizmusuktól elvakult japánok azonban nem vették észre, vagy legalábbis nem vették figyelembe, hogy az őket körülvevő világ, a külpolitikai helyzet, teljesen más, mint 37 évvel korábban. Az orosz-japán háborúból vagy nem vonták le a megfelelő következtetéseket, vagy teljesen elfelejtették azokat. Láthatóan teljesen komolyan úgy hitték, önerőből, külső támogatás nélkül is képesek lesznek ismét legyőzni egy náluk sokkalta erősebb nagyhatalmat, és erre aztán nagyon csúnyán ráfáztak.

Talán Pearl Harbor kapcsán is tanulságos lehet, ha vetünk egy pillantást a történelmi előzményekre, mi is történt 1904 február nyolcadikán és kilencedikén, a Csendes-óceán túlsó oldalán. Ennek is most van az évfordulója, ha nem is kerek, a 113-ik. (Saját dolgomat könnyítendő, ezúttal konzervanyagból dolgoztam, és ezt a posztot nagyrészt korábbi irományaimból ollóztam össze.)

A Port Arthur elleni támadás egy korabeli japán metszeten.
A Port Arthur elleni támadás egy korabeli japán metszeten.



Japán a XIX. század közepéig elmaradott, feudális kis szigetország volt. Az ország teljesen bezárkózott, a külvilággal gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn, és csak a szomszédos Koreával és Kínával volt némi kereskedelmi kapcsolatuk. Fehér ember nem tehette a lábát a japán szigetekre. (Az európaiak közül egyedül a hollandok számára engedélyezték a japánokkal való kereskedést, de a Nagaszaki kikötőjében számukra telepnek kijelölt Dejima sziget is igazából csak egy kis mesterséges sziget volt, nem a japán szárazföld része.)

A japán „splendid isolation” azonban csak addig működött, amíg a szigetország isten háta mögötti, érdektelen helynek számított a terjeszkedő nyugati nagyhatalmak számára. A XIX. század közepén azonban a szigetek partjainál egyszerre jelentek meg nyugat felől az európai országok, kelet felől pedig az Egyesült Államok hajói. Japánra egyre nagyobb nyomás nehezedett, nyissa meg kikötőit és kereskedelmét a külföld előtt. Kína sorsa intő példaként jelezte, mi történik velük, ha ezt nem teszik meg. A további elszigetelődést reménytelennek ítélve az ország vezetése, az 1867-ben trónra lépett új uralkodó, Mucuhito -a Meidzsi császár- támogatásával, végül olyat lépett, amire sem azelőtt, sem azután nem nagyon volt még példa. Az ellenállás helyett inkább beismerték és elfogadták a Nyugat fölényét, és a „nemzeti hagyományok” ápolgatása helyett inkább teljes erővel hozzáláttak, hogy elsajátítsák azokat az ismereteket, melyek a fehér civilizációt naggyá tették.

A fiatal Mucuhito, uralkodói nevén Meidzsi (Meiji), a koronázás után.
A fiatal Mucuhito, uralkodói nevén Meidzsi (Meiji), a koronázás után.

 

A Meidzsi forradalom eredményei elképesztőek voltak. Alig harminc év alatt modern ipar és kereskedelem nőtt ki a semmiből. Az országban 1872-ben nyitották meg az első, 18 mérföld hosszú vasútvonalat, Tokió és Yokohama között. 1904-ben a japán vasútvonalak hossza már meghaladta a 4.700 mérföldet. A széntermelés 1875-ben alig volt félmillió tonna, míg 1905-re már elérte a 13 millió tonnát.

A robbanásszerű fejlődés azonban egy kellemetlen következménnyel is járt. A nyersanyagban szegény szigetország szerény készletei nem voltak képesek fedezni az ipar egyre nagyobb igényeit, melyet importból kellett biztosítani. Úgyszintén nehézségeket okozott a gyorsan növekvő, alig fél évszázad alatt megduplázódó lakosság élelmiszerellátásának biztosítása, melyet az addig csak gyéren lakott északi Hokkaido szigetének betelepítése, és mezőgazdasági művelés alá vonása sem tudott kielégítően megoldani. Japán előtt azonban ezekre a problémákra is készen állt a nyugati mintájú megoldás. Gyarmatosítani kellett.

A terjeszkedés iránya adott volt. Először a már addig is japán befolyás alatt álló környező szigeteket, Hokkaidót és Okinawát csatolták a birodalomhoz, míg Szahalinon és a Kuril-szigeteken megosztoztak az oroszokkal.

Ezután Korea következett, mely addig ugyanúgy a bezárkózás politikájával próbálkozott, mint korábban Japán. A koreai kormányzat is szigorúan lezárta a határokat, és megtiltott minden kapcsolatfelvételt az idegen országokkal, beleértve Japánt is, mellyel szemben a történelmi előzmények okán egyébként is ellenséges viszonyban álltak.

A japánok ugyanazt a módszert alkalmazták, amit pár évvel korábban ellenük használtak az angolok és amerikaiak. Japán hajók rendszeresen megsértették az ország felségvizeit, és addig provokálták a koreaiakat, amíg azok tüzet nem nyitottak rájuk. Ezt rögtön követte a japán ellencsapás. Japán hadihajók ágyúzták a koreai parti erődöket, s a stratégiai jelentőségű pontokon csapatokat tettek partra. A koreai kormányzat végül kénytelen volt elfogadni a japánok által diktált feltételeket, s aláírni a Japán számára előnyös gazdasági szerződéseket.

Japán katonák szállnak partra Koreában, 1875-ben.
Japán katonák szállnak partra Koreában, 1875-ben.

 

Korea azonban addig hatalmas szárazföldi szomszédja, Kína befolyása alatt állt, lényegében afféle hűbéres államként. A félsziget feletti ellenőrzés kérdése elkerülhetetlenül háborúhoz vezetett Kína és Japán között, mely végül 1894 nyarán robbant ki.

Bár Kína addigra már nagyon meggyengült a gyarmatosító nyugati hatalmaktól elszenvedett katonai vereségek, a tajping felkelés, illetve a belső gazdasági és politikai válságok miatt, a papírforma szerint nagyságát és erejét tekintve még mindig messze Japán felett állt. Nyugaton szinte senki nem fogadott volna a japánok győzelmére. Általános meglepetésre azonban a japán hadsereg és flotta gyors, és viszonylag könnyű győzelmet aratott a legalább háromszoros túlerőben levő kínaiak felett. A japánok elfoglalták a két legfontosabb kínai hadikikötőt, Port Arthurt, és Weihaiwei-t is.

Az 1895 április 17-én aláírt shimonoseki békeszerződésben Kína elismerte Korea teljes függetlenségét –ami a diplomácia virágnyelvén annyit jelentett, hogy lemondott az országról Japán javára-, és belegyezett, hogy Tajvan, a Liaotung-félsziget, valamint a Pescadores-szigetek véglegesen japán tulajdonba menjenek át.

A japánok ezen felül horribilis összeget csikartak ki a kínaiaktól. Hadisarc, kártérítés, és mindenféle más jogcímeken a kínai források szerint a következő években összesen 510 millió akkori japán yen-nek megfelelő összeget vertek ki a kínaiakból, ami Japán teljes éves költségvetésének a hat és félszerese volt. Alapvetően ez az összeg fedezte a Japánban a következő években beinduló nagyszabású hadsereg-fejlesztési és flottaépítési programok hatalmas költségeit.

Weihaiwei vezetői bejelentik a megadást a japán flotta parancsnokának, Ito tengernagynak.
Weihaiwei vezetői bejelentik a megadást a japán flotta parancsnokának, Ito tengernagynak.

 

A japánok győztes háborút követő öröme azonban nem lehetett felhőtlen. A békeszerződést még alá sem írták, de a térségben érdekelt európai nagyhatalmak máris tiltakoztak miatta. Elsősorban a Mandzsúriára és a Liaotung-félszigetre szintén szemet vető Oroszország érezte úgy, hogy a japánok túlnyerték magukat, és benyomultak az orosz érdekszférába, ahol pedig jelenlétük nagyon nem volt kívánatos. Szövetségesként megnyerve Németországot és Franciaországot, már alig néhány nappal a shimonoseki béke aláírása után azt a „baráti tanácsot” adták Japánnak, hogy mondjon le a Liaotung-félszigetről. Hogy a baráti tanácsnak nyomatékot adjanak, egy erős hajórajt küldtek a Távol-Keletre, valamint elrendelték a mozgósítást az amuri körzetben.

A negyvenöt évvel később történtekkel ellentétben a japánok ezúttal teljesen tisztán látták, meddig terjednek a lehetőségeik. Különösebb vonakodás nélkül beleegyeztek a „kérésbe”, és a kínaiakkal megkötött békeszerződés aláírása után alig egy héttel, április 23-án aláírt újabb szerződésben lemondtak a félszigetről. Azt viszont sikerült elérniük, hogy nemzetközi szerződésben garantálták a Liaotung-félsziget kínai kézen maradását, és fegyvermentes övezetté nyilvánítását.

Két év sem telt el azonban, amikor az oroszok mindenkit meglepve váratlanul bevonultak a félszigetre. A korábbi szerződést aláíró államok tiltakozására egy, a kínaiakkal titokban megkötött szerződésre hivatkoztak, melyben a félszigetet 25 évre bérbe vették Kínától. Kína engedélyezte egy vasútvonal megépítését is, amely a félsziget két nagy kikötőjét, Port Arthurt és Dalnyijt kötötte össze az orosz területekkel. A vasútvonal, a Kínai Keleti Vasút, hivatalosan orosz-kínai tulajdonban volt, a Harbin székhelyű igazgatótanács azonban kizárólag oroszokból állt, a vonalat orosz cégek építették, és védelmére orosz katonaságot vezényeltek Mandzsúriába, mely a papírforma szerint még a kínai birodalom része volt, de valójában egyre inkább orosz provinciaként kezdett működni. Oroszország ezzel végső soron nagyobb területi nyereséget ért el a japán-kínai háború után, mint maguk a japánok.

Az oroszok mandzsúriai terjeszkedése.
Az oroszok mandzsúriai terjeszkedése.

 

Néhány évvel később, a boxer lázadás leverésének, és az épülő vasútvonal védelmének ürügyén, az oroszok majdnem 200 ezer katonával vonultak be Mandzsúriába, és onnan nem is nagyon akartak kivonulni, bár csapataik létszámát a lázadás leverése után felére csökkentették. A japán, angol, és amerikai tiltakozás hatására ugyan ígéretet tettek arra, hogy 1903-ig teljesen kivonják csapataikat a térségből, azonban -bár a csapatok kivonását elkezdték- ez végül nem történt meg, sőt, később még növelték is az ott állomásozó katonaság létszámát. Gyors tempóban fejlesztették fel a Port Arthur-ban állomásozó flottát is, melyhez átirányították az európai vizekről a haditengerészet legjobb és legkorszerűbb egységeit.

Az orosz befolyás túlzott megerősödése, és Oroszország nagyhatalomként való megjelenése a Csendes-óceánon és Dél-Kelet Ázsiában, azonban Japánon kívül nem állt érdekében Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak sem. Az angolok már a kínai háború előtt is nagy lehetőségeket láttak Japánban, melyről úgy gondolták, értékes segítséget nyújthat nekik a térségben terjeszkedő oroszokkal szemben. 1894-ben kereskedelmi egyezményt kötöttek a japánokkal, melyben egyenrangú, és egyenlő jogokkal rendelkező félnek ismerték el azokat, következő évben pedig visszautasították a felkérést, hogy csatlakozzanak a Japánt a Liaotung-félszigetről való kivonulásra felszólító orosz-német-francia proklamációhoz. Mindez megalapozta a két ország közti kapcsolatok szorosabbra vonását, mely végül a Londonban, 1902 január 30-án megkötött, öt évre szóló szövetségi szerződéshez vezetett.

A szerződésben, mely többszöri meghosszabbítással 1923-ig életben volt, a két ország kölcsönösen semlegességet vállalt arra az esetre, ha valamelyik szerződést aláíró fél háborúba keveredik egy másik országgal, illetve vállalták, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyikük egyszerre két másik országgal kerül háborúba. Egy titkos záradékban Anglia vállalta azt is, hogy ha a japán fegyveres erők vereséget szenvednének, és az anyaországot a megszállás veszélye fenyegetné, hadba lép Japán oldalán.

Még mielőtt a szerződést aláírták volna, a japán kormány tett még egy kísérletet az oroszokkal való megegyezésre, azonban a várt eredményt nem érték el. Ito Hirobumi, a japán külügyminiszter, pétervári látogatásán javasolta orosz kollégájának, rendezzék a köztük fennálló ellentéteket oly módon, hogy határozottan kettéválasztják a két ország befolyási övezeteit. Japán a Korea feletti szupremáciája tiszteletben tartása fejében elismerte volna Mandzsúria orosz érdekövezethez való tartozását. A javaslat azonban nem talált értő fülekre.

Orosz katonák fényképezkednek Kínában, a boxer lázadás idején.
Orosz katonák fényképezkednek Kínában, a boxer lázadás idején.

 

1903 augusztus 12-én a pétervári japán nagykövet egy jegyzéket nyújtott át az orosz külügyminiszternek, melyben ismét a területi viták rendezésére tettek javaslatot. Az orosz válasz ismét elutasító volt. A távol-keleti helytartó, Jevgenyij Alekszejev nagyherceg, meggyőzte a cárt, hogy a legkisebb területi engedmény is súlyosan károsítaná Oroszország nagyhatalmi presztízsét. A belügyminiszter, Vjacseszlav Konstantinovics von Plehve is a határozott fellépés mellett volt, s úgy vélte, egy esetleges háború csak hasznára válna Oroszországnak, és segítene elfojtani az egyre erősebb forradalmi megmozdulásokat is. A kétes elemeket gyorsan be lehet sorozni és a frontra küldeni, a háború pedig segítene feléleszteni az emberek hazafias lelkesedését. Utóbbi megfontolásból Plehve nagyon fontosnak tartotta, hogy mindenképpen a japánoké legyen az első lövés, hogy Oroszország megtámadottként tudja eladni magát a közvélemény előtt.

Október 30-án a japánok egy újabb, minden eddiginél engedékenyebb hangvételű jegyzéket adtak át a tokiói orosz nagykövetnek, melyben szinte mindenről hajlandóak voltak tárgyalni, egyetlen dologhoz ragaszkodtak csupán mereven, a Korea feletti japán befolyáshoz. A jegyzékkel azonban éppen az ellenkező hatást érték el, mint amit reméltek. Az orosz kormányzat úgy vélte, a japánok kezdenek hátrálni, tehát még jobban meg kell szorongatni őket, és akkor még többet fognak engedni. Pétervár most már Korea északi részének kiürítését követelte, és a 39-ik szélességi kör mentén kívánták megosztani az országot, úgy, hogy az ettől északra eső területen egy semleges ütközőövezetet alakítsanak ki Oroszország és Japán között.

Port Arthur kikötője a háború előtt.
Port Arthur kikötője a háború előtt.

 

A dölyfös orosz magatartás mögött persze alapvetően a japánok mély lenézése állt, melyben egyébként osztoztak úgyszólván valamennyi nyugati nagyhatalommal. Japán modernizációja ugyan hatalmas teljesítmény volt, és kiváltotta a világ elismerését, de senki nem gondolta komolyan, hogy a japánok, a sárga faj, valaha is képes lesz a modern technikát a nyugati fehér emberrel szemben is eredményesen alkalmazni.

Az oroszok tehát nem láttak különösebben nagy kockázatot a háborúban. A hatalmas orosz hadsereg majd egykettőre móresre tanítja a makákómajmokat, ha sokat ugrálnak! És papíron valóban minden előny az oroszok oldalán állt, Japán egyszerűen nem volt vele egy súlycsoportban.

A valóságban azonban Oroszország a Távol-Keleten papírtigris volt csupán. A Port Arthur-i kikötő és az azt övező erődítményrendszer kiépítését állandóan halogatták, és sem a sekély vizű kikötőt nem mélyítették ki, sem a hajók javítására szolgáló dokkok nem készültek el. A munkákat az is hátráltatta, hogy az építésekre szánt összeget meg kellett osztani Port Arthur és Dalnyij között, mely utóbbi kikötőt, a kereskedelmi flotta számára, szintén igyekeztek fejleszteni és kiépíteni.

A flotta hajói alig vettek részt gyakorlaton, a legénység, a tiszteket is beleértve, tapasztalatlan és képzetlen volt úgyszólván mindenben. A flotta számára rendelkezésre álló anyagi keret a nagy hadihajók számára három hónapnyi, a rombolóknak és a torpedónaszádoknak egy hónapnyi aktív szolgálatot tett lehetővé. Ezen az időn kívül a hajók leszerelve álltak a kikötőben, „fegyveres tartalékként”.

A Csendes-óceáni Hajóraj hadihajói Port Arthurban, a háború előtt.
A Csendes-óceáni Hajóraj hadihajói Port Arthurban, a háború előtt.

 

A flotta nem rendelkezett elegendő széntartalékokkal, nem volt elég lőszer, a kikötőben nem volt elég képzett hajógyári munkás, javítóműhely, pótalkatrész. A mandzsúriai hadsereg papíron 90 ezer katonával rendelkezett, azonban egy háborúban valójában csupán 38 ezer embert tudtak volna azonnal bevetni. Ezeknek se volt se lőszerük, se élelmiszerük, és alig volt tüzérségük. Alekszejev a cári udvarba küldött beszámolóiban természetesen mindig azt jelentette, a rábízott területen minden a legnagyobb rendben van, és minden munka a terv szerint halad.

A cári udvarban mindezt el is hitték, a kiváló kémhálózatot kiépítő japánok azonban tisztában voltak a valódi helyzettel. Tudták, most kell döntésre vinni a dolgot, amíg teljesen be nem fejezik a Transz-Szibériai Vasút déli szárnyát, mely megteremti a közvetlen összeköttetést és az utánpótlási vonalat Port Arthur és Oroszország közt, és amíg a kikötő erődítményei valóban el nem készülnek. Kedvező volt a külpolitikai helyzet is, hiszen a japánok maguk mögött tudhatták a kor vezető nagyhatalmát, Nagy-Britanniát. Kedvező volt még az orosz belpolitikai helyzet is, legalábbis a japánok számára. Az országban egyre nagyobb volt az elégedetlenség, sorra robbantak ki a sztrájkok és tüntetések.

Az orosz Távol-Kelet mindenható ura, Jevgenyij Ivanovics Alekszejev nagyherceg. (1843-1917)
Az orosz Távol-Kelet mindenható ura, Jevgenyij Ivanovics Alekszejev nagyherceg. (1843-1917)

 

1904 január 13-án egy újabb japán jegyzék érkezett Szentpétervárra. Ez már nem volt olyan engedékeny hangulatú, mint az előzőek, és február negyedikéig adott időt az oroszoknak a válaszadásra, és a javaslatok elfogadására. A jegyzék amúgy a régi japán javaslatokat tartalmazta, Mandzsúria és Korea megosztásáról. Az oroszok az utolsó pillanatig vártak a válasszal, majd február harmadikán egy engedékeny hangú táviratban kompromisszumot ajánlottak fel a japánoknak. Ezzel azonban már elkéstek, a távirat nem érkezett meg negyedikéig Tokióba. (Valószínűleg maguk a japánok tartották vissza Nagaszakiban.)

Február hatodikán a japán nagykövet közölte a meglepett orosz külügyminiszterrel, hogy a Tokióból kapott utasításoknak megfelelően megszakítottnak tekinti a diplomáciai kapcsolatokat Oroszország és Japán között. Majd összecsomagolt, és a követség teljes személyzetével együtt azonnal elhagyta az országot.

A pétervári kabinet és a cár azonban még mindig nem hitte el, hogy a japánok meg mernék támadni Oroszországot. Biztosak voltak benne, hogy azok végül engedni fognak, s elutasították a mozgósításra és a preventív hadműveletekre vonatkozó javaslatokat. Úgy vélték, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása csak egy újabb trükk, mellyel a japánok nyomást akarnak gyakorolni az orosz kormányra.

A távol-keleti orosz flotta legjobb cirkálója, a Bajan, kifut Port Arthurból. Jobbra lent jól látható a kikötő bejáratát védő gát.
A távol-keleti orosz flotta legjobb cirkálója, a Bajan, kifut Port Arthurból. Jobbra lent jól látható a kikötő bejáratát védő gát.

 

Port Arthurban viszont már mindenki érezte a puskaporszagot a levegőben. A japán állampolgárságú lakosok folyamatosan hagyták el a várost. Február nyolcadikán a kikötő előtt megjelent egy angol gőzös, és felszedte a kikötőben maradt utolsó japánokat is. A japán hírszerzés emberei, akik szintén a hajón tartózkodtak, természetesen kihasználták az alkalmat a terep szemrevételezésére, és feltérképezték a külső kikötőben horgonyzó orosz hadihajókat. A távozó gőzös még aznap délután találkozott a távolabb várakozó japán hadihajókkal, és az ügynökök azonnal közölték a parancsnoksággal az ellenséges hajók elhelyezkedését.

Attól való félelmében ugyanis, hogy a japánok egy meglepetésszerű támadás során hajókat süllyesztenek el a kikötőcsatornában, és ezzel bezárják a belső öbölbe az orosz hadihajókat, Alekszejev nagyherceg -aki tengernagyként egyben a flotta főparancsnoka is volt-, a flotta hajóit a kikötő előtt, a partmenti vizeken horgonyoztatta le. Mikor erről tudomást szerzett, a kronstadti támaszpont parancsnoka, a Távol-Keletet és Port Arthurt jól ismerő Sztyepan Makarov tengernagy figyelmeztető levelet küldött a tengerészeti miniszternek, Fedor Avelan altengernagynak, melyben többek között a következőket írta: „A Távol-Keletről nemrég visszatért emberekkel beszélgetve tudomást szereztem arról, hogy a flottát állítólag a külső révben tartják, nem a Port Arthur-i belső kikötőben. Hajóink jelenléte a nyílt külső révben lehetővé teszi az ellenség számára egy éjszakai támadás végrehajtását.
Makarov figyelmeztetését és tanácsait -mint rendesen- ezúttal is figyelmen kívül hagyták. Pedig alig néhány nappal később aztán pontosan az történt, amit a tengernagy előre megjósolt.

Oskar Viktorovics Stark altengernagy, a Port Arthur-i hajóraj parancsnoka. (1846-1928)
Oskar Viktorovics Stark altengernagy, a Port Arthur-i hajóraj parancsnoka. (1846-1928)

 

A távol-keleti orosz flotta parancsnoka, az 58 éves Oszkar Viktorovics Stark altengernagy, óvintézkedésként javasolta a hajók elsötétítését, a kazánok felfűtését, és a torpedóvédő hálók leeresztését. Azonban mint minden rendelkezését, ezt is jóvá kellett hagyatnia felettesével, Alekszejev nagyherceggel, aki felesleges pánikkeltésnek tartotta a tervezett intézkedéseket, és nem engedélyezte azokat. Alekszejev még csak azt sem tartotta érdemesnek közölni Stark-al és többi beosztott parancsnokkal, hogy a japánok két nappal korábban megszakították Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatokat. A helytartó igyekezett húzni az időt, és nem provokálni feleslegesen a japánokat. Most is csupán annyit engedélyezett, hogy két rombolót kiküldjenek járőrbe, a kikötőtől harminc kilométeres távolságra, de még ezeknek is azt a szigorú utasítást adták, ha gyanúsat észlelnek, ne lőjenek, hanem azonnal visszatérve csak jelentsenek.

A japán flottaparancsnok, Togo Heihacsiro tengernagy eredeti terve az volt, hogy a hadiállapot kezdetekor azonnal, teljes flottájával lecsap a Port Arthur előtt horgonyzó orosz hadihajókra, hogy rögtön a háború első óráiban döntő csapást mérjen rájuk. A hírszerzéstől azonban olyan, utóbb tévesnek bizonyult információkat kapott, melyek szerint az orosz helyőrség és a flotta teljes készültségben áll, japán támadást várva. Togo ezért egy óvatosabb haditervet dolgozott ki, mely szerint egy meglepetésszerű éjszakai torpedótámadással csapást mér az orosz hajóhadra, majd, amennyiben sikerül elég nagy veszteségeket okozni nekik, és kedvezőek lesznek a körülmények, főerőivel is támadást indít a kikötő ellen, hogy további károkat okozzon a meglepett és összezavarodott ellenségnek, s ha módja van rá, elhallgattassa a parti ütegeket.

A flotta a Sárga-tengeren cirkált mindaddig, amíg a Port Arthur-ból utolsóként evakuált japánokat szállító gőzös fedélzetén tartózkodó japán kémek el nem látták a legfrissebb információkkal Togót, az orosz flotta hajóinak elhelyezkedését illetően. A tengernagy sötétedéskor a Mikasa fedélzetére hívta a rombolók kapitányait, és ismertette velük a feladatot. A támadás részleteinek kidolgozását Togo teljesen a kapitányokra bízta, ő csak általános utasításokat adott.

Togo Heihacsiro tengernagy, a japán Egyesített Flotta főparancsnoka. (1848-1934)
Togo Heihacsiro tengernagy, a japán Egyesített Flotta főparancsnoka. (1848-1934)

 

Ismeretlen okból Togo úgy döntött, rombolóit két részre osztja, és csak az Első Flottilla tíz hajójával támadja Port Arthurt, míg a Második Flottilla nyolc rombolóját Dalnyij elé küldi felderítésre, és az esetleg ott horgonyzó orosz hajók elleni támadásra. Nem tudni, mi késztette Togót erre a döntésre. Az orosz hajók hollétéről pontos információi voltak, nem volt szükség arra, hogy rombolói közel felével felderítést végezzen. A rombolók megosztásával nagymértékben gyengítette az orosz flotta elleni támadás erejét, és hatását. Ha a Második Flottilla hajóit is Port Arthur ellen küldi, jóval nagyobb károkat is okozhatott volna az ellenségnek.

Este hét után a hat csatahajóból és kilenc cirkálóból álló főerők kíséretéről leváltak a támadásra induló rombolók, s megindultak Port Arthur és Dalnyij felé. A Port Arthur felé indított tíz rombolót három rajba osztották, és a tervek szerint közvetlenül egymás után kellett volna támadniuk. Azonban két órával az indulás után a rombolók észrevették az egyik őrjáraton levő orosz hajót, és irányt váltottak, hogy kitérjenek előle. Az egyes rajok között azonban nem volt megfelelő a koordináció, és más-más irányba fordultak ki a közeledő orosz hajó elől, ami azzal a következménnyel járt, hogy a sötétségben elvesztették egymással a kapcsolatot. Két romboló ráadásul összeütközött, és bár nagyobb károkat nem szenvedtek, messze lemaradtak a többiek mögött.

A napközbeni gyakorlatozásról visszatért orosz flotta eközben mit sem sejtve állt a külső révben, a parttal párhuzamosan, négy sorban lehorgonyozva. A hajókon nem sokkal korábban fejezték be a szenelést, s a szépen kivilágított felső fedélzetek lemosásával éppen akkor végeztek a matrózok. A hajókon békebeli állapotok uralkodtak. A legénység partra szállását ugyan megtiltották, és alkonyatkor torpedó elhárító gyakorlatot tartottak, de egyébként nem rendeltek el semmilyen különleges védelmi intézkedést. A kikötőtől délre fekvő Liautesan hegy lábánál levő világítótorony is üzemelt, messziről jelezve a japán rombolók számára a kikötő felé vezető utat.

A három testvérhajó, a Petropavlovszk, a Poltava, és a Szevasztopol csatahajók Port Arthurban.
A három testvérhajó, a Petropavlovszk, a Poltava, és a Szevasztopol csatahajók Port Arthurban.

 

Este a zászlóshajón, a Petropavlovszk csatahajón, a törzstisztek értekezletet tartottak, melyen megvitatták a feszültséggel terhes helyzetet, és a közeljövőben várható fejleményeket. Az utolsó szó Stark vezérkari főnökéé, Wilhelm Wittheft ellentengernagyé volt, aki az értekezlet este 11-kor történő berekesztésekor kijelentette: „Háború márpedig nem lesz!

Háromnegyed órával később két hatalmas robbanás döreje rázkódtatta meg az orosz hadihajókat. A japán rombolók első rajának négy hajója ért célba, jócskán megelőzve a többieket. A sötétségben a négy kis hajó alig 400 méter távolságra közelítette meg a gyanútlan oroszokat. A Pallada cirkálóról észrevették ugyan a közeledő hajókat, ám azok négykéményes elrendezésükkel a sötétségben megtévesztésig hasonlítottak az orosz rombolókra, így hitték, a járőrbe kiküldött hajók tértek vissza jelentéstételre.

A Pallada cirkáló, az Auróra egyik testvérhajója.
A Pallada cirkáló, az Auróra egyik testvérhajója.

 

A cirkálón az utolsó pillanatban jöttek csak rá, hogy japán hajókról van szó, ám a tüzeléssel már elkéstek. A négy romboló, tíz perccel éjfél előtt, hét torpedót lőtt ki, majd villámgyorsan megfordultak és eltűntek az éjszakában. A kis lőtávolság ellenére csak két torpedó talált. Az egyik a bal oldalán derékba találta a Palladát, a másik pedig a Retvizan csatahajó orrán csapódott be. A Pallada szénraktára szerencsére felfogta a robbanás erejét, és bár a hajón tűz ütött ki, sérülései nem voltak igazán súlyosak. A Retvizan sokkal rosszabbul járt. A torpedó hatalmas léket szakított a hajó orrán, ráadásul a robbanás feltépte a csatahajó egyik vízvonal alatti torpedóvető csövének a fedelét is, és ezen keresztül a víz további belső tereket árasztott el. A hajóba összesen mintegy kétezer tonna víz zúdult, 11 fokkal megdőlt balra, orra pedig egészen a horgonylánc nyílásig a vízbe merült. A legénységből öt tengerész meghalt.

A támadást követően a flottánál kitört a zűrzavar. A hajókról fényszórókkal pásztázták a tengert, és összevissza lövöldöztek mindenfelé. A zászlóshajóra áradtak az egymásnak ellentmondó jelentések. Starknak egy órájába került, mire nagy nehezen rendet teremtett, majd néhány törzstisztjét kiküldte, állapítsák meg, tulajdonképpen mi is történt. A beérkező jelentések ellenére a tengernagy egyszerűen nem hitte el, hogy a japánok meg merték támadni a hajóit.

A japán támadás vázlatrajza.
A japán támadás vázlatrajza.

 

Nem sokkal később azonban megérkezett a japán rombolók másik két rajának hat hajója is, melyek korábban elszakadtak, és alaposan lemaradtak az első hajórajtól. A már felriasztott orosz hajókról ezúttal hamar észrevették a közeledő ellenséget, és eszeveszett lövöldözéssel fogadták őket. A heves elhárítótűz ellenére a japánoknak sikerült lőtávolságon belülre jutniuk, ám ezúttal a korábbinál nagyobb távolságról, mintegy 1500 méterről kényszerültek kilőni a torpedóikat. A meglehetős összevisszaságban támadó hat japán rombolóról 12 torpedót indítottak, ám a viszonylag nagy távolság miatt csak egy találatot értek el. Azt viszont a lehető legjobb helyen, az orosz flotta legerősebb hajóján, a Cezarevics csatahajón, melyet a tatján, közvetlenül a hátsó lövegtorony mögött ért találat. A páncélos erősen, 18 fokra megdőlt, kormányszerkezete megsérült, de megőrizte mozgásképességét, ugyanúgy, mint a másik két megtorpedózott hajó. Az utolsó támadásra két óra körül került sor, majd ezt követően a japán hajók ezúttal is veszteségek nélkül távoztak.

A támadás utáni első intézkedésként Stark, mihelyt a kitört pánikon sikerült úrrá lennie, utasítást adott, hogy a sérült hajókat vigyék át a belső kikötőbe, ám a kikötő bejáratánál később mind a három hajó megfeneklett. A Novik és a Bojarin cirkálók azonnal felderítésre indultak, a többi hajón pedig felfűtötték a kazánokat, és elrendelték a harckészültséget. Riadóztatták a parti tüzérséget, és a szárazföldi csapatok parancsnokságát is, ahol különben egészen addig azt hitték, a tengerészek csak gyakorlatozásképp lövöldöznek.

A történtekhez tartozik még, hogy a két, járőrbe kiküldött orosz romboló nem vette észre sem az érkező, sem a távozó ellenséget, és nem észlelték a kikötő elleni támadást sem. Hajnalban a két romboló visszatért a kikötőbe, és a zászlóshajó mellé állva a parancsnok vidáman jelentette Starknak, hogy semmi gyanúsat nem észlelt. Nem dicsérték meg…

A megfeneklett, és orra bukott Retvizan.
A megfeneklett, és orra bukott Retvizan.

 

 

A támadásban részt vevő rombolók egyike sem volt felszerelve rádiókészülékkel, így az akció eredményét nem tudták jelenteni a főerőiknek. Togo másnap, február kilencedikén hajnalban, Dewa ellentengernagyot küldte négy cirkálójával felderítésre, állapítsák meg az éjszakai támadás eredményét. Dewa reggel kilenckor ért hajóival a kikötő közelébe, ahol a reggeli ködben és párában is jól láthatta a kikötő bejáratánál zátonyra futott, láthatóan sérült hajókat, és hogy a többiek látszólag minden rend nélkül, teljes összevisszaságban állnak a bejárat közelében. Hogy az oroszokat provokálja, Dewa alig hét kilométerre megközelítette a kikötőt, azonban egyetlen lövést sem adtak le hajóira. Ez is csak megerősítette véleményét, mely szerint az orosz flotta súlyos károkat szenvedett, és teljesen demoralizálódott az éjszakai torpedótámadás következtében. Mindezt rögtön jelentette is parancsnokának, sürgetve, használja ki a kedvező alkalmat, és indítson támadást a főerőkkel is az ellenséges flotta és a kikötő ellen. Némi habozás után Togo úgy döntött, kísérletet tesz a támadásra.

Dewa Shigeto altengernagy, a Harmadik Cirkáló Osztag parancsnoka. (1856-1930)
Dewa Shigeto altengernagy, a Harmadik Cirkáló Osztag parancsnoka. (1856-1930)

 

A közeledő japán hajókat a járőrözésre küldött Bojarin cirkáló azonban időben észrevette, és riasztotta saját erőit. Az oroszok valójában egyáltalán nem voltak annyira összezavarodva, mint Dewa gondolta. A partvédelem ütegeit és a hajókat harckészültségbe helyezték, a kazánokat felfűtötték, a flotta készen állt a kifutásra. A reggeli világosság lecsillapította az éjszakai események által felzaklatott idegeket, a hajókon helyreállt a rend, s mindenki felkészülten várta a japán támadást, melyre számítottak. Az ellenség közeledtének hírére Stark lassan megindult a partok mentén észak-keletnek, miközben szétszórt hajóit összegyűjtötte, és csatasorba állította.

A délkelet felől közeledő japán köteléket nem sokkal 11 óra után, öt mérföldes távolságból észlelték a Port Arthur-i megfigyelők. Valamivel dél előtt a japán hajók délnyugatnak fordultak, és a partok mentén dél felé haladva tüzet nyitottak az oroszokra. Ezzel egy időben Stark is 180 fokos fordulatot tett hajóival, és a japán hajókkal azonos, délnyugati irányba fordulva mintegy 7.500 méteres távolságról ő is tüzet nyitott.

A két flotta majdnem azonos irányban, egymáshoz lassan közeledve haladt a partok mentén. Ahogy közeledtek, a tüzelés egyre hevesebbé és egyre pontosabbá vált. Az oroszok előnyére szolgált, hogy hajóik körvonala a tenger felől nézve beleolvadt a partmenti hegyek sötét hátterébe, míg ők viszont tisztán látták a nyílt tengeren haladó japánokat. Valószínűleg részben ennek is volt köszönhető, hogy az orosz ágyúk ezúttal pontosabban tüzeltek, mint a japánok.

A japán flotta zászlóshajója, a Mikasa.
A japán flotta zászlóshajója, a Mikasa.

 

Beleavatkozott az ütközetbe az orosz parti tüzérség is. A kikötőt övező hegyeken korábban összesen 21 üteget állítottak fel, 108 ágyúval, ezek nagyobb része azonban kiskaliberű löveg volt. A japán csatahajók ellen igazából csak a kikötőbejárattól északra, az Arany-hegyen felállított tíz darab régi típusú, de nagykaliberű, 280 mm-es tarack, valamint a hegy keleti oldalában felállított ütegállás, az Elektromos Szirt öt darab, 254 mm-es, nagy lőtávolságú lövege volt hatásos. (A Szirt az ott elhelyezett nagy teljesítményű fényszórókról kapta a nevét.) Tüzet nyitott a kikötő bejáratát délről határoló Tigrisfarok félszigeten elhelyezett öt darab 152 mm-es löveg is. Ezek az ütegek lényegesen pontosabban tüzeltek, mint a tengeren ide-oda dülöngélő hadihajók ágyúi. Togo egyik legfőbb célja éppen ezeknek az elhallgattatása volt, ezért hajói tűzerejét megosztva arra adott parancsot, a 305 mm-es lövegek lőjék a parti ütegeket, míg az orosz hajókat csak a közepes tüzérség 152-203 mm-es ágyúival tartotta tűz alatt.

Alig húszpercnyi tűzharc után azonban Togo kénytelen volt arra a következtetésre jutni, Dewa tévesen ítélte meg a helyzetet. Az orosz hajók láthatólag rendezetten és fegyelmezetten tevékenykedtek, nyoma sem látszott rajtuk annak, hogy harci moráljuk megroppant volna. Tűzvezetésük is egyre pontosabbá vált, s komoly károkat okoztak a japán hajóknak, így Togo nemsokára kénytelen volt a 305 mm-es lövegeket is az orosz hajók ellen fordítani. A zászlóshajó, a Mikasa, rögtön az ütközet elején találatokat kapott, és három másik csatahajó szintén megrongálódott, bár egyik se súlyosan. Az orosz hajókat is több találat érte, azonban a közepes kaliberű japán lövedékek nem sok kárt tudtak okozni bennük. A legsúlyosabb sérüléseket a Bajan páncéloscirkáló szenvedte, mely kilenc találatot kapott.

A japán flotta Port Arthurt ágyúzza. Korabeli rajz.
A japán flotta Port Arthurt ágyúzza. Korabeli rajz.

 

Húsz perccel 12 után, mikor a kikötőbejárattól délre fekvő Liautesan-hegy magasságába ért, Togo délkeletre fordította hajóit, és az ütközetet félbeszakítva távolodni kezdett a kikötőtől. Azonban, újabb hibát vétve, hajóival nem egyszerre fordult, hanem egymás utáni fordulatot vezényelt, vagyis a zászlóshajó nyomdokvonalában haladó összes többi hajó ugyanazon a ponton fordult. Az orosz tüzérségnek csupán annyit kellett tennie, hogy belőtték, és folyamatosan tűz alatt tartották a japánok fordulási pontját, s így az irányzékon való állítás nélkül szép sorban egymás után végiglőtték az összes ellenséges hajót. Közben a Novik cirkáló 3.000 méterre megközelítette a japán csatasort, és kilőtte rájuk torpedóit, melyek azonban célt tévesztettek.

Nem sokkal fél egy után elhallgattak az ágyúk. Az orosz hajók a parti ütegek lőtávolságán belül maradtak, és nem követték a japánokat. A veszteségek viszonylag mérsékeltek voltak mindkét oldalon. Egyik hajó sem szenvedett súlyosabb sérüléseket, az emberveszteség pedig japán oldalon összesen 90, orosz részről 150 ember volt, nagy többségük sebesült. A támadással a japánok semmit nem értek el, hacsak azt nem, hogy megbizonyosodtak róla, az orosz flotta valamelyest meggyengült ugyan, de harcképességét továbbra is megőrizte.

A sérült Cezarevics.
A sérült Cezarevics.

 

A Port Arthur elleni támadást azóta is a megelőző támadás szép példájaként emlegetik a szakirodalomban, persze általában csak miután szörnyülködtek egy sort a hivatalos hadüzenet átadása előtt három órával végrehajtott japán „orvtámadás” erkölcstelenségén és gátlástalanságán. A japán támadás azonban valójában nem ütközött a nemzetközi joggal, melynek cikkelyei közé csak az 1907 októberében megtartott második hágai békekonferencián került be az a passzus, amely még a fegyveres harcok megkezdése előtt megkövetelte a hadüzenet átadását. A japánok egyébként azt állították, leginkább az 1808-as orosz-svéd háború inspirálta őket, melyet az oroszok szintén hadüzenet nélkül indítottak meg.

Maga Togo nem volt megelégedve a végeredménnyel, és a támadást csak félsikernek tekintette. Tulajdonképpen igaza is volt. A lehetőségekhez képest a japánok túl alacsonyra tették a mércét, és még eleve szerény célkitűzéseiket sem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk. Togo túl sokat bízott a rombolók kapitányaira. Nem adott egyértelmű és világos parancsokat, hanem rájuk bízta, a körülményekhez igazodva maguk döntsék el, hogyan vezetik le az akciót. Ennek köszönhetően aztán a rombolók meglehetősen szervezetlenül tevékenykedtek. Támadásuk sem volt igazán hatékony, a 19 kilőtt torpedóból mindössze három talált célba, az összes többi célt tévesztett, vagy bedöglött.

Még nagyobb hiba volt, hogy Togo feleslegesen szétforgácsolta erőit, és a rombolók felét Dalnyij elé küldte, holott tudhatta, hogy ott nem tartózkodnak orosz hadihajók. Felderítésre elég lett volna néhány torpedónaszádot a térségbe küldeni, a rombolók mind részt vehettek volna a Port Arthur elleni támadásban. Ha a japánok összes rombolójukkal támadják az orosz flottát, majd –az eredeti elképzelésnek megfelelően- rögtön ezt követően a csatahajók és a cirkálók is egy masszív támadást intéznek az összezavarodott oroszok ellen, rögtön a háború első pillanataiban sikerülhetett volna végérvényesen kiütni az ellenséget.

Az amerikai építésű Retvizan, az oroszok egyik legjobb csatahajója.
Az amerikai építésű Retvizan, az oroszok egyik legjobb csatahajója.

 

A célkitűzések eleve nagyon szerényre voltak szabva. Ha a japánok nem a koreai félszigeten, hanem rögtön a Liaotungon, Port Arthur közelében szállítják partra a csapataikat, egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a kikötőt, melynek helyőrsége teljesen felkészületlen volt, és melynek erődítései még építés alatt álltak, vagy még egyáltalán el sem kezdték az építésüket.

De mindez persze csak utólagos okoskodás. A japánok eleve nagyon óvatosak voltak, egyrészt mivel tartottak az oroszoktól, másrészt meg mert tudták, nem engedhetik meg maguknak, hogy flottájuk nagy veszteségeket szenvedjen. Az ellenséget egyáltalán nem becsülték le, tudták mekkora erőfölényben van az. Semmiképpen nem akartak nagy kockázatokat vállalni egy bizonytalan kimenetelű kalandorakcióban. A cél egyszerűen csak annyi volt, hogy ideiglenesen megbénítsák az orosz flottát, arra az időre, amíg csapataikat át nem szállítják a koreai félszigetre. (Ugyanígy Pearl Harbor-nál sem a teljes megsemmisítés volt a cél -a japánokban fel sem merült, hogy ez lehetséges volna-, hanem az amerikai flotta részleges megbénítása, néhány hónapra, amíg a japánok elérik elsődlegesnek tartott céljaikat, Indokína, a Fülöp-szigetek, és a fontosabb Csendes-óceáni szigetek megszállását.)

A japán hadvezetés igazából nagyon is meg volt elégedve a flotta első napon elért eredményeivel. Togo nagy meglepetésére a főparancsnokság és a császár üdvözlő táviratot küldött a flottának, melyben kifejezték elégedettségüket az elért eredményekkel. Az Egyesített Flotta súlyos károkat okozott az ellenségnek, és ami még fontosabb volt, a kikötőjébe szorította be az orosz flottát, s ezzel megszerezte a koreai vizek feletti ellenőrzést, ami létfontosságú volt a tervezett partraszállás szempontjából. Bár az orosz propaganda igyekezett elbagatellizálni a japán támadás által okozott kárt, jelentéktelen bolhacsípésnek minősítve a történteket, a japánok, ha nem is arattak valami elsöprő győzelmet, kitűzött céljaikat mégis elérték.

Ahogy az oroszok a háborút elképzelték. Korabeli karikatúra.
Ahogy az oroszok a háborút elképzelték. Korabeli karikatúra.

 

A beérkező hírek olyan önbizalommal töltötték el a főparancsnokságot, hogy a szárazföldi csapatok utánpótlási bázisának eredeti helyszínéül kiszemelt Pusan (ma Busan) kikötője helyett a jóval északabbra fekvő Csemulpót –a mai Inchon- választották, mely már a tíz évvel korábbi kínai háborúban is a partraszálló japán hadsereg fő támaszpontja volt.

Mindezt anélkül, hogy Togóval egyeztettek volna. A tengernagy alaposan meglepődött, amikor a gratuláló táviratokat olvasta, és különösen amikor értesült a parancsnokság döntéséről, hogy Pusan helyett Csemulpónál szállítják partra a teljes Első Hadsereget. Togo egyáltalán nem volt megelégedve a február nyolcadikai és kilencedikei támadások eredményével, és azt tervezte, a kikötő elhagyására kényszeríti az orosz flottát, és a nyílt tengeren mér rájuk döntő vereséget. Az új fejlemények azonban az addig követett stratégia újragondolására kényszerítették. Pusan elég messze helyezkedett el Port Arthurtól ahhoz, hogy az ott folyó tevékenység ne gátolja Togót az orosz kikötő előtt tervezett hadműveletekben. Csemulpo viszont elég közel volt ahhoz, hogy az orosz flotta kifutása reális veszélyt jelentsen a japán csapatmozgások számára. Az ellenséget tehát most már nem a kifutásra kellett rávenni, hanem éppen ellenkezőleg, be kellett zárni a kikötőjébe. A támadó hadműveletek gondolatát tehát elvetették, a fő feladat a hadsereg utánpótlási vonalainak biztosítása lett, azaz az Egyesített Flotta alapvetően védelmi szerepkört kapott.

A háborús térség. A térképen már a mai nevek szerepelnek, Port Arthur – Lüshun, Dalnyij – Dalian, Csemulpó – Incheon.
A háborús térség. A térképen már a mai nevek szerepelnek, Port Arthur – Lüshun, Dalnyij – Dalian, Csemulpó – Incheon.



És ha már Port Arthurra, mint Pearl Harbor előzményére hivatkoztunk, már csak az érdekesség kedvéért is érdemes lehet megemlíteni, hogy Port Arthur-nak szintén megvolt a maga előzménye. Majdnem napra pontosan kilenc évvel az orosz flotta elleni támadás előtt, 1895 február ötödikén, a japán haditengerészet torpedónaszádjai ugyanis már végrehajtottak egy egészen hasonló támadást, a Sárga-tenger Port Arthur-ral átellenes oldalán, Weihaiwei kikötőjében.

A célpont akkor a kínai flotta volt, mely az előző évben a Yalu-folyó torkolatánál elszenvedett vereség után ide vonult vissza, abban a hiszemben, a jól megerősített kikötőben biztonságban lesznek a túlsó parton előrenyomuló japánokkal szemben. Ebben azonban tévedtek. A japán flotta és hadsereg 1895 januárjában egy példamutató, és mondhatni, korát megelőző deszant hadművelettel -melyet azóta sem méltányol kellőképpen a szakirodalom- 26 ezer katonát tettek partra Weihaiwei közelében, dacára a viharos időnek, és az időnként -25 0C alá süllyedő hőmérsékletnek. A zord idő ellenére a japán hadsereg gyors vereséget mért a kínai csapatokra, és a kikötőt övező erődítményekbe szorította vissza őket.

A tágas öböl bejáratát a kínaiak gátakkal torlaszolták el, de miután az öböl déli oldala japán kézre került, a part közelében a gátat meg tudták annyira bontani, hogy a torpedónaszádok átcsúszhassanak rajta. A február negyedikéről ötödikére virradó éjszaka több csoportban összesen tíz japán torpedónaszád hatolt be az öbölbe, és torpedótámadásokat intéztek az ott horgonyzó kínai hadihajók ellen. Az elszenvedett találatok következtében elsüllyedt a kínai flotta zászlóshajója, a Dingyuan (más írásmód szerint Ting Yuan) páncélos, és három cirkáló. A megmaradt hajók, miután kitörési kísérleteiket a japánok visszaverték, február 12-én az erőddel együtt megadták magukat.

A kínaiak, jobb dolguk nem lévén, a közelmúltban megépítették a Dingyuan 1/1 méretarányú replikáját, mely múzeumhajóként Weihai (Weihaiwei) kikötőjében horgonyoz.
A kínaiak, jobb dolguk nem lévén, a közelmúltban megépítették a Dingyuan 1/1 méretarányú replikáját, mely múzeumhajóként Weihai (Weihaiwei) kikötőjében horgonyoz.

 

De görgessük vissza még tovább az előzmények láncolatát! A kikötőben horgonyzó ellenséges flotta elleni meglepetésszerű torpedótámadás gondolata ugyanis nem a japánok találmánya volt. Ők ezúttal is másoltak, és az ötletet igen nagy valószínűséggel az 1877-78-as orosz-török háborúból merítették, amikor a török flotta nyomasztó fölényét az oroszok egy új fegyverrel próbálták meg ellensúlyozni, az alig néhány évvel korábban kifejlesztett torpedóval. A torpedók hordozására hadihajókról leszerelt, gőzmeghajtású csónakokat használtak, afféle kezdetleges torpedónaszádokként. A kis csónakokat/bárkákat egy felfegyverzett kereskedelmi hajóval, az eredetileg utasszállítónak épült Knyaz Velikij Konstantin-nal szállították a török kikötők közelébe. A kis hajócskák sorozatos éjszakai támadásokat intéztek a török kézen levő kikötők ellen, és bár nagy károkat nem okoztak, az amúgy sem a kezdeményezőkészségéről híres török flottát a nem várt támadások annyira elbizonytalanították, hogy a torpedónaszádoktól tartva nem mertek komolyabb hadműveleteket indítani az oroszok ellen, és hadihajóik többnyire igyekeztek meghúzni magukat a jól védett kikötőkben.

A támadásoknak tehát inkább csak lélektani hatása volt, a konkrét eredmények -főleg a még nagyon kezdetleges torpedóknak köszönhetően- csekélyek voltak, csupán megrongálni sikerült néhány hajót. Csak a háború utolsó napjaiban végrehajtott utolsó támadás hozott végre valódi sikert, Batumi kikötőjében sikerült elsüllyeszteni az Intibah ágyúnaszádot. Ez volt a hadtörténelem első sikeres torpedótámadása felszíni hadihajó ellen. (Az amerikai polgárháború tengeralattjárói még aknákat és rúdtorpedókat használtak, ahogy kezdetben az oroszok is.)

Az Intibah elsüllyesztése, a történelem első sikeres torpedótámadása.
Az Intibah elsüllyesztése, a történelem első sikeres torpedótámadása.

 

A japánok, akik szorgosan tanulmányozták az európai hadtörténetet, kétségkívül felfigyeltek ezekre az eseményekre, és azok tanulságait igyekeztek hasznosítani a maguk számára. A történelmi szálak később aztán bizonyos mértékig át is fedték egymást, a török kikötők elleni támadások során ugyanis az egyik csónak parancsnoka egy fiatal hadnagy, Zinovij Rozsgyesztvenszkij volt, a torpedótámadások kitalálója, és aztán az egész vállalkozás kivitelezője és irányítója pedig egy szintén fiatal kapitány, bizonyos Sztyepan Makarov.

Makarov később ettől függetlenül is igen nagy hatást gyakorolt a japánokra, kétségkívül nagyobbat, mint magukra az oroszokra. A kiváló orosz tengernagy könyveit japán nyelvre is lefordították, Togo saját bevallása szerint az „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” a kedvenc olvasmánya volt, melyet mindig magánál tartott. A japánok tehát alighanem igen sokat tanultak Makarovtól, a torpedók és az aknaharc mesterétől, hogy aztán később ezt a tudást visszafordítsák az oroszok, és maga Makarov ellen.

Egy meg nem értett zseni. Sztyepan Oszipovics Makarov altengernagy. (1849-1904)
Egy meg nem értett zseni. Sztyepan Oszipovics Makarov altengernagy. (1849-1904)

 

 

Forrás:

 

Robert Forczyk: Russian battleship versus japanese battleship, Osprey Publishing Company, 2009

Kolonits Ferenc: Az András-kereszt és a Felkelő Nap háborúja, Hadtörténelmi Közlemények, 2003.1

 http://russojapanesewar.com/

 http://tsushima.su/

 

 

 

19 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr5812190168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

David Bowman 2017.02.09. 01:11:40

Port Arthur ostromáról nem készült valamire való film. Csak egy elég vacak japán film van, és ahhoz sincs felirat.

Galaric 2017.02.09. 07:33:55

Kiváló írás! Még sok ilyet kérünk! :)

Osz Apo 2017.02.09. 11:30:42

Apa szeles mosolyra huzodott szaja vagyok. :) Ujra egy hosszu post! :)

savanyújóska 2017.02.09. 16:46:13

@David Bowman: Rég volt, kit érdekel? Nincs akkora reklámértéke mint egy jó kis holokausztos, normandiai partraszállásos, vagy ardenneki csatás filmnek, bár lassan már ezek is kezdenek unalomba fulladni.
A Youtube-on van néhány jó kis filmrészlet, a „Saka no ue no kumo” (Felhők a domb felett) című japán filmből, nem tudom, erre gondoltál e? Az egész filmet nem láttam, de a könyv állítólag meglepően jó, akár szakirodalomnak is használható.

www.youtube.com/watch?v=KFfiNM2o-BM

www.youtube.com/watch?v=DZh-DHw2XnU

David Bowman 2017.02.09. 17:20:26

@savanyújóska: A filmet megnéztem jappánul, így persze nem sokat értettem belőle. A Port Arthur könyv viszont unalmas.

David Bowman 2017.02.09. 17:25:19

Figyu, Port Arthur címeg fenn van a nCore-on magyarul!
www.imdb.com/title/tt0080316/

David Bowman 2017.02.10. 00:32:30

indavideo.hu/video/Port_Arthur_Part_1
Nem egészen így mondja el. E film szerint az orosz erődök kész voltak. Hasonlítanak a Komáromi Vár szárazföld felőli oldalához.

savanyújóska 2017.02.10. 07:48:32

@David Bowman: Akkor rosszul tudja. A háború kezdetén talán két vagy három erőd volt készen, vagy közvetlenül befejezés előtt. A keleti oldalon még hozzá sem láttak az építésekhez. Az ostrom egész ideje alatt folyamatosan építkeztek, Stössel csak novemberben állította le a munkákat, nyilván azt gondolva, most már úgy is mindegy. Ennek megfelelően Arthur igazából nem egy a komáromihoz hasonló, évtizedek alatt jól kiépített erődrendszer volt, hanem egy hevenyészett erődítés. A spórolás miatt ráadásul alulméretezték az erődök falvastagságát, arra számítva, a japánoknak nem lesznek 15 centiméteresnél nagyobb kaliberű ostromágyúik.

savanyújóska 2017.02.10. 07:51:39

@David Bowman: Amúgy kösz a filmet. Jobb lett volna persze feliratozni, ez az irtózatos szinkron nagyon lerontja az élvezeti értékét.

David Bowman 2017.02.10. 15:11:31

@savanyújóska: Rosszul mondja el. Nyilván direkt. Ugye, jappán hős filmről beszélünk. Valakit az ellenségei tesznek naggyá.
A Tokiót és Ószakát védő 110 db 28 centis ágyúból hoztak át 18 darabot.
A könyvet olvastad?

savanyújóska 2017.02.10. 17:04:33

@David Bowman: Oroszországot lenyomni azért nagyon szép teljesítmény volt, még akkor is, ha az oroszok főleg saját maguknak köszönhették a vereséget.
A 28 centis ágyúkból többet is hoztak, de az első 18-at szállító hajót a vlagyivosztoki cirkálók még júniusban elsüllyesztették.
A japán könyvet nem olvastam, csak a Sztyepanovét. Kicsit vontatott, de nem találtam unalmasnak. A hitelessége viszont elég gyenge.

Crip Lee 2017.02.10. 21:32:48

A forrásként megjelölt Kolonits Ferenc féle írás kiváló erről (mint ez ii) a témáról. Kedvencek között van időről időre elolvasom:)

savanyújóska 2017.02.11. 07:56:46

@Crip Lee: Csak egyetérteni tudok. Kár, hogy Kolonits úr nem érzett késztetést a téma részletesebb feldolgozására.

Flankerr 2017.02.13. 23:36:16

Kiváló poszt mint mindig, csak így tovább :)

Crip Lee 2017.02.15. 20:16:46

Nem mintha célozgatni akarnék de idén lesz 75 éves évfordulója a guadalcanal környéki tengeri csatáknak is:)

savanyújóska 2017.02.15. 20:24:12

@Crip Lee: Több vonalon is készülök rá.

ártéri 2017.02.16. 22:20:05

Üdv, remek a blog! Az acélmonstrum is príma.
Az Őfelsége kapitányát tudom csak betenni a közösbe, ha valaki még nem ismerné.
www.youtube.com/watch?v=yTjA8WxPjB8

savaz 2017.02.26. 10:34:26

Most találtam a Youtube-on:
A japánok csináltak egy pár háborús filmet brutális számítógépes grafikával megtámogatva.
Ez itt pont Csuzima:
www.youtube.com/watch?v=FJsWThDIjfk

Elvileg egy sorozatbol van, ami az egesz orosz - japán háborút feldolgozza.
www.youtube.com/watch?v=KskDykA3wQE
Saka no Ue no Kumo (2009) Japanese TV series
Nihonkai daikaisen: Umi yukaba (1969)

De van egy film Yamamoto életérol is, abban Midway van nagyon szépen megcsinalva.
www.youtube.com/watch?v=JzFr-uNTXxc
Rengo Kantai Shirei Chokan: Yamamoto Isoroku is a Toei Company film

savanyújóska 2017.02.26. 18:15:21

@savaz: A csuzimai csatás részt nagyon bírom. Több helyen is fent van a neten, többféle háttérzenével. (Egyik szörnyűbb, mint a másik.) Ezeknek a japán színészeknek egyébként nagyon könnyű mesterségük van, nem kell mást csinálniuk, csak rezzenéstelen fapofával bámulniuk maguk elé.
Az oroszok is csináltak egy filmet Kolcsakról, állítólag abban is nagyon jó 3D tengeri csaták vannak.

@ártéri: Örömmel fogadunk minden adományt.