Hét tenger

Design 770. Az olasz zsebcsatahajó.

2016. június 24. 08:50 - savanyújóska

Az olasz zsebcsatahajó oldalnézeti rajza.

1928-ra az olasz haditengerészet nagy hadihajói, melyek építését még az első világháború előtt kezdték meg, már nyilvánvalóan elavultak voltak. A kiöregedő hajókat fokozatosan vonták ki a szolgálatból, miközben megkezdték a pótlásukra szánt új egységek tervezési munkáit, noha a pénzügyi nehézségek miatt azok megépítéséről egyelőre nem lehetett szó. A flotta költségvetését a húszas években teljesen kimerítette a cirkáló és romboló építési program.

A haditengerészetnek az első világháború után megmaradt öt csatahajójából, melyek már szolgálatba állításuk idején sem számítottak az igazán élvonalbeli csatahajók közé, hármat már leszereltek, és tartalékba állítottak, majd a Dante Alighierit le is selejtezték. Csak a Duilio osztály két csatahajója maradt még egy ideig szolgálatban, de komolyabb korszerűsítéseket ezeken se hajtottak végre.

A Conte di Cavour csatahajó eredeti állapotában, az átépítés előtt.

A Washingtoni Flottaegyezmény 70 ezer tonnányi, az alapvető kategóriákba tartozó hajókra, vagyis csatahajókra és csatacirkálókra fordítható új hajótér megépítését engedélyezte az olasz és a francia haditengerészetnek. Mindkét flottán erős volt a nyomás, hogy a vezető haditengerészeteknél rendszerben álló, 30 ezer tonna körüli vízkiszorítású, 35-40 cm-es kaliberű ágyúkkal felfegyverzett csatahajók helyett ők kisebb egységeket építsenek. Elsősorban az angolok ösztökélték a két haditengerészetet a méretek csökkentésére, de a politikusok és a közvélemény is a nagy csatahajók ellen volt.

Főleg a finanszírozási nehézségek miatt mindkét flotta hajlott a korlátozásokra, és mindketten 25 ezer tonna körüli új egységekben gondolkoztak. A méretek csökkentése különösen az olasz haditengerészet számára jelentett elfogadható alternatívát, hiszen hajóikat kizárólag a Földközi-tengeren való használatra tervezték, ahol a nagy hatótávolság nem volt szempont. Az első olasz vázlattervekben 23-26 ezer tonnás csatahajók szerepeltek, bár természetesen készültek tanulmánytervek a washingtoni egyezmények által engedélyezett maximális, 35 ezer tonnás vízkiszorítású hajókról is.

23 ezer tonnás, hat darab 38 cm-es ágyúval felszerelt olasz csatahajó terve a húszas évek végéről.

Az 1930-as Londoni Tengerészeti Konferencián a britek megpróbálták hivatalosan is elfogadtatni a csatahajók vízkiszorítását 25 ezer tonnára, a fő fegyverzet kaliberét pedig 305 mm-esre csökkentő tervezetüket, amely azonban elutasításra került, elsősorban az amerikai delegáció ellenállása miatt. Az olasz és francia haditengerészetek tervezői mégis alapvetően a kisebb méretekben gondolkoztak, a franciák például sokáig 17.500 tonnás csatacirkálókat terveztek, melyekből négy darab megépítésével merítették volna ki az engedélyezett 70 ezer tonnás keretet. A francia elképzelések az első német zsebcsatahajó, a Deutschland megépítését követően változtak meg. Noha a német hajó minden szempontból gyengébb volt, mint a franciák tervezett csatacirkálói, ők mégis úgy érezték, ezek nem fognak meggyőző fölényt biztosítani flottájuk számára. A tervezett új hajók vízkiszorítását ezért előbb 25 ezer tonnára, majd 26,5 ezer tonnára növelték. Ezek lettek később a Dunkerque osztályú csatacirkálók.

A fő ellenség, a francia Dunkerque csatacirkáló.

Az olaszok azonban inkább követendő példát láttak a német hajóban, és 1932 szeptemberében megbízták az Ansaldo gyárat, a német zsebhajó mintájára készítsen terveket egy 18 ezer tonnás egységről. Kikötés volt azonban, hogy a hajó fegyverzete nem lehet gyengébb, mint az épülőben levő francia csatacirkálóé. Ez súlyos feltétel volt, hiszen a 18 ezer tonnás olasz hajónak olyan tűzerővel kellett rendelkeznie, mint a 26,5 ezer tonnás franciának. A méretek miatt nyilvánvalóan nem volt lehetséges nyolc nehézlöveg beépítése, mint a francia hajókon, ezért az olasz mérnökök a németekhez hasonlóan csak két háromágyús tornyot terveztek a hajóra, és a kisebb darabszámot a nagyobb kaliberrel próbálták meg kompenzálni, a francia 330 mm-essel 343 mm-es ágyúkat állítva szembe. (Ezt a kalibert használták a régebbi építésű francia csatahajók is.)

A következő hetekben a Design 770 néven futó projekt lassan kezdett alakot ölteni. A tervezőasztalon kibontakoztak egy 185 méter hosszú, 26,25 méter széles hajó körvonalai, melynek standard vízkiszorítása 18 ezer tonna, teljes terhelés mellett 20-21 ezer tonna lett volna. A viszonylag kisméretű, mindössze 7,65 méter merülésű hajó jól használhatónak látszott a Földközi-tenger zárt vizein.

A modern vonalú hajó jellegzetessége volt a zárt, úgynevezett tömbös (block) felépítésű parancsnoki híd, mely megjelenésében leginkább a Pola és Bolzano nehézcirkálókon használtra emlékeztetett. A híd mögött egyetlen, viszonylag kisméretű kémény helyezkedett el. A hajónak csak egyetlen árboca volt, a főárboc. Az előárboc helyett csak egy toronyszerű állvány volt a parancsnoki híd tetején, melyen a nehézlövegek tűzvezető állását helyezték el.

Az 1933-ban szolgálatba állított Bolzano nehézcirkáló. Parancsnoki tornya feltűnően hasonlit a Design 770 elrendezéséhez.

A fő fegyverzetet jelentő 343 mm-es lövegek háromágyús lövegtornyait a felépítmény előtt és mögött építették be, ugyanúgy, mint a német zsebcsatahajókon. Ez a kaliber addig nem volt használatban az olasz haditengerészetnél. Az ágyúkat feltehetően az olasz csatahajókon rendszeresített 305 mm-es lövegek bázisán kívánták kifejleszteni, bár akár még az is lehet, egyszerűen csak a régi ágyúk béléscsövének cseréjével oldották volna meg a kalibernövelést. (Kérdéses persze, ilyen mértékű űrméret növekedést elbírt e volna a cső.) Az ágyúk tervezése el sem kezdődött, így azokról semmilyen adat nincs.

A másodlagos tüzérséget képező 152 mm-es ágyúk elhelyezése meglehetően szokatlan lett volna. A kétágyús tornyokat ugyanis párosával, egymás mellett elhelyezve építették volna be a két 343 mm-es lövegtorony mögött, azoknál egy szinttel feljebb emelve. Az utólagos bölcsesség azt mondatja, valószínűleg sokkal célszerűbb lett volna inkább egy-egy háromágyús tornyot elhelyezni a középvonalban. Jelentős súlyt lehetett volna megspórolni vele, és a hajó tűzereje sem csökkent volna számottevő mértékben, sőt, oldalsortűzben így négy helyett mind a hat löveg részt tudott volna venni.

A közepes tüzérségnél használt lövegek minden bizonnyal az olasz haditengerészet cirkálóin ekkoriban használatos 152,4 mm-es Ansaldo lövegek lettek volna. (Az Ansaldo ágyúkat az OTO -Odera Terno Orlando- is gyártotta, kis módosításokkal.) Az egyenként hét és fél tonnás, 8,5 méter hosszú ágyúk 50 kilós gránátokat lőttek ki, akár 24 kilométeres távolságra is. A kaliberhez képest igen nagynak számító lőtávolságot a lövedékek magas, 1000 méter/sec kezdősebessége tette lehetővé, ami viszont igen megviselte a csöveket, ezért később a kezdősebességet –kisebb tömegű kivetőtöltet használatával- 850 mps-re csökkentették. Ez a maximális lőtávolságot is 22 km-re csökkentette, ami azonban még mindig kiváló értéknek számított.

A Montecuccoli cirkáló egyik 152 mm-es lövege. Hasonló ágyúk alkották volna a zsebcsatahajók másodlagos tüzérségét is.

A nehéz légvédelmi fegyverzetet a nagyjából a hajótest közepén, a felépítmények mellett kétoldalt beépített 100 mm-es lövegek jelentették volna, melyekből mindkét oldalon három-három ikerlövegtornyot helyeztek el, egymás mellett, a középsőt emelt elrendezésben beépítve. Ezek nyilván ugyanazok az OTO lövegek lettek volna, melyeket az olasz nehézcirkálókon is használtak, ugyanilyen számban, és ugyanilyen elrendezésben. A lövegek érdekessége, hogy azok az osztrák-magyar haditengerészet hajóin széles körben használt, és a háború után hadizsákmányként olasz kézre került 100 mm-es Skoda lövegek továbbfejlesztései voltak. (A Skoda ágyúk kiváló paramétereit nemcsak az olasz epigon hosszú utóélete bizonyítja, hanem az is, hogy az utód olasz löveget az oroszok is rendszeresítették, és későbbi nehéz légvédelmi ágyúik kifejlesztésénél is ezt vették mintának.)

Az ágyúk tűzgyorsasága percenként 8-10 lövés volt, és 10 ezer méter magasságig repülő célpontok ellen lehetett használni őket. A lövegek felszíni célpontok ellen is használhatóak voltak, 26 kilós gránátjaikat 15 ezer méter távolságra tudták eljuttatni.

A Montecuccoli cirkáló egyik 100 mm-es ikerlövegtornya, a La Spezia-i tengerészeti múzeumban.

A könnyű légvédelmi fegyverzetet 37 mm-es és 13,2 mm-es gépágyúk adták. Minden bizonnyal a Breda ekkoriban szolgálatba állított ágyúit rendszeresítették volna a hajón. A gépágyúk elrendezése azonban egészen szokatlan lett volna, azokat ugyanis zárt, saját tűzvezetéssel rendelkező tornyokban építették volna be. A 12 darab 37 mm-es löveget két hatcsövű –három-három löveg két sorban egymás felett- toronyban helyezték volna el, a 16 darab 13 mm-est pedig négy darab négycsövű toronyban. Ez az elrendezés nagyon modern volt, és feltehetően nagymértékben javította volna a légvédelem hatékonyságát, ám érdekes módon a később megépülő olasz hadihajókon nem került sor az alkalmazására. A légvédelmi ágyúkat mindig a szokásos módon, nyitott lövegállásokban helyezték el, célzásukat többnyire helyileg oldották meg. A tornyokban beépített, központi tűzvezetéssel irányított könnyű légvédelmi ágyúk ötlete kizárólag ezen az egy olasz hajóterven fordul elő.

Bár az ötlet kiváló volt, az ágyúk elhelyezését elég szerencsétlenül oldották meg. A két 37 mm-es torony a 152 mm-es lövegtornyok előtt, és azok között került volna beépítésre, ami igen rossz kilövési szöget biztosított számukra. Az ágyúk így jóformán csak közvetlenül előre, illetve hátra, nagyjából 120 fokos szögtartományban tudtak volna csak zavartalanul tüzelni. Alig volt jobb a 13,2 mm-es gépágyúk elrendezése is. Ezeket a főfedélzeten, a 343 mm-es lövegtornyok előtt, azok két oldalán építették volna be, vagyis a lövegtornyok nagymértékben takarták volna a légvédelmi ágyúkat, így azok nagyjából 150-180 fokos szögben tudtak volna csak tüzelni.

A 37 mm-es ágyúk tűzgyorsasága akár a 120 lövés/sec-ot is elérhette, hatásos lőtávolságuk mintegy négyezer méter volt. A 13,2 mm-es gépágyúk legnagyobb tűzgyorsasága elvileg a percenkénti 500 lövést is elérhette -a gyakorlatban persze ennél jóval kevesebb volt-, hatásos lőtávolságuk viszont alig volt több kétezer méternél.

Az olasz hadihajókon nagy számban használt 37 mm-es Breda ikergépágyú. Ezeket a légvédelmi lövegeket építették volna be a Design 770 hatcsövű lövegtornyaiba is.

Torpedóknak a fedélzeten már nem jutott hely, de lemondani nem akartak róluk, ezért a fedélzet alatt építették volna be a csöveket. A taton a vízvonal felett helyeztek volna el négy torpedóvető csövet, míg legelöl a hajó orrában a vízvonal alatt, négy vagy hat csövet építettek volna be.

Miután a szűkös hely miatt a repülőgépek és a katapult elhelyezése sem az orrban, sem a taton nem volt lehetséges, a négy darab repülőgép hangárait a parancsnoki híd és a kémény mellett, kétoldalt helyezték el, és ugyanitt építették volna be a két, oldalra kihajtható katapultot is.

 

A kis méretek miatt erős, következésképpen nagy súlyú páncélzat beépítésére nem volt mód. A tervezők igyekeztek a szűkös lehetőségekből a maximumot kihozni, de csodát ők sem tudtak tenni.

Kétféle páncélterv született a hajó számára, az egyik a klasszikus elrendezésben, 280 mm-es oldalpáncélzattal. Ez a páncélvastagság önmagában nem is lett volna rossz, de az övpáncél súlyát a fedélzeti páncélzaton kellett megspórolni. A fő páncélfedélzet, mely az övpáncél felső szélei között húzódott, mindössze 50 mm vastag lett volna, amit egy szinttel feljebb, illetve lejjebb, egy-egy 25 mm vastagon páncélozott fedélzet erősített volna. A harmadik, 25 mm vastag páncélfedélzet széleit lefelé hajlították, és azok az alsó szegélyénél csatlakoztak volna az övpáncélhoz. A fő páncélfedélzet vastagságát a lőszerraktárak felett 75 mm-re növelték. Ez a védettség már a harmincas évek első felében sem számított valami impozánsnak, bár igazából még így is nagyjából egyenrangú volt a korabeli, többnyire az első világháború idején épült csatahajók fedélzeti páncélzatával.

A Design 770 páncélzatának egyik terve, a klasszikus elrendezésben.

Az övpáncél csak a feltétlenül szükséges részeket védte, a két fő lövegtorony között. A hajó orra és tatja, illetve a hajó oldala az övpáncél felett, nem kapott semmilyen védelmet.

A második páncélelrendezést a „Nelson-type” jelzővel illetik a szakirodalomban, nyilván arra utalva, hogy az övpáncél az angol csatahajóéhoz hasonlóan itt is döntött elrendezésben került beépítésre. A hasonlóság azonban itt véget is ér. Az olaszok ugyanis az övpáncélt igazából két rétegben helyezték el, a külső, 70 mm vastag övpáncélt a hajó oldalán, a szokásos függőleges beépítésben, míg a második, 210 mm vastag páncélzatot a hajó belsejében, nagyjából tíz fokban megdöntve építették volna be. Az övpáncél összvastagsága így ugyanúgy 280 mm lett volna, mint az első tervezetnél, ám a kétrétegű felépítés nagyobb ellenálló képességet adott volna neki. Ez az elrendezés megelőlegezte a későbbi Littorio osztályon használt megoldást. Először ugyanis a Littorio számára is ugyanilyen elrendezésű páncélzatot terveztek, amit később úgy módosítottak, hogy a külső, vékonyabb páncélzatot is megdöntötték, ugyanolyan szögben, mint a belsőt, és a két páncéllemezt egymáshoz közelebb építették be, mindössze 25 cm-es légrést hagyva a két lemez között. Később a próbalövészetek is igazolták, a réteges elrendezés jobb ellenálló képességet ad a páncélzatnak. A gránát ugyanis kétszer csapódik be a páncélba, ami kibillenti egyensúlyából, és olyan feszültséget kelt a lövedék héjában, hogy az jó eséllyel széttörik a becsapódáskor. (Különös, hogy ez a páncélelrendezés, ami hasonlít a modern harckocsikon használt üreges páncélzathoz, az olaszokon kívül senkinek nem jutott eszébe.)

A második változatnál a hajó oldalát az övpáncél felett, a második és a harmadik fedélzet között is páncélozták volna, igaz, csak 25 mm vastagon. A fedélzeti páncélzat ugyanolyan lett volna, mint az első változatnál, azzal a különbséggel, hogy a harmadik fedélzet széleit nem döntötték volna meg.

A másik, az angol Nelson csatahajó mintájára készült páncélterv.

A torpedóvédelem mélysége -vagyis a hajó oldala, és a belső vízzáró válaszfal közötti távolság a vízvonal alatt - mindkét tervezet esetében legfeljebb 4,35 méter lett volna. A hajó méretei ennyit tettek lehetővé, és ez az érték önmagában megint csak nem tekinthető rossznak. A gond az volt, hogy a súlyproblémák miatt a belső válaszfalat nem tudták páncélozni. A válaszfalak mindössze 5-7 mm vastag szerkezeti acélból készültek volna.

A lövegtornyok és a barbetták páncélzatának legnagyobb vastagsága 280 mm lett volna, a parancsnoki híd páncélozásáról nem ismertek adatok. A 152 mm-es lövegtornyok feltehetően a cirkálókon szokásos 25-90 mm-es védelmet kapták volna. A kormánykamra, és a felette elhelyezkedő hátsó torpedókamra mindössze 25 mm vastag páncélzatot kapott, míg az elülső torpedókamra egyáltalán semmilyen páncélzatot nem kapott volna.

 

A tervezett 26 csomós sebesség eléréshez 80 ezer lóerős hajtóművekre volt szükség. A mérnökök négyféle hajtóműrendszer terveit dolgozták ki. Az első változat kétcsavaros, turbó-elektromos meghajtással számolt, vagyis a hajócsavarokat villanymotorok hajtották volna meg, a gőzturbinák csak a generátorokat működtették volna. A második verzió négycsavaros, dízel-elektromos meghajtást tartalmazott, vagyis a gőzturbinák helyett dízelmotorok hajtották volna meg a generátorokat. (Mindig csodáltam, ez a megoldás miért nem terjedt el jobban a hajókon.) A harmadik változat vegyes meghajtású lett volna, vagyis a csavarokat gőzturbinákkal és dízelmotorokkal hajthatták volna meg. Az általában elterjedt megoldás szerint az egyik csavarpárt -a belső, vagy a külső csavarokat- turbinákkal, a másikat dízelekkel hajtották meg. Az olasz tervek alapján azonban úgy tűnik, ők mindegyik csavarhoz terveztek turbinát is, és dízelt is, aminek az értelme így elég homályos. A negyedik változat a hagyományos, gőzturbinás meghatással számolt, és két hajócsavarral.

A dízelmotorok előnye elsősorban a takarékos üzem, és a nagyobb hatótávolság volt, gyengébb teljesítményük miatt azonban a dízelmotoros változatok négy hajócsavart igényeltek a tervezett sebesség eléréséhez szükséges 80 ezer lóerő leadásához. Ez alighanem jelentős súlytöbbletet jelentett volna, így valószínűnek tűnik, hogy végül inkább valamelyik kétcsavaros megoldást választották volna. Döntésre azonban már nem került sor, mert 1932 utolsó napjaiban a hajón tervezésén folyó munkálatokat leállították.

A későbbi, Littorio osztályú csatahajók páncélelrendezése a főborda metszetnél. Jól megfigyelhető a Pugliese féle, úgynevezett oldalhengerkamrás torpedóvédő rendszer. A Design 770 tervein érdekes módon még nem tervezték ennek használatát.

A haditengerészet vezetése alaposabb mérlegelés után ugyanis úgy látta, egy 18 ezer tonnás hajó nem tudja teljesíteni azokat az elvárásokat, melyeket a flotta új csatahajói iránt tápláltak. Elsősorban alighanem a hajók védettsége tűnt elégtelennek. Az olasz zsebcsatahajó páncélzata ugyan sokkal erősebb volt, mint német megfelelőié, kiváló védettséget adott volna a legfeljebb 203 mm-es lövegekkel felfegyverzett cirkálókkal szemben, és ellen tudott volna állni a német 280 mm-es ágyúk tüzének is, de a fő ellenségnek számító francia csatahajók 330 és 343 mm-es lövedékeivel szemben már nem biztosított megfelelő védelmet. (Nem is beszélve a 38 cm-es angol ágyúkról.) A méretek azonban nem tettek lehetővé ennél erősebb páncélzatot, sem pedig erősebb fegyverzetet, vagy nagyobb sebességet.

Elsősorban az új francia csatacirkálók jelentettek volna halálos veszélyt az olasz hajókra, azok ugyanis tűzerőben és sebességben egyaránt felülmúlták őket. Az új elképzelés tehát az volt, olyan hajókat kell építeni, melyek minden szempontból egyenrangúak, vagy lehetőség szerint inkább jobbak, mint francia megfelelőik. Következő évben az Ansaldo, a 18 ezer tonnás tervezetből kiindulva, elkészítette egy 26 ezer tonnás csatacirkáló tervét. A 200 méter hosszú hajót nyolc darab, négy ikerlövegtoronyban elhelyezett 343 mm-es löveggel szerelték volna fel, sebessége elérte volna a 29 csomót.

Azonban ez a tervezet sem élt néhány hónapnál tovább. A flotta vezetése végül úgy döntött –tulajdonképpen előre látható módon-, hogy a legnagyobbat választja, és új hajóit az engedélyezett legnagyobb vízkiszorítással, azaz 35 ezer tonnával építi meg. Ezek a hajók lettek később a Littorio osztályú csatahajók.

A zsidó származású Umberto Pugliese (1880-1961), az olasz haditengerészet egyik vezető konstruktőre.

Az utólagos értékelés aligha mondhat mást a 18 ezer tonnás olasz tervezetről, minthogy kiváló konstrukció lehetett volna, ha az olaszok mérséklik a vele szemben támasztott elvárásokat. Nyilvánvalóan megoldhatatlan feladat volt egy ekkora hajót képessé tenni arra, hogy egyenrangú félként szállhasson szembe a nála másfélszer-kétszer nagyobb francia és angol hadihajókkal. Az olaszoknak vissza kellett volna fogni az igényeiket, és a hajókat alapvetően arra a feladatra tervezni, mint a német zsebcsatahajókat, vagyis a kereskedelmi hajózás, és az azt biztosító cirkálók elleni harcra, illetve a flotta elővédjeként való tevékenységre, melynek során elsősorban szintén csak a cirkálókkal kellett volna megküzdeniük. Ebben a feladatkörben a német zsebcsatahajóknál sokkal nagyobb és erősebb olasz hajók igen sikeresek lehettek volna.

A legnagyobb hiba nyilván a 343 mm-es lövegek erőltetése volt. Ez a kaliber nyilvánvalóan túl nagy volt egy 18 ezer tonnás hajó számára, még akkor is, ha csak hat volt belőlük. Sokkal értelmesebb megoldás lett volna az angolok által is javasolt 305 mm-es kaliber választása, amivel jelentős súlyt takaríthattak volna meg. Nagyon sok időt és pénzt spórolhattak volna meg azzal is, ha nem új löveget fejlesztenek ki, hanem egyszerűen csak korszerűsítik, és átszerelik az új hajókra a régi csatahajókról leszerelt háromágyús lövegtornyokat. A csöveket esetleg fel lehetett volna fúrni 32 cm-esre, ahogy a régi hajók átépítése során később csinálták is.

További súlyt lehetett volna megspórolni a felesleges torpedófegyverzet, illetve a repülőgépek és hangárak elhagyásával. Ez utóbbiakra a viszonylag kis kiterjedésű, a szárazföldi légierő által is jól ellenőrizhető beltengereken nem volt feltétlenül szükség. A négy darab 15 cm-es lövegtorony helyett is ésszerűbb lett volna inkább két darab háromágyúst beépíteni, amivel ismét súlyt lehetett volna megtakarítani, és nem mellesleg sokkal jobb elhelyezést biztosítottak volna a 37 mm-es gépágyúknak. Ezek lövegtornyaiból a tornyok mindkét oldalán be lehetett volna építeni egyet, melyeknek így sokkal jobb kilövési szögük is lett volna. A hangárak és katapultok mellőzésével a felépítményen elég hely szabadult volna fel ahhoz is, hogy a 13,2 mm-es légvédelmi gépágyúkat is át lehessen helyezni a felépítményekre –és még jobb esetben ezeket le is cserélni 37 mm-esekre-, ahol várhatóan ezeknek is jobb kilövési szögük lett volna.

Amennyiben a hajóknak nem azt a feladatot szabják, hogy tűzharcot vívjanak a francia csatahajókkal és csatacirkálókkal, az övpáncélzat vastagságát is nyugodtan csökkenteni lehetett volna 20-25 cm-re, különösen döntött beépítés esetén. Összességében véve tehát a hajók iránt támasztott ésszerűbb elvárásokkal, és az ennek megfelelő tervezéssel elég komoly súlyt lehetett volna felszabadítani, amit főleg a fedélzeti páncélzat megerősítésére, és a sebesség növelésére lehetett volna fordítani. Ehhez hasonló módosításokkal az olasz haditengerészet nagyon hasznos hadihajókkal gyarapodhatott volna, melyek később igen eredményesen tevékenykedhettek volna a háborúban.

 A Design 770 felülnézeti rajza. Jól látható a másodlagos tüzérség különös elrendezése.

Az olasz haditengerészet vezetése azonban nem tudott másban gondolkodni, mint nagy csatahajó-ütközetekben, ahol a 18 ezer tonnás hajók nyilván nagyon alárendelt helyzetben lettek volna. Az olasz vezetés meglehetősen avíttas –de korántsem egyedülálló- elképzelései szerint a tengeri háborút a nagy csatahajók összecsapásai jelentették, és a kisebb hajók szerepe elsősorban csak abból állt volna, hogy ezekben az összecsapásokban a csatahajókat támogassák. Ebben a koncepcióban a 18 ezer tonnás hajóknak nem sok létjogosultsága volt. Innen nézve logikus volt a döntés, mely elvetette nemcsak a 18 ezer, hanem még a 26 ezer tonnás csatacirkálók megépítését is, és helyettük a maximális méretű, 35 ezer tonnás csatahajókat részesítette előnyben.

A nagy csatahajók tervezése és építése azonban igen hosszú folyamat volt –az első 1940-ben készült el-, és addig is valamivel helyettesíteni kellett az eddigre már teljesen elavult régi csatahajókat. A 18 ezer tonnás tervezet mellett az olaszok már kidolgozták a 23 ezer tonnás, és a 26 ezer tonnás csatacirkálók terveit is. Ezek bármelyikéből viszonylag gyorsan –három év alatt- megépíthettek volna kettőt, hogy Olaszország a Littorio osztály szolgálatba állításáig se maradjon nagy hadihajók nélkül. Azonban ahogy lenni szokott, a sok lehetőség közül az olaszok végül a legrosszabbat választották. Nem építettek új hajókat, hanem ehelyett a megmaradt négy régi, első világháborús csatahajót újították fel.

A négy hajó teljes körű felújításon és átépítésen esett át, ami egyrészt igen időigényes volt –az első két hajó 1938-ban, a másik kettő 1940-ben, már a Littorio osztály után, állt szolgálatba-, másrészt pedig a tervezettnél sokkal több pénzbe került. A felújítások hatalmas költségeiből az olaszok megépíthettek volna két 26 ezer tonnás, vagy három 18 ezer tonnás csatacirkálót.

Az így felújított régi hajók ráadásul nem is váltak be. Fegyverzetük és páncélzatuk túl gyenge volt ahhoz, hogy a francia vagy az angol csatahajókkal szemben helyt tudjanak állni, sebességük pedig túl kicsi ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani az ellenséges cirkálókkal. Legfőbb erényük így végül is csak az lett, hogy elég gyorsak voltak ahhoz, hogy az angol csatahajók elől el tudjanak menekülni, amit aztán elég gyakran meg is tettek a háború során.

A Giulio Cesare csatahajó 1938-ban, az átépítés után. A csatahajó itt éppen a tarantói külső és belső kikötőt összekötő csatornán halad át.

 

 

Forrás:

William Garzke – Robert Dulin: Axis and neutral battleships in World War Two; Naval Institute Press, 1985

Emilio Bagnasco – Augusto de Toro: The Littorio class; Seaforth Publishing, 2011

 

 

 

20 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr558836360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

molnibalage 2016.07.26. 09:49:02

Csak így tovább. A gigamega írásokkal ellentétben ez sokkal inkább emészthető és a politikai agymenés nélkül még inkább élvezhető az írás.

savanyújóska 2016.07.26. 10:22:49

@molnibalage: Köszi. Kis terjedelemben próbálok a témánál maradni, és ha netán lesz is politikai agymenés, értelemszerűen kis terjedelmű lesz az is. Egyébként mindig arra biztattalak, ha nem érdekel, egyszerűen ugord át.

molnibalage 2016.07.26. 13:24:20

@savanyújóska: Az írásaid szerkezete olyan volt, nemigen lehetett látni, hogy az ugrás hol van. Az írás végkicsengése nekem az, hogy lényegében a német Deutschland Panzerschiff kicsit felfújt változata kellett volna repcsi nélkül a skálán egy fokkal nagyobb lövegekkel. A 305 mm-es lövegekkel még a régi csatahajókban is kárt tehetett volna végszükség esetén.

aegithalos 2016.07.26. 14:04:15

Szia Zoli! Orulok ennek a blognak, hianyoztak az uj irasaid. :)

savanyújóska 2016.07.26. 17:25:56

@molnibalage: „Az írásaid szerkezete olyan volt, nemigen lehetett látni, hogy az ugrás hol van.”

Igaz, bár az utolsóknál azért amennyire lehetett, próbáltam különválasztani.

„Az írás végkicsengése nekem az, hogy lényegében a német Deutschland Panzerschiff kicsit felfújt változata kellett volna”

Nagyjából. Szerintem a németeknek is a zsebcsatahajó szériát kellett volna folytatni, többre mentek volna velük. Tervezték is a 20 ezer tonnás folytatást, de győzött a gigantománia. Az olasz változat még jobb is lett volna, mert nem ragaszkodtak az igen nagy, 35 csomós sebességhez és a nagy hatótávolsághoz, amire a németeknek szükségük volt, így sokkal erősebb páncélzatot tudtak volna építeni.

savanyújóska 2016.07.26. 17:28:12

@aegithalos: Kösz. Nem ígérem, hogy döntöm majd a posztokat, de havonta legalább egyszer szeretnék feltenni valamit.

aegithalos 2016.07.28. 10:21:41

Nezd, az havi eggyel tobb az eddiginel. :)

csatahajós 2016.08.03. 22:15:27

Zoli! Üdv a fedélzeten ismét! Kérlek ha megvan még az elérhetőségem küldj egyet a sajátodból, próbáltalak keresni de sajnos nem sikerült a régi e-mail címeden keresztül.

Üdv.: Gergely Ákos

savanyújóska 2016.08.04. 19:57:20

@csatahajós: Gondolom a freemail-es címen kereshettél, azoknak volt/van valami rendszerösszeomlásuk, és nem működik pár hete. (Bár a spam-ek jönnek rendületlenül.) A gmail-es cím viszont jó kell, hogy legyen. Az Acélmonstrumon is megtalálod, a kapcsolatra kattintva.

hel45 2016.09.08. 04:18:16

@savanyújóska: En a HTKA.hu-t leginkabb molni kommentjei miatt olvasom, de ebben nem ertek vele egyet. Reszemrol tovabbra is nagy orommel olvasom majd az ujabb 'agymeneseidet' :) Szerintem nagyon is szerves reszet kepezik az iroi stilusodnak.

Amugy meg mar elvonasi tuneteim voltak. Egy 1/350-es Trumpeter Cezarevics es egy szinten 1/350-es Kombrig Gromkij is felkeszen hever az asztalomon, miota nyar elejen kifogytam a korabbi cikkeidbol. A 200 munkanelkuli Hasegawa matroz mar egyenesen harakirire keszult.

savanyújóska 2016.09.08. 08:33:22

@hel45: Én se egészen értem molninak ezt a politika iszonyát, különösen hogy saját állítása szerint nem azért nem tetszett neki, amiket írtam, mert ő valamilyen más világnézeten lenne. Abban persze igaza lehet, hogy jobban el kellene választani egymástól a tények leírását, és a saját véleményeimet. Egyébként úgy vélem, viszonylag visszafogott voltam mindig.
Ha vigasztal kicsit, tavasz óta hozzá se nyúltam én sem a félkész modelljeimhez. Valahogy már nem a régi a lelkesedés. De most ősszel folytatni akarom, mert előbb-utóbb azért szeretném befejezve látni őket. Valószínűleg persze inkább utóbb, mint előbb...

hel45 2016.09.08. 11:06:08

@savanyújóska: Miken dolgozol? A modellezoi szunetben azert szorgalmasan epitettem a hajokat a Rule the Waves nevu jatekban. (Bar a jatek szo talan egy kicsit eros egy olyan programra, ami grafikailag nem eri el egy atlagos Excel-tabla szintjet). A virtualis csatahajo-versenyben vegul ott fogyott ki a lelkesedesem, amikor - minden ellenerzesem dacara - a 16 huvelykes agyuk megjelenese rakenyszeritett az all-or-nothing pancelzat atvetelere.

savanyújóska 2016.09.08. 15:09:47

@hel45: Egy majdnem teljesen saját építésű 1/200-as Graf Zeppelin, meg a Revell 1/96-os Constitution-ja áll az asztalon már évek óta.
A játékokat nem nagyon ismerem, bár a World of Warship-ról ismerősök nagyon jó véleményen vannak. Néhány korábbi írásomat egyébként át is vették a Történelem rovatba.
Az all or nothingért plusz pont jár?

hel45 2016.09.09. 04:57:01

@savanyújóska: Nem igazan plusz pont, inkabb egyfajta pszichikai kenyszer lok az all or nothing fele.
Ezen a kepen lathatod, hogy 1900 korul hogy allnak a predreadnaughtok: i.ytimg.com/vi/f9I06Z9TTH4/maxresdefault.jpg

Ekkor meg minden szep es jo, az ovpancel remek, a fedelzet meg tul eros is, es az 'extended belt' es 'extended deck' is jo kiegeszito vedelmet adnak. Ha a becsapodasi szog kedvezo es/vagy a tavolsag eleg nagy, akar az 'extended belt' is meg tud fogni egy 12 huvelykes granatot.

10 - 20 evvel kesobb azonban mar vert kell izzadni a biztonsagos zona minden egyes metereert. Ha azt latod, hogy hagyomanyos elrendezessel a zona 18 es 20 km kozott van, de azonos suly mellett all-or-nothing-al 16-22 km-re no, nagy lesz a kisertes, hogy abba az iranyba indulj el. Meg akkor is, ha amugy tudod, hogy ez milyen tobblet kockazatokkal jar...

savanyújóska 2016.09.10. 08:02:02

@hel45: Tényleg érdekes játék lehet. Jellemzően ugyanis a hagyományos páncélelrendezésű hajóknak volt erősebb/vastagabb az övpáncélja. A fedélzeti páncélról lehet vitatkozni.

hel45 2016.09.12. 05:21:06

@savanyújóska: Na, gyorsan csinaltam egy kiserletet. Az ev 1922, a maximum vizkiszoritas, amit a dokkjaim kezelni tudnak, 32.000 t.

A legjobb elerheto - 16 huvelykes - agyuk atutese 15 km kornyeken esik 18 huvelyk ala az ovon, illetve 20 km-en no 4 huvelyk fole a fedelzeten.

A hajora ket harmas toronyot szeretnek (a 16 huvelykes agyuk nehezek...) es 15-20 km kozotti biztonsagos zonat a hasonlu agyuk ellen. A pancel tehat 18, illetve 4 huvelyk kell, hogy legyen.

Hagyomanyos elrendezessel es 4, illetve 2 huvelykes ov/fedelzeti pancel kiterjesztessel a max. sebesseg, amit ki lehet hozni a hajobol, 16-18 csomo korul van.

Ezzel szemben a 'lapos' pancelfedelzet, a keskeny ovpancel es a kiterjesztett pancel elhagyasanak kombinaciojaval megtakaritott 2500 tonnat a hajogepekre forditva az elerheto sebesseg 26-28 csomora no (minden mast valtozatlanul tartva - tornyok pancelzata, masodlagos tuzerseg stb.)

Persze lehet, hogy az utobbi hajot inbakk csatarcirkalonak kellene besorolni.

savanyújóska 2016.09.14. 07:46:37

@hel45: Hát ez így elég értelmetlennek tűnik. Spóroljunk súlyt a páncélon, persze. De minek? Miféle hajtóművekhez teszed a megspórolt 2500 tonna súlyt? A leggyorsabb -és egyik legnagyobb- csatahajókon, az Iowákon, 4.400 tonna volt a gépek összsúlya. Az alig valamivel lassabb Richelieu-n 2.300 tonna, a Bismarckon 3.000 tonna. Utóbbiaknál a plusz 2.500 tonnából gyakorlatilag megduplázhatod a gépeket, amitől viszont ugrik egy nagyságrenddel a hajó mérete, a páncéllal védendő területek hossza, és így tovább. Ebben a rendszerben megint nem nagyon látok mást, mint az all or nothing propagálását.
Ja, és a valóságban melyik hagyományos páncélelrendezésű csatahajó tudott csak 16 csomót?

hel45 2016.10.28. 04:23:51

@savanyújóska: Oszinten szolva kicsit elbizonytalanodtam, mert egyreszrol a srac, aki a szimulaciot programozta, lathatoan nagyon ert a csatahajokhoz, masreszrol viszont 1) te is 2) az ervelesed hibatlan.

Aztan vegul arra jutottam, hogy a sebesseg novelesevel jaro sulynovekedes nem elsosorban a gepek sulyabol adodik, hanem abbol, hogy - ahogy a "Pancel nelkuli hulyesegek" cikkben is irtad, a nagyobb motorok adott esetben a hajótest szélességét növelhetik, ami hosszabb hajótestet, és a nagyobb gépházak miatt hosszabb, ezért súlyosabb páncélvédelmet igényelhet. Peldaul. Vagy akar a nagybb teljesitmeny nagyobb fogyasztassal parosulhat, ami tobb helyet tesz szuksegesse az uzemanyag szamara -> nagyob test, tobb pancel...

Szoval lehetseges, hogy a tobbletsuly 'hajogepek' alatti elkonyvelese egy olyan leegyszerusites a szimulacioban, ami a kezelofelulet egyszerusege szempontjabol szukseges, de a modell realitasan erdemben nem ront.

savanyújóska 2016.10.28. 15:15:26

@hel45: Nyilván nem szabad elfelejteni, hogy csak egy játékról van szó, ami nem tudhatja egy az egyben másolni a valóságot, és ha tudná, se akarná. A World of Warship videóin például olyan közelről lövik egymást a hajók, ami a valóságban közvetlen lőtávolságnak számítana, vagy még annak se, mert a csöveket nem lehetett olyan alacsonyra engedni, hogy nagyjából két kilométernél közelebbi célokra tüzelni tudjanak. De a játékban nyilván nem volna semmi izgalmas, ha olyan lenne, mint a valóságban, ahol a célpont rendszerint csak egy apró kis fekete pötty volt a láthatár peremén.